V.
szemeszter, 13. előadás – 2004. november 29.
SZABÓ
MIKLÓS
EGY NÉPVÁNDORLÁS ANATÓMIÁJA - A TÖRTÉNELEM ÉS A RÉGÉSZET SZEMBESÍTÉSE
A
kelta korszak az európai történelem közös fejezetei
közé tartozik, tekintettel arra, hogy a kelta törzsek Írországtól a Fekete-tenger
vidékéig, Németországtól és Dél-Lengyelországtól Észak-Olaszországig, illetve Makedóniáig meghatározó szerepet játszottak a késő vaskor
gazdasági és kulturális fejlődésében. Ez a folyamat, amint a kelta vándorlások
értelmezése mutatja, elsősorban nem hódításokon, hanem az expanziót követő
megtelepülés során a helyi lakossággal való békés együttélésen, továbbá az
etnikai és kulturális keveredés mechanizmusán alapult.
Az
előadás egy esettanulmányt mutat be: a Kárpát-medencét, ezen belül a mai Magyarország
területét érintő Kr. e. 4-3. századi kelta népmozgalmakat, s ezen
keresztül szemlélteti a történettudomány és a régészet viszonyát,
kapcsolatrendszerét.
I. A TÖRTÉNETI ÉS RÉGÉSZETI
MEGKÖZELÍTÉS KÜLÖNBÖZÕSÉGE
Az
orosz évkönyvek legrégibb, ún. Nesztor-krónikának nevezett verziójában a 898.
év eseményei között a következőt találjuk: "Vonultak a magyarok Kiev mellett a hegyen keresztül, amelyet ma magyarnak
nevezünk. Megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal...
Megjövén kelet felől a hegyeken keresztül...,
hadakozni kezdtek az ott élő frankokkal és szlávokkal." A Napkelettől
Napnyugatig vándorló nomád törzsekről elsősorban a
falaik mögé húzódó, megtelepült népek feljegyzései alapján, az ő szemszögükből
alkothