V. szemeszter, 6. előadás – 2004. október 11.

VONDERVISZT FERENC

A NÉGYMILLIÁRD ÉVES NANOTECHNOLÓGIA

A nanotechnológia alapvető célkitűzése olyan parányi szerkezetek előállítása, amelyek rendelkeznek az önszerveződés képességével, s az anyag tulajdonságainak molekuláris szintű szabályozásán nyugszanak. Bár a nanotechnológiára a 21. század ígéretes technológiájaként tekintünk, valójában ősidők óta létezik, hiszen az élő szervezetek molekuláris nanotechnológiát alkalmaznak, bennük elsősorban fehérjékből felépülő, önszerveződő molekuláris gépezetek működnek. Az előadás számos példával illusztrálva mutatja be a biológiai nanorendszerek ámulatba ejtő tulajdonságait, igyekezve arra is fényt deríteni, hogy mi teszi a fehérjéket különösen alkalmassá önszerveződő molekuláris gépezetek építésére.

I. BEVEZETÉS

Tisztelt Olvasó! Ha az Ön kezében lenne egy öklömnyi szén, az enyémben pedig egy ugyanakkora gyémánt, cserélne-e velem? Kérdezhetném, miért, hiszen mindkettő "egyformán" csupán szénatomokból áll. Csak annyi a különbség, hogy az egyikben egy kicsit másképpen vannak elrendezve az atomok, mint a másikban. Hasonlóképpen, egy kávéskanálnyi homok és a legmodernebb Pentium chip atomi összetételét tekintve is parányiak a különbségek. Vagy ha egy kevéske föld, víz és levegő atomjait kissé átcsoportosítjuk, akár egy fürt szőlőt is kaphatunk. Mindezek a példák nyilvánvalóan mutatják, hogy ugyanazokat az atomokat ügyesen elrendezve értékes és hasznos dolgokat állíthatunk elő, másféle elrendezésben pedig értéktelen és számunkra haszontalan dolgokhoz jutunk. Rendkívül fontos tehát, hogy képesek legyünk az anyag szerkezetének, az anyagot felépítő részecskék elrendeződésének befolyásolására. Ezt a képességet nevezzük technológiának.

Általános értelemben a 100 nanométer alatti mérettartományban működő technológiákat hívjuk nanotechnológiának. A nanométeres mérettartomány a molekulák birodalma. A nanométeres méretskála megfelel a hajszálvastagság százezred részének, de ezerszer kisebb még a baktériumok méreténél is. Az igazi újdonságot azonban nem a parányi méretek jelentik a nanotechnológiában. Ebben a mérettartományban lehetővé válik egy az eddigiektől gyökeresen eltérő, újfajta megközelítés: az atomokból és molekulákból való építkezés.

Az anyagot felépítő részecskék elrendeződésének precíz kontrolljára egészen a legutóbbi időkig nem voltunk képesek. Amit eddig csináltunk, az sokkal inkább tekinthető egyfajta irányított rombolásnak, mintsem jól kézben tartott építkezésnek.

Engedjék meg, hogy egy hasonlattal érzékeltessem a különbséget. Eddig úgy dolgoztunk, mint egy szobrász, amikor lefaragja a kőtömbről mindazt, ami fölösleges. Michelangelo nem volt képes az anyagi részecskék precíz manipulálására. Vésőjével egyszerre billiószor trillió atomot mozgatott. De ha elég ügyesek vagyunk, szobrot atomokból, illetve molekulákból összerakva is csinálhatunk. Íme a mai modern emberábrázolás! Zeppenfeld és munkatársai szén-monoxid-molekulákat egy platinafelület mentén atomerő-mikroszkóppal egyedileg mozgatva építették ezt a kis molekuláris szobrot, amely 4,5 nm magas és 26 CO-molekulából áll.

A nanotechnológia egyik kiemelt célja, hogy kontrollált módon, atomokból és molekulákból építkezve hozzon létre parányi gépezeteket, amelyek lehetőleg rendelkeznek az önszerveződés képességével, azaz olyan gépezeteket, amelyek alkatrészeikből spontán módon, mindenféle külső beavatkozás nélkül összeállnak.

Manapság gyakran halljuk, hogy a nanotechnológia a jövő ígérete, a 21. század technológiája. Pedig a nanotechnológia nem új dolog, ősidők óta létezik, hiszen az élő szervezetek valójában nanotechnológiát alkalmaznak: elsősorban fehérjékből felépülő, önszerveződésre képes molekuláris gépezetek működnek bennük. Ebben az előadásban szeretném önöket egy kis kalandozásra hívni a fehérjék világába, bemutatni a biológiai rendszerekben található fehérje-alapú molekuláris gépezetek ámulatba ejtő tulajdonságait. Próbáljuk meg együtt megérteni, hogy mi teszi a fehérjéket különösen alkalmassá molekuláris gépezetek építésére, s hogyan alkalmazhatjuk a fehérjéket a mi saját nanotechnológiánk létrehozásában.

II. MIK AZOK A FEHÉRJÉK?

A fehérjék az élet molekulái, az élő szervezetek legfontosabb anyagai. A nukleinsavak mellett talán a legbonyolultabb molekulák, amiket ismerünk. Első pillantásra egy fehérje több ezer, vagy akár több tízezer - elsősorban C, H, O, N és S - atom rendezett halmaza. A fehérjék valójában láncmolekulák (lineáris polimerek), amelyek 20 féle aminosav összekapcsolódásával jönnek létre. Minden aminosav azonos vázból és egy ahhoz csatlakozó egyedi oldalláncból épül fel. Az aminosavak azonos részeiken keresztül peptidkötéssel egymáshoz kapcsolódva alkotják a fehérjék polipeptidláncait, amelyek általában több száz aminosavból állnak. A polipeptidláncok váza periodikus szerkezet, amelyet a kapcsolódó oldalláncok tesznek változatossá.

Mitől különlegesek a fehérjék? Noha az ember is képes lineáris polimereket szintetizálni, több lényegi különbség van a fehérjék és a mesterséges polimerek között: A mesterséges polimerláncok változó hosszával szemben az egyes fehérjék aminosavsorrendje, s ezáltal mérete és tömege szigorúan meghatározott. Míg a mesterséges polimerekek oldatban nem rendelkeznek határozott térszerkezettel, s nagyszámú konformáció között véletlenszerűen csaponganak, addig a fehérjék polipeptidlánca képes felvenni egy jól definiált kompakt térszerkezetet. Az animáción azt láthatjuk, hogy miként tekeredik fel a sejten belüli anyagcsere-folyamatokban fontos szerepet játszó PGK fehérje polipetidlánca. A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a baloldalon csak az oldalláncok nélküli polipeptidváz van feltüntetve. A fehérjék polipeptidváza periodikus szerkezet, éppen ezért gyakran vesz fel szabályos térbeli szerkezetet, mint az a-helikális vagy a nyújtott hélixnek megfelelő b-szerkezet. Ezeket leegyszerűsítve gyakran hengerekkel és nyilakkal reprezentáljuk. Ha erre a vázra ráültetjük az oldalláncokat is, akkor jutunk el a fehérjék kompakt szerkezetéhez.

Az előbbi animáció jobb oldalán látható másfajta megjelenítési mód érzékelteti, hogy a fehérjék felszíne rendkívül változatos, nemcsak alakját, de töltöttségi viszonyait tekintve is. Valójában a térszerkezetre vonatkozó minden információ adott környezeti körülmények között az aminosav-szekvenciában rejlik, azaz általában egy fehérje polipeptidlánca minden külső segítség nélkül képes kialakítani jól definiált térbeli szerkezetét. A fehérjék feltekeredettsége, kompakt térszerkezete teszi lehetővé, hogy változatos funkciókat lássanak el.

III. FEHÉRJESZERKEZET-MEGHATÁROZÁS

Vajon hogyan határozható meg egy fehérjemolekula atomi precizitású szerkezete? A fehérjék bonyolult óriásmolekulák, ezért is csábító kihívás térszerkezetük meghatározása. Az első fehérjék térszerkezetét az 1950-es években határozták meg. Kendrew és Perutz röntgendiffrakciós vizsgálatai 7 évnyi erőfeszítés eredményeként vezettek el a hemoglobin atomi szerkezetének leírásához. Egyetlen fehérjemolekula csak parányi mértékben téríti el a röntgensugarakat. Ahhoz, hogy mérhető röntgenszórást tapasztaljunk, sok ezer milliárdnyi fehérjemolekulából rendezett mintát kell előállítanunk. Általában ez azt jelenti, hogy a fehérjét kristályosítani kell. A fehérjék kristályosítása egyáltalán nem triviális feladat, hiszen miért is kellene a bonyolult alakú fehérjemolekuláknak képesnek lenniük a kristályképződésre. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy megfelelő körülmények között a legtöbb fehérje kristályosítható. A megfelelő körülmények megtalálása azonban esetenként akár több évnyi erőfeszítést is igényelhet. Sokan a fehérjekristályosítást egyfajta "művészetnek" tekintik, ami azért is találó megfogalmazás, mert az előállított kristályok szépsége olykor akár egy-egy műalkotáséval is vetekedhet.

Korábban egy röntgendiffrakciós szerkezetanalízishez a milliméteres mérettartományt megközelítő kristályok előállítására volt szükség, amit aztán akár több hónapnyi adatgyűjtés, majd szerkezetszámítás és finomítás követett. Ma már a sok nagyságrenddel intenzívebb szinkrotronos sugárforrásokat használva mikrométeres kristályok is vizsgálhatók, s kedvező esetben néhány nanoszekundumnyi idő alatt elegendő adat regisztrálható. Egy fehérjekristályról készült röntgenszórási kép valójában szabályosan elhelyezkedő sötétebb és világosabb foltok összessége, ahol a foltok intenzitása hordozza a fehérjeszerkezetre (pontosabban elektronsűrűségre) vonatkozó információt. Felmerülhet a kérdés, hogy egy kristályba rendeződött fehérjemolekula szerkezete vajon ugyanolyan-e, mint oldott állapotban. Számos megfigyelés utal arra, hogy igen. Egy tipikus fehérjekristály térfogatának ugyanis közel 70%-a víz. A fehérje molekulák között viszonylag kicsik a kontaktusok, a molekulák közötti térben tágas vízzel telt csatornák találhatók. A legtöbb enzimfehérje kristályos állapotban is működésre kész: a szubsztrát molekulák a vízzel telt csatornákon keresztül képesek a kristály belsejében lévő fehérjékhez diffundálni, majd azokhoz kötődve lejátszódik a fehérje által katalizált folyamat.

A fehérjék térszerkezete nem csak röntgendiffrakciós kísérletek révén határozható meg, Az NMR spektroszkópiás szerkezetvizsgálat szerencsésen kiegészíti a röntgendiffrakciós analízist, mert nem igényel rendezett mintát, s természetes, vizes környezetükben képes tanulmányozni a fehérjéket. Hátránya viszont, hogy ezzel a módszerrel nagyobb méretű - jelenleg 300 aminosavnál hosszabb - fehérjék nem tanulmányozhatók. Az NMR spektroszkópiás módszerrel meghatározott szerkezetek gyakorlatilag megegyeznek a röntgendiffrakciós analízis eredményével, bizonyítva azt, hogy kristályos állapotban a fehérjék nem szenvednek el számottevő torzulást.

