Az államvédelmi jelenség politológiai megközelítése

 

1. „Ha nem tartanák őket titokban, nem lenne értelme a szolgálatoknak.” - magyarázza megértően Glazt Ferenc az állambiztonsági szolgálatok „láthatatlanságát”.[1] Történészként viszont annak örül, hogy az új törvényi szabályozás következtében lassan világossá válik: az 1990 előtti hatalmi gépezetnek nemcsak két szférája volt, úgymint az állami adminisztráció és a pártadminisztráció, hanem ott volt az a bizonyos harmadik szféra is: az államvédelem. De aggodalmának is hangot adott: Vajon kiderülhet-e, hogy kik voltak a látható nómenklatúrából azok, akiknek parancsait a rejtett nómenklatúra teljesítette? Akik semmiféle listán nem szerepelnek. Vajon hogyan rajzolható le a rejtett nómenklatúra hierarchiája? De fél a történész attól is: felerősödik a kölcsönös gyanúsítgatás, a bizalmatlansági hullám, hiszen a múlttal való nyílt szembenézést a politikai elit elmulasztotta 1990-ben.

 

A kutatás forrásadottságai vonatkozásában szembetűnő, hogy a szovjet rendszer titkos szférájáról, mint minden politikai rendszer titkos szférájáról, igen kevés – elérhető – írásos dokumentum maradt fenn. Azok jelentős része is csak az operatív akciók írásos nyomai, vagy a formális - és ezért az éppen uralkodó politikai szólamokat ismétlő - „jelentések”. A szolgálatok működésének utólagos tanulmányozása így igen nehéz. Ezért is a kutatók közül jobbára azok választják e szolgálatok tanulmányozását témaként - vélekedik a történész -, akikben a politikai kriminalitás iránti érdeklődés a meghatározó[2].

 

A „politikai kriminalitás” kissé ironikusan említett kutatási iránya más vonatkozásban hasznos felvetéseket tartalmazhat az állambiztonsági szervek vizsgálata során. Az állam elleni bűncselekmények kriminológiai sajátosságai ugyanis arra hívják fel a figyelmet, hogy az állam elleni bűnelkövetés olyan összetett jelenség, amelynek egyik oldalán speciális szubjektumként jelenik meg az állambiztonsági szervezet. Ha a jog (pontosabban - a később részletezendők miatt - jogként viselkedő nem-jog, de mindenképpen valamilyen szabály) alkalmazójaként tekintünk az állambiztonságra, akkor felmerül a kérdés, ebből a normaalkalmazási tevékenységből vajon kiderül-e valami magára a hatalmi intézményre nézve. A állam ellenes bűncselekmények, a társadalmi alapviszonyok valamint a politikai rendszer hetvenes évekbeli összefüggéseit vizsgálva könnyen eljuthatnák az akkoriban hivatalos megállapításig: „az állam elleni bűncselekmények elenyésző száma a belső struktúrában bekövetkező kedvező változásokról, a politikai motívumok dominanciájának háttérbe szorulása a szocialista társadalmi rend fejlődéséről, a szocialista társadalmi viszonyok megerősödéséről tanúskodik”[3]. Valóban, akkoriban az állam ellenes bűncselekmények előfordulása tartósan az évi 0,2 % alatt maradt, ezek kriminogén tényezőiként is elsősorban az ideológiai körülményeket - a kapitalista környezeti hatások, az antimarxista ideológia különböző válfajai, a polgári tudati maradványok - lehetett okolni.[4]

 

Nem lehet azonban a statisztikai adatokat anélkül értékelni, hogy nem lennénk tekintettel - a jogi szabályozás változásai mellett - arra a funkcióváltásra, amely a hatvanas években az állambiztonsági munkában bekövetkezett. Befejeződött a korábbi főosztályok szerinti tagozódást felváltó (fő)csoportfőnökségi átalakulás folyamata. Ennek megfelelően új minisztériumi (majd főcsoportfőnökségi) ügyrend(ek) kiadására került sor. Alapvetően nem mondott túl sok újat a miniszter első helyettese által irányított III. Főcsoportfőnökség fő feladatairól: „a Magyar Népköztársaság fegyveres erőivel a politikai, gazdasági, társadalmi szervekkel együtt, a dolgozó népre támaszkodva - sajátos eszközeivel - védeni az állam biztonságát, társadalmi és gazdasági rendjét, a külső ellenséggel és aknamunkával szemben”.[5] A szervezeti változások mellett éppen a „sajátos” eszközök, erők és módszerek vonatkozásában következett be nagymérvű átalakulás. A korábbi represszív-kriminalizáló jellegű állambiztonsági munkát fokozatosan felváltott a túlnyomórészt preventív-operatív tevékenység. Ez a stratégiaváltás, miszerint az államellenes bűncselekmények tipikusan olyan magatartások, amelyek ellen a jogi eszközöket megelőzően sajátos állambiztonsági módszerekkel kell felvenni a harcot, valóban befolyásolhatta a bűncselekmények számának alakulását. Ez a módszer ugyanis a bizalmas nyomozást tipikusan nem a büntetőeljárás kezdeményezésével fejezte be, hanem a megelőző, akadályozó, korlátozó operatív intézkedések foganatosításával.

 

Jogilag tehát ezek a cselekmények nem is léteztek. Egyrészt azért, mivel ezek olyan információk megszerzésén alapultak, amelyek csak annak az esélyére utaltak, hogy az adott magatartás folytatása a későbbiekben esetleg megalapozhatja államellenes bűncselekmény valószínűségét. A büntetőeljárás megindításának jogi feltétele pedig az alapos gyanú lett volna, amely így ezt a fokot el sem érte. A jogon kívüliség további következménye eljárási jellegű volt. Mivel büntetőeljárás előtti operatív intézkedésekről volt szó, így az ügyészségi rálátás teljes mértékben hiányzott az ilyen jellegű eljárási cselekményekre. Az operatív intézkedések - ellenséges körbe történő beépülés, operatív játszmák kezdeményezése és lefolytatása, aktív intézkedések végrehajtása, titkos operatív akciók foganatosítása - mellett így saját jogkörben dönthetett az állambiztonsági szerv olyan, szintén a büntetőeljáráson kívüli intézkedések felől, amilyenek a rendőrhatósági figyelmeztetés és felügyelet, a kitiltás, a kiutasítás vagy a kiutazásból történő kizárás. Büntetőeljárásra viszont csak abban az esetben került sor - és ez a helyzet vált általánossá -, amennyiben a büntetőeljáráson kívüli intézkedések nem érték el a megfelelő hatást, azaz nem bizonyultak alkalmasnak a bűncselekmények megelőzésére, akadályozására, korlátozására vagy megszakítására és ezért már megállapíthatóvá vált a bűncselekmény alapos gyanúja. [6]

 

A hatvanas évek második felében a büntetőeljárás kezdeményezésével zárult elhárító tevékenység átlag 27 százalékos volt, azaz a III. Főcsoportfőnökségen az esetek háromnegyede a realizálást megelőző feldolgozó munka során befejeződött.[7] Az előzetes ellenőrzés és a bizalmas nyomozás eredményessége fő mutatójának tehát már nem elsősorban a büntetőeljárással történő realizálásokat, hanem a bűntettek megelőzése terén elért eredményeket tekintették. [8] A társadalomellenesnek tekintett tendenciák, folyamatok, magatartások felderítése során tett intézkedések, kombinációk egész sorával igyekeztek megakadályozni az ellenséges központok létrejöttét, egyes csoportok kiszélesedését, agresszív terveik végrehajtását, a nagyobb horderejű és nyugtalanságot keltő tevékenység kialakítását. Mindezek eredményeként az illegális csoportok többsége például nem fejlődhetett összeesküvéssé, vagy szervezkedéssé, sőt gyakran még az előkészületi stádiumba sem jutottak el. Az ellenséges nézeteket szóban és írásban terjesztő személyek és csoportok sem jutottak el az izgatás bűntettének elkövetéséig. A megelőzés jogi lehetőségei között többnyire az érintett munkahelyek tájékoztatása útján fegyelmi eljárás kezdeményezése, valamint a rendőrhatósági figyelmeztetés alkalmazása fordult elő. Ugyanakkor kevés esetben történt rendőrhatósági felügyelet alá helyezés, kitiltás, szabálysértési eljárás kezdeményezése illetve a külföldre történő utazásból kizárás és gyakorlatilag egyetlen esetben sem fordult elő társadalmi bírósági eljárás kezdeményezése. Az állam elleni bűncselekmények túlnyomó részének az előkészületét a törvény büntetni rendeli, így azok önmagukban bűncselekményt képeznek. A gyakorlatban viszont előfordulnak olyan előkészületi cselekmények, amelyeket a törvény nem rendel büntetni, vagy büntetendő ugyan, de nem éri el a előkészület törvényi fogalmát. Ilyenkor szükséges tehát az operatív szakban büntetőeljáráson kívüli intézkedést alkalmazni. „A szocialista rendszerrel szembeni ellenséges érzület mások előtti kifejezése, a szocialista rendszer valóságos vagy vélt hibáinak ilyen szempontból, de gyűlöletkeltésre nem alkalmas módon való értékelgetése még nem bűncselekmény, de annak elkövetésére vezethet. Ez az a szakasz, amikor büntetőeljáráson kívüli intézkedésnek van helye.”[9]

 

A rejtőzködő hatalom működésének láthatatlansága magának a struktúrának a konspiratív szabályozására vezethető vissza. Irattári szempontjából ennek legfontosabb forrása a Belügyminisztérium Központi Irattárának titkosan kezelt Parancsgyűjteménye volt. Jelenleg a Belügyminisztérium hatályos Szervezeti és Működési Szabályzata, illetve az ennek függelékét képező Ügykezelési (Iratkezelési) Szabályzat rögzíti a Belügyminisztériumban keletkezett, és az 1995. évi LXVI. törvény hatálya alá nem tartozó iratok kezelésére vonatkozó szabályokat. Az elmúlt évtizedben két lényeges szervezeti, intézményi változás határozta meg a Belügyminisztérium irattári anyagának helyzetét. A rendszerváltást követően az állambiztonsági iratanyag nagyobb része az újonnan létrehozott Nemzetbiztonsági Hivatal, Katonai Felderítő Hivatal illetve az Információs Hivatal iratállományába került (a levéltári törvény hatálya alá tartozó iratok többnyire a Magyar Országos Levéltárba kerültek). Az 1997-ben felállított - mára Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárává alakult - Történeti Hivatal részére pedig nagy mennyiségű irat - elsősorban a Dokumentációs Osztályról származó anyag - került átadásra.

 

A Belügyminisztérium Központi Irattára szervezetileg a Közigazgatási Államtitkári Hivatal Irattári Osztályához tartozik. A Központi Irattár egyszerre élő és régi irattár. Kurrens iratai a minisztérium zavartalan működését segítik elő, miközben nagyobb hányada a „registratura antiqua” körébe tartozik. Ez a magyarázata annak is, hogy bár iratai elsősorban a közfeladatot ellátó szerv irattári anyagába tartoznak, funkcionálisan mégis a levéltári kutatóhely szerepét tölti be - anyagai általában tanulmányozhatók különböző adatok kigyűjtése vagy más tudományos cél érdekében. A Központi Irattár törzsegységét a legutóbbi időkig a miniszteri, államtitkári, belügyminiszter-helyettesi iratok, a miniszteri, kollégiumi valamint az országos főkapitányi értekezletek anyagai, továbbá az Elnöki Főosztály és a Közrendészeti Főosztály iratai képezték. Ezek átadása a Magyar Országos Levéltárnak többnyire megtörtént. Legfontosabb és egyben legterjedelmesebb iratrészének, a Parancsgyűjteménynek jogi sorsa azonban egyelőre nem dőlt el.[10]

 

A Parancsgyűjtemény alapvetően a belügyminisztérium szervezetére és működésére vonatkozó parancsok, utasítások, intézkedések, ügyrendek és szabályzatok nyilvántartására szolgált. E forrásértékű anyagok a Központi Irattárban 1947-től állnak rendelkezésre, de az 1980 után keletkezett iratok kutatása - a Levéltári törvény és a végrehajtására kiadott BM utasítás értelmében - egyelőre korlátozott, minősítésük felülvizsgálata folyamatosan történik. A Magyar Országos Levéltárnak az 1945 előtti iratokra vonatkozó Belügyminisztériumi Levéltár repertóriuma[11] a minisztérium központi irattárának addigi tárgykör-tagoltságán alapult. Ez nem regisztrált önálló parancsgyűjteményt, ahogyan az ezt követő időszakra sem különített el ilyen részirattárat a központi irattározás. Mostani szerkezetében a Parancsgyűjtemény a kilencvenes években alakult ki, élő irattári része jelenleg is folyamatosan bővül.

 

A parancs - a szabályzat, az ügyrend, a intézkedés valamint a körlevél mellett - belügyi rendelkezés, a Belügyminisztérium szervei irányításának és vezetésének bár jogszabálynak nem minősülő, legmagasabb szintű vezetési és jogi eszköze. Parancsba foglalják általában a szolgálati feladatokra, a katonai fegyelemre és rendre, valamint a személyi állományra vonatkozó rendelkezéseket. 1990 előtt parancs kiadására a miniszter, az államtitkár, a miniszterhelyettesek, a főcsoportfőnök- helyettesek, a BM Titkárság vezetője, az országos (Kormányőrség) parancsnokok, a csoportfőnökök, az önálló osztályvezetők valamint a hatáskörük­be tartozó kérdésekben valamennyi vezető (parancsnok) volt(ak) jogosult(ak).

 

A Parancsgyűjtemény nem csupán a fenti értelemben vett parancsokat tartalmazza. Itt szerepelnek a miniszteri utasítások is, amelyek jogszabályok. Miniszteri utasítás szabályozza többnyire a magasabb szintű jogszabályok végrehajtásának rendjét és az arra hivatott szervek feladatait, a belügyi munka irányítására, vezetésére, a szakmai jellegű feladatok végrehajtására vonatkozó kérdéseket. 1990 előtt miniszteri utasítás kiadására jogosult volt a miniszter, az államtitkár és a miniszter által feljogosított miniszterhelyettesek. De a jogszabálynak nem minősülő ún. jogi iránymutatások is a Parancsgyűjteménybe tartoznak. Ezek mint irányelvek vagy elvi állásfoglalások az alacsonyabb szintű jogszabályok értelmezésére, alkalmazására vonatkoznak. További sajátos részét képezik a Parancsgyűjteménynek azok a közös parancsok, utasítások, jogi iránymutatások, amelyeket más szervek - Legfőbb Ügyészség, Honvédelmi Minisztérium, Munkásőrség Országos Parancsnoksága - együttműködésével adott ki a Belügyminisztérium.

 

A Parancsgyűjtemény nem teljes, és koherens iratösszesség. Előfordul, hogy a tartalmuknál fogva a Parancsgyűjteményhez tartozó iratok egyéb, főként a miniszteri, miniszterhelyettesi anyagok között szerepelnek (ez fordítva is megesik), mások viszont teljesen hiányoznak. Következetes a proveniencia elvének alkalmazásában, de az irattári jelzetelés - többnyire az iratképző hibájából - esetenként pontatlan, ellentmondásos, olykor hiányos maradt.

 

Az említett gondokra a belügyminiszter által kiküldött Iratfeltáró Bizottság is felhívta a figyelmet 1995-ben készített jelentésében[12]. Eszerint a Központi Irattár „nem tölthette be azt a feladatot, amely a létező iratkezelési szabályzatból reá hárul. Az egyes szervezeti egységek iratanyagát rendszertelenül vette, illetve vehette át, az iratrendezés és selejtezés nem kellő szakszerűséggel történt.” Hozzáteszi a jelentés azt is, hogy az 1990 óta végzett munka ellenére az ott őrzött iratanyag nagy része rendezetlen. Emellett feltűnően kevés irat van az 1950-1960 közötti időszakból, hiányos a miniszteri. miniszterhelyettesi iratok sorozata, ráadásul az 1963 utáni időszakból is egész főosztályok, csoportfőnökségek iratai hiányoznak.

 

Történeti előzményeit tekintve a Magyar Országos Levéltárnak a Belügyminisztérium 1945 előtti irataira vonatkozóan kiadott - korábban idézett - Belügyminisztériumi Levéltár repertóriuma csak annyiban foglalkozik az iratanyagot érintő, II. világháború utáni változásokkal, hogy megemlíti: „az 50-es évek elején az MSZMP Párttörténeti Intézetének Archívumában helyezték át az első világháború vége s az ellenforradalmi korszak munkásmozgalmára vonatkozó legfontosabb iratokat”. A Repertórium bevezetője tulajdonképpen arra utal - miközben nyilván az MDP Munkásmozgalom-történeti Intézetéről esik szó az idézetben -, hogy az irattári rendszerben az ötvenes évekig nagyobb változások nem következtek be. Ez valóban így is történt. 1945-1950 között a minisztérium főbb feladatai: a közigazgatási apparátus irányítása, illetve a közbiztonság, rendészet és állambiztonság ügyeinek intézése volt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Belügyminisztériuma ügyiratkezelésében tulajdonképpen folytatta a m. kir. Belügyminisztérium hagyományait, a minisztérium változatlan módon iktatta iratait

 

Lényeges változás következett be 1950-ben, az önálló Államvédelmi Hatóság megszervezésével. Ekkor összevonták a különböző területeken működő állambiztonsági szerveket, majd ezt követően kiadott miniszteri parancs hozta létre az egységes „Antidemokratikus Elemek Központi Operatív Nyilvántartását”, megszűntetve ezzel az addig decentralizáltan működtetett nyilvántartásokat. Rendelkezett arról is, hogy a nyomozó, felderítő és elhárító munka során keletkezett ügyiratokat a korábbi aktarendszer helyett - ekkor, elsőként - operatív, hálózati dossziékba rendezzék, a személyekre kiállított kartonokat pedig a központi operatív nyilvántartásba helyezzék el. Az osztályon belül hozták létre a központi operatív irattárat, ahová a központi és megyei állambiztonsági szerveknél keletkezett, és már lezárt (elintézett) ügyiratokat kellett irattározásra megküldeni Az operatív nyilvántartó osztály ezzel egyidejűleg átvette az Igazságügyi Minisztériumtól az 1945-1949 közötti népbírósági iratokat.

 

Bár a Belügyminisztérium az ÁVH önállósága idejére, 1953-ig mentesült az operatív irattár működtetésétől, később az 1950-1953 közötti államvédelmi vezetői parancsok mégis bekerültek a Parancsgyűjteménybe, sőt, ezekről még leadási jegyzőkönyv is rendelkezésre áll. Súlyos problémát jelent viszont az, hogy a jegyzék jóval több tételt tartalmaz, mint amennyi irat a raktárban fellelhető. A parancsok elsősorban az ÁVH szervezeti működésére, szabályzatainak változására, személyzeti és fegyelmi ügyeire vonatkoznak, az ÁVH tevékenységére vonatkozó információt azonban elvétve tartalmaznak.

 

Ennek az időszaknak a terméke az a sajátos jelenség is, amikor központilag elrendelt iratselejtezéseket hajtottak végre - a papírgyűjtés jegyében. Utóbb a rendezési feladatok előtérbe kerülése miatt a selejtezésre fordított idő csökkent. A későbbiek során pedig a gazdaságosság szempontjai kerültek előtérbe. Olyan fond-állományokat vettek selejtezés alá, amelyek iratanyagának jelentős részétől megszabadulhattak, és így több helyet nyerhettek. Általános volt a tapasztalat, hogy elsősorban olyan irategyüttesek selejtezését látták célszerűnek, amelyeknek 30-40 %-át selejtezhették. De előfordult az is, hogy a papírtakarékosság jegyében leselejtezett mosóporos csomagoló papíron - „Klórmentes Csin mosópor. Gyártja: Mercur Műszaki Vegyipari R.T. Budapest” - dolgozta ki az ÁVH Határőr-parancsnoksága a lőkiképzést vezető tiszt kötelmeit[13].

 

1953-ban a BM közigazgatási irányításával kapcsolatos hagyományos feladatok általában megszűntek, ugyanakkor az 1949-ben szervezetileg önállósított állambiztonsági apparátusnak a BM szervezetébe való visszatagolódásával 1953-ban teljessé vált az a folyamat, melynek során a Belügyminisztérium tulajdonképpen rendőr-minisztériummá vált. Ennek eredményeként az egyes szervezeti egységek - a Parancsgyűjteményből is kiolvasható fokozódó éberségre és titokvédelemre hivatkozva - egyre inkább elzárkóztak a kölcsönös iratszolgáltatástól, miközben egyre kevesebb volt azoknak a szakembereknek a száma, akik a minisztérium egész struktúrájáról áttekintéssel rendelkeztek. Érthető, hogy a BM Titkársági sem lehetett abban a helyzetben, hogy az 1950-es évek óta az iratkezelési szabályzatokban újra és újra rögzített jogosítványaival éljen, azaz hogy az ügykezelés központi szervezését, irányítását és ellenőrzését elvégezhesse.

 

A Belügyminisztérium illetékes miniszterhelyettese. 1956. augusztus 29-én kelt 25. számú utasításával rendelkezett a BM központi államvédelmi szerveinél, 25/1. számú utasításával pedig a BM szerveknél található iratok megőrzésével és selejtezésével kapcsolatos feladatokról. Az utasítások szerint a nagy mennyiségben felgyűlt papírok „csak tehertételt jelentenek, s ugyanakkor a népgazdaság szempontjából fontos papíranyagot nem bocsátottuk a népgazdaság rendelkezésére”[14].

 

Az utasítás szerint az államvédelmi szervek iratai közül elsőként az 1945. és 1955. december 31. között irattárba helyezett aktákat - kivéve az operatív dossziékban elhelyezetteket - kellett volna átvizsgálni. A többi BM szervnél az 1947. január 1-jétől 1953. december 31-éig irattározottak kerültek volna átvizsgálásra. Mindkét utasítás esetén a selejtezési feladatokat 1956. október 1-től 1957. január 1-jéig tervezték elvégezni. A selejtezési munkák irányításával és ellenőrzésével a BM Titkárságát bízták meg, de feladat végrehajtását az 1956-os forradalom eseményei nyilván megakadályozták.

 

A BM Titkárságának vezetője 10-2502/1958. számú. 1958. július 12. kelt körlevele ismét neheztelve állapította meg, hogy az ellenőrzések tanúsága szerint „a BM több szervénél nem tartják be a Minisztertanács iratok megőrzéséről és selejtezéséről szóló 185/1951.(X.23.) sz. rendeletét”. A körlevél kiadója a továbbiakban megállapította, hogy a BM-nél és alárendelt szerveinél nincsenek irattárak felállítva, ezért sok helyen az iratok kezeléséről és őrzéséről nem gondoskodnak megfelelően. Sőt, több szervnél „az ellenforradalmi események után felelőtlenül sok olyan iratot semmisítettek meg, amely az események során megmaradt, s amelynek védelmét a Minisztertanács fenti számú rendelete kötelezővé teszi”[15].

 

Az iratok számbavételének, rendezésének és selejtezésének elvégzése érdekében 1959-ben a Központi Irattár munkájának újjászervezését rendelte el a BM Titkárságának vezetője, amellyel a tárgyalt időszak egészére meghatározta az Irattár működésének kereteit.[16] Ez előírta, hogy a BM Központi Irattár gondoskodik a BM szervek minden olyan kiadmányának, iratanyagának kezeléséről és őrzéséről, amelyek a BM szervek működéséhez szükségesek, illetve történeti és tudományos szempontból jelentősek. Ennek érdekében a Központi Irattár kezeli, őrzi a BM központi szervek három - később tíz - évnél régebben irattárba helyezett és selejtezés szempontjából átvizsgált iratait, valamint irányítja és ellenőrzi a BM szervek irattári és iratselejtezési munkáját.

 

A BM Titkárság előírta, hogy a BM központi szerveinek minden évben a három évnél régebbi - esetenként még ennél is frissebb - iratokat selejtezés céljából átvizsgálják, és átadják a Központi Irattárnak. A nem iktatott iratokat, a miniszter, miniszterhelyettesek titkárságainak, valamint a politikai nyomozó szervek iratait viszont tárgykör szerinti csoportosításban kellett átadni, a „Szigorúan titkos” iratok átadása pedig tételes ellenőrzéssel történt. A Központi Irattárba leadott iratokat is - „az iratkeresés elősegítése érdekében” - elsősorban tárgykörük szerint kellett nyilvántartani. A Központi Irattárnak kellett megküldeniük a központi szerveknek az általuk kiadott újságok, folyóiratok, hirdetmények és brossúrák egy-egy példányát is, amelyeket szervenként, kiadásuk sorrendjében helyeztek el

 

A Titkárság az iratok kétféle nyilvántartási rendszerét írta elő. Az egyik tárgykör szerint történik, amely szervenként, azon belül évenkénti csoportosításban történik, és amelyről tartalomjegyzéket és tárgymutató kartont kellett vezetni. Ilyen nyilvántartásban történt a következő iratok kezelése:

- parancsok és utasítások;

- Országos értekezletek jegyzőkönyvei;

- a végzett munkáról szóló évi, havi stb. jelentések, egyes fontosabb feladatok végrehajtásáról szóló jelentések;

- tájékoztató jelentések;

- ellenőrzésekről szóló jelentések;

- statisztikai jelentések;

- oktatási anyagok (szakmai, politikai);

- választásokkal kapcsolatos anyagok;

- építkezések anyagai;

- BM épületekről tervrajzok;

- a miniszter, miniszterhelyettes titkárságainak iratai;

- politikai nyomozó osztályok iratai;

 

A másik nyilvántartási rendszer iktatókönyv alapján működött. Ebben az esetben ugyanabban a rendszerben maradtak az iratok nyilvántartva, ahol azt az ügykezelők eredetileg intézték. A Központi Irattár az iratokat szám szerint emelkedő sorrendben, évenkénti csoportosításban - az iktatókönyvvel és tárgymutatóval együtt - helyezte el. Ebben a rendszerben főként a személyzeti ügyek, fegyelmi ügyek, a rendőri felügyeleti ügyek, az internálási ügyek és a rehabilitációs ügyek kerültek nyilvántartásra.

 

Nyilván többlet feladatot rótt a Központi Irattárra, hogy az általa kezelt és őrzött iratok nyilvántartása mellett figyelemmel kellett kísérnie a BM központi szerveinél az ügykezelési csoportokon kívül kezelt és őrzött iratokat is, ráadásul nyilván kellett tartania a BM-nek az Országos Levéltárban illetve a Munkásmozgalmi Intézetnél elhelyezett iratait. További feladatként pedig köteles volt megszervezni a BM szerveinél kiselejtezett iratok papírgyárba szállítását is. A Központi Irattárba elhelyezett iratokat csak az osztályvezető által aláírt szolgálati jegy ellenében lehetett kiadni vagy abba betekintést engedélyezni - az iratátvevővel közösen megállapított határidőig. Polgári szerveknek viszont csak a Titkárság Vezetőjének engedélyével lehetett iratokat kiadni.

 

Itt érdemes megjegyezni, hogy a tudományos kutatás idézett szempontjainak a működési szabályzatban való megjelenése egyáltalán nem jelentette ezek tényleges kutathatóságát is. Csak 1973-ban született meg az a belügyminiszter-helyettesi parancs, amely az Központi Irattár anyagait ún. külső szervek: tudományos, kulturális intézmények megbízottjai számára kutathatóvá tette[17]. A kutatás feltételei így is igen szigorúak maradtak, hiszen a parancs rögzítette azt is, hogy a kutatás milyen témákban engedélyezhető - Tanácsköztársaság, munkásmozgalom, ellenállási mozgalom, II. világháború, az ország felszabadítása stb. -, és csak azokban az anyagokban, amelyek nem titkosszolgálati úton keletkeztek. Ráadásul felsorolta azokat az intézményeket is - Párttörténeti Intézet, Történettudományi Intézet, Hadtörténeti Intézet, hírközlő szervek, egyetemek -, amelyek kérelemmel folyamodhattak a BM Titkárság vezetőjéhez; tehát magánszemélyek nem tartózhattak ebbe a körbe.

 

A külső kapcsolatok másik érzékeny pontja a Központi Irattár és a levéltári munka vonatkozásában mutatkozott meg, ez pedig az iratbegyűjtés volt. A levéltárak szervezetéről és a levéltári anyag védelméről szóló 1969. évi 27. tvr. szabályozta a levéltárak ezen részfeladatát is. A törvényerejű rendelet értelmében minden jogi személynek, ahol iratképzésre sor került, iratkezelési szabályzatot és irattári tervet kellett készítenie, és ennek alapján kellett megszerveznie iratkezelését. Az irattári terv tételei az őrzési időt, illetve a nem selejtezhető iratoknál a levéltárba adás idejét is feltüntették. Ennek alapján kellett megszervezni iratkezelésüket és irattározásukat, amelyek ellenőrzése a BM Központi Irattára vonatkozásában a Magyar Országos levéltár kapott felhatalmazást. E hatáskör elvileg lehetővé tette volna a levéltári átvételre kijelölt iratok levéltárba adásának pontos megszervezését, és azt, hogy a történeti értékű iratok még levéltárba kerülésük előtt ne semmisüljenek meg. A gyakorlat viszont azt bizonyította, hogy a levéltárak személyi és anyagi ellátottsága miatt, a munka megszervezése teljesen nem sikerült. Részint kevés volt ehhez a munkához a levéltáros létszám, részint a felszaporodott iratanyag átvételére kevésnek bizonyult a raktár kapacitása.

 

Furcsa anomáliára derített fényt az Iratfeltáró Bizottság már idézett jelentése[18]. Az 1960-as évek végétől ugyanis a Belügyminisztérium mereven elzárkózott az Országos Levéltár minden javaslata és csaknem minden kapcsolat felvételi kísérlete elől. Bár 1972-ben a Minisztérium iratkezelési szabályzatát a Levéltár szakmailag elhibázottnak minősítette, tiltakozása mégis hiábavalónak bizonyult, mert a Művelődésügyi Minisztérium végül jóváhagyta azt. Később többször is csak hosszas egyeztetés után voltak hajlandók fogadni a Levéltár képviselőjét, aki „legfeljebb az Ügykezelési alosztály vezetőjének irodájáig jutott el, de még az irattárat sem tekinthette meg”. Kiderült, hogy a Belügyminisztériumban végrehajtott iratselejtezések során nemcsak a jogszabályokat, de még a belső utasítások, körlevelek előírásait sem mindig vették figyelembe. Az ilyen irányú munkálatoknál a levéltári szempontokra nem ügyeltek, ennek megfelelően a gyűjtőkörileg illetékes levéltárat nem hallgatták meg, s feltehetően „a kor hivatalos politikai felfogásának, irányítási rendszerének megfelelő, nem mindig következetes, de általában jellemző éberségi szempontokat vettek figyelembe és ültették át a gyakorlatba”. Ez annak ellenére igaz lehet - véli a jelentés -, hogy helyenként levéltári szakember is részt vett a selejtezéses ellenőrzésében, de „a személy általában a Belügyminisztérium konkrét kérésének megfelelően került kijelölésre”.

 

Korábban láthattuk, hogy a parancs olyan belügyi rendelkezés, amely a Belügyminisztérium szervei irányításának és vezetésének legmagasabb szintű vezetési és jogi eszköze. 1990 előtt parancs kiadására elsősorban a miniszter, az államtitkár, a miniszterhelyettesek, a főcsoportfőnök- helyettesek, a BM Titkárság vezetője, az országos (Kormányőrség) parancsnokok, a csoportfőnökök voltak jogosultak. De tapasztalható az is, hogy a Parancsgyűjtemény nem csupán a fenti értelemben vett parancsokat tartalmazza. Itt szerepelnek a miniszteri utasítások is, amelyek - szemben a paranccsal - jogszabályok. Miniszteri utasítás szabályozza többnyire a magasabb szintű jogszabályok végrehajtásának rendjét és az arra hivatott szervek feladatait, a belügyi munka irányítására, vezetésére, a szakmai jellegű feladatok végrehajtására vonatkozó kérdéseket. 1990 előtt miniszteri utasítás kiadására jogosult volt a miniszter, az államtitkár és a miniszter által feljogosított miniszterhelyettesek. De a jogszabálynak nem minősülő ún. jogi iránymutatások is a Parancsgyűjteménybe tartoznak. Ezek mint irányelvek vagy elvi állásfoglalások az alacsonyabb szintű jogszabályok értelmezésére, alkalmazására vonatkoznak. Sajátos részét képezik a Parancsgyűjteménynek azok a közös parancsok, utasítások, jogi iránymutatások, amelyeket más szervek - Legfőbb Ügyészség, Honvédelmi Minisztérium, Munkásőrség Országos Parancsnoksága - együttműködésével adott ki a Belügyminisztérium.

 

Segítséget nyújt a Parancsgyűjtemény belső struktúrájának további megértéséhez, ha az iratképzőként szereplő szervek után megismerjük azokat a jogi eszközöket is, amelyekben „jogforrásként” a miniszteri utasítások, a jogi iránymutatások és a belügyi rendelkezések megjelennek. Ezek kibocsátásának rendjéről a Belügyminiszter 1976. január 13-án adott ki utasítást.[19]

 

Az utasítás kiadását az tette fontossá, hogy a jogszabályok kihirdetéséről és hatálybalépéséről szóló 1974. évi 24. számú törvényerejű rendelet és a végrehajtására kiadott 1063/1974. (XII. 30.) Mt. h. számú határozat egyaránt sürgette a tárcáknál az egységes gyakorlat fo­kozott biztosítását. Az utasítás a miniszteri utasításokra, a jogi iránymutatásokra valamint a belügyi rendelkezésekre terjedt ki és az azonos tárgyban kiadott 01/1965. sz. mi­niszteri utasítást váltotta fel.[20]

 

A miniszteri utasítást akkoriban olyan jogszabálynak tekintették, amellyel a magasabb szintű jogi normák végrehajtásá­nak rendjét, az arra hivatott szervek feladatait, a belügyi munka irányítására, vezetésére, a szakmai jellegű feladatok végrehajtására vonatkozó kérdéseket szabályozták. Kiadására a miniszter, az állam­titkár és a miniszter által felhatalmazott miniszterhelyettesek jogosultak. Az államtitkár és a miniszterhelyettesek - hatáskörükben – a Belügyminisztérium egészére vonatkozó illetve az irányítá­suk alá tartozó szervek munkáját rendező kérdé­seket szabályozták miniszteri utasításban.

 

De iure sem minősültek viszont jogszabálynak a jogszabályok értelmezésére, alkalma­zására vonatkozó jogi iránymutatások, amilyenek az irányelv és az elvi állásfoglalás. Irányelvet a miniszter, az államtitkár vagy a miniszterhelyettese akkor adott ki, ha szükség mutatkozott valamely jogszabály átfogó értelme­zésére, a jogal­kalmazásban követendő főbb elvek meghatározására.

 

Elvi állásfoglalást a fenti vezetőkön túl a főcsoportfőnök-helyettesek, a BM Titkárság vezetője, az országos (Kormányőrség) parancsnokok, az országos parancsnok helyettesek, a csoport­főnökök és az önálló osztályvezetők is kiadhattak, amennyiben valamely jogszabály (nem általános, hanem) egyes kér­déseinek értelmezése, az egységes jogalkalmazói gyakorlat meghatározására ez szükséges volt. A Belügyminisztérium szervei irá­nyítására és vezetésére szolgáló belügyi rendelkezések - parancs, szabályzat, ügyrend, intézkedés, körlevél - ugyancsak nem minősültek jogi eszköznek.

 

A parancsról tudjuk, hogy nem (csak) ezek összessége képezi a Parancsgyűjtemény tartalmát. A parancs mint a legáltalánosabb vezetési eszköz a szolgálati feladatokra, a katonai fegyelemre és rendre, valamint a személyi állományra vo­natkozó rendelkezéseket foglalja magába. A minisztertől kezdve az önálló osztályvezetőkön át hatáskörében valamennyi vezető, parancsnok élhet a parancsadás jogával.

 

Szabályzatban kellett meghatározni a belügyi szolgálat ellátásának rendjét, a személyi állomány magatartási szabályait, alapve­tő jogait és kötelezettségeit, a szolgálati szervek általános feladatait, valamint a minisztérium egyes szervei tevékenységének általános szabályait, amelyeket külön paranccsal kellett hatályba léptetni.

 

Az ügyrend az illetékes szervnek a Bel­ügyminisztérium szervezetében betöltött funkcióját, szak­mai feladatkörét, a szervezeten belül működő vezetők fela­datát, hatáskörét rögzítette. [A Parancsgyűjtemény az ügyrendeket - terjedelmük miatt - többnyire könyv formájában őrizte meg.]

 

Az érintett szervek számá­ra valamely jogszabály, vagy belügyi rendelkezés végre­hajtását illetve egy meghatározott ügyben történt teendőit intézkedésben határozta meg a vezető, a parancsnok, a körlevélben pedig az egyes szervek értesítésével, tájé­koztatásával összefüggő kérdéseket, valamint az intézkedé­sek megtételével kapcsolatos feladatokat jelölte ki.

 

Speciális helyzetre, háborús időszakra írta elő az utasítás, hogy a miniszter által kiadásra kerülő utasítást, jogi iránymutatást és belügyi rendelkezést a BM „M” és Szervezési Csoportfőnökségnek kell előkészítenie.

 

Bár az utasítás a BM Titkárság feladatává tette, hogy fél éven belül - 1976. július 1-ig - adja ki a tárgykör szerinti hatályos, majd kétévenként az új miniszteri utasítások, jogi iránymutatások és belügyi rendelkezések, a módosítá­sok és a hatályon kívül helyezések címgyűjteményét, mégis ezen segédletek közül csak elvétve került elő néhány példány a Központi Irattár raktárából.

 

Ma már nyilvánvaló, hogy a szabályozásnak ez a módja még az akkori Alkotmányban biztosított állampolgári jogokat, alapvető jogelveket is sértette. A Magyar Népköztársaság akkor hatályos Alkotmánya értelmében ugyanis ,A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok személyes szabadságát és sérthetetlenségét, a levéltitok és a magánlakás tiszteletben tartását.'' Az államigazgatási szervek nem jogi eszközeinek normatív szerepre törekvő aspirációira a rendszerváltás követően az Alkotmánybíróság mondott végérvényesen nemet. Elvi éllel mondta ki, hogy a határozat, illetve utasítás típusú norma mint a különböző szervtípusokat keresztező irányítási eszköz létjogosultsága megszűnik.[21]

 

A normatív szabályozás rejtett - és hiányos - volta tehát mindmáig tartó érvénnyel képes homályban tartani az állambiztonsági szervek szervezetének és működésének valódi tartalmát. Nem csupán politikai, de politológiai jelentősége is lett ennek megvilágításában a Duna-gate botrány feltárására - még a pártállami parlament idején - felállított országgyűlési vizsgálóbizottságnak, amely első ízben valószínűsítette e láthatatlan struktúra valódi méreteit és túlhatalmának jelentőségét[22].

 

A Bizottság elsősorban az 1989. október 23-át megelőző helyzetet vizsgálta, ezen belül is az állambiztonsági munka jogi szabályozásának és elvi irányításának a módját. A legfontosabb hiányosságnak azt találták, hogy az állam- és közbiztonságról szóló 1974. évi 17. törvényerejű rendelet, valamint a rendőrségről szóló 39/1974. (XI. 1.) MT rendelet - amelyek egyébként nyílt jogszabályok voltak - egyáltalán nem adtak felhatalmazást az állambiztonsági szerveknek titkos bizonyítási módszerek (távbeszélő lehallgatása, postai küldemények felbontása stb.) alkalmazására. A konspiratív szabályozás körében kibocsátott 6000/1975. (VI. 2.) MT határozat az 1974. évi 17. tvr. 12.§-ára való hivatkozással határozta meg a Belügyminisztérium állambiztonsági főcsoportfőnökségének a feladatait. A határozat utalt ugyan a titkos információk beszerzésére, a felderítő és megelőző intézkedések rendszerére, az ellenséges elemek tevékenységével szembeni védekezésre, de utalt arra is, hogy az állambiztonsági szervek feladataik végrehajtása során ,jogszabályban meghatározott eszközöket és módszereket alkalmazhatnak''. A Minisztertanács elnökhelyettesének - szintén nem titkos - 1/1975. számú, 1975. június 2-án kelt utasítása rendelkezett az állam biztonságának a védelmében alkalmazható eszközökről és módszerekről. Az utasítás 2. pontja engedélyezte ,a rejtett operatív technikai lehallgatást'', ,a postai küldemények titkos ellenőrzését'' stb.[23] E jogszabályokra száznál több belügyi parancs, utasítás és intézkedés épült, amelyek aztán igen aprólékosan, bürokratikusan szabályozták a titkos technikai rendszerek és módszerek alkalmazását. Az a módszer tehát, ahogyan alacsony szintű és titkos jogszabályokkal korlátozták az Alkotmányban biztosított állampolgári jogokat, alapvető jogelveket sértett. A bizottság azonban a formai jogi hibáknál súlyosabbnak tartotta a ’titkossággal leplezett politikai irányítás” módszerét. Például a 6000/1975. MT határozat 8. pontja szerint ,A belügyminiszter az állam biztonsága helyzetéről és azzal összefüggő kérdésekről köteles rendszeres tájékoztatást adni a párt és az állam illetékes vezetői részére.''

 

Igaz, hogy az állampolgári, emberi jogokat tiszteletben tartó országok is alkalmaznak ilyen módszereket, valamint, hogy egyes országokban sokáig késett a nyilvános szabályozás - hívta fel a figyelmet a határozat -, ez azonban nem lehet mentség a magyar viszonyokra. Nálunk a belső feszültségek elfojtására „éberen ügyelő, az elnyomást, a megtévesztést takargató pártállam” célszerűbbnek találta a belső, titkos szabályozást. Ezzel a politikai rendőrséget a pártvezetés által megszabott keretek közé szorították és a maga számára ellenőrizhetőbbé tette a szóban forgó eszközök és módszerek alkalmazását, valamint a megfigyeltek kiválasztását. Valójában tehát az ellenségkép megrajzolása, politikai ismérveinek kiválasztása volt a pártállam legfontosabb politikai fegyvere.