Manapság több mint húszezer fehérje szerkezetét ismerjük atomi precizitással, de ezek között sok rokon fehérje is található, amelyek különböző élőlényekben látnak el azonos funkciót. Összehasonlításképpen talán elég arra gondolnunk, hogy egy emberi sejtben kb. ötvenezer különféle fehérje működik. Sajnos a jelenleg ismert fehérjeszerkezetek kevesebb mint 1%-át teszik ki a membránfehérjék. Pedig a membránfehérjék a sejtek életének számos létfontosságú folyamatában vesznek részt (pl. fotoszintézis, jelátvitel, anyagtranszport). A membránfehérjék természetes lipidkörnyezetükből kiszakítva elvesztik natív (feltekeredett, működőképes) térszerkezetüket, általában nem kristályosíthatók, vizes közegben nem tanulmányozhatók. Bár akadt már példa a lipidkörnyezetet szimuláló detergensek jelenlétében a membránfehérjék kristályosítására és röntgendiffrakciós szerkezetvizsgálatára, a membránfehérjéket egyszerűbbnek tűnik a membránon belül rendezni, ún. kétdimenziós kristályokat létrehozva belőlük. Az ilyen rendezett vékonyrétegek szerkezetvizsgálatára kínál megoldást az elektronmikroszkópia, amelynek segítségével szerencsés esetben ugyancsak atomi precizitású szerkezeti adatokat nyerhetünk.

IV. A FEHÉRJÉK DINAMIKÁJA

Az eddigiekben bemutatott fehérjeszerkezetek azt a képzetet kelthetik, mintha a fehérjék statikus objektumok lennének, az őket felépítő atomok szigorúan meghatározott pozíciókban helyezkednének el. Pedig ez egyáltalán nincsen így, a fehérjék örökös mozgásban, nyüzsgésben vannak, egyes részeik különböző időtartományokban lejátszódó mozgásokban vesznek részt.

Ezek a mozgások rendkívül széles időskálát ölelnek fel, a pikoszekundumos (10^‑12 s) tartománytól akár az éves (10⁶ s) időtartamokig, s az atomi rezgésektől és az oldalláncok gyors rotációs mozgásától, a működés során gyakran megfigyelhető relatív doménmozgásokon keresztül, a neurodegeneratív betegségek (prionbetegségek) hátterében álló lassú konformációs átrendeződésekig terjednek.

A fizika törvényei szerint a molekuláris mozgások valójában elkerülhetetlenek. A fehérjékben egy hosszú evolúciós folyamat eredményeként ezek a konformációs fluktuációk irányítottan mennek végbe, s amint arra az előadás későbbi részében több példát is láthatunk majd, a fehérje egyes részeinek összehangolt, irányított mozgásai gyakran meghatározó szerepet játszanak a fehérjék működésében. Az alábbi animáció például azokat az intramolekuláris mozgásokat mutatja, melyek a CD2K fehérjében következnek be az átalakítandó szubsztrát molekula bekötődésének hatására.

Ezek a mozgások a molekula egy jól körülhatárolt részében mennek végbe. Még intenzívebb mozgásokat figyelhetünk meg a Ca-ATPáz fehérjében, ahol a fehérje működése során egy energiadús ATP-molekula elbontása biztosítja a mozgáshoz szükséges energiát. Látható, hogy az ATP elhasítása során felszabaduló energia mennyire irányítottan, szinte gépszerű mozgást eredményezve hasznosul.

A fehérjék szerkezetét fenntartó erők ismeretében a rendelkezésre álló atomi szerkezet alapján a molekuláris mozgások akár számítógéppel is szimulálhatók. Sajnos ezek a szimulációk az atomok (szabadsági fokok) rendkívül nagy száma miatt még a leggyorsabb szuperszámítógépekkel is csak néhányszor 10 ns-os időtartamra végezhetők el. A kapott eredmények alapján sokszor lehetetlen következtetni például az enzimműködés szempontjából meghatározó milliszekundumos időskálán lejátszódó folyamatokra.

Meglepő módon a dinamikus folyamatok tanulmányozásában éppen a röntgendiffrakciós szerkezetvizsgálat siet segítségünkre. Amint azt már említettük, a rendkívül intenzív szinkrotronos sugárforrásoknál az adatgyűjtés ma már akár néhány nanoszekundum alatt elvégezhető. Ahhoz, hogy egy kristályban lévő nagyszámú fehérjemolekula funkcionálisan releváns mozgásai ne átlagolják ki egymást, ezeket a mozgásokat valahogyan szinkronizálni kell. Egy kristályban elhelyezkedő enzim általában megőrzi katalitikus képességét, a kristályt átszövő vízzel telt csatornákon keresztül a bediffundáló szubsztrát molekulákat képes megkötni, majd átalakítani. Esetenként előállíthatók olyan ún. fotoaktiválható szubsztrátanalógok, amelyek szerkezetükben hasonlítanak a természetes szubsztrátra, ezért az enzim képes megkötni őket, de a szerkezeti eltérések miatt mégsem játszódik le a katalitikus folyamat. A felesleges oldalcsoportot (vagy kémiai kötést) egy gyors és erős lézerimpulzussal lehasítva az összes enzimmolekula esetén egyszerre indíthatjuk el a katalitikus reakciót. A reakció elindítása után meghatározott időtartamonként (pl. milliszekundumonként) röntgen-pillanatfelvételeket készítve jellemezhetjük a katalízis szempontjából meghatározó intramolekuláris mozgásokat.

V. A FEHÉRJÉK TÉRSZERKEZETÉNEK KIALAKULÁSA

A fehérjék egyik különleges sajátossága az, hogy jól definiált térszerkezetet (natív szerkezet) képesek felvenni. Az előzőekben áttekintettük, hogy miként vizsgálható és jellemezhető a fehérjék szerkezete. Próbáljuk most végiggondolni, hogyan jön létre ez a szerkezet, miként tekeredik fel egy fehérje polipeptidlánca. Egy egyszerű számítással beláthatjuk, hogy ez szinte lehetetlen feladat (Levinthal-paradoxon).

Tekintsünk egy átlagos méretű, 300 aminosavból álló fehérje polipeptidláncát. A polipeptidlánc periodikus szerkezet, amelyik aminosav-egységenként két egyes kötést tartalmaz, amik körül a lánc szabadon elfordulhat.

Valójában ez a forgás mégsem teljesen szabad, hiszen az aminosav-oldalláncok nem ütközhetnek egymással, illetve a főlánc atomjaival. Tételezzük fel, hogy a térbeli átfedések miatt ezek a változtatható kötésszögek átlagosan csak két értéket vehetnek fel (ezzel erősen alulbecsültük a lehetőségeket). Így minden egyes aminosav csupán a főlánc szerkezeti formáit (konformációit) tekintve 4-féle állapotot vehet fel, a teljes polipeptidlánc konformációinak száma pedig:

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy az aminosav-oldalláncok is - sokszor több kötés körül is - szabad forgást végezhetnek, érzékelhetjük, hogy egy fehérje lehetséges konformációinak száma óriási.

Számos kísérlet utal arra, hogy egy fehérje natív szerkezete az energetikailag legkedvezőbb szerkezet. De vajon hogyan lehet ennyi lehetséges konformáció közül megtalálni a legkedvezőbbet? Hiszen ha egyetlen másodperc 1000 milliárd konformáció végigpróbálgatására elegendő, akkor a 10¹⁸⁰ lehetséges konformáció kipróbálásához 10¹⁶⁸ másodpercre lenne szükség, ami messze meghaladja az Univerzum 15 milliárd éves életkorát. De a fehérjék mégiscsak feltekerednek néhány másodperc alatt. Számunkra azonban a lehetséges konformációk óriási száma miatt a legkedvezőbb energiájú térszerkezet megtalálása még legmodernebb szuperszámítógépeinkkel is egyelőre reménytelen feladat. Ma még távol állunk attól, hogy egy adott aminosav-szekvenciájú polipeptidlánc esetében meg tudjuk mondani, vajon képes-e egyáltalán feltekeredni, létezik-e stabilis, jól meghatározott kompakt szerkezete. Pedig új fehérjék tervezéséhez, a fehérjékben rejlő lehetőségek kihasználásához ennek a problémának a megoldása elengedhetetlen.
VI. MOLEKULÁRIS GÉPEZETEK AZ ÉLŐ SZERVEZETEKBEN

Sokat tudunk már a fehérjékről, de egyáltalán érdemes-e ennyi energiát fordítani a fehérjék tanulmányozására? Miért érdekesek a fehérjék? Mert, amint azt az élő szervezetek esetében láthatjuk, önszerveződő molekuláris gépezetek építhetők belőlük. Az önszerveződés alatt azt értjük, hogy az egyes fehérjealegységek (alkatrészek) képesek felismerni egymást, meghatározott módon egymáshoz kapcsolódni, s minden külső beavatkozás nélkül létrehozni az adott szupramolekuláris struktúrát. Az élő szervezetekben található molekuláris gépezetek rendkívül változatos funkciók ellátására képesek. Találhatók közöttük:

· molekuláris vegyiüzemek;

· energiaátalakítók;

· motorok;

· jelfelismerők és jelátalakítók;

· információfeldolgozó rendszerek;

· multifunkcionális gépezetek;

· programvezérelt összeszerelők.

Az enzimek olyan fehérjemolekulák, amelyek képesek egy-egy adott kémiai reakciót akár több milliárdszorosára felgyorsítani. Az enzimek sokszor egymáshoz kapcsolódva, egymással együttműködve összetett rendszereket alkotnak, amelyek végtermékeiket egymásnak átadva bonyolult reakciósorozatok véghezvitelére képesek. A fehérjék szerkezeti dinamikája döntően meghatározza az enzimatikus folyamat hatékonyságát. A fehérjék azért sokkal hatékonyabbak például a szervetlen katalizátoroknál, mert a működésük során dinamikus tulajdonságaik miatt szerkezetük folyamatosan idomulni képes a változó követelményekhez. Képesek felismerni és erősen megkötni az átalakítandó szubsztrátot. A szubsztrát bekötődése olyan konformációs átrendeződést idéz elő, amely lehetővé teszi az (az energiagátat lecsökkentve) az átmeneti termék erős kötését is, majd a kémiai reakció megtörténte után bekövetkező relaxációs folyamatok eredményeként képes könnyen elereszteni a végterméket, lehetővé téve az újabb katalitikus ciklus megkezdését.

Az élő szervezetekben többféle energiaátalakító rendszerrel találkozhatunk, amelyek a fényenergia, kémiai és mechanikai energia egymásba alakítását végzik. A fotoszintetikus reakciócentrumok például nagy hatékonysággal alakítják át a fényenergiát kémiai energiává. Az így nyert energia végül energiadús vegyületek (ATP, NADH) formájában tárolódik. Az izmokban pedig kémiai energia felhasználásával történik mechanikai munkavégzés.

Valójában a sejtekben található energiaátalakítók közé tartoznak a molekuláris motorok is. Lineáris motorként működik például a kinezin fehérje, amely a sejtek vázát alkotó mikrotubulusok mentén haladva képes hasznos terhet szállítani.

A molekula két lábdoménjével felváltva lépeget, minden egyes lépéshez egy-egy energiadús ATP-molekula elbomlása biztosítja az energiát. Fejrészén keresztül képes specifikusan felismerni és megkötni a szállítandó célmolekulát. Ma már a kinezin mozgásának molekuláris részleteiről is sokat tudunk.

A kinezin lépéseinek hossza 8 nm, átlagos mozgási sebessége 160 nm/s. A mai legmodernebb méréstechnikákkal akár egyetlen - például fluoreszcens festékkel megjelölt - molekula mozgása is megbízhatóan nyomon követhető. Számos egyéb lineáris motorként működő fehérjét ismerünk, az izmok működése is azon alapul, hogy a miozin-molekulák képesek mozogni az aktin-szálak mentén.