 

Az alkotmánysértő szabályozás és működés mellett a bizottság ténymegállapító munkája a BM III/III. csoportfőnökség iratanyagának megsemmisítésével kapcsolatos eseményekre terjedt ki. A belső szabályzatok lehetővé tették, illetve elő is írták a rendszeres, jegyzőkönyvezett iratmegsemmisítést[24]. Ezt indokolta a szinte határtalan adatgyűjtési munka, amely eredményének nagy része vagy értéktelen információkat tartalmazott, vagy rövid időn belül elvesztette értékét. 1989. decemberében azonban indokolatlanul nagy arányú iratmegsemmisítés kezdődött a III/III. csoportfőnökségen. Kezdetben csak a valóban elavult iratokat selejtezték, majd azokat, amelyek megtartása az Alkotmány, illetve a Büntető Törvénykönyv változásai következtében törvénysértővé váltak, december végére azonban már szinte válogatás nélkül folyt az iratmegsemmisítés. Többek között mintegy 1400 személyi anyag került megsemmisítésre, s mire a Katonai Ügyészség a lefoglalásokat megkezdte, már csak négy ,élő'' dossziét találtak. 1989. december 22-től - félretéve az érvényes előírásokat - a megsemmisített anyagokról nem készítettek jegyzőkönyvet, sőt helyenként megsemmisítették a régi selejtezési jegyzőkönyveket is. Így az egyes dossziék, iratkötegek megléte vagy megsemmisülése mindmáig bizonytalan és minden valószínűség szerint végleg az is marad. „A megsemmisült anyagok között olyan felbecsülhetetlen kordokumentumok, egy adott intézmény teljes belső életét bemutató anyagok is voltak, amely a nemzeti örökség része, így azok megsemmisítése rendkívül nagy kárt okozott a történelmi megismerés, a történelmi kutatás és nem kevésbé annak megítélésének, hogy ez a szolgálat az elmúlt évtizedekben mit is csinált, hogyan szolgálta a nemzet ügyét. S nem kevésbé fontosak voltak abból a szempontból, hogy megítélhessük ennek a szolgálatnak a történelmileg betöltött szerepét”[25]

 

2. A belügyi tudományos kutatások korai időszakának is az egyik legvitatottabb kérdése az volt, hogy egy sor társadalomtudományi témakört rendkívül nehéz besorolni a - természetesen marxista jellegű - társadalomtudományi diszciplínák körébe. Ezek közé tartozott például az állambiztonsági operatív munka kutatási témái is, amely érdemi megoldásához a minisztériumon kívül művelt tudományágak - érdemi információk hiányában - csak nagyon általános és áttételes válaszokkal képesek hozzájárulni. Pedig a belügyi társadalomtudományi kutatások esetében az elméleti alapokhoz szükséges tudás nagy része nem a belügyi gyakorlatban keletkezik. Ugyanakkor érzékelhető volt az a vonakodás is, amellyel - tudományelméleti, -rendszertani és kutatásszervezési szempontból - valamely már elfogadott tudományág területére kívánták volna besorolni az állambiztonsági munkát. Ezért született meg az „operatív tudományok” elnevezés, amely azonban kimunkálatlansága folytán nem került elfogadásra[26].

 

Azok az elképzelések viszont, amelyek nem a hagyományos tudományrendszertanon belül keresték a megoldást, inkább a belügyi kutatások interdiszciplináris mivoltára hívták fel a figyelmet[27]. Az államszocializmus keretei között a rendvédelem a katonai szervezés elveit öltötte magára és a működését körülvevő állam- és szolgálati titokrendszer homályán a tudományos érdeklődés nem is tudott keresztülhatolni. A belső védelmi szervek zártságának és politikai kiszolgáltatottságának múltával viszont a megismerés széles interdiszciplináris alapokra helyeződött át. A közigazgatástan mellett itt jelentős szerepe jutott a büntetőtudományoknak, a szociológiának, a pszichológiának, az etikának és a politológiának is. Ehhez viszont valóban „száműzni kell a tudományos kutatásból a titkosságot, a tudományos közélettől való elzárkózást. Nem lehet feladata a kutatásnak a létező viszonyok igazolása. A tudomány csak azon a szervezeten tud segíteni, amely képes szembenézni a saját fogyatékosságaival és elszánt a változásra”[28].

 

A történeti előzmények figyelembevétele sem nyújt túl sok támpontot az állambiztonsági szervek kutatásának tudományrendszertani helyének kijelölésében. A társadalom-, intézmény- és politikatörténeti kutatási irányok - korábban részletezett okokból adódó - dominanciája csak akkor kezdett megbomlani, amikor a diktatúrakutatási megközelítés részeként elméleti megfontolások tárgyává válhatott a titkosszolgálati problematika. Ebben a változásban egészen abszurd jelenségként bukkan elő az ötvenes években a szovjet (jog)tudományi megoldása a kérdésnek. Közismert az alaphelyzet- és nem csak a Szovjetunió vonatkozásában -, hogy a biztonsági szolgálatok objektíve titkos mivoltukból, szubjektíve pedig éppen ezen sajátos jellegük iránti megértésből adódóan nem jelentették/jelenthették a tudományos vizsgálódás tárgyát. Ráadásul a tudomány és a titkosszolgálatok kapcsolata - leszámítva a tudományos kutatóknak az állambiztonsági szervekkel, különböző okokból történő együttműködését - éppen fordítva alakult: a tudományos-technikai hírszerzés keretében titkosszolgálati eszközökkel és módszerekkel igyekeztek a tudomány és technika eredményeire, a tudományos felfedezésekre, a tudományos és technikai fejlődés távlataira, az eredmények stratégiai, politikai, műszaki, gazdasági és társadalmi felhasználására vonatkozó ismereteket megszerezni (:”naucsno-tyehnicseszkaja razvedka[29]„).

 

A kutathatatlanság függönyét váratlanul éppen akkor lebbentették fel a szovjet titkosszolgálatokról, amikor az éppen „fénykorát” élte és amikor a Szovjetuniót még a diplomácia nyelvén is „lágerbirodalom”-ként aposztrofálták[30]. Ezért meglepő, hogy a negyvenes évek végén a szovjet államigazgatási jog különös részében - a „politikai igazgatáson belül” - felbukkan az „állambiztonság és a társadalmi rend védelmére vonatkozó igazgatás” témakör. Ennek egyik indoka lehet az a Visinszkij-féle magyarázat, amely értelmében „a szovjet államigazgatási jognak a szovjet jog rendszerében az egyik legfontosabb helyet kell elfoglalnia”, hiszen „a szovjet államigazgatás nem más, mint a proletárdiktatúra feladatainak megvalósítása, a szovjet nép akaratának realizálása”[31]. A Szovjetunió korabeli alkotmánya nem sorolta az össz-szövetségi népbiztosságok körébe az állambiztonsági szervek intézményét, de a Szövetséges Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának hatáskörébe utalta a Szövetséges Köztársaság Népbiztosai Tanácsának - benne az állambiztonság-ügyi népbiztos személyével - megalakítását.[32]

 

Az állambiztonság védelmére vonatkozó államigazgatási jogi alapismeretek nyilvános tárgyalásának[33] hivatalos magyarázata a Sztálini Alkotmány azon szakasza, amely értelmében a Szövetséges Köztársaság Népbiztosai Tanácsa „intézkedéseket foganatosít a közrend fenntartása, az állam érdekeinek megvédése és a polgárok jogainak védelme ügyében”[34]. Ami viszont az Állambiztonsági Minisztériumra vonatkozó megállapításokat illeti, azok még a Belügyminisztérium társadalmi rend-védelmi funkcióihoz képest is elenyészőek[35]. Megtudható, hogy az Államvédelmi Minisztérium - szövetségi-köztársasági szerv, melynek hivatása a Szovjetunió állambiztonságát védeni[36]. A Minisztérium által kivizsgált ügyeket - a vizsgálat befejezése után - a bírósági szerveknek adja át. A Minisztériumnak a kerületekben, megyékben és járásokban a dolgozók küldötteinek Tanácsai mellett igazgatóságai vannak, amelyek csak a Minisztérium felsőbb szerveinek vannak alárendelve. Ugyanakkor nem az Államvédelmi Minisztérium, hanem a belügyminiszter elnökletével - és a belügyminiszter-helyettesek, a milícia Főigazgatóságának vezetője, a szövetséges köztársaságok belügyminiszterei tagságával, valamint a Szovjetunió Főügyésznek részvételével - működő Külön Bizottság[37] volt jogosult „eltoloncolni”, valamely helységből kitiltani és a nevelő-munkatáborokba küldeni a közveszélyesnek ítélt személyeket. Az „eltoloncolás” valamely személynek „bizonyos időre való kötelező eltávolítását” jelentette a Külön Bizottság által - elhagyási tilalom mellett - kijelölt helységbe, maximum öt éves időtartamra. A kitiltás a közveszélyes személy eltávolítását jelentette bizonyos helységből azzal, hogy nem tartózkodhat a „fővárosokban”, a nagyobb városokban valamint az ipari központokban. Ezt az intézkedést azokban az esetekben alkalmazták, amikor a kérdéses személynek a „társadalomra nézve veszélyes működése éppen egy bizonyos helyen való tartózkodásával van kapcsolatban, és amikor ez a veszély elhárítható e személynek arról a helyről való eltávolításával”. A kitiltottnak egyébként elvileg joga volt kiválasztani azt a helységet, ahol a kitiltás alatt tartózkodni kívánt.

 

Az állami titok védelmét a Népbiztosok Tanácsának 1947. július 8-ái határozata a Szovjetunió valamennyi állami és társadalmi intézményének, szervezetének és állampolgárának kötelességévé teszi, ebben a vonatkozásban az állambiztonságnak külön feladatok nem jelölt ki és a határvédelem is belügyi feladatként jelentkezett. Sőt, az állambiztonság védelme kapcsán szabályozott olyan engedélyezési eljárások, mint a robbanó anyagok gyártása és forgalmazása, a fegyvertartás, nyomdai műhelyek működése, sokszorosító berendezések használata, szintén Belügyminisztérium hatáskörébe kerültek. De nem kerül szóba a hadiállapot kihirdetése illetve a természeti csapás esetére alkalmazott rendkívüli intézkedések vonatkozásában sem az állambiztonsági feladatkör. Az alkotmány szerint ezeket a Legfelsőbb Tanács Elnöksége rendeli el a Szovjetunió védelmének érdekében vagy a közrend és az állambiztonság védelmére és hozzáteszi, hogy mindez maga után vonja a „katonai hatóságok hatáskörének jelentékeny kiszélesítését”.[38] A könyv szándéka tehát az, hogy miközben az alkotmány által is említett, ezért megkerülhetetlen Állambiztonsági Minisztérium jogi alaphelyzetét felvázolja, funkcióinak, feladatkörének negligálásával tulajdonképpen egy helyi - egyébként vele egy fejezetben tárgyalt - anyakönyvi hivatal szintjére jelentéktelenítse az intézményt. Természetesen egyáltalán nem egy politológiai, vagy politikai szociológiai értelmezés kérhető számon, sőt, amennyiben a korabeli magyar szabályozásra gondolunk, már a normaismertetés ezen elemi szintje is figyelemre méltó.

 

A magyar alkotmány ugyanis - bármennyire is a Szovjetunió alkotmányának (egyes vélemények szerint fordításának) nyomán keletkezett - egyetlen mondatában sem foglalkozott az államvédelem szerepével, egyszerűen azon oknál fogva, hogy nem a minisztertanács intézményeként szabályozták ezt a tevékenységet. Az államvédelem hol a Belügyminisztériumon belül - 1950 előtt és 1953 után -, hol országos főhatóságként - 1950 előtt és 1953 között -, de alkotmányjogilag soha nem az államigazgatás legfelső szintjén szerepelt. Ez magyarázza azt is, hogy sem alkotmányjogi, sem államigazgatási jogi szempontból még a szovjet helyzet alultematizáltságához képest sem vált a szocialista állam- és jogtudományi problematika részévé. Tényleges jelentősége természetesen megkerülhetetlenné tette, hogy az alkotmány kommentálása során legalább részben ne kerüljön szóba az állambiztonsági szervezet[39]. Mivel az alkotmány lehetővé tette, hogy az államigazgatás bizonyos ágai közvetlenül a minisztertanács főfelügyelete alá kerüljenek, így az Államvédelmi Hatóság szerepét - a Magyar Tudományos Akadémia vagy az Országos Testnevelés és Sport Bizottság helyzetéhez hasonlóan - ebben az összefüggésben tárgyalja a kiadvány. Az alkotmány elfogadása óta eltelt időszakban bekövetkezett változásokra tekintettel arra hívja fel a figyelmet, hogy a 4353/1949. (XII. 28.) M.T. számú rendelet létrehozta az állami szervek között „a proletárdiktatúra szempontjából a legfontosabb szervet”, az Államvédelmi Hatóságot. A Minisztertanács főfelügyeleti jogát a minisztertanács egy tagján keresztül gyakorolja. Feladata, hogy felderítse a dolgozó nép ellenségeit, védje és biztosítsa a népi demokrácia állami, gazdasági és társadalmi rendjét. Végül megállapítja, hogy az Államvédelmi Hatóság a „munkásállam szükségleteinek megfelelő, különleges biztonsági szerv”.

 

2. Amennyiben az ágazati államtanok - alkotmánytudomány, közigazgatási-jogtudomány - a tételes jogi háttér szabályozási problémái folytán nem foglalkoztak az államvédelmi szervek vizsgálatával, vajon mi történt a szocialista általános államtan, azaz az proletárdiktatúra elméletét kidolgozni hivatott állam- és jogelmélet vonatkozásában.

 

A Magyar Dolgozók Pártjának programnyilatkozata a demokratikus nevelés egységének biztosítására 1948 nyarán követelte először az egységes állami tankönyvek bevezetését valamennyi iskolában, és valamennyi oktatási fokozatban.[40] Ennek következtében egy év alatt, 1949 szeptemberéig hetven új tankönyv jelent meg. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi nyilatkozata szerint „helyes tett” volt az 1945 és 1948 közötti időszak tankönyvei helyett új tankönyveket készíttetni, mivel ezek „szocialista hazafiságra, modern természettudományos szemléletre fogják tanítani az ifjúságot az élenjáró tudomány, a marxizmus-leninizmus szellemében. Visszatükrözik eddig elért hatalmas politikai és gazdasági eredményeinket, megmutatják a Szovjetunióhoz való viszonyunkat, a hűséget, a hálát és szeretetet, melyet az egész dolgozó nép érez a felszabadító Szovjetunió és bölcs vezetője, Sztálin iránt”.[41]

 

Szocialista jellegű állam- és jogtudományi tankönyveket viszont a párthatározatok ellenére sem lehetett hetek alatt előállítani, ezért, továbbá „az előremutató tapasztalatok hasznosítása érdekében”, megjelentek az első „szovjetjogi” tankönyvek. Ezek jelentőségét az 1953-as (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam- és jogelméleti jegyzet így méltatta: „Jogtudományunk is igen sokat köszönhet annak a hatalmas segítségnek, amelyet az új magyar állam- és jogtudomány kialakításában a szovjet tapasztalatok jelentenek. Ugyanígy áll ez a jogi oktatásunkban, amelyre döntő hatást gyakorol a szovjetjogi tankönyvek lefordítása és oktatási anyaggá tétele.”[42] Ennek az elismerésnek a megfogalmazása annál is indokoltabb volt, mivel a Magyar Dolgozók Pártja Titkárságának 1952 elején hozott határozata az oktatás szovjet típusú átalakításának lelkesítő példájaként említi, hogy 1950 és 1952 között százhetvenöt új egyetemi tankönyv jelent meg, ebből pedig nyolcvanhat szovjet tankönyv magyar fordítása volt.[43]

 

Az első szovjet állam- és jogelméleti szakkönyv Szabó Imre fordításában már 1949-ben megjelent. Ez a Halfina - Ljevin - Sztrogovics-féle „Az általános állam- és jogelmélet alapjai” című, viszonylag kis terjedelmű munka volt.[44] Az állam eredete, lényege kérdéskörök mellett a népi demokratikus államokkal, a szocialista állammal - ti. a könyv 1947-es megírásakor a politika még nem döntötte el, hogy a népi demokráciák vajon szocialista jellegűek-e[45] -, továbbá a jogforrásokkal, a jogszabállyal, a jogviszonnyal és a szovjetjog rendszerével foglalkozott. Bár felsőoktatási alkalmazására nem került sor, két vonatkozásban mégis érinti az állam- és jogelméleti tankönyvkiadás történetét.

 

1949-ben egyéves büntetőbírói és államügyészi akadémiát szervezett az igazságügy-minisztérium. Az indoklás érvelése szerint „avégből, hogy az ítélőbírói és államügyészi karnak a népi demokrácia szellemében való megújhodása meggyorsítható legyen, lehetővé kell tenni, hogy népi származású dolgozók a büntető bírói és az államügyészi feladatok betöltéséhez szükséges ismereteket és képesítést - megfelelő társadalomtudományi előképzés után - az egyébként fennálló szabályoktól eltérően szerezhessék meg.”[46] Az 1953-ig működő képzés első időszakában éppen Szabó Imre oktatta az általános állam- és jogelmélet című alaptárgyat, melynek oktatási tematikája és irodalma a Halfina-féle könyv fordítására támaszkodott. [47]

 

„Az általános állam- és jogelmélet alapjai” c. kiadványnál azonban jóval nagyobb hatást váltott ki az Arzsanov és társaitól oroszul 1949-ben, magyarul pedig 1951-ben megjelent Állam- és jogelméleti egyetemi tankönyvnek[48]. A „kritikai és önkritika” pártelvű követelményei mentén sajátos vita alakult ki a könyv megjelenésének körülményeiről. Révai Tibor mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a tankönyv eredeti megírása és a magyar megjelenés közötti történelmi fejlődésnek - mint amilyenek a népi demokráciák szerepe, a magyar alkotmány elfogadása, a Kínai Népköztársaság megalakulása - mindenképpen szerepelnie kellett volna legalább kiegészítésképpen a magyar kiadásban. Arra problémára is felhívta a figyelmet, hogy „nem szabad könnyedén elhaladni a nálunk még nem eléggé meghonosodott fogalmak mellett, gondosan keresni kell a megfelelő kifejezéseket”.[49] Mindezek megértéséhez azt is tudni kell, hogy éppen Révai Tibor végezte el a tankönyv sajtó alá rendezésének munkálatait.

 

A fordítás feladatát végző munkacsoport nevében viszont Tardy Lajos komoly ellenérveket sorakoztatott fel a bírálatokkal szemben.[50] Az első probléma szerinte abból adódott, hogy Országos Dokumentációs Központ 1950 januárjában négy héten belüli fordítást rendelt meg az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodától a több mint négyszáz oldalas könyvre. Az OFFI kifogására, miszerint „kevés az idő a komoly fordításra”, továbbá, hogy „nincs még kellő orosz fordító, esetleg külsősök (Állam- és Jogtudományi Intézet) bevonásával kellene elvégezni a munkát”, azt a választ kapták, hogy könyv alakban történő kiadásról szó sincs, csupán informatív célból szükséges az erőltetett tempójú nyersfordítás. A nehézségek ellenére a munka négy hét alatt mégis elkészült, de a naponta leadott anyagot a fordítók egészében nem tekinthették át, nem volt sem egységes kontrollszerkesztés, sem pedig terminológiai egységesítés. A hivatkozott, vagy idézett, de magyar nyelve lefordítatlan marxi szövegek német kiadás szerinti forrásolása is elmaradt. Nem létezett még az 1951 végén megjelent orosz-magyar jogi szakszótár sem, így régi terminológia követhetetlenül keveredett az újjal. Ráadásul az előzetes ígéretekkel szemben és a szakmai kifogások és hibák ellenére a fordítás mégis megjelent 1951 novemberében, tankönyvi jelleggel.

 

Amikor ennek a tankönyvnek „maradandó hatásai” szóba kerülnek, nem egyszerűen a későbbi állam- és jogelméleti jegyzetek, tankönyvek szerkezetére, az oktatás tematikájára, vagy az új állami és jogi terminológiában tapasztalható következményekre kell gondolni. Lényegesebbnek bizonyult ezeknél a politikai és ideológiai nyelv közvetlen megjelenése és általánossá válása az állam- és jogtudományban, a jogászképzésben illetve a jogi munka egészében. Nyilvánvaló, hogy az 1945 utáni korszak kommunikációjára egyébként is az orosz nyelv intenzív hatása volt jellemző. Az akkori politikai, társadalmi, gazdasági változások általában véve is jelentős lexikai és szemantikai változásokat idéztek elő a magyar nyelv szókincsében. Egy, a mozgalmi nyelvvel foglalkozó tanulmány 1954-ben megjegyzi: „…a magyar szókincs gyarapodása 1945 óta a szokottnál is gyorsabb ütemű. Az új szavak a népünk életében bekövetkezett hatalmas fordulatot és az ennek nyomán megindult nagyiramú fejlődést tükrözik. Érzékeltetik a technika jelentős fejlődését. Kiolvashatjuk belőlük azt is, hogy kialakult a munkaszervezés új, szocialista formája, a népgazdasági terven alapuló termelés, melynek hatóereje a szocialista munkaverseny”.[51]

 

Másfelől Victor Klemperer 1946-ban megjelent nyelvelemzése óta közismert, hogy a diktatúrák nyelve katonai nyelv[52]. Heller Ágnes kiegészítésül ehhez hozzáteszi, hogy az ilyen politikai struktúrákban a hivatalos nyelvezet szókészlete csak részben válogat a hadviselésből, hiszen legalább ilyen jelentősége van a paternalizmus verbális eszköztárának. Példákat is felsorakoztat ezek illusztrálására. Egyik jellegzetessége az ilyen beszédmódnak, hogy mindenki a „fronton” van.

Van „frontja” a kultúrának, a munkának, a gazdasági építésnek, és minden fronton „harcolnunk” kell. Szoktunk még beszélni a „béke frontjáról” is, ami nyilván össze nem társítható dolgokat társít. Az ország „erődítmény” („bástya”) a „béke frontján”. „Harcolni” kell az ötéves tervek megvalósításáért; a szénbányászat valójában „széncsata”. S e szóhasználatnak megfelelően - mondja Heller - minden csatában győzelem várható, vereség sohasem fenyeget. A „kultúra frontján” például az „ellenség támadását” mindenkor visszaverik, a szocializmus támadását viszont ugyanezen a fronton mindig győzelem kíséri. Lenin pártja a „győztes párt”, a szocializmus a „győzedelmes szocializmus”; a terv „győzedelmes terv”. Ugyanakkor a szocialista „tábor” (hogy egy ilyen, önmagában véve is árulkodó kifejezéssel éljünk) egyetlen „hatalmas család”, amelynek tagjai mindig „testvéri” kapcsolatban állnak egymással. A párt megszidja alattvalóit, ha azok nem megfelelően viselkednek, engedelmes viselkedés esetén pedig dicséretben részesíti őket. Vezeti a népet, különböző privilégiumokat biztosít, határokat szab és mindenekelőtt tanításokat terjeszt. A párt tehát - a saját maga által használt nyelvezetnek és az önmagáról alkotott, e nyelvhasználatban tükröződő képnek megfelelően - katonai vezető és tekintélyelvű atya egyszerre.[53]

 

Ma már csak a fentiek ismeretében érthető, hogy miként kerülhettek egy 1953-as kiadású (Antalffy - Halász - Szabó - Vas-féle) állam- és jogelméleti jegyzetbe az állam funkcióinak tárgyalása során a következő mondatok:

Békénk megvédésének záloga néphadseregünk erősítése. A békemozgalom a békéért folytatott küzdelemnek egyik oldala. A másik oldala az, hogy az imperialista agresszorok csak az erőt tartják tiszteletben, csak az erő és a szilárdság riasztja el őket háborús kalandorpolitikájuk széles körben való megvalósításától. Bizonyíték erre az a sorozatos provokáció, amelyet Tito Jugoszláviája követ el amerikai gazdája megbízásából a vele szomszédos népi demokráciák és köztük hazánk ellen is. (...) A népi demokratikus állam külső funkcióját úgy teljesítheti sikerrel, ha a dolgozó tömegekben magasra lángol fel az új, szocialista hazafiság.[54]

 

Az orosz nyelvű kifejezések meghonosítására és a pártzsargon átvételére irányuló kísérletek egyik legjellemzőbb és talán legmaradandóbb abszurditása Sztálinnak a szovjet állam mechanizmusa és a munkásosztály diktatúrájának rendszere vonatkozásában kifejtett tételével kapcsolatos[55]. Az Arzsanov-féle tankönyv ezt így kísérli meg nyelvi formába önteni: „A mechanizmus irányító ereje a kommunista párt. (…) Az összes többi szervezetek (…) ’hajtószíjak’ a párttól a dolgozó tömegekhez. ’Emelők’ ezek, amelyek segítségével a párt szervezi és irányítja a néptömegek politikai és társadalmi aktivitását. (…) A munkásosztály diktatúrájának rendszerében a fő ’hajtószíjak’ és ’emelők’ a szovjetek, a szövetkezeti egyesülések, az ifjúsági szövetség és más társadalmi szervezetek”.[56] Az orosz nyelvben is nyilván képzavarral terhelt ’emelők’ és ’hajtószíjak’ működésének leírása ettől kezdve fixálódott a hazai tananyagok terminológiájában. Egy 1953-as jegyzet szerint „a Párt nem az állami szervek megkerülésével, hanem az állami szerveken keresztül irányítja az államot. Azok a hajtószíjak, amelyek a mi pártunkat is a tömeggel összekötik: a szakszervezetek, melyek a munka vonalán, a szövetkezetek, melyek a termelés, főleg a mezőgazdasági termelés vonalán kötik össze a dolgozó nép tömegeivel. A Dolgozó Ifjúság Szövetsége, mint a párt ifjúsági szerve, igen fontos emelő népi demokratikus rendszerünkben.”[57] Egy 1964-es állam- és jogelméleti jegyzet tömörítve kívánja magát túltenni a technológiai leíráson és oda egyszerűsíti a hasonlatot, hogy „A szocialista állam sok és különféle ’csavarból’, ’kerékből’, ’emeltyűből’ (sic!), és ’áttételből’ áll.”[58] De hasonlóképpen fogalmaz még az 1970-ben megjelent tankönyv is - „A szocialista állam is sok és különféle ’csavarból’, ’kerékből’, ’emeltyűből’ és ’áttételből’ épül fel, bonyolult módon”[59] -, ám ezzel véget is ért az „emeltyűk” különös szerepe a szocialista állam- és jogelméleti tankönyvek szemantikai történetében.

 

Mindezek a torzulások elsősorban azokból az előírásokból származtak, amelyek pontosan meghatározták a tankönyvírás és az oktatás során (kötelezően) felhasználható, aktuális politikai szövegeket. Az Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának 1952. június 5-i határozata kimondta: Oktatásunk eszmei-politikai színvonala emelésének fő eszköze (1) a marxizmus-leninizmus klasszikus műveinek, elsősorban a (2) SZK(b)P történetének szélesebb körű tanítása. Ezt szorosan össze kell kapcsolni (3) pártunk vezetőinek a marxizmus-leninizmusnak a sajátosan magyar viszonyokra való alkalmazását tükröző írásainak, (4) a párt- és kormányhatározatoknak tanulmányozásával.[60]

 

Arra, hogy a marxizmus-leninizmus klasszikus művei körében a sztálini alkotásoknak van feltétlen elsőbbségük 1952-ban a szaksajtó is felhívta a figyelmet. Egy 1951 őszén kiadott Közoktatási Minisztériumi rendelkezés új alapokra kívánta helyezni a három állam- és jogtudományi kar azonos tanszékeinek tapasztalatcseréjét. Az előírt értekezleteken kiderült - írja a Felsőoktatási Szemle -, hogy az oktatás során „kitűnő alkalom nyílik a jogszabályelemzés keretében arra is, hogy szocialista államunk jogi intézményeinek, mint a felépítmény részeinek a gazdasági alapra, az adott időszak termelési viszonyaira való visszahatását konkrét példákon igazoljuk, és ezzel kapcsolatban a marxi-lenini tanításoknak, de különösen Sztálin ezeket zseniálisan továbbfejlesztő nyelvtudományi cikkeinek[61] az igazságát bizonyítsuk a hallgatók előtt.”[62]

 

A nyelvtudományi cikkek - a sztálinista ideológia e jellegzetes termékei - a tankönyvek, jegyzetek vonatkozásában is nagy hangsúlyt kaptak. Az állam- és jogtudományi oktatás tananyagaiban még tapasztalható hiányosságok kiküszöbölésére a Közoktatási Minisztérium a legfontosabb jegyzetek elbírálásával az Állam- és Jogtudományi Intézetet bízta meg. Általános tapasztalatuk az, hogy - miként ezt Vas Tibor 1952-ben megfogalmazta - „Több jegyzet még nem mindig alkalmazta kellően Sztálin elvtárs nyelvtudományi cikkeinek az alapra és a felépítményre vonatkozó tanítását és nem domborította ki eléggé a felépítmény aktív szerepét az alap szolgálatában, amely pedig különösen népi demokráciánk államának és jogának egyik alapvető kérdése.”[63]

 

Ugyancsak önkritikus és osztályharcos álláspontra helyezkedett a szegedi jogi kar 1953-ban, amikor napirendre tűzte a jogtudomány és a jogi oktatás helyzetének aktuális kérdéseit[64]. A Kari Tanács az előterjesztést elfogadva megállapította:

 

Joghallgatóink és most végzett jogászaink az egyetemen ma már vitathatatlanul szocialista jogot tanulnak, még akkor is, ha egy-két helyen vegyülnek is a téves nézetek az oktatásban. Ezek előtt a Horthy-rendszer önkényuralmának terrorisztikus „joga” csak mint valami messzi árnykép jelenik meg, erről igen felületes ismereteik vannak és így azután koránt sem tapasztalható náluk a pártos gyűlölet a múlttal szemben, mint amit joggal el lehetne várni, mert hiszen a pártos gyűlöletnek is alapja az ismeret. (…) Kevés időt és helyet fordítunk az ellenséges ideológiai nézetek leleplezésére, s a megjelentetett ilyen irányú cikkekből is leginkább a szenvedélyesség hiányzik. Nem jelentetünk meg megfelelő számban kifejezetten olyan cikkeket, tanulmányokat, amelyek jogászaink pártos szemléletének erősítését szolgálnák, s elmélyítenék marxista képzettségüket. (…) Jogi irodalmunk művelőinek tehát amellett, hogy a jövőben tűzzel-vassal harcolniuk kell a burzsoá objektivizmus maradványainak felszámolásáért, szerkesztői munkájukat is tervszerűbbé kell tenni, s oda kell hatni, hogy irodalmunk berkeiben megszűnjenek az ötletszerűségek is. Szorgalmazniuk kell az olyan munkák megírását és megjelentetését, amelyek csökkentik, vagy teljesen megszüntetik ezen a téren a hiányosságokat. Kutatásaikkal segíteniük kell a népet és a népi demokratikus államunkat a szocializmus felépítésében, hatványozott mértékben kell feltárniuk a népi demokratikus államrendszerünk, társadalmi rendszerünk, valamint ideológiánk és kulturális életünk felsőbbrendűségét.

 

Az elfogadott határozat a fenti hiányosságok kiküszöbölésére hívja fel a figyelmet, egyben felhívással fordul a jogtudomány oktatói felé[65]:

 

(…) Olyan légkört kell teremteni jogi életünk területén - mielőbb és minden áron -, hogy a személyeskedő és álviták megszűnjenek és az ideológiai viták számát nemcsak növelni kell, hanem azokat harcos elvi síkra kell átterelnünk. Jogi életünkben mielőbb meg kell szüntetni az egymás háta mögötti bírálatokat, hogy érvényesülhessen a marxizmus-leninizmus bírálatának és önbírálatának tiszta szelleme. (…) Végül minden erőnkkel törekednünk kell a harcos és pártos szemlélet megszilárdulására, illetve megszilárdítására, mert csak ha mindezeket megvalósítjuk, akkor lehetünk méltók a „néphez hű értelmiség” elnevezésre.

 

Az állam- és jogtudományi tankönyvírás szakmai, ideológiai és politikai követelményeit elvi jelleggel összegezte egy 1951-ben megjelent tanulmány[66]. Megírására a Magyar Alkotmányjog egyetemi tankönyv megjelenése nyújtotta az alkalmat, amely nem egyszerűen a jogi karok legelső hazai tankönyve, de egyben „a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 34. évfordulójára megjelent századik egyetemi tankönyvünk” is volt. A kérdés tehát az, hogy milyen módszertani követelményeknek kell tehát megfelelnie egy marxista-leninista alapokon álló tankönyvnek?.

 

Az ilyen tankönyv - válaszol a szerző - Magán viseli a minden során végigvonuló pártosságot, amely a szocialista tudomány elválaszthatatlan jellemzője. Valamennyi fejezete a régi, a feudális és burzsoá tudomány elleni bírálattal párosul, a jogi felsőoktatásunkban még ma is fellelhető burzsoá maradványok elleni harc jellemzi. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy a szocialista tudománytól elválaszthatatlan pártosság teszi egyedül lehetővé a tények objektív vizsgálatát, tudományos elméletét. A tankönyv írói a marxista-leninista elmélet talaján állva a materialista visszatükrözés-elméletből és az objektív igazság elismeréséből indulnak ki - a proletár pártszerűség talaján állva. A dialektikus materializmust alkalmazva nem leleplezik a tudomány osztálytermészetét, hanem a proletariátus érdekéből kiindulva megmutatják a kizsákmányoló társadalom bomlását és az új, a kizsákmányolástól mentes társadalmi rend felépítéséért harcoló forradalmi tudomány osztálytartalmát. A Tankönyv bármilyen eseményt értékel, nyíltan, a proletariátus álláspontjára helyezkedve az elmélet valamennyi tételét a tőkés kizsákmányolás ellen fordítja, a proletariátus harci eszközévé, az osztályellenség kizsákmányoló politikája, annak akár soviniszta, akár kozmopolita köntösben megjelenő fondorlata leleplezésének eszközévé teszi. Míg a burzsoá elméletek a valóság eltorzítását célozzák, addig a proletár pártszerűség az egyetlen objektív tudományos tanítás, hiszen az igazi tudomány elengedhetetlen feltétele az, hogy a valóságot és annak fejlődéstörvényeit az valóságnak megfelelően sokoldalúan és mélyen tárja fel. A munkásosztály tudományos tárgyilagossága a legmagasabb rendű tárgyilagosság, mert éppen a tőkés társadalomban elfoglalt osztályhelyzeténél fogva a munkásosztálynak az az érdeke, hogy olyannak ábrázolja a történelmet, a valóságot, amilyen az törvényszerű fejlődésében. És mert a társadalmi fejlődés törvényei egyeznek a munkásosztály céljaival és osztályérdekeivel, a marxista-leninista pártszerűségi elv és a tárgyilagosság belső kapcsolatban van egymással. Egyetlen egészet alkotnak, nincs közöttük semmiféle ellentmondás.[67]

 

Végül fontosnak tartja megjegyezni, hogy a tankönyv a maga egészében arra ösztökél, hogy megsokszorozzuk erőfeszítéseinket a béke védelmére, azt célozza, hogy az új világháború kirobbantásán mesterkedőkkel szemben a békénket és szabadságunkat fenyegető minden rendű-rangú imperialistákkal szemben erősítsük államhatalmunkat, hogy a sztálini tanítás értemében a béke fennmaradása érdekében kezünkbe vegyük a béke ügyét és végig kitartsunk mellette. A tankönyv sorai megerősítik az olvasóban is a szabad és a szabadságukért küzdő népekkel, legelsősorban a béke zászlaját hordozó Szovjetunióval való szolidaritás szellemét.[68]

 

Ha a szocialista állam- és jogelmélet tudománya művelésének és oktatásának tárgyalt első éveit - némi leegyszerűsítéssel - „osztályharcos” szemléletűnek nevezzük, úgy azt az 1960-as évektől kezdődő időszakot az „össznépi államelmélet” (ti. az „össznépi állam elmélete”) kifejezéssel illethetnénk. Ennek a periódusnak a jellegzetességei közismertebbek az előbbinél, hiszen ez az időszak alig zárult le közelmúlt éveiben. Az 1961-es kiadású állam-és jogelméleti jegyzet[69] a szocialista állam második szakaszát még akként jellemezte, hogy ennek később kialakuló politikai struktúrája magába foglalja „a egymással szövetséges baráti munkás- és parasztosztályok létrehozását, illetve a baráti és szövetséges osztályok létrehozása következtében kialakuló állami formák megalkotását”[70]. A jegyzet még az Szovjetunió Kommunista Pártja XXI. Kongresszusa (1959) jegyzőkönyvének citátumaival erősítette mondanivalójának érvényességét, miközben - a korabeli zsargon szavaival - éppen „lemaradt egy brossurával”. Az SZKP XXII. Kongresszusa ugyanis 1961. októberében bejelentette, hogy a szocializmust építő szovjet társadalom állama már meg is érkezett ebbe a bizonyos - a jegyzet szerint még csak a jövőben vizionált - második szakaszba. Bár ennek a ténynek az állam- és jogelméleti feldolgozása, valamint a szükséges következtetések levonása kissé hátráltatta egy újabb hazai jegyzet kiadását, de végül 1964-ben erre is sor került.

 

A pártprogram a szovjet államról a szocialista állam- és jogtudományi oktatás számára is kötelezően figyelembe veendő megállapításokat tartalmazott: Az az állam, amely a proletárdiktatúra államaként jött létre, az új, jelenlegi szakaszban egyetemes népi állammá, az egész nép érdekeit és akaratát kifejező szervvé alakul át.[71] Ez a tétel vált az „össznépi államelmélet” axiómájává. Ahogyan az 1964-ben megjelent jegyzet fogalmaz: Az SZKP programja új elméleti általánosításokat ad a szocialista államnak a Szovjetunióban már bekövetkezett változásaira vonatkozóan, amelyek a programban szereplő egyes feladatok és irányelvek összességének alapját képezik. Az új elméleti általánosítások kiindulási pontja az a megállapítás, hogy a proletárdiktatúra sikeresen elvégezte történelmi feladatait. A Szovjetunióban a szocialista állam fejlődésének új szakaszába lépett. Ez a következtetés abból a helyzetből adódik, hogy az állam a szocializmus megvalósítása után is állam - azaz olyankor is, amikor már nincsenek uralkodó és elnyomott osztályok.[72]

 

Belpolitikai fontosságot is kapott az össznépi állam tematikája, amikor az MSZMP Központi Bizottsága önálló határozatban foglalt állást a kérdést illetően: A Szovjetunió Kommunista Pártjának új programja - amelyet a kongresszus egyhangúlag hagyott jóvá - a szocialista állam fejlődésének és a kommunizmus építésének elméletét több új, nemzetközi érvényű tétellel gyarapította. Megállapította - folytatódik a KB-határozat -, hogy az osztályok kibékíthetetlen ellentéte teljesen megszűnt, s a munkásosztály, s a munkásosztály vezetésével, a munkásosztály új társadalmat formáló eszméi alapján a Szovjetunió népe erkölcsi-politikai egységbe forrt; ennek megfelelően a Szovjetunióban a proletárdiktatúra állama történelmi funkcióját már betöltötte és a szovjet állam össznépi állammá fejlődött.[73] A határozat külön feladat rótt az oktatási intézményekre is, amikor felhívta a figyelmet a XXII. Kongresszus anyagának tanulmányozására azon célból, hogy annak hatalmas eszmei fegyverzetét - viszonyaink figyelembevételével - szocialista építőmunkánk, népünk boldogulásának előremozdítására hasznosítsuk.[74]

 

Az említett jegyzet az állam fogalmi ismérveinek újraértelmezése során mindenekelőtt arra kereste a választ, hogy vajon új típusú állammal van-e dolgunk most a Szovjetunióban. Erre a kérdésre nemmel válaszol, ugyanis itt csupán a szocialista állam új fejlődési szakaszáról van szó. Ez továbbra is a dolgozó nép állama és más szocialista államokkal társadalmi szempontból is azonos marad. Az SZKP programja értelmében ugyanis a szocialista országoknak egytípusú a gazdasági alapjuk: társadalmi tulajdonban vannak a termelési eszközök; egytípusú az államrendjük; a munkásosztály vezette nép van a hatalmon; azonos az ideológiájuk - a marxizmus-leninizmus, közösek az érdekeik.[75]

 

A szocialista államiság további fejlődésének fő iránya tehát a szocialista demokrácia sokoldalú fejlesztése és tökéletesítése: A szocialista demokrácia általános fejlesztése és tökéletesítése valamennyi állampolgár tevékeny részvétele az államigazgatásban; az államapparátus munkájának javítása és a fokozott népi ellenőrzés az államapparátus tevékenysége felett, ez a szocialista államiság fejlődésének fő iránya a kommunizmus építésének időszakában.[76]

 

Az osztályellentétek felszámolásának és a szovjet nép erkölcsi-politikai egységbe forrásának ideológiai víziójából létrehozott össznépi államkoncepció[77] állam- és jogelméleti adaptálása nem bizonyult egyszerű feladatnak. Az átalakult tematika és a nagyban megváltozott hivatkozási rendszer mellett már csak azért sem, mivel maga az osztályharcos stílus és nyelvezet is meghaladottá vált, legalábbis némiképpen módosítást igényelt. Mindenesetre az össznépi állam fogalmi koncepciója szinte a rendszerváltásig uralta az állam- és jogelméleti tankönyvek szocialista állammal és joggal foglalkozó fejezeteit, majd később kiegészült a Szovjetunió 1977-es alkotmányából származó további tételekkel, illetve nominálisan felváltotta az „egyetemes népi állam” kifejezés. Az utolsó, - már a peresztrojka, glasznoszt’ idején - 1987-ben megjelent szocialista állam- és jogelméleti tankönyvnek a szocialista államfejlődésre vonatkozó összegzése akár a huszonhárom évvel korábbi jegyzetben is szerepelhetett volna: A szocialista állam egyetemes népi vonásainak kifejlesztésében a szovjet szocialista állam elsőként tett lépéseket. A Szovjetunió osztályviszonyainak jelentős változása szélesítette az állam társadalmi bázisát, amely ma felöleli a lakosság széles rétegét, vagyis a „dolgozók” fogalma az egész társadalmat, az egész népet jelenti.[78]

 

Ami az állam típusának, a hatalomgyakorlás (osztály)jellegének, az állam funkcióinak fenti, állam- és jogelmélettörténeti áttekintéséből az állambiztonsági szervekre nézve kiderül az a két pontban foglalható össze. 1. Az állam funkcióinak marxista alapvetésű, de tulajdonképpen mindvégig sztálini értelmezése a kizsákmányoló államtípusok osztályfunkcióinak körében tárgyalja a fegyveres erők, a bürokrácia és a politikai rendőrség (az „államgépezet”) lányegében osztályelnyomó jellegű működését. 2. A szovjet (népi demokratikus, szocialista) államtípus kapcsán az állambiztonsági szervek - már ha léteznek ilyenek -„nem állnak szemben a néppel”, hiszen maguk is a dolgozó nép a részét alkotják, másfelől tevékenységük - amelyben a magasfokú, öntudatos szocialista fegyelem és a proletárerkölcs jut kifejeződésre - nem befelé, hanem a külső ellenség felé irányul.