De fehérjékből nem csak lineáris, hanem rotációs (forgó mozgást végző) motorok is építhetők. Engedjék meg, hogy ennek kapcsán egy kicsit saját kutatásainkról is beszéljek önöknek. A baktériumok mozgásszervei a flagellumok, amelyek sejtmembránba ágyazott része magában foglal egy parányi, 50 nm átmérőjű molekuláris motort. Minden egyes motorhoz egy-egy 5-10 mm hosszúságú helikális filamentum csatlakozik, amely a flagellin fehérje több tízezer kópiájából épül fel. Ezek a helikális filamentumok a baktérium úszása során egyetlen nagy helikális köteggé állnak össze, amely tengelye körül forogva mintegy propellerként hajtja előre a baktériumot. A flagelláris motorok morfológiájukat tekintve nagyon hasonlítanak az ember által készített elektromotorokhoz, hengerszimmetrikus szerkezetűek, álló- és forgórészből állnak.

Ezeket azonban nem elektronok, hanem protonok hajtják. Akár 100 ezres percenkénti fordulatszám elérésére is képesek, ami többszörösen meghaladja az F1-es versenyautók motorjainak fordulatszámát. Hatékonyságukat jellemzi, hogy egyetlen körülforduláshoz csupán 500-1000 protont használnak fel.

A fehérjék rendkívül specifikus molekulafelismerésre képesek, aminek fontos szerepe van a környezettel való kommunikációban és az idegen anyagok elleni védekezésben is. Néha egyetlen kívülről érkező hormonmolekula képes gyökeresen megváltoztatni egy sejt működését.

A jelfelismerésben és jelfeldolgozásban a sejtmembránban elhelyezkedő és azon átnyúló ún. receptorfehérjék játszanak alapvető szerepet, amelyek külső részén a hírvivő molekula specifikus kötődése a fehérje egészére kiterjedő konformációváltozást indukál, beindítva a sejten belüli effektor funkciókat. A magasabbrendűek immunrendszerének működése azon alapul, hogy az immunglobulin-molekulák akár több millió féle idegen molekulát képesek megbízhatóan felismerni. Valójában a természet nagyszámú immunglobulin G-variánst generál, amelyek abban különböznek egymástól, hogy az antigénkötésben szerepet játszó doménjeik 3, illetve 4 felületi hurokrégiójának aminosavszekvenciája eltér egymástól, ezáltal különféle kötőfelületek jönnek létre.

Ezen véletlenszerűen generált kötőfelületek között - a tapasztalat szerint - mindig található olyan, amelyik képes az idegen makromolekula, vírus vagy sejt valamelyik felületi régiójához specifikusan és erősen kötődni.

Multifunkcionális molekuláris gépezetek például a vírusok, amelyek képesek felismerni egy adott célsejtet, annak felületéhez erősen hozzákötődni, a sejtmembránt átlyukasztva saját DNS-üket a sejtbe juttatni, ami aztán a sejten belüli folyamatok irányítását átvéve nagy mennyiségben legyártatja a vírust alkotó fehérje- és nukleinsav-komponenseket. Ezek a komponensek önszerveződő képességüknél fogva működőképes vírusokká állnak össze, amelyek a sejtből megsokszorozottan kiáramolva indulnak további támadásra.

Talán hihetetlenül hangzik, de fehérjékből és nukleinsavakból programvezérelt összeszerelő rendszerek is építhetők. Ilyenek például a riboszómák, amelyek a fehérjék szintézisét végzik. (A nukleinsavak - a DNS és RNS - a fehérjékhez hasonlóan lineáris polimerek, amelyek azonban csupán négyféle építőelemből (nukleotidból) állnak. Az egyes fehérjék aminosavsorrendjét meghatározó információt a DNS-molekula egy darabja tárolja, amelyet génnek nevezünk.) A DNS-ben tárolt információt hordozó hírvivő RNS molekulákat megkötve, az általuk hordozott lineáris információ alapján képesek legyártani a megfelelő fehérjét. Valójában az RNS-molekula hordozza azt a digitális programot, ami vezérli a riboszóma működését.

A riboszómák két alegysége három hatalmas RNS-molekulából és több mint 50 fehérjekomponensből épül fel. A riboszóma a legnagyobb molekuláris komplexum, amelynek szerkezetét atomi precizitással ismerjük. Ezek az óriási szupramolekuláris rendszerek is rendelkeznek az önszerveződés képességével, alkotóelemeikből, azokat megfelelő sorrendben és körülmények között összekeverve, kémcsőben is rekonstruálhatók. Valójában az RNS-molekulák alkotják azt a vázat, amely térben rendezi a fehérjealegységeket, s a legfontosabb katalitikus lépéseket is az RNS-molekulák végzik.

A mai élőlények sejtjeinek működésében a riboszómák által szintetizált fehérjék játszanak meghatározó szerepet. A biológiai evolúció korai szakaszában valószínűleg az örökítő és katalitikus funkciók egyidejű ellátására is képes RNS-molekulák irányították a primitív sejtek belső folyamatait (RNS-világ). Az ősi RNS-enzimek képességeik kiterjesztése érdekében fokozatosan kezdtek el fehérjetermészetű kiegészítőket - oligopeptideket és kisebb fehérjéket - használni, amelyek aztán a későbbiekben szinte teljesen kisajátították a sejtben zajló folyamatok irányítását. Az RNS-ek információtároló funkcióját pedig az erre a célra szerkezeti tulajdonságaik miatt alkalmasabb DNS molekulák vették át. Az RNS-ek és fehérjék ősi együttműködésének maradványai a riboszómák.

Vajon mi teszi alkalmassá a fehérjéket önszerveződő molekuláris gépezetek építésére? A válasz kissé paradox: az, hogy megfelelően nagyok, s ugyanakkor elég kicsik is. A fehérjék kiterjedt felszínén több könnyen felismerhető régió található, amelyeken keresztül specifikusan képesek más fehérjékhez (molekulákhoz) való kapcsolódásra. A fehérje-kölcsönhatásokban részt vevő kontaktfelszínek alakjukat és kölcsönhatási mintázatukat tekintve is komplementerek egymással. Ennek eredménye az, hogy csak a meghatározott partnerrel, szigorún meghatározott szerkezetű komplexumot alkotva jön létre a kölcsönhatás. Ugyanakkor a fehérjék kis mérete miatt a véletlenszerű hőmozgások (Brown-mozgás) nagyon intenzívek, másodpercenként több tízmilliárdnyi relatív konformáció kipróbálására nyújtva lehetőséget. Ez magyarázza, hogy a fehérjealapú molekuláris gépezetek alegységei miként képesek a megfelelő módon, minden külső beavatkozás nélkül gyorsan összekapcsolódni.