 

Az archetípusa ennek a megközelítésnek ismét az Arzsanov-féle könyvben található. A mai burzsoá állam politikai rendőrségének feladata természetesen a legális politikai szervezetek tevékenysége feletti felügyelet, azaz harc a forradalmi vagy haladó szervezetek ellen. Ez az egész állami mechanizmus legfőbb intézménye. Ennek a politikai intézménynek a részeként működik a titkos rendőrség, amely szigorúan konspirációs elvek alapján épül fel, hatalmas anyagi eszközök és speciálisan képzett káderek felett rendelkezik, különös módon van megszervezve, tevékenysége pedig gyakorlatilag ellenőrizhetetlen. Arzsanov itt hívja fel a figyelmet a kizsákmányoló állam koncentrációs táboraira is, amelyekről „az állam és a jog burzsoá irodalma viszonylag igen keveset beszél”, és amelyek az osztályharc kiéleződésének időszakában (Dimitrov fasizmus-definíciója nyomán) az uralkodó osztály nyílt terrorista diktatúrájának eszközei.[79]

 

A szovjet fegyveres erők körében tárgyalt államvédelmi szervek jellegzetessége - szemben a burzsoá állam titkosrendőrségével - abban áll, hogy tevékenységében „a lakosság széles rétegeire támaszkodik, értékes segítséget kap tőlük” az országba a külföldi kémszervezetek által beküldött kémek, diverzánsok, kártevők kinyomozásában és felkutatásában. Az államvédelmi szerveknek hatalmas érdemük van a külföldi hírszerző szervek terrorista és kémszervezeteinek felderítésében. Ezért tartja fontosnak a kommunista párt és a szovjet állam az államvédelmi szervek állandó erősítését és munkájuk tökéletesítését, hogy „a kiemelt kémek, diverzánsok és ezek segítőtársai megkapják méltó büntetésüket”[80].

 

3. A rendszerváltás - Magyarországon és egész Kelet-Európában - többé-kevésbé hasonló módon, kedvező helyzetet hozott az állambiztonsági szervek kutatása számára. A jogállami feltételeknek megfelelő publikus és magas szintű jogi szabályozás nyilvános kutathatóságával párhuzamosan fokozatosan feltárultak azok az archívumok is, amelyek nem csak történelmi vonatkozásaiban szolgáltatnak fontos iratanyagokat, de az eddigi rendszerek működésének iratforrásai általánosabb következtetések levonásához is hozzájárulhatnak. Végül pedig ekkor vált lehetővé a téma nemzetközi irodalmának és forrásanyagának nemzetközi szintű megismerése és cseréje, amely magasabb szintre jutathatja a közös ismeretek általánosításának lehetőségét.

 

Magyarországon a biztonsági szerveknek az 1995. CXXV. törvény adott magas szintű szabályozást a szervek struktúrájára, feladataikra és hivatali kompetenciájukra nézve. Annak, hogy a törvényalkotás viszonylag későn, a rendszerváltás ötödik évében gondoskodott csak a megfelelő szabályozásról nyilván oka lehetett a nemzetbiztonsági szempontból gyorsan átalakuló nemzetközi környezet[81], másrészt az a belső politikai feszültség, amely a Kádár-rendszer állambiztonsági szolgálatának botrányos összeomlása - a Dunagate-ügy - következtében hosszú időre meghatározta a belpolitikai diskurzus jellegét és irányát.[82] Az ekkor, a biztonsági szolgálatokról kialakult kedvezőtlen kép valamint ennek a vitának parlamentben történő bevitele ugyanis hátrányosan befolyásolta a törvényelőkészítő munka hatékonyságát is.

 

Ami a hatályos szabályozást illeti ez annak a jogállami alapértéknek a belátására és elfogadására épült, hogy a nemzetbiztonsági munka csak depolitizáltan végezhető[83]. Az Nbtv. két meghatározó alapelv érvényesítésével szabályozza a nemzetbiztonsági szolgálatok tevékenységét. Az államok nemzetbiztonsági érdekeik védelme és más nemzetek szándékainak megismerése érdekében igénybe veszik a nemzetbiztonsági szolgálatok sajátos, más szervezetek által nem helyettesíthető lehetőségeit. Ez – ahogy a nemzetközi gyakorlat mutatja – arra kötelezi az államot, hogy az ország szuverenitása, politikai, gazdasági és honvédelmi érdekeinek megóvása céljából nemzetbiztonsági szolgálatokat hozzon létre és működtessen. Másrészt az alapvetően titkos és sajátos eszközöket felhasználó nemzetbiztonsági tevékenység megfelelő jogi szabályozást igényel annak érdekében, hogy semmilyen körülmények között ne jelenthessen veszélyforrást a demokratikus jogrendre, ezen belül az állampolgári jogokat csak akkor és olyan mértékben korlátozhassa, amennyiben az az ország nemzetbiztonságának megóvása, szuverenitásának érvényesítése céljából szükségszerű és indokolt.

 

A nemzetbiztonsági szolgálatok működésének alkotmányos alapjait tehát a Magyar Köztársaság szuverenitásának biztosítása és alkotmányos rendjének védelme adja. Ezen alapértékek érvényre juttatásának céljából látják el a nemzetbiztonsági szolgálatok a törvényben meghatározott feladataikat. A feladatok közös jellemzője, hogy eredményes ellátásukra az e célra létesített, különleges jogokkal és eszközökkel rendelkező állami szervek, a nemzetbiztonsági szolgálatok képesek. A nemzetbiztonsági szolgálatok alapvető feladatainak ily módon történő meghatározása ugyanakkor azt is jelenti, hogy az a törvényben – vagy annak keretei között a Kormány vagy az irányító miniszterek által – meghatározott feladatokon kívül a nemzetbiztonsági szolgálatok más tevékenységet nem folytathatnak. Ennek megfelelően az e törvényben meghatározott eszközök alkalmazására vagy az egyéb különleges jogosítványok érvényesítésére – és ezáltal állampolgári szabadságjogok korlátozására – más esetekben a nemzetbiztonsági szolgálatok által nem kerülhet sor.

 

A nemzetbiztonsági feladatok is az ország szuverenitásának érvényre juttatása és az alkotmányos rend védelme érdekében végzett tevékenységek törvényi szabályaiból vezethetők le. Hírszerzési feladat a nemzet biztonságát érintő nyílt és védett információk gyűjtése, elemzése, feldolgozása és továbbítása. E tevékenység alapvető célja, hogy az államhatalmi és közigazgatási szervek a rövid és hosszú távú külpolitikai, védelmi, gazdasági vagy más fontos döntéseiket megfelelő információk birtokában tudják meghozni. Kémelhárítási feladat a külföldi titkosszolgálati tevékenység felderítése és elhárítása. Elfogadott tény, hogy a világ országainak túlnyomó többsége él a hírszerző tevékenység nyújtotta előnyökkel. Az ilyen tevékenységgel szembeni eredményes védekezés lehetőségéről, más országhoz hasonlóan, Magyarország sem mondhat le. E tevékenység felderítése és elhárítása akkor folytatható, ha a külföldi titkosszolgálat sérti vagy veszélyezteti a Magyar Köztársaság szuverenitását, politikai, gazdasági, védelmi vagy más fontos érdekét.

 

A nemzetbiztonsági szolgálatok alkotmányvédelmi feladatai ott és akkor jelentkeznek, amikor a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét törvénytelen eszközökkel akarják megváltoztatni vagy megzavarni, illetve az állam alkotmányos szerveit vagy azok munkatársainak hivatali tevékenységét jogszabályellenes módon próbálják befolyásolni. Mindezek közös jellemzője, hogy titkos és leplezett formában jelennek meg, súlyuknál fogva veszélyeztetik a demokratikus államrendet, s ez indokolja a nemzetbiztonsági szolgálatok sajátos eszközrendszerével történő felderítést és elhárítást. E feladatkör tehát nem politikai rendezőelvek mentén kerül meghatározásra, hanem kizárólag az Alkotmányban rögzített jogállami berendezkedést, annak alapintézményeit és alapértékeit támadó és veszélyeztető törekvések ellen ad fellépési lehetőséget és egyben kötelezettséget a szolgálatok számára.

 

Az ország működését nemcsak a közvetlen ellene irányuló törekvések veszélyeztetik, hanem azok a leplezett törekvések is, amelyek jelentőségüknél, hatásuk súlyánál fogva sérthetik a Magyar Köztársaság gazdasági, pénzügyi biztonságát. Ezen kiemelt veszélyeztetések – tekintettel arra, hogy a nemzet biztonságát negatívan érinthetik – indokolttá teszik a szolgálatok sajátos eszközrendszerével végzett felderítő és elhárító tevékenységet. Egyre erősödő kihívást jelent szinte a világ összes országában a jogellenes kábítószer- és fegyverkereskedelem elleni küzdelem. Ez a tevékenység az állami szervek részéről többelemű és (nemzetközileg is) összehangolt fellépést tesz szükségessé, amelyben a nemzetbiztonsági szolgálatok is részt vesznek. A kétpólusú világrendszer összeomlását követően mindenütt új és kiemelt feladatként jelentkezett a haditechnikai eszközök és szolgáltatások, valamint a nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák jogellenes forgalmának megelőzése, felderítése és megakadályozása. Az ilyen cselekmények elleni eredményes küzdelem nem nélkülözheti a szolgálatok által alkalmazott speciális eszközöket és módszereket[84].

 

A központi államhatalmi és kormányzati tevékenység szempontjából fontos szerveket (intézményeket) és létesítményeket – az azok ellen irányuló esetleges nyílt erőszak elhárítása mellett – a leplezett, titkos törekvések ellen is védelemben kell részesíteni. Ez a nemzetbiztonsági szempontokat figyelembe vevő védelem egyes területeken magában foglalja a belső (titok)védelmi szabályok kialakításában való segítségnyújtást, az ehhez szükséges személyi és technikai feltételek megvalósulásának figyelemmel kísérését. A biztonsági védelem egyben a titkos információgyűjtés szükségességét is jelentheti. A biztonsági védelem alá eső szervek, intézmények és létesítmények körét a Kormány állapítja meg. A nemzetbiztonsági szolgálatok ellátják a törvény mellékletében meghatározott személyek nemzetbiztonsági védelmét és ellenőrzését. A védelem és ellenőrzés szabályairól külön fejezet rendelkezik.

 

Az ellenőrzés másik fontos területe a magyar bevándorlási politikát érinti. A bevándorlás területén liberális politikát folytató államok is számolnak azzal, hogy az idegen titkosszolgálatok a migrációs folyamatokat saját céljaikra használják fel. Az ellenőrzés kiterjedhet a vízumkérelmet benyújtókra is. (E feladatokkal összefüggésben a nemzetbiztonsági szolgálatok más jogszabályokban meghatározott módon beutazási és tartózkodási tilalmat rendelhetnek el.) A törvényben tételesen meghatározott bűncselekmények elkövetésének gyanúja esetében a nemzetbiztonsági szolgálatok a bűncselekmény elkövetésére utaló személyi vagy tárgyi gyanú alapossá tétele, illetőleg annak kizárása érdekében felderítő, információgyűjtő tevékenységet folytatnak. Ezt a differenciált szabályozást a bűncselekmények által veszélyeztetett politikai, védelmi, nemzetgazdasági érdek, illetve ezen bűncselekmények leplezett, titkos jellege indokolja. A bűncselekmények eredményes felderítése természetesen szükségessé teszi a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok közötti hatékony együttműködést. A felderítés nem jelenti a nemzetbiztonsági szolgálatok részéről nyomozóhatósági jogkör gyakorlását, hisz konkrét ügyben a szolgálatok tevékenysége a nyomozás elrendeléséig tarthat. Az alapos gyanú megléte esetén a nemzetbiztonsági szolgálatok a bűncselekmény további felderítését a nyomozóhatóságnak adják át.[85]

 

A volt állambiztonsági és a jelenlegi nemzetbiztonsági szolgálatok között a legnagyobb különbség, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok semmiféle politikai rendőri funkciót nem tölthetnek be. Politikai nézetei, faji, nemzeti hovatartozása, vallási meggyőződése miatt senkit ellenőrzés alá nem vonnak, ezért senki ellen eljárást nem kezdeményezhetnek. Egyesületek működésével, utcai demonstrációkkal kapcsolatos engedélyezési, ellenőrzési jogkörrel nem rendelkeznek. Nyomozóhatósági jogkört még a felderítési feladatkörükben sem gyakorolhatnak, karhatalmi erővel nem rendelkeznek. Az „állambiztonság” helyett a „nemzetbiztonság” szó szerepeltetése tartalmi változásokra utal. A nyugati demokráciák is általában a nemzetvédelmi kifejezést használják, bár egységes megnevezés nem alakult ki. Ausztriában például Államrendőrség, Belgiumban Állambiztonsági Hivatal elnevezésű biztonsági szolgálat működik, az NSZK-ban pedig Alkotmányvédő Hivatal elnevezéssel találkozunk, de az elnevezések különbözősége ellenére közös bennük a parlamentáris demokrácia jogállami értékei védelmének a feladata. A terminológiai sokszínűségre az az álláspont is rávilágít, amelyet a Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának szakértői csoportja fogalmazott meg a Nbtv. törvénytervezetének vitájában: „Nem derül ki, hogy a törvényjavaslat milyen megfontolásból kerüli a titkosszolgálat szó használatát, holott ennek a megnevezésnek a megfelelő helyen való használata világosabbá, egyértelműbbé tenne sok fogalmat”[86]

 

A nemzetbiztonsági szolgálatok parlamenti ellenőrzése a szolgálatok törvényes és rendeltetésszerű működésének legfontosabb garanciális eleme. Az államigazgatás egyéb területeit ellenőrző országgyűlési bizottságokhoz képest a Nemzetbiztonsági Bizottság által gyakorolt alkotmányos ellenőrzés különös jelentőségét az adja meg, hogy az érintett szolgálatok tekintetében az államigazgatási szervekre általánosan vonatkozó külső ellenőrzési, felügyeleti jogok és lehetőségek nem, vagy csak korlátozott mértékben alkalmazhatók. Ezért a törvény a Bizottság alkotmányos ellenőrzési munkájának maradéktalan ellátásához minden szükséges jogot biztosítani kíván. Így a Bizottság a minisztertől és a főigazgatóktól rendszeresen tájékoztatást kap a szolgálatok általános tevékenységéről. Az Nbtv. a Bizottság számára általános, a hatékony ellenőrzést biztosító jogosítványokat is meghatároz, mint például a folyamatos tájékoztatás kérést, a nemzetbiztonsági szolgálatok főigazgatói tisztségére jelölt személyek meghallgatását, valamint a nemzetbiztonsági szolgálatok költségvetésének részletes tervezete, illetve a költségvetés felhasználásáról szóló részletes összefoglaló jelentés véleményezését. Az általános tájékoztatás fontos területe, hogy az igazságügy-miniszter az általa engedélyezett titkos információgyűjtés jellemzőiről, ügytípusokról köteles tájékoztatást adni a Bizottságnak. A szolgálatok működésére vonatkozó általános tájékoztatáson túlmenően a Bizottság megkapja a nemzet biztonsága szempontjából fontos értékelő jelentéseket, betekinthet a nem konkrét ügyekre vonatkozó tájékoztató jelentésekbe és tájékoztatást kap a szolgálatokkal kapcsolatos kormányhatározatokról. Ha a Bizottság a szolgálatok jogellenes vagy nem rendeltetésszerű tevékenységét feltételezi, vizsgálat lefolytatására kérheti fel a minisztert, jogszabályellenes működés észlelése esetén saját maga is folytathat ténymegállapító vizsgálatot. A megállapítások alapján a Bizottság felhívhatja a minisztert a szükséges intézkedések megtételére, kezdeményezheti a felelősség megvizsgálását.

 

A jogi szabályozás zártsága ellenére a rendszerváltás óta sok kisebb-nagyobb ügyben fogalmazódott meg a gyanú: a magyar titkosszolgálatok, illetve alkalmazottaik önállóan, törvénytelenül, esetleg politikai indítékkal „akcióztak”. Mivel az ilyen téma mindig „botrány-szagú”, ezért a sajtó illetve a mindenkori ellenzék szívesen tűzte napirendre a kellő információval nem vagy alig alátámasztott híreszteléseket is. Ezek kivizsgálása pedig gyakran nem a valóság hiteles feltárást volt hivatva szolgálni, hanem gyakran csak az ellenérdekű politikus vagy párt lejáratását célozta. A rendszerváltást követő tíz évben mintegy húsz olyan eset látott napvilágot, amely valamilyen formában a Nbtv. által rögzített alapértékek sérülékenységére utaltak, az ügyek megnyugtató és végleges feltárása és megoldása nélkül[87]:

 

1990. november: Foltányi Árpád egyetemi hallgató, MDF-aktivista, a párt országos választmányának korábbi tagja az Információs Hivatal (IH) gépkocsijával karambolozott. Az IH megbízott főigazgatója utólag azt jelenti: halaszthatatlan magánügyei intézéséhez kölcsönözte a szolgálati autót személyes jó ismerősének, Foltányinak.

 

1991. június: A Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) két névtelenségbe burkolózó vezetője visszautasítja Torgyán Józsefnek, az FKGP társelnökének vádjait, miszerint úgy érzi, esetenként követik, telefonját lehallgatják.

 

1994. július: Az IH két munkatársa megbeszélésre hívja Hack Péter szabaddemokrata képviselőt, a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszterség egyik várományosát. Egy utóbb nyilvánosságra kerülő vizsgálati jelentés szerint a képviselő gyanújával ellentétben az NBH a találkozón nem őt, hanem a nála lobbizó hírszerzőket figyelte meg.

 

1994. szeptember: Keleti György honvédelmi miniszter arra hivatkozva meneszti Gyaraki Károly tábornokot, a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) vezetőjét, hogy a KBH a tavaszi parlamenti választások előtt megfigyelés alatt tartott több személyt, köztük az ő feleségét.

 

1994. október: A későbbi hivatalos indoklás szerint nem Horváth Balázs egykori belügyminisztert, MDF-es képviselőt, hanem az ő társaságát kereső „szélsőséges elemeket” akarta megfigyelni az NBH egy nagyvázsonyi rendezvényen. Katona Béla titkosszolgálati miniszter „szakmai hibái” miatt leváltja az NBH Veszprém megyei vezetőjét.

 

1995. április: A Legfelsőbb Bíróság felmenti az államtitoksértés vádja alól, de vesztegetés vétségében bűnösnek mondja ki Dieter Hofmann osztrák állampolgárt, aki 1989 és 1990 között felderítette, s egy külföldi magánvállalkozásnak kiadta a magyar rendőrség által szolgálati ügyben használt rádiófrekvenciák adatait. Az ügy kémperből szelídül vesztegetési eljárássá: nem sikerül bizonyítani, hogy a Magyarországra a rendszerváltozáskor befolyásos üzletemberként érkező Hofmann információkat szolgáltatott volna az osztrák - vagy egy másik - államnak. Noha korábban az Interpol is érdeklődött Hofmann iránt, a bécsi Kurier szerint Franz Vranitzky kancellár felesége megbízta őt személyi biztosításával, Magyarországon pedig hivatalos megbízást kapott a Ferihegyi repülőtér biztonsági rendszerének a megtervezésére.

 

1995. május: Nikolits István titkosszolgálati miniszter a parlamentben bejelenti: az 1990. május 1-je és 1995. március 31-e között végzett 1424 környezettanulmányból és 115 „operatív megfigyelésből” 797 szabálytalan volt. Boross Péter, a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, az Antall-kormány első titkosszolgálati minisztere ezt cáfolja. Korábban Katona Béla – Nikolits elődje a Horn-kormányban – azt állította: ismeretei szerint 1990 óta a szolgálat nem gyűjtött belpolitikai információkat.

 

1995. december: 16 tonna, pénzjegynyomtatásra is alkalmas, Németországból érkező papír tűnik el a rendőrség és a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NSZ) szeme elől a fővárosi Orczy téren. Az eltűnt papírból 6 tonna – hamisított román zárjeggyel – később egy galgahévízi raktárban megkerül, más része pedig hamis ötezer forintos bankjegyek formájában bukkan fel. Máig nem sikerült bizonyítani, hogy a pénzszállítmány eltűnése mögött a bombagyárosként emlegetett Dietmar Clodo állt volna, akit az idén ítéltek el jogerősen a dunavarsányi pénzhamisítási ügy nyolcadrendű vádlottjaként. Clodo az ítélet szerint a papír beszerzésében vállalt szerepet.

 

1996. április: Nyilvánosságra kerül az NBH Baranya megyei kirendeltségének 1995. decemberi feljegyzése, amely arra utal, a titkosszolgálat megfigyelte a térségben élő kisebbségeket. Nikolits István tárca nélküli miniszter vizsgálata nem állapít meg törvénysértést, a hivatalos indoklás szerint a kisebbségeket „alkotmányos védelemben részesítették”, nehogy a délszláv válság következményeként provokációk céltáblájává váljanak.

 

1996. június: Szolgálati fegyverével öngyilkosságot követ el Tokaji Lajos alezredes, az NBH országos hatáskörű írásszakértője, miután fény derült pénzügyi műveleteire. Tokaji - felettesei tudtával és engedélyével – évek óta működtette magáncégét, amelynek fejlesztéséhez 50-75 százalékos kamatot kínálva betéteseket gyűjtött, ám a felvett, egyes hírek szerint több mint 100 millió forintos összeg jelentős részével később nem tudott elszámolni. Hitelezői között csaknem kétszáz NBH-dolgozó is volt, a hivatal főigazgatója azonban cáfolja, hogy Tokaji „bankja” fedőcég lett volna.

 

1997. április: Hónapokon keresztül szocialista képviselőket, köztük Gál Zoltánt, Baja Ferencet is vizsgálódási körébe von az IH. Az 1994 végén indult, Nyírfa fedőnevű akció célja a magyar-ukrán-román határtérségben folyó illegális tevékenységek feltárása volt. Az ügy miatt menesztik Földi Lászlót, az IH műveleti igautóját, akiről azonban 1999. decemberben a bíróság jogerősen kimondja: nem követett el jogosulatlan adatkezelést. Az ítélet szerint kizárólag Balla Zsoltné titkárnő tevékenysége kérdőjelezhető meg, de ő is „megússza” megrovással. Földi magánvállalkozása, a Defend Kft. az 1998-as kormányváltás után sorra nyeri el az állami megrendeléseket.

 

1998. május: A parlamenti választások két fordulója között egy Orbán Viktorra vonatkozó, rendszerváltás előtti titkosszolgálati dosszié fedőlapját juttatják el ­feltételezések szerint a titkosszolgálatok munkatársai – külföldi lapok, hírügynökségek budapesti tudósítóinak. Az ügy egy évvel későbbi nyilvánosságra kerülésekor kiderül: a dokumentum már 1991-ben is fölbukkant, de szakértők szerint legfeljebb azt mutatja, hogy Orbánt be akarták szervezni, ami nem sikerülhetett, mivel akkor a provokátorok az erre vonatkozó dokumentumokat is prezentálták volna.

 

1998. augusztus: Magyar Watergate-nek minősíti Szájer József fideszes frakcióvezető már órákkal Orbán Viktor miniszterelnök bejelentése után, hogy 1997-ben „titkos eszközökkel és törvénysértő módon” információkat gyűjtöttek volna egyes Fidesz-vezetőkről. Feltételezések szerint az új kormány vezetői beugrottak a titkosszolgálatok kedvenc játékának: ilyen ügyekben tapasztalatlan elődeikhez hasonlóan őket is megkörnyékezték leleplező dokumentumokkal (Katona Béla visszautasított egy hasonló dossziét, Nikolits vizsgálatot indított, s „lefejezte” a szolgálatokat). Orbán 27 állítólagos megfigyelt nevét – köztük vezető fideszes politikusokét ­olvassa fel a párt választmányi ülésén, de hamar kideriil: az ezeket tartalmazó, a sajtóhoz is eljuttatott dokumentum legális eszközökkel készült. A parlamenti vizsgálóbizottság – amely végül egyet sem kap meg a kormányfő által ígért dokumentumokból - 1999 novemberében egyetlen, hónapokkal a kormányfői bejelentés után fölmerült, állítólag törvényellenes megfigyelést regisztrál: Pokorni Zoltán megfigyelésére Czégé Zsuzsa, az MSZP-hez közel álló Xénia Láz egyik vezetője adott megbízást Bédi Csaba kormányőr századosnak, aki az információgyűjtéssel egy magánnyomozót bízott meg.

 

1998. december: Parlamenti albizottság alakul az Nemzetvédelmi Szolgálat és a Nádor '95 Rt. közötti kapcsolat vizsgálására. A nyolcvanas években fegyverkereskedelemmel (is) foglalkozó, majd Bécsben élő Szász András résztulajdonában álló Nádor mobiltelefon-lehallgató berendezést adott bérbe négy évre az NSZ-nek.

 

Orbán Viktor miniszterelnök hivatalba lépése után nem sokkal leállíttatta a Postabanknál az esedékes bérleti díj kifizetését, s vizsgálatot rendelt el, vajon indokolt volt-e egy magáncég beiktatása az ügyletbe. A Nádor egyik résztulajdonosa az Inteldor Kft.-nek, amelynek másik résztulajdonosa az Innotech Alapítvány. Ez utóbbi érdekelt abban a Pinpoint Kft.-ben is, amelyről Kövér László titkosszolgálati miniszter 1998 szeptemberében azt állította, részt vett a Fidesz-politikusok megfigyelésében. Az ügyvezető ezt cáfolta, ugyanakkor a Pinpoint 1993-as alapításánál föllelhető a nemzetbiztonsági vonal: a céget negyedrészben alapító Protan Rt. alig fél évvel korábbi alapító okiratának egyik aláírója Simon Sándor, az NBH akkori első embere. 1996-1998 között a Protan igazgatósági elnöke az a Csatári József, aki a Horn-kormány idején a titkosszolgálati miniszter hivatalvezetőjének helyettese, vezérigazgatója (később tulajdonosa is) pedig az a Nagy Károly, aki a rendszerváltás idején részt vett az NBH-t az állambiztonsági főcsoportfőnökségből megalakító bizottságban. Csatári igazgatósági tag abban az Autent Rt.-ben is, amelyben Somogyi Tamás vezérőrnagy, Nikolits István titkosszolgálati miniszter hivatalvezetője 1996 áprilisáig felügyelőbizottsági elnök volt. Ez a társaság 1997-ben közreműködött volna egy feltehetően szegedi olajvállalkozók tulajdonában álló befektetőcég részvénykibocsátásában, ha azt az Állami Pénz- és Tőkepiaci Felügyelet nem fúrja meg. Az Autent – a cégbírósági dokumentumok szerint ­felszívódott.

 

1999. június: Jóllehet 1997 áprilisában Füzessy Tibor, az ujjlenyomat-azonosítás alapján működő beléptető-rendszerek fejlesztésére szakosodott Dermo Trade (DT) Rt. fb-elnöke, korábbi titokvédelmi miniszter azt állította, „sem a társaságnak, sem tulajdonosainak semmi közük nem volt az NSZ-hez, az 1999 júniusában felszámolás alá kerülő DT egyes munkavállalói, akik elmaradt bérük miatt beperelték a Dermót (ezt utóbb cáfolják). Közülük ugyanis többen főállásban a rendőrségnél, titkosszolgálatoknál, illetve azok hatókörébe tartozó, akkor még állami vállalatoknál dolgoztak a kilencvenes évek elején, s csak fél-, illetve másodállásban a 4Dimenzió Kft.-nél, amely társaság vágott bele először a kilencvenes évek elején az ominózus fejlesztésbe (a 4Dimenzió az 1990. októberi taxisblokádkor 17 dolláros olajárával híressé, majd a szállítás nem teljesítése miatt hírhedtté vált Nawa-cégcsoport egyik tagja), s a DT 1995. áprilisi megalakulását követően is megannyi titkosszolgálati embert foglalkoztattak. Mindenesetre a társaság a kutatás-fejlesztéshez szükséges pénz egy részét a kilencvenes évek derekán Tálosi Jánostól, illetve az ő tulajdonában lévő Kontakt Rt.-től s a svájci bejegyzésű RD Technoinvest AG-től szerezte. Tálosit a rendőrség olajtermékek adójának halasztott fizetésével való visszaélés miatt több hónapig előzetes letartóztatásban is tartotta. Ellene az eljárást az ügyészség – bizonyítottság hiányában – már 1996-ban megszüntette, amikor is az ügyben nyomozáskiegészítést rendelt el. A vádirat csak 2000-ben készült el, ám azt a rendőrség nem tudta megállapítani, hogy a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának központi számítógépét ki manipulálta, s írta át a közterheket le nem rovó egyik kft kötelezettségeit úgy, mintha az teljesített volna.

 

1999. július: Párnapos vizsgálat után az NBH megállapítja: közönséges hamisítvány az a két, újságokhoz eljuttatott, NBH-fejléces és -pecsétes dokumentum, amely újságírók megfigyeléséről, illetve ellenzéki politikusoknak a Postabank és a Magyar Fejlesztési Bank esetleges feltőkésítésére adandó válaszáról szól. 1999. szeptember: Lakatos Miklós, az NBH volt tisztje közérdekű bejelentést tesz a parlament nemzetbiztonsági bizottságánál. Előadása szerint Szadai Károly, a titkosszolgálati miniszter akkori tanácsadója (a Magyar Rádió Rt. kuratóriumának későbbi elnöke), illetve Horváth Pál, a Miniszterelnöki Hivatal védelempolitikai tanácsadója közvetítésével egy „László” néven bemutatkozó ember arra vette rá őt, hogy anyagi ellenszolgáltatásért kövessen el merényletet saját járműve ellen, s a cselekménnyel vádolja meg a megfigyelési ügyben kulcsszerepet játszó Pinpoint Kft.-t. Az önmerénylet azonban lelepleződött, Lakatos így nem kapta meg a járandóságát, s ezért fordul a Házhoz. Az érintettek tagadják az általa elmondottakat.

 

2000. május: Pert nyer Tóth Tibor, a Technomark Rt. egykori tulajdonosa képviselte – Man szigetén bejegyzett – Zoto Ltd. a Technomark jogutód Technocar Rt.-vel szemben. A Zoto Ltd. 1993-ig főtulajdonosa volt annak az 1991-ben alakult S-Komplex Nemzetközi Biztonságvédelmi Rt.-nek, ahol megfordult a hazai nemzetbiztonságiak színe-java, például a harminc évig „szolgálatos” Nagy Lajos, továbbá Nagy Károly s Vajda József dandártábornok (1994-től 1998-ig az NBH második embere).

 

2000. május: Zárt ajtók mögött kezdi tárgyalni a Fővárosi Bíróság az NSZ két korábbi és egy akkor is aktív vezetője ellen indult büntetőügyet. A katonai ügyészség Farkas György nyugállományú dandártábornokot különösen nagy kárt okozó csalással, sikkasztással, hűtlen kezeléssel és számviteli fegyelem megsértésével, Hevesi Tóth Ferenc nyugállományú vezérőrnagyot jelentős vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel és számviteli fegyelem megsértésével, egy a vizsgálat idejére felfüggesztett ezredest számviteli fegyelem megsértésével vádolja. Az ügyről állam- és szolgálati titokra hivatkozva – a bíróság mindössze annyi információt ad: a szakszolgálat munkatársainak számlájára személygépkocsik, műszaki berendezések és pénz eltüntetése írható.

 

4. Az eddigiekből kitűnően a normatív szabályozás önmagában - sem a diktatúra, sem a jogállamiság időszakában - nem határozza meg automatikusan az állambiztonsági szolgálatok működésének valódi irányait, értéktartalmát. A jogdogmatikai analízis természetesen megkerülhetetlen kiindulópont az intézményi viszonyok, a belső szabályozás vagy a jogrendszeri koherencia esetleg a nemzeti, nemzetközi helyzet összehasonlító vizsgálatakor. A kérdés egyrészt szociológiai: társadalmi kontextusát tekintve vajon milyen jellegű az intézmény valódi működése, milyen irányú ennek meghatározottsága és milyen mértékű a tényleges szervezeti funkciók eltérése a szabályozás által kívánatosnak tartott iránytól. Politológiai szempontból viszont annak a hatalmi erőtérnek a dinamikáját leírni, amelynek az állami erőkoncentráció szubjektumaként a biztonsági szervek maguk részesei - a történelmi-politikai helyzettől függően a végrehajtás eszközeként, vagy mellék-, esetleg főszereplőként.

 

Mindenekelőtt tisztázandó az a kérdés, hogy mindez az összefüggésrendszer a politológia számára releváns problémaként jelenik-e meg, azaz hajlandó-e integrálni ezt a problémahalmazt tematikájában. A vizsgálati objektum megismerésének korábban részletezett nehézségei ugyanis visszatarthatják az ilyen irányú elemzésektől a kutatást, ahogyan etikai megfontolásokból is vállalhatatlannak tekintheti a hatalomgyakorlásnak az amoralitás határaival érintkező „infernó”-ját. Az szembetűnő, hogy a politológia elsősorban a társadalom politikai életének normál-állapotára kíváncsi, ritkábban az extremitásokkal, a periférikus, vagy efemer jelenségekkel. Márpedig a secretum világa, még ha állandó és szükségképpeni része is a hatalmi mechanizmusnak, mégsem illeszkedik koherens módon a politika fogalmi rendszerébe.

 

A probléma természetéből adódóan mégis éppen a kivételek szintjét értelmező totalitarizmus-kutatások implikálják a különleges szolgálatok témakörét. A háború után fogalmi űr keletkezett a politológiai szakirodalomban és a totalitarizmust az olyan hagyományos fogalmak meghaladásaként kezdték használni, mint a „diktatúra”, „despotizmus” vagy a „zsarnokság”. Az elsődleges cél egy generikus terminus alkalmazása volt az olyan bal- és jobboldali rezsimekre, amelyeknek sokkal több közös vonásuk volt, mint ahogyan ezt a kommunizmus és fasizmus fogalma alapján történő hagyományos ideológiai polarizáció sugallta. Popper a „Nyílt társadalom”-ban radikális kritikát gyakorolt Platon, Hegel és Marx fölött, hogy az eszmei gyökerek feltárásával elutasíthassa a modern német és orosz „totális” rendszerek „utópikus társadalomirányitási technikáit”.[88] Popper szerint (és Platont opponálva) nincs nagyobb hiba sem a politikában sem a tudományban annál, mint ha azt kutatjuk: „Hogyan lehetünk valamiben biztosak?”, „Hogyan tudjuk biztosítani a tökéletesek uralmát?”. A helyes kérdés így hangzik, mondja Popper: „Hogyan tudjuk a lehető leggyorsabban felismerni és kijavítani hibáinkat?”, és „Hogyan tudjuk minimalizálni azt a kárt, amit a rossz uralkodók okozhatnak?”[89]. Popper kezdettől fogva e fogalom ideológiai tartalmára helyezte a hangsúlyt, amely később kiemelkedően fontos szerepet kapott a nyugati politikai retorikában.

 

Az összehasonlító kormányzattannal foglalkozó M. Curtis Friedrich és Zbigniew Brzezinski fenomenológiai definíciót adott, amely a következő jellemzőket foglalta magában: totális ideológia, egypárti állam, a titkosrendőrség uralma, állami monopólium a társadalom gazdasági, kulturális és információs struktúrái felett. H. Eckstein és D. Apter megfogalmazása szerint „eltöröl minden határt az állam és a társadalom egyes csoportjai, sőt az állam és az individuum között”. A ‘70-es években is – a kritikák ellenére – megmaradt a terminus az ideológiai hadviselés fegyverének.[90]

 

A fogalom, amely eredetileg a fasizmust jellemezte, majd a jobb- és baloldali, központosításra törekvő tekintélyuralmi rendszerekre egyaránt érvényesnek tekintette, a hetvenes évekre a kommunizmust megjelölő terminussá vált. Kirkpatrick szerint (a 70-es években) „A Nyugat szövetségeseiként számontartott (jobboldali) autoriter rendszerek különböznek a (baloldali) totalitárius rezsimektől, jobbak azoknál, mivel a tekintélyelvű rendszerek feltehetően képesek a fokozatos demokratizálódásra, amire éppen a kommunizmussal való szembenállásuk a döntő bizonyíték.”[91] Egy további sajátos értelmezés szerint a totalitarizmus nem csupán a demokráciából eredeztethető, de annak éppen egy sajátos válfaja. Eszerint a totalitarizmus a demokrácia egy különösen virulens formája, a tömegember vagy tömegtársadalom politikája, „a tömegdemokrácia kellékeinek többsége egyben a totalitarizmus kelléke is”.[92]

 

Kissé parttalanná tette a totalitarizmus fogalmának értelmezését az is, hogy miután a legkülönbözőbb rendszerek jellemzésére alkalmazták – a náci Németországra, a sztálinista Szovjetunióra, a sing-dinasztia Kínájára, a fasiszta Olaszországra, a szandinista Nicaraguára, a Maurja-dinasztia Indiájára, a Római Birodalomra Diocletiánus idején, Kálvin Genfjére, Japánra Mejdzsi császár alatt, az ősi Spártára, vagy akár az Egyesült Államokra az 1960-as, sőt az 1840-s években –, ezért úgy tűnik, hogy maga a kifejezés tulajdonképpen nem is hordoz társadalomtudományi jelentéstartalmat. Ezért vélik egyes szerzők, hogy talán csak egy „értékes karakterjegye” marad a hidegháborúnak a háború utáni időszakban.[93]

 

A fenti „megértő” álláspontokkal szemben a totalitarizmusnak a pozitív joghoz való viszonyában – pontosabban nem-viszonyában – látja Arendt a fenoménum lényegét. „A totalitárius politika nem törvények egyik csoportját helyettesíti egy másikkal, nem teremti meg saját consensus iurisát, nem hozza létre, forradalom útján, a legalitás új formáját. Dacol mindenféle pozitív törvénnyel, még azokkal is, amelyeket saját maga hozott, és ebből kiviláglik, hogy úgy véli: elboldogul bármifajta consensus iuris nélkül is, mégsem kell a törvénytelenség, önkény és félelem zsarnoki állapotára hagyatkoznia.”[94] A totalitarizmus értelmezésében szinte minden törvény – tulajdonképpen fizikai értelemben – mozgástörvénnyé vált. Ugyanis amikor a nácik a Természet vagy a bolsevikok a Történelem törvényeiről beszéltek, sem a Természetet sem a történelmet nem tartották már a tekintély stabil forrásának a halandó emberek cselekedeti számára: a Történelem és a Természet náluk egyszerűen csak mozgás. A nácik hitét a faji törvényekben, amely szerintük a természettörvény kifejeződése az emberben, Darwinnak az az elgondolása alapozta meg, hogy az ember olyan természeti fejlődés produktuma, amely nem, szükségképpen áll meg a jelenlegi emberi lényeknél. A bolsevikok viszont abban hittek, hogy az osztályharcban a Történelem törvénye fejeződik ki, és e hit mögött az a marxi elképzelés rejlik, hogy „a társadalom gigantikus történelmi mozgás terméke”, amely saját mozgástörvényét követi, a történelmi idők végeztéig halad, amikor majd megszünteti önmagát. A totalitárius kormányzat politikai szervezetében a pozitív törvények helyét a totális terror foglalja el, amelynek célja valóssággá változtatni a történelem vagy a természet mozgástörvényét. A terror akkor válik igazán totálissá, amikor mindenfajta ellenzéktők függetlenedik; akkor lesz mindenhatóvá, amikor már semmi nem áll útjában. „Ha a jogszerűség a nem zsarnoki kormányzat, a jogtalanság pedig a zsarnokság lényege, akkor a terror a totalitárius uralomé.”[95]

 

Annak megértéséhez, hogy a szovjet típusú uralmi rendszerekben miként gyakorolják a hatalmat, Heller Ágnes a bürokrácia, a rendőrségi tevékenység, a büntetőtörvénykönyv, s végül a paternalizmus elemzését tartja szükségesnek.[96] Némileg másként értelmezi ugyanis azt a törvény nélküliséget, amelyről Arendt úgy véli, hogy „dacol mindenféle pozitív törvénnyel, még azokkal is, amelyeket saját maga hozott”. Heller ugyanis éppen azt a kérdést veti fel, hogy vajon miért volt Sztálinnak egyáltalán szüksége büntető törvénykönyvre, hiszen amúgy is ártatlan embereket gyilkoltak le látszattárgyalások nyomán, vagy mindenféle tárgyalás nélkül. Heller szerint, bár százezreket gyilkoltak le tárgyalások nélkül, de a kivégzéseknek ez a rendszere általában mégis a tárgyalások közvetítésével működött. „Az ilyen, látszólag fölösleges eljárásoknak mégis volt funkciójuk, ugyanis ideológiai szerepet játszottak.” Így az „általános érintettség” politikájával az „általános bűnösség” légkörét akarta kialakítani, amelynek részeként senki sem hivatkozhatott arra, hogy egy-egy kivégzett személy nem volt bűnös.[97]

 

Ugyanakkor ennek a „kollektív bűntudat”-nak sajátos funkcióira Arendt is felhívja a figyelmet, amikor a zsarnokságot összehasonlítja a totalitarizmussal. A totális terrort első látásra azért oly könnyű valamely zsarnoki kormányzat külső megjelenésének tekinteni – hívja fel a figyelmet –, mivel kezdeti szakaszában a totalitárius kormányzatnak zsarnokságként kell viselkednie, hiszen le kell rombolnia a tételes törvények határait. A totális terror azonban nem önkényes törvénynélküliséget hagy maga után, és nem valamilyen önkényes akarat vagy egyetlen ember mindenki mással szembeni zsarnoki hatalma kedvéért dühöng, s a legkevésbé sem „mindenki háborúja mindenki ellen”. Az egyes emberek közötti határokat és kommunikációs csatornákat bilincsekkel váltja fel. „Eltörölni a törvények sövényét az emberek között” – ezt teszi a zsarnokság –, ami azt jelenti, hogy megszüntetik a szabadságjogokat, szétzúzzák őket, mint politikai valóságot. A totális terror felhasználja az zsarnokságnak ezt a régi eszközét, ugyanakkor a félelemnek és a gyanakvásnak azt a törvénytelen vadságát is megszünteti, amelyet a zsarnokság hagy maga mögött.[98]

 

A politikai ideológia nevelő funkciója elsősorban a félelem hiányzó motiváló hatását hivatott pótolni. Arendt szerint ugyanis a totális terror feltételei között már a félelem sem szolgálhat tanácsadóként arra nézve, hogy miként kell viselkednie, hiszen a terror „kizárólag a természeti és történelmi folyamat objektív szükségszerűségével összhangban választja ki áldozatait, azok egyéni cselekedeteinek és gondolatainak tehát egyáltalán nincs jelentősége”. Ugyanez érvényes a rendszer iránti rokonszenvre vagy a rendszer támogatására is; a totális terror nemcsak áldozatait választja ki objektív mércék szerint, de a végrehajtóit is úgy választja meg, hogy a lehető legkevésbé kelljen tekintetbe vennie a jelölt egyéni meggyőződését és rokonszenveit. A totalitárius uralom eszményi alanya nem a meggyőződéses náci vagy kommunista, hanem a nép, amely számára már nem létezik különbség tény és fikció (vagyis a tapasztalat valósága) és az igaz és hamis (vagyis az igazságosság mércéi) között. A meggyőződésnek, mint a cselekvés indítékának következetes kiküszöbölése emlékezetes mozzanatának tekinti Arendt a szovjetunió-beli és a csatlós országokban folyt nagy tisztogatásokat. A totalitárius nevelésnek sohasem az volt a célja, hogy meggyőződéseket ültessen az emberekbe. Ellenkezőleg: még a képességet is ki akarta ölni bármifajta meggyőződés kialakítására. (Himmlernek például elég volt, hogy fénykép alapján, faji kritériumok szerint válogatta ki az SS-tagokat.) Ahhoz, hogy a totalitárius uralom irányíthassa alattvalóinak viselkedését, mindannyiukat egyformán jól kell felkészítenie a végrehajtó és az áldozat szerepére egyaránt. „Ez a kettős felkésztés, amely a cselekvést pótolja: az ideológia.”[99]

 

A totális terror közvetlen félelem-ideológiai funkcióit a fentiek alapján így összegezhetjük:

– egy tömegbe kényszeríti az izolált emberek sokaságát;

– motívumot nyújt a számukra áttekinthetetlen viszonyokban;

– minden egyént az összes többi ellen fordit;

– a terrorizált tömeget állandó mozgásban tartja;

– az egyénnek a valósághoz való viszonyát, azaz

– tapasztalati és gondolkodási lehetőségeit megsemmisíti.