VII. LEHET-E MÉG JOBB FEHÉRJÉKET CSINÁLNI?

A bemutatott példák alapján láthatjuk, hogy a 4,5 milliárd éves földi evolúció eredményeként az élő rendszerekben található fehérjék fantasztikus dolgokra, rendkívül szerteágazó feladatok ellátására képesek. Kézenfekvő a kérdés, hogy miként használhatnánk fel őket a saját céljainkra. De előtte érdemes végiggondolnunk, hogy van-e esély esetleg még a létezőknél is jobb fehérjéket előállítani.

Végezzünk ismét egy rövid számolást, becsüljük meg, hogy egy átlagos méretű, 300 aminosavból álló fehérjéből hány különbözőt (eltérő aminosav-szekvenciájút) lehetne előállítani. Minthogy a szekvencia minden egyes pozíciójában 20-féle aminosav közül szabadon választhatunk, a lehetséges szekvenciák száma:

Gigantikus számot kaptunk. Összehasonlításként számítsuk ki az Univerzum köbnanométerben mért térfogatát:

az Univerzum mérete ≈ 15 milliárd fényév ≈ 3·10³⁵ nm

↓

az Univerzum térfogata ≈ 10¹⁰⁶ nm³

Egy fehérje átlagos térfogata néhány köbnanométer. Az ismert Univerzum köbnanométerben mért térfogata eltörpül a lehetséges fehérjeszekvenciák száma mellett. Másképpen megfogalmazva, ha képesek lennénk szintetizálni a lehetséges fehérjeszekvenciákat, akkor azok egy parányi töredékével zsúfolásig teletömhetnénk az Univerzumot. Figyelembe véve, hogy Világegyetemünket meglehetősen ritkán tölti ki az anyag, azt kell mondanunk, hogy ha az összes létező anyagot fehérjék szintézisére használnánk, akkor is csak egy elenyésző töredékét gyárthatnánk le a lehetséges szekvenciáknak.

A földi evolúció számára még sokkal korlátozottabb anyagmennyiség állt rendelkezésre. Az eltelt 4,5 milliárd év során a Földön a lehetséges fehérjeszekvenciák csak egy hihetetlenül parányi töredékének kipróbálására nyílt lehetőség. És ebből a parányi töredékből ámulatba ejtő tulajdonságú molekuláris gépezeteket lehetett konstruálni, olyan komplex rendszereket lehetett építeni, mint amilyenek például a baktériumok, halak, kutyák vagy emberek. Ha képesek lennénk tudatos fehérjetervezésre, ha meg tudnánk mondani, hogy egy adott aminosav-szekvencia milyen térszerkezetet képes felvenni, s az milyen funkciót láthat el, akkor minden bizonnyal a természetben létező fehérjéknél jóval változatosabb, előnyösebb tulajdonságokkal rendelkező fehérjéket állíthatnánk elő.

VIII. FEHÉRJEALAPÚ NANOTECHNOLÓGIA

A nanotechnológia alapvető célkitűzése, hogy alulról, atomokból, illetve molekulákból építkezve hozzon létre működőképes rendszereket. Szerencsére a nanotechnológia kifejlesztésénél nem kell mindent magunknak kitalálnunk. Hiszen az orrunk előtt működik a négy milliárd éves földi evolúció eredményeként létrejött, bámulatos dolgokra képes fehérjealapú nanotechnológia. Az élő szervezetek példája azt mutatja, hogy a fehérjék kiválóan alkalmasak önszerveződő molekuláris gépezetek építésére. Miként használhatnánk fel őket a saját céljainkra?

Az élő szervezetekben található molekuláris gépezetek szerkezetének, működési elveinek megértése jelenti az alapját a fehérjék nanotechnológiai alkalmazásának. A fehérjealapú nanotechnológia fejlődésének lehetséges forgatókönyve az alábbi lépéseken keresztül képzelhető el:

· az élő rendszerekben található molekuláris gépezetek szerkezetének, működési mechanizmusának felderítése;

· a meglévő fehérjék tulajdonságainak célzott módosítása;

· fehérjetervezés;

· fehérjékből álló komplex rendszerek tervezése;

· másodgenerációs eszközök kifejlesztése;

· programvezérelt összeszerelő rendszerek létrehozása.

Az elmúlt három évtized intenzív kutatásainak eredményeként az élő szervezetekben található molekuláris gépezetek szerkezetéről és működéséről már meglehetősen sok ismerettel rendelkezünk. Röviden tekintsük át, hogy a további lépéseket illetően hol tartunk ma.

VIII. 1. FEHÉRJÉK ÁTFORMÁLÁSA

A fehérjék nanotechnológiai alkalmazásának kézenfekvő módja a természetes fehérjék célzott módosítása. Ilyenkor megpróbáljuk úgy megváltoztatni természetes fehérjék tulajdonságait, hogy általunk kívánt funkciók ellátására legyenek képesek. Az egyes fehérjék aminosavsorrendjét meghatározó információt a DNS-molekula egy darabja tárolja, amelyet génnek nevezünk. Az élő szervezetekben található fehérjéket, pontosabban azok aminosav-szekvenciáit, ma már képesek vagyunk a génsebészet módszereivel szinte tetszés szerint átalakítani. A problémát inkább az jelenti, hogy minél több aminosavat cserélünk ki, annál kevésbé tudjuk megjósolni a módosítások térszerkezeti következményeit.

A génsebészet nem más, mint a nanotechnológia egy már jól működő formája. Segítségével képesek vagyunk tetszés szerint megváltoztatni és átalakítani egy DNS-molekula nukleotidsorrendjét. Persze e mögött nem csak a mi ügyességünk rejlik: valójában a baktériumoktól kölcsönözzük azokat a molekuláris eszközöket (fehérjéket), amelyek segítségével egy kiszemelt DNS-darab elvágható, vagy éppen összeforrasztható, lemásolható és sokszorozható. Egy kiszemelt gén nukleotidsorrendjét átalakítva tetszés szerint megváltoztathatjuk az általa kódolt fehérje aminosavsorrendjét is, vagy akár gyökeresen új fehérjéket állíthatunk elő.

A természetes fehérjék szerkezetének vizsgálata során felismert összefüggések, törvényszerűségek, szerveződési elvek sokat segítenek abban, hogy egy fehérje szerkezetében vagy tulajdonságaiban célzott módosításokat idézhessünk elő.

Ma már viszonylag egyszerű feladatnak számít megnövelni egy fehérje hőstabilitását, megváltoztatni pH-toleranciáját, kötődési jellemzőit, optimális működési feltételeit, módosítani katalitikus tulajdonságait. Módosított fehérjékkel hétköznapjainkban is gyakran találkozhatunk, mosóporaink például olyan enzimeket tartalmaznak, amelyek 90ºC-on, erősen lúgos körülmények között is kiválóan működnek.

A módosított fehérjék jelenlegi nanotechnológiai alkalmazásai alapvetően két csoportba sorolhatók: egyrészt specifikus molekulafelismerő képességüket kihasználva bioszenzorok alapelemeiként érzékelési feladatokra használhatjuk őket, másrészt önszerveződő képességüket kiaknázva kiválóan alkalmazhatóak molekuláris objektumok építésére.

Konkrét nanotechnológiai alkalmazásként hadd mutassam be, hogy miként hozhatunk létre rendezett kvantumpötty-mintázatokat módosított fehérjék segítségével.

A kvantumpötty néhány nanométeres átmérőjű parányi fémsziget. A kvantummechanika szerint egy parányi fémpötty elektromos és optikai tulajdonságait (pl. színét, gerjeszthetőségét) elsősorban annak mérete, s nem pedig annak anyagi minősége határozza meg. A méret precíz kontrollja révén tehát az elektromos és optikai tulajdonságok is precízen szabályozhatók. Egy-egy ilyen fémszigetecske memóriaelemként funkcionálhat, amely akár egyetlen elektronnal vezérelhető. Kémiai úton rendkívül nehéz pontosan azonos méretű kvantumpöttyöket előállítani, fehérjék segítségével azonban egészen egyszerűen megvalósítható. A vérben található ferritin fehérje a vasatomok megkötését és tárolását végzi. 24 azonos alegységből áll, amelyek rendelkeznek az önszerveződés képességével, s spontán módon egy üreges, labdaszerű képződményt formálnak. A ferritin fémkötési tulajdonságainak génsebészeti módosításával különféle fémek specifikus felismerésére és megkötésére képes ferritinvariánsokat állíthatunk elő, például olyanokat, amelyek arany vagy éppen nikkel megkötésére képesek. A ferritingömböcskék az alegységek közötti pórusokon keresztül oldatban begyűjtik a megfelelő fémionokat, s a belsejükben egy szigorúan meghatározott méretű fémgömb alakul ki. A fehérjék kristályosíthatóságát kihasználva a fémmagot tartalmazó ferritinmolekulákból alkalmas felületen rendezett mintázatokat, ún. kétdimenziós kristályokat hozhatunk létre. Végeztül a fehérjeburkot eltávolítva (pl. UV- vagy hőkezeléssel) rendezett kvantumpötty-mintázathoz jutunk.

Hogyan csinálhatunk átformált fehérjéken alapuló bioszenzorokat? A korábbiakban láttuk már, hogy a magasabbrendűek immunrendszerében meghatározó szerepet játszó IgG-molekulák akár több millió féle idegen molekulát képesek megbízhatóan felismerni. Valójában a természet nagyszámú IgG-variánst generál, amelyek abban különböznek egymástól, hogy az antigénkötésben szerepet játszó felületi hurokrégiók aminosav-szekvenciája eltér egymástól, ezáltal különféle kötőfelületek jönnek létre. Az IgG doméneknél megfigyelt alapelveket alkalmazva más, eredetileg receptor tulajdonságokkal nem rendelkező fehérjék felületén is kialakíthatunk adott célmolekulára specifikus kötőhelyeket. Például Skerra és munkatársai a lipocalin fehérje felületi hurokrégióinak aminosav-szekvenciáit variálva nagyszámú mutánst hoztak létre, majd ezek közül megfelelő szelekciós eljárások alkalmazásával kiválasztották egy adott célmolekula erős és specifikus megkötésére képes módosulatokat. Az így előállított mesterséges receptorok bioszenzorok alapeleméül szolgálhatnak. Például az ún. rezgőnyelves bioszenzorokban receptorainkat egy nagyfrekvenciával rezgetett parányi sziliciumlapkára rögzítjük.

Ha a lapka felett átáramoltatott mintában jelen van a keresett komponens, akkor azt a lapka felületén lévő receptorok megkötik, ami tömegnövekedéssel és a rezgési frekvencia megváltozásával jár. Mindezt a lapkára bocsátott lézerfény eltérülésének megváltozása révén könnyen detektálhatjuk.

VIII. 2. FEHÉRJETERVEZÉS

Természetesen a meglévő fehérjék tulajdonságainak módosításán túlmenően az igazi kihívást a mesterséges fehérjék tervezése és létrehozása jelenti. A fehérjék tervezése még gyerekcipőben jár. Attól nagyon távol állunk, hogy egy adott aminosav-szekvenciáról meg tudnánk mondani, hogy egyáltalán képes-e, illetve milyen szerkezetté képes feltekeredni, s a feltekeredett szerkezet rendelkezik-e bármiféle hasznos funkcióval. Meglévő tapasztalataink alapján azonban a siker reményében vállalkozhatunk arra, hogy egy kívánt szerkezettel (feltekeredési mintázattal) kompatibilis aminosavszekvenciá(ka)t keressünk. Így például DeGrado és munkatársai olyan aminosavszekvenciákat terveztek, amelyek képesek voltak kívánt a-helikális szerkezetű globuláris fehérjét formálni. Ezen mesterséges fehérjék felszínén sikerrel hoztak létre különféle ligandumok specifikus felismerésére képes kötőhelyeket.