 

A totalitárius modell Arendt-kifejtette kritikáját mindazon szerzők sematizáltnak vélik, akik a sztálinizmust mint egyfajta modernizációs alternatívát sőt, civilizációs variációt tekintik. Ahogyan Jerry Hough is rámutat, Arendt csaknem kizárólag a politika „output” oldalára koncentrál - „azokra a döntésekre, amelyeket a szovjet vezetők (vagy csak vezető) hozott, és a hatalom fenntartásának eszközeire”. Szerinte azonban létezett egy „output” oldal is, amely magában foglalta a szovjet társadalom azon feltételeit, amelyeket a vezetők tekintetbe vettek a döntéshozatalnál, illetve a visszacsatolás lehetőségét.[100]

 

A viták ellenére kétségtelen, hogy Arendt politikai filozófiája elsőként foglalkozott a politikatörténeti vonatkozások mellett úgy a titkosrendőrség intézményével, amelyben a politológia elvi általánosítási lehetősége is benne foglaltatott. A diszfunkcionális demokrácia-működésre éppúgy érvényes megállapításokat fogalmaz meg, mint a manifeszt funkcióit betöltő totalitarizmusra: „Az állam fölött és a látszólagos hatalom homlokzata mögött, a megsokszorozódott hivatalok labirintusában, a hatalom minden változását támogatva és a hatékonyság hiányának zűrzavarában húzódik meg az ország hatalmi magva: a mindennél hatékonyabb és mindenben illetékes titkosrendőrség.”[101] Vagy: „A totalitarizmus és egyéb rendszerekben a titkosrendőrség monopolizál bizonyos létfontosságú értesüléseket.”[102]

 

Más kritikusok Arendt és a totalitarizmus egyéb kutatóinak azt vetik a szemére, hogy ma a maga a kifejezés egyáltalán nem hordoz semmiféle társadalomtudományi jelentéstartalmat, és csak annyit ismernek el, hogy „rendkívül értékes karakterjegye marad a hidegháborúnak és így a tudásszociológiának is a háború utáni időszakban”[103]. értelmezésének befogadását államelméleti oldalról erősítette meg az a megfontolás, amely az államtani problémáknak a politikaelmélettel (is) érintkező területeit kívánta bemutatni. Bár „Totalitarizmus gyökerei” c. kötetből az antológiában közölt „A totalitárius állam” című fejezet rendszertanilag „A modern államok általános jellemzői és főbb formái” című II. részben kapott helyet, valójában az első rész, „A weimari köztársaság államelméleti vitái”-ra reflektál.[104]

 

Fordulatnak is tekinthető, hogy a XX. század végének egyik legjelentősebb politikatudományi enciklopédiája - az oxfordi kiadású Blackwell Encyclopaedia of Political Science[105] - a politikai intézmények analitikus elemzése körében önálló címként foglalkozik a titkosrendőrség kategóriájával. A Schöpflin György által írt cikk bár nem köti egyértelműen a totalitárius berendezkedésekhez a titkos információszerzés és a megfigyelés technikáit, de nem hagy kétséget afelől, hogy ezek mégiscsak a tekintélyelvű rezsimek tulajdonságai. A titkosrendőrségek közös sajátosságait a következőkben összegzi:

- joguk van adatokat gyűjteni szinte bárkiről;

- jóformán akárkit letartóztathatnak, vallathatnak, megfigyelhetnek, sőt ki is végezhetnek;

- saját, elkülönített költségvetésük van;

- a politikától viszonylag függetlenül működnek;

- a politikai hatalom legfelső köreibe van bejárásuk.[106]

 

Történelmi példái megerősítik, hogy a „rossz” hatalomgyakorlási forma attribútumainak tekinti mindezeket, hiszen az inkvizíciótól, a cári Oroszországon át sorolja ezek előfordulási helyeit, míg el nem jut a Gestapóig illetve a KGB-ig. Némi ellentmondásra utal, hogy miközben a titkosrendőrség korlátlan jogkörét hangsúlyozza megjegyzi, hogy a politikai vezetés olyannyira ellenőrzése alatt tartja, hogy „az egymást átfedő és egymással összefonódó hivatalok” felügyelet tartására éppen a titkosrendőrség eszközeit igyekszik felhasználni. Hogy ennek a helyzetnek éppen a 1980-as évekbeli KGB „informális önállósága” lenne a legmegfelelőbb példája, az ismét további értelmezést igényelne. Az pedig, hogy az egykori szovjet típusú rendszerekben a titkosrendőrség „jelentős főállású állománnyal” rendelkezik, és hogy informátorokat is alkalmaznak, akiknek egy része hivatásos, más része viszont ingyen dolgozik, éppen olyan felszínes leírása a helyzetnek, mint amikor (ugyanitt) azért marasztalja el Kelet-Európát, hogy az informátorokból felépített hálózat „valószínűleg kiterjedt volt, s soraikban a legkülönfélébb foglalkozási ágak képviselői lehetett fellelni”. Ma már nem kell az irattárak mélyén nyomozni, nyilvánosan hozzá lehet férni olyan iratokhoz, amelyek kis erőfeszítéssel is árnyaltabb és pontosabb képet rajzolhatnának a titkosrendőrségről. Igaz, a szerző által irodalomként feltüntetett öt könyvből három a KGB-vel, egy a XIX. századi Habsburg monarchiával (!), egy pedig általában a rendőrség történetével foglalkozik.

 

Az Enciklopédiának másik, témánkra vonatkozó cikkét Christopher Andrew írta. Ő a „secret service” történetének angliai és amerikai vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. Nagy-Britanniában a titkosszolgálat kifejezéssel illették a múltban azokat a titkos műveleteket, amelyek a hírszerzéstől a fedett akciókig „sok mindent felöleltek”, másrészt magát az ügynökséget, amely végrehajtotta ezeket a műveleteket. Ma ez utóbbi értelemben használják. Az USA-ban viszont a „titkosszolgálat jelentése szűkebb, ott ugyanis általában az elnök védelmét ellátó rendőri erőre szoktak utalni ezzel a kifejezéssel. Érdekes adalék a témához Austen Chamberlain 1924-ben az Alsóházban elmondott beszédének részlete: „A titkosszolgálatok lényege a titkosság. Nyilván nélkülözhetőnek tartjuk a titkosszolgálatot, ha úgy gondoljuk, hogy rá vonatkozó információkat lehet napvilágra hozni, hiszen ezzel éppen a létét ássuk alá”.[107] Ha feltételezzük, hogy megfontolt szerkesztői szándék tette egymás mellé a látszólag egymásnak ellentmondó „titkosrendőrség” és „titkosszolgálat” címet, akkor a szembeállítás esetleg azzal oldható fel, hogy a titkosrendőrséget az autoriter/totalitárius, míg a titkosszolgálatokat az (angolszász) demokráciák területére tartjuk érvényes fogalomnak. A felemás megoldás ellenére így legalább általánosságban az állam tulajdonságává szélesedett a biztonsági szolgálatok léte és működése, és nem a diktatúra - titkosrendőrség, demokrácia - titkosszolgálatok nélkül hamis alternatívája írta volna le a helyzetet.

 

Az Enciklopédiához képest mintha némi visszalépést jelentene a szintén Oxfordban kiadott politikatudományi kézikönyv - The New Handbook of Political Science, 1996.[108] -, amely már sem a titkosrendőrséggel sem a titkosszolgálatokkal nem foglalkozik, bár a totalitarizmus kapcsán - Arendt apropóján - mégis megemlítésre kerül.[109] Magyarázható mindez a kötet szerkesztői által megfogalmazott tudományelméleti alapvetéssel, amely a konszolidált társadalom nyomán magyarázza a politika jelenségeit is, így értelmezésében a politika a társadalmi hatalom korlátozott alkalmazásával egyenlő.[110] Még meggyőzőbb azonban érvelésüknek az a része, amely a politikatudományba a posztmodernitással beköszönő új korszak két fontos tanulságára mutat rá. Az egyik, hogy ahol korábban „számos határozottan definiált struktúra létezett, ott ma nincs egy sem”. A másik, hogy a politikai élet szubjektív elemei, a politikai szereplők belső mentális folyamatai, a célok és meggyőződések, a szándékok és értékek nőtték ki magukat a politikai elemzés központi elemeivé a politikatudomány valamennyi részterületén.[111]

 

Némi túlzással tehát elmondható, hogy mire a modern politikatudomány megkésetten bár, de mégis elérte posztszocialista országokat, már a rátorlódott volt a poszmodernitás új hulláma, amely így szinte közvetlenül a premodernitás talaján kényszerül meghonosodni. Annak, hogy az állambiztonsági szolgálatok kutatási témáját nem találjuk a politológia körében, a kutatási periódusok és koncepciók ilyen egymásba csúszásával is magyarázható. Nem csupán tudománytörténeti jellegű az a hipotézis, hogy a modern nyugati politológiai irodalom feltehetően mégis foglalkozott a kérdéssel, nagyjából a hidegháború totalitarizmus-elméleteinek csúcspontját követően, de még a posztmodernitást megelőzően. Ez a „second hand” teória pótolhatná az ismerethiányt, amely a témakör kidolgozatlansága miatt keletkezett a kelet-európai politikatudományban.[112]

 

A kiindulópontot mindehhez az 1975-ben megjelent Handbook of Political Science-sorozat jelentheti. Ennek hatodik kötetének - Policies and Policymaking - (első közlésű) nyitótanulmánya az amerikai Lasswelltől származik, Reserach in Policy Analysis: The Intelligence and Appraisal Functions címmel[113]. A röviddel a halála előtt publikált tanulmány a hatvanas-hetvenes évek irodalmának feldolgozása mellett saját, a személyiség és hatalom, a manipuláció és döntéshozatal kérdéseire vonatkozó korábbi munkáira támaszkodott. A kérdés politikatörténeti vonatkozásaival szinte provokatív módon nem foglalkozik. A hírszerzés és az információk feldolgozásának folyamatát egyrészt kommunikációelméleti matrix segítségével operacionalizálja, másfelől politikai-pszichológiai kontextusba helyezi. Ami megadhatja a keresett választ a politológia és az állambiztonsági szervek mint kutatási objektum viszonyának kérdésére, az értelemszerűen a politika gyakorlat szerkezetéből vezethető le. Amennyiben a politikai mező tartalmazza a (belső és külső) hírszerzés folyamatát, szereplőit és célmeghatározásait, annyiban a politikai mező teoretikus feldolgozása is implikálja a hírszerzés analitikus vizsgálatának igényét és ez fordítva is igaz. Azt viszont, hogy a politika mező határait és belső elemeit miként határozzuk meg, nem lehetséges institucionalista, még kevésbé normatív módszerekkel kijelölni. A döntéselmélet viszont alkalmas erre. Ez ugyanis a tényleges folyamatok szubjektumait arra tekintettel határozza meg, hogy – kompetenciával vagy anélkül - részese-e, és ha igen, milyen mértékben a meghozandó döntéseknek. A csupasz hatalom („naked authority”) önmagában befolyásolási lehetőséget biztosít mindenfajta kompetencia nélkül miközben a formális autoritás nem érvényesül valódi kényszerítő erő nélkül. A politikai mező szereplője pozíciójának erőssége attól függ, hogy a politikai döntési folyamathoz milyen közel, vagy milyen távol helyezkedik el. A távolság csökkenése növeli az esélyét annak, hogy ő maga is részese legyen az alternatívák közötti választásnak, távolodva viszont csak közvetve presszionálhatja azt, esetleg teljesen elvész a ráhatása a folyamatokra. A politikai mező határait tehát nem végleges és változatlan vonalakkal lehet leírni. Flexibilitása a döntési folyamatok állandóan változó aktorainak körétől függ. Mindezt a hírszerzés rendszerére vetítve azt látjuk, hogy bármilyen korrekt egy normarendszerben a titkosszolgálatok távoltartása a döntéshozataltól, mégis közvetlen vagy közvetett részeseivé válhatnak a politikai struktúrának, ha a valóságban megváltozik a döntéshez való távolságuk. Miközben a formális döntési szubjektum sem képes autoritási igényeit érvényesíteni, ha megnőtt a távolsága a döntési procedúrához képest. Kommunikációelméleti szempontból a mindenkori hírszerzés az információk birtokában azok monopolizálási, visszatartási illetve manipulálási lehetőségeihez jutnak. Az pedig közismert, hogy a döntéselőkészítés fázisa mennyire meghatározó a döntési alternatívák közötti választás mozzanatára. Azaz: mivel az állambiztonsági szervek hivatottak elsődlegesen a politikai vezetés hírigényeit biztosítani, ezért ezen a ponton a politikai vezetés kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik. A politikai vezetés dezinformálása ez által befolyásolhatóvá, irányíthatóvá teszi a politika legfelső döntéshozó körét is (amint erre több bizonyítható és még több csupán valószínűsíthető eset is utal Magyarországon és azon kívül is).

 

Lasswell példaértékű elemzése mintha folytatás nélkül maradt volna. Lehet ennek magyarázata a korábban említett posztmodern paradigmaváltás, de lehet, hogy még nem szilárdult meg a ténylegesen létező politikai mező meglátásához szükséges politikai gyakorlat. Az viszont az eddigiekből is tapasztalható, hogy az állambiztonsági szolgálatok politikaelméleti vizsgálata irányában is nyitottnak kell lenni tudományos érdeklődésnek. Dogan éppen ezt a nyitottságot tartja a politikatudomány „termékenysége” feltételének. Tulajdonképpen nem is tehet mást - vélekedik -, hiszen „genetikai programjában az szerepel, hogy unokákat hozzon létre, akik más nyelven beszélnek, és ahogy Almond írja, ’távoli asztalok mellett ülnek’ majd. Ezek az asztalok csak azért távoliak, mert különféle tudományok hézagaiban helyezkednek el, a politikatudomány hatalmas hátországában”[114].

 


[1] Glatz Ferenc: Államvédelem a hidegháború korában. A történész kérdései. História, 2002. 7.

[2] Ennek a kornak a sajátossága, hogy életrajznak nevezett kiadványok sorával találkozhatunk, melyek közül sok szakszerűtlennek és szimplifikáltnak bizonyul. Ezek többnyire nem tesznek mást, mint egyszerűen visszatérnek a korábbi szűklátókörű, a vizsgált személyt egyoldalúan a középpontba állító módszerhez. Méltán érdemli ki a jelenség a „bulvár-történetírás” megjelölést. Lásd: Révész Sándor: Semmi se kínos. Népszabadság, 2003. január 3.; Ugyanez Ormos Mária megfogalmazásában: „Amikor aztán felszabadult a szellemi szféra, erre nagyon különbözőképpen reflektáltak a kollégák. Volt például, aki a hivatalos történetírás kereteiben - saját múltjával, korábban hirdetett nézeteivel mit sem törődve, vagy talán épp azért - éles fordulatot hajtott létre, és átesett a ló másik oldalára. Azután megjelentek az önjelölt, amatőr vagy szakmai előélettel nem rendelkező, a tudomány törvényeit figyelmen kívül hagyó "történészek", akik - ahogyan korábban a magát marxista-leninistának nevező történettudomány is - szemezgettek, mazsoláztak a dokumentumok között.” ".sehol sem látni a mentőcsapatokat" Ormos Mária történésszel Rádai Eszter készített interjút. Élet és Irodalom, 2002. 38.; A „bulvár-történetírásra” illetve a dokumentumok közötti „mazsolázásra” elég két, közismert példát felhozni: Peter Sheldon (Tőke Péter): A rendszerváltás feketekönyve. Intermix, Bp., é. n. (2002.); Kende Péter: Titkos magyar szolgálatok. Hibiszkusz, Bp., é. n., (2004.).

[3] Finszter Géza: Az állam elleni és a politikai jellegű bűncselekmények lriminológiája. Szakkriminológiai füzetek I. kötet. RTF, Bp., 1979. 10. p.

[4] Lásd: Karasz Lajos: Az imperialista hírszerző és propagandaszervek törekvései a belső „ellenzék” kialakítására, az állambiztonsági munka tapasztalatai. In: SID-77. Az ideológiai diverziót folytató imperialista szervek és az általuk irányított diverziós és antiszocialista személyek elleni intézkedések, az elhárítás tapasztalatainak elemzése címmel 1977. május 23-29 között Magyarországon rendezett nemzetközi tanácskozás anyaga. Bp. 1977. BM III/7. Osztály 45-155/77. TH Könyvtár 33/3627. ÁBTL ÁB-könyvanyag - 498.

[5] A Magyar Népköztársaság Belügyminisztérium Ügyrendje. Belügyminiszter 001/1966. sz. parancsa. 1966. január 1. BM KI Pgy. 104. doboz (d.) 10-195/1967.; BM III. Főcsoportfőnökség ügyrendje. BM KI Pgy. 102. d. 10-1837/1967.

[6] Belügyminiszter 0010/1978. sz. parancsa. Az állambiztonsági szervek előzetes ellenőrző és bizalmas nyomozó munkájának szabályozása. 10-21/10/1973. BM KI Pgy. /1973. 140. d.

[7] BM III/1. Osztály Munkaközössége: AZ állambiztonsági szervek által 1966-1971 között nyomozott izgatási ügyek tapasztalatai. ÁB tanulmány. 1972. 2. BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség, 1972. 13-41/8/72. 56. o. TH Könyvtár 33/2817. ÁBTL ÁB-anyag 710.

[8] Fehér Gyula: A büntetőeljáráson kívüli adminisztratív intézkedések lehetőségei, formái. Állambiztonsági tanulmány 1974. 2. BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség. 13-41/15/1973. TH Könyvtár 33/2839. ÁB-anyag 718.

[9] I. m.: 15. p.

[10] Jelzés értékű lehet azonban, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára fond- és állagjegyzékében formálisan már kijelölt helye van a Parancsgyűjteménynek a 4. szekció 4. 2. sz. fond alatt. - bár egyelőre feltöltetlenül.

[11] Levéltári leltárak 58. MOL, Bp., 1973.

[12] Az Iratfeltáró Bizottság jelentése. A Központi Irattár. 3. sz. melléklet. Belügyminiszter 5/1995. utasítása a belügyminisztériumban és szerveinél őrzött iratok felméréséről. BM KI 05/1995. sz. BM ut.

[13] Lásd: BM KI Pgy./1950. 16. doboz, 756.964/1950. sz.

[14] BM KI Pgy./1956. 41. doboz, 10-2200/1956. sz.

[15] BM KI Pgy./1958. 56. doboz, 10-2502/1958. sz.

[16] A BM. Központi Irattárának működési szabályzata. 10-762/2/1959. BM KI Pgy./1959. 63. d.

[17] Lásd 104. sz. jegyzet

[18] Lásd 154. sz. jegyzet

[19]         1. Ennek az utasításnak a hatálya alá tartoznak

A) a miniszteri utasítások, B) a jogi iránymutatások, C) a belügyi rendelkezések.

2. A Belügyminisztérium tevékenységét érintő magasabb szintű jogszabályok (törvény, Törvényerejű rendelet, NET határozat, MT rendelet és határozat, valamint a belügyminiszteri Rendelet) kibocsátásának rendjére a jogszabályalkotásra vonatkozó álta­lános szabályok az Irányadók. E jogszabályok tervezetének elő­készítése, illetőleg az abban való közreműködés – az érdekelt szervek bevonásával - a Belügyminisztérium Titkárságának a feladata. Háborús Jogszabály tervezeteknél e tevékenységet a BM „M" és Szervezési Csoportfőnökség látja el.

3. A miniszteri utasítás:

A) A miniszteri utasítás jogszabály. Miniszteri utasításban kell szabályozni a magasabb szintű Jogszabályok végrehajtásá­nak rendjét és az arra hivatott szervek feladatait, a belügyi munka Irányítására, vezetésére, a szakmai jellegű feladatok végrehajtására vonatkozó kérdéseket.