Bár egyszerűbb feltekeredési mintázatokat létre tudunk hozni, ezeket primitív funkciókkal fel tudjuk ruházni, a mesterséges fehérjéink tulajdonságai messze elmaradnak természetes társaikétól. Ennek legfőbb oka az, hogy a fehérjék működésében meghatározó szereppel bíró dinamikai tulajdonságok tervszerű kialakítására egyelőre esély sincsen.

Noha a tudatos fehérjetervezés még gyerekcipőben jár, léteznek olyan "tudattalan" módszerek, amelyek segítségével gyökeresen új fehérjék létrehozására is nyílik esély. Ezeket mesterséges vagy irányított evolúciós eljárásoknak hívjuk. Amint az a nevükből is kiderül, valójában a természetes evolúciós folyamat utánzásáról és felgyorsításáról van szó. Ilyenkor véletlenszerűen indukálunk változásokat egy fehérjét kódoló gén nukleotidszekvenciájában, vagy akár teljesen új géneket hozunk létre. A lényeg az, hogy nagyon nagyszámú variánst generálunk, baktériumok segítségével szintetizáltatjuk a nekik megfelelő polipeptidláncokat, majd ezek közül megfelelő szelekciós módszerek alkalmazásával kihalásszuk a kívánt tulajdonságúakat.

A fehérjealapú nanotechnológia megvalósításának következő lépcsőfokát jelentené a mesterséges fehérjékből álló önszerveződő komplex rendszerek, molekuláris gépezetek létrehozása. Ilyen jellegű próbálkozások ezidáig még nem történtek.

Persze a fehérjék technológiai alkalmazása során nyilvánvaló korlátokkal is szembe kell néznünk. Hiszen a fehérjék általában vizes közegben funkcionálnak, csak meglehetősen korlátozott környezeti körülmények között működőképesek. De hát mi magunk is fehérje-alapú rendszerek vagyunk, s mégis tudunk vasat olvasztani vagy éppen agyagot égetni. Természetesen nem a kezünket dugjuk bele a kemencébe, hanem eszközöket, szerszámokat használunk. A természetes fehérjék is hasonlóképpen használnak eszközöket, nem fehérjetermészetű kiegészítő csoportokat bizonyos feladatok megvalósítására. A fehérjék aminosav-oldalláncai például nem nyelik el a látható fényt. A fotoszintetikus reakciócentrumok fénybegyűjtő komplexeiben a fehérjékhez kapcsolódva olyan hatalmas, kiterjedt delokalizált elektronrendszerrel rendelkező klorofillmolekulákat találunk, amelyek kiváló hatásfokkal nyelik el a látható fényt, s továbbítják a fényelnyelés következtében szeparálódó töltéseket az őket alkalmazó fehérjéknek. Az ilyen fehérjék által organizált (irányított) kiegészítő csoportokat alkalmazó rendszereket nevezzük másodgenerációs fehérjealapú eszközöknek.

S végezetül a fehérjealapú nanotechnológia igazán csábító kihívása a riboszómákhoz hasonlóan működő programvezérelt molekuláris összeszerelő rendszerek létrehozása lehet.

IX. ÖSSZEFOGLALÁS

Az élő szervezetekben található molekuláris gépezetek ámulatba ejtő tulajdonságai sejtetik a fehérjealapú nanotechnológia távlatait. A gyökeresen új megközelítési módból adódóan minden korábbit felülmúló technológiai áttörés várható. Különösen nyilvánvaló ez a gyógyászat területén, ahol a ma alkalmazott módszerek alkalmatlansága, a molekuláris megközelítés fontossága magától értetődő. Milyen más lesz majd, ha a rákos daganatok kivagdosása helyett képesek leszünk a DNS szinten beavatkozni. Ha tudunk majd fehérjékből olyan parányi molekuláris gépezeteket konstruálni, amelyek a vérbe juttatva megtalálják a beteg sejteket, s bennük kijavítják a DNS-hibákat, amik a problémát okozzák.

A várakozások szerint a 21. század a molekuláris biológia és a nanotechnológia évszázada lesz. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a fehérjék mindkét területen meghatározó szerepet játszanak majd. A fehérjék olyan kivételes tulajdonságokkal rendelkező anyagok, amelyek kiválóan alkalmasak önszerveződő molekuláris rendszerek építésére. Érdemes ellesnünk az élő szervezetektől a fehérjealapú molekuláris gépezetek szerveződési elveit, megfejteni működésük mechanizmusát, hogy a magunk kedve szerint építhessünk talán még a természetben megfigyelhetőknél is lenyűgözőbb képességű nanoméretű eszközöket.

Bibliográfia

Bálint M.: Molekuláris biológia I-III., Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Csermely P.: Stresszfehérjék, Vince Kiadó, Budapest, 2001.

Damjanovich S., Mátyus L. (szerk.): Orvosi biofizika, Medicina, Budapest, 2000.

Szeberényi J.: Molekuláris sejtbiológia, Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1999.

Ratner, M., Ratner, D.: Nanotechnology: A Gentle Introduction to the Next Big Idea, Prentice Hall, 2003.

Vámosi Gy., Bodnár A., Győrffy M., Bene L., Damjanovich S.: Nanotechnológia a biológiában, In: Magyar Tudomány, Vol. 9, 2003.

Drexler, K.E.: Engines of Creation, Bantam Doubleday Dell, 1986.

Petsko, G.A., Ringe, D.: Protein Structure and Function, New Science Press Ltd., 2004.

Gross M.: Travels to the Nanoworld, Plenum, 1999.