B) Miniszteri utasítás kiadására jogosult a miniszter, az állam­titkár és a miniszter által Feljogosított miniszterhelyettesek. Az államtitkár és a miniszterhelyettesek - hatáskörükben – A Belügyminisztérium egészére vonatkozó és az irányítá­suk alá tartozó szervek munkáját Átfogóan rendező kérdé­seket szabályozzák miniszteri utasításban.

4. A jogszabálynak nem minősülő ún. Jogi iránymutatások – a jogszabályok átfogó vagy egyes részei értelmezésére, alkalma­zására vonatkozó iránymutatások – a következők

A) irányelv,

B) elvi állásfoglalás.

Belügyminiszter 1. sz. utasítása a miniszteri utasítások, a jogi iránymutatások és a belügyi rendelkezések kiadásának rendjéről. 10-21/1/1976. BM KI Parancsgyűjtemény/1976. 174. d.

[20] Lásd: BM KI Pgy./1965. 91. d. 10-22/1/1965. sz.

[21] Lásd 60/1992. (XII. 17.) AB. Határozat

[22] Lásd 29/1990. (III.13.) OGY határozat a Belügyminisztérium belső biztonsági szolgálatának tevékenységéről

[23] Abszurdnak tűnik, hogy a fent említett két alapvető titkos jogszabályt - elmondása szerint - sem a belügyminiszter, sem az állambiztonságot irányító helyettese nem ismerte. Lásd u. o.

[24] V. ö.: Baráth Magdolna: Az állambiztonsági iratok selejtezése, megsemmisítése. In: Trezor 3. i. m.

[25] Varga László: Gergő és az ő árnyéka, avagy amikor a jog a politika ügynökévé válik. Beszélő 2002. 9. 14. p.

[26] Opál Sándor: Gondolatok a belügyi tudományos kutatások tudományelméleti és rendszertani problémáiról. Belügyi Szemle, 1983. 12.

[27] Finszter Géza: A közigazgatási és rendvédelmi kutatások helye és perspektívája. Belügyi Szemle, 1998. 1.

[28] A rendőrség civil kontrollját elemző nemzetközi vizsgálat zárójelentése. Idézi Finszter Géza: i. m.

[29] Lásd: Mitrohin, V.: KGB-lexikon. A szovjet titkosszolgálat kézikönyve. Alexandra, Pécs, é. n. (2004.), 91. p.

[30] Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának 1950. augusztus 15-i ülésén az angol kormány nevezte ekként a Szovjetuniót, utalva arra, hogy mintegy tízmillió embert foglalkoztatnak kényszermunka-táborokban. Heller, M. - Nyekrics, A.: A Szovjetunió története. Orosz történelem II., Osiris - 2000, Bp., 1996. 401. p.

[31] Visinszkij, A. J.: A szovjet állam- és jogtudomány kérdései. Szikra, Bp., 1950. 50. p.

[32] A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (alaptörvénye). 70., 83. szakasz. Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1947. 25., 28. p.

[33] Sztugyenyikin, Sz. Sz.: A szovjet államigazgatási jog. Tankönyvkiadó, Bp., 1951.

[34] A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya. 68. szakasz, c) pont. i. m. 24. p.

[35] Az állambiztonságra és a társadalmi rend védelmére vonatkozó igazgatás körébe az állambiztonsági ügyek mellett olyan további kérdések tartoztak, mint a milícia szervezete és feladatai, a lakosság részvétele a társadalmi rend védelmében, a tűzrendészet szervezete, az útlevélrendszer, a polgári anyakönyvezés vagy az államigazgatási felügyelet.

[36] Sztugyenyikin, Sz. Sz. i. m.: 178-193. p. További idézetek innen.

[37] A Szovjetunió KVB-a és NBT-a 1934. évi november 5-én kelt határozata a Szovjetunió T. T.-a, 1935. évf. 11. szám, 84. §. Idézi: Sztugyenyikin, Sz. Sz. i. m.: 179. p.

[38] A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya. 49. szakasz, i. m.: 13. p., továbbá: a Legfelső Tanács Elnökségének 1941. június 21-i törvényerejű rendelete a hadiállapotról. Idézi: Sztugyenyikin, Sz. Sz. i. m.: 192. p.

[39] Beér János - Szabó Imre: A Magyar Népköztársaság Alkotmányáról szóló törvény és magyarázata. Törvények és rendeletek tára. 3. Jogi és Államigazgatási Könyv és Folyóiratkiadó, Bp., 1951. 75. p.; Idézetek innen.

[40] A Magyar Dolgozók Pártjának programnyilatkozata 1948. június 12-14. In: A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt határozatai 1944-1948. Kossuth, Bp., 1979.

[41] Idézi: Mann Miklós: Oktatáspolitikusok és koncepciók a sajtó tükrében (1945–1990) I. Magyar Felsőoktatás, 2002. 4.

[42] Állam- és jogelmélet. Írták: Antalffy György : - Halász Pál, Szabó Imre, (stb.) szerzői munkaközösség (1953). I. m.:55. o.

[43] A Titkárság határozata felsőoktatásunk színvonalának emelésére és a beiskolázási keret csökkentésére 1952. május 21. In: A Magyar Dolgozók Pártja határozatai 1948-1956. Napvilág, Bp., 1998. 162. o.

[44] Halfina R. O. - Ljevin I. D. - Sztrogovics, M. Sz.: Az általános állam- és jogelmélet alapjai. [Oscsej teorii goszudarsztva i prava. Moszkva, 1947.] Jogtudományi Közlöny könyvtára. Tanulmányok a szovjetjog köréből. Készült az IM hozzájárulásával. Bp., 1949. 83. o. Ford.: Szabó Imre.

[45] Lásd: Rainer M. János: A magyarországi fordulatok és a szovjet politika. In: A fordulat évei 1947 - 1949. 1956-os Intézet, Bp., 1998. 19-21. o.

[46] Lásd: 4.181/1949. (VIII. 6.) Korm. számú rendelet büntető bírói és államügyészi akadémia létesítése tárgyában

[47] Az Akadémián oktatott általános állam- és jogelmélet tantárgy tematikája a következő volt:

1.) Az állam és jog keletkezése. A jog és az állam. A jog és az osztályok. A jog fogalma.

2.) A jog és társadalmi funkciói.

3.) Jogrendszer. A jogrendszer tagozódása.

4.) A Szovjetunió jogrendszere.

5.) A Szovjetunió jogrendszere.

6.) A népi demokráciák jogfejlődése.

7.) A népi demokráciák jogfejlődése.

Idézi: Kosztricz Anna: Bírói és Államügyészi Akadémia. <http://www.natarch.hu> (2001. 06. 02.) Lásd még: Fleck Zoltán: Jogszolgáltató mechanizmusok az államszocializmusban. Napvilág Kiadó, Bp. 2001. 158. o.

[48] Arzsanov, M. A. - Kecsekjan, Sz. F. - Manykovszkij, B. Sz. - Sztrogovics M. Sz.: Állam- és jogelmélet. (Teorija Goszudarsztva i Prava. Moszkva, 1949.) Tankönyvkiadó, Bp., 1951. 409. o.

[49] Révai Tibor: Az állam- és jogelmélet c. tankönyv fordítása Jogtudományi Közlöny, 1952. 4.

[50] Tardy Lajos: Hozzászólás az Állam-és jogelmélet című egyetemi tankönyv fordításának kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny, 1952. 5.

[51] Fónagy Iván – Soltész Katalin: A mozgalmi nyelvről. Szikra, Bp., 1954. 11. o.

[52] Klemperer, Victor: A harmadik birodalom nyelve. Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Bp., 1984.

[53] Heller Ágnes: A politikai elnyomás és következményei. (1981) In: Fehér Ferenc - Heller Ágnes - Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi, Bp., 1991. 288-230.

[54] Állam- és jogelmélet. Írták: Antalffy György : - Halász Pál, Szabó Imre, (stb.) (1953). I. m.:52. o.

[55] Lásd: Sztálin a proletárdiktatúra funkcióiról. In: A leninizmus kérdései. Szikra, Bp., 1950. 142. o.

[56] Arzsanov, M. A. - Kecsekjan, Sz. F. - Manykovszkij, B. Sz. - Sztrogovics M. Sz.: i. m.: 161. o.

[57] Állam- és jogelmélet. Írták: Antalffy György : - Halász Pál, Szabó Imre, (stb.) (1953). I. m.: 31. o.

[58] Állam- és jogelmélet. 1. (rész.) Egységes jegyzet. Szerk. Antalffy György : (Írta: Antalffy György - Szabó Imre, (stb.) (1964) i.m.: 260. o.

[59] Antalffy György – Samu Mihály, Szabó Imre, Szotáczky Mihály: Állam- és jogelmélet. (1970) i. m.: 288. o.

[60] Lásd: Orbán László: Feladataink az 1952-53-as tanévben. Felsőoktatási Szemle 1952. 5-6. sz.

[61] A Marr, Ny. J. grúz nyelvész nevéhez fűződő nyelvfilozófiai irányzat szerint a nyelv is a felépítményhez tartozik, azaz a társadalmi-gazdasági tényezők függvénye. Sztálin 1950-ben a Pravda hasábjain ítélte el Marr nézeteit, de a cikk és az annak következtében kialakult vita alkalmat nyújtott arra, hogy a nyelvészeti problémákon túlmenően a sztálinista ideológia legkülönfélébb tételei részletes kifejtésre kerülhessenek. Lásd: Sztálin: Marxizmus és nyelvtudomány. A nyelvtudomány néhány kérdéséhez. Szikra, Bp. 1953.; A szovjet nyelvtudomány kérdései. Marr-vita. (Szerk. Terényi István) Szikra, Bp., 1950.; Havas Ferenc: A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához. XV. Tinta, Bp., 2002.; A marrizmus vita magyarországi recepciójára lásd: Békés Vera: Az 1950-es évek magyar nyelvtudományi vitáinak értelmezéséhez. A filozófiai figyelő kiskönyvtára. Tudománytörténeti Tanulmányok, I. Bp., 1988; uő.: A hiányzó paradigma. Debrecen, 1997. 219-237. o.

[62] Lásd: Egyetemeink, főiskoláink életéből. Felsőoktatási Szemle, 1952. 4.

[63] Az Állam és Jogtudományi Intézet tananyag-bírálati illetékessége egyébként éppen az állam- és jogelméleti tankönyvekre nem terjedt ki. Lásd: Vas Tibor: Az állam- és jogtudományi karok 1951-52. évi jegyzeteinek bírálata. Felsőoktatási Szemle, 1952. 5-6. 274. o.

[64] Lásd: Előterjesztés az 1953. október 31-én tartandó kari tanácsülés 1./ napirendi pontjához. JATE ÁJTK Állam- és Jogelméleti Tanszék/1982. 855-8/21-1953. d. sz.

[65] Uo.

[66] Antalffy György: Első jogi tankönyvünk. Állam és Igazgatás, 1951. 11-12.

[67] I. m.: 662-663. o.

[68] I. m.: 672. o.

[69] Állam- és jogelmélet. Szerk. Szabó Imre. (1961) i. m.

[70] I. m.: 239. o.

[71] Az SZKP XXII. Kongresszusának anyaga, Bp., Kossuth, 1961. 444. o.

[72] Állam- és jogelmélet. 1. (rész.) Egységes jegyzet. (1964) i. m. 306. o.

[73] Az MSZMP Központi Bizottságának határozata az SZKP XXII. Kongresszusának jelentőségéről (1961. november 1.) Társadalmi Szemle, 1961. 12. sz. In: Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956-1962. Kossuth, Bp., 1979. 612. o.

[74] I. m.: 615.

[75] Az SZKP XXII. Kongresszusának anyaga. I. m.: 444. o.; idézi: Állam- és jogelmélet. 1. (rész.) Egységes jegyzet. (1964) I. m.: 219. o.

[76] Uo.

[77] Az „össznépi állam” 1961-es deklarálása egyébként a Szovjetunió történetének egyik legsúlyosabb belpolitikai váláságának kirobbanásával esett egybe. Azt követően, hogy a kongresszus kinyilvánította az osztályok kibékíthetetlen ellentétének megszűntét, („a proletárdiktatúra állama történelmi funkcióját betöltötte már, és a szovjet állam össznépi állammá fejlődött”) a lakosság egyre növekvő elégedetlenségének adott hangot. A legnagyobb munkásmegmozdulás 1962 nyarán robbant ki Novocserkasszkban, miután június 1-én rendelet jelent meg a hús és az olaj árának 25-30 %-os emeléséről. A rosztovi mezőgazdasági gépgyár munkásainak tüntetését fegyveresen verték le. Szolzsenyicin 70-80-ra becsülte a halálos áldozatok számát, a megtorló eljárásokban kilenc férfit ítéltek halálra. „A szovjet vezetők azonnal reagáltak az eseményekre. (…) A belügyminisztériumot számos köztársaságban közrendvédelmi minisztériummá alakították át, felfegyverezték a rendőrséget is. Ismét nyíltan büntették a ‘szovjetellenes propagandának’ nevezett politikai bűntényeket.” Lásd: Heller, M. - Nyekrics, A.: A Szovjetunió története. Osiris, Bp., 1996. II. 470-471. o.

[78] Antalffy György - Samu Mihály: Állam- és jogelmélet. 1. (köt.) (1987) i. m.: 398. o.

[79] Arzsanov, M. A. - Kecsekjan, Sz. F. - Manykovszkij, B. Sz. - Sztrogovics M. Sz.: i. m.: 241-243. p.

[80] I. m.: 277. p.

[81] Lásd: Tóth Gergely: Az európai biztonságpolitika elemzése. Kül - Világ, 2004. 1.

[82] Lásd 15. sz. jegyzet.

[83] Galambos Lajos: A magyar polgári nemzetbiztonsági szolgálatok feladatrendszerének tartalmi módosulása a rendszerváltozás folyamatában. Kandidátusi értekezés. Bp., 1997. ZMKA (ZMNE) Kutató Könyvtár 25949.

[84] A terroristák - nemzetbiztonságilag releváns - eszközei, módszerei tevékenységük anyagi alapjainak megteremtésére:

1. Embercsempészet. A XXI. század egyik legjövedelmezőbb, tartós növekedéssel kecsegtető iparága. Az embercsempészek Nyugat-Európa, a legfontosabb célterület felé vezető egyik útvonala Magyarországon át vezet. A menekültek főként Ukrajnán, Románián, más balkáni országokon át jutnak Magyarországra, itt titkos gyűjtőtáborokban "pihentetik" őket néhány napig, majd az osztrák-magyar, szlovák-magyar, szlovén-magyar (esetleg a zöld) határon át juttatják közelebb célországukhoz.

2. Prostituáltak futtatása, adásvétele. A legősibb, a gazdasági konjunktúrától egészében véve független szolgáltató-iparág szolid, állandóan csordogáló bevételekhez juttatja a hálózat vezetőit. Nincs pontos adat rá, hogy a prostitúcióból csak Nyugat-Európában befolyó évi mintegy három-ötmilliárd dollár mekkora hányada landol terrorszervezeteknél, de hogy tetemes bevételeik vannak a lányokból, fiúkból, abban egyetértenek a szakemberek.

3. Kábítószer-kereskedelem. Hogy politikai célokra használják fel a kábítószerekből származó illegális bevételeket, arra még a modern, iszlámista indíttatású terrorizmus felerősödése előtt is számos példa adódott. A kolumbiai szélsőbalos félkatonai szervezetek évtizedek óta ellenőrzik a kokainkereskedelmet. Az iszlámista terrorcsoportok herointermelő bázisát elsősorban Afganisztán képezi, de "beszállítóként" jelen vannak Irán, Pakisztán egyes, nehezen járható hegyvidékei, a függetlenné vált volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok is.

4. Pénzmosás. A szervezett gazdasági bűnözés "elit"-szakmája, hiszen komoly szakértelem, infrastruktúra, ügyvédi irodák, bankok, távközlési rendszerek, kódolt pénzmozgatási csatornák kellenek hozzá. A világ csaknem kétszáz országából alig kéttucatnyiban lépnek fel tisztességesen a gyanús eredetű pénzek, pénzmozgások felderítéséért.

5. Legális gazdasági tevékenységek. A pénzmosás és a "legális" fedőcégek fenntartása azért is fontos a terrorista szervezeteknek, csoportoknak, sejteknek, mert gyaníthatóan ezeken át áramlik hozzájuk befolyásos és a velük való nyílt kapcsolatot már csak gazdasági érdekből sem vállaló közel-keleti csoportok által nyújtott anyagi segítség.

6. Okmányhamisítók, -beszerzők. A terroristáknak nemzetközi mobilitásuk biztosítására szükségük van útlevelekre (lopják, hamisítják), repülőjegyekre, hamis személyazonosságra, alibire. Az - egyébként feddhetetlen előéletűnek tetsző - átlagpolgárok terroristapénzeket utalnak át sajátjukként, repülőjegyet rendelnek, igazolásokat váltanak ki, ezzel gyakorlatilag kinyomozhatatlanná válnak a pénzmozgások. Forrás: A terror "háttéripara" Népszabadság • 2004. szeptember 11.

[85] A titkos információgyűjtés során szerzett bizonyítékok a Be. 61. § (2) bekezdése alapján a büntetőeljárás során felhasználhatók.

[86] Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja: A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvényjavaslat véleményezése. Bp. 1995. Idézi: Dezső Lajos - Hajas Gábor: A nemzetbiztonságra vonatkozó jogszabályok. Kommentár a gyakorlat számára. HVG-ORAC, Bp., 1997. 20. p.

[87] Az összeállítást lásd: Zörög a haraszt. Heti Világgazdaság 2000. 32.

[88] Popper fordítója Szári Péter - jegyzetében etimológiai megjegyzést tesz a „totalitarizmus” terminus technicus-ával kapcsolatban: „Az angol ’totalitarism’ megfelel a magyar ’totális’ vagy ’totalitárius’ szavaknak , a szintén elterjedt, redundáns ’totalitariánus’ kifejezés pedig a jellegzete és gyakori ’hunglicizáló’ eltévelyedéshez tartozik, egy angol képző kritikátlan beemelése a magyar szóképzésbe. Lásd: Popper, K. R.: A nyitott társadalom és ellenségei. Balassi, Bp., 2001. .45. p.

[89] I. m.: 123-128. p.

[90] Lásd Barber, R. B.: Conceptual foundations of totalitarism. In: Totalitarism is Perspective. Praeger, New York, 1969. 29. p.

[91] Kirkpatrick, Jeanne: Dictatorship and Double Standards. in: Commentary, 1979. 5. 34–45. p.

[92] Talmon, J. L.: The Origins of Totalitarian Democracy. Praeger, New York, 1961. 61. p.

[93] Lásd “Totalitarizmus”. In: Hitseker Mária (szerk.): Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth, Bp., 1995. 490. p.

[94] Arend, H.:: Ideológia és terror: új kormányzati forma. In: u. ő.: A totalitarizmus gyökerei. (1951, 1958). Európa, Bp., 1992. 580. p.

[95] I. m.: 581–582.

[96] Heller Ágnes: A politikai elnyomás és következményei: In: Fehér Ferenc – Heller Ágnes – Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Cserépfalvi, Bp., 1991. 256. p.

[97] I. m.: 256., 262. p.

[98] I. m: 584. p.

[99] I. m.:. 587., 594. p.

[100] Hough, J. F.: The „Dark Forces”, the Totalitarian Model of Soviet History. Russian Review, 1987. October, 398. p. Idézi: Bartha Eszter: A sztálinizmus a régi és új histográfiában: a jelenség meghatározásának elméleti és módszertani problémái. In: Krausz Tamás (szerk.): A sztálinizmus hétköznapjai. Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2003. 27. p.

[101] Arendt, H.: i. m. 512. p.

[102] I. m.: 518. p.

[103] Rebovich, D. R.: Totalitarizmus. In: Miller, D. (szerk.): Politikai filozófiák kisenciklopédiája. Kossuth, 1995. 490. p.

[104] Takács Péter (szerk.): Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből. Szent István Társulat, Bp., 2003. 962. p.

[105] Magyarul: Bogdanor, V. (szerk.). Politkatudományi enciklopédia. Osiris, Bp., 2001.

[106] I. m.: 659. p.

[107] I. m.: 660-661. p.

[108] Magyarul: Goodin, R. E. - Klingmann H.-D. (szerk.): A politikatudomány új kézikönyve. Osiris, Bp., 2003. 808. p.

[109] I. m.: 484. p.

[110] I. m. 22. p.

[111] I. m.: 35. p.

[112] Nem lehet véletlen, hogy az utóbbi évek legátfogóbb - és teljességre törekvő - politológiai tanulmánykötetei még a Politikatudományi enciklopédia szintjén sem érintik a problémát. Lásd: A. Gergely András - Bayer József - Kulcsár Kálmán: A politikatudomány arcai. Tanulmányok. Akadémia, Bp., 1999. 670. p.; Gallai Sándor - Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány. Aula, 2003. 542. p.

[113] Lasswell, H. D.: Reserach in Policy Analysis: The Intelligence and Appraisal Functions. In: Greenstein, F. I. - Polsby, N. W. (Ed.): Handbook of Political Science. Vol. 6. Addison - Wesley Publishing Company, Menlo Park, Cal. - London - Amsterdam - Don Mills, Ontario - Sydney, 1975. 1-22. p. (csak angolul)

[114] Dogan, M.: A politikatudomány és a többi társadalomtudomány. In: Goodin, R. E. - Klingmann H.-D. i. m.: 128. p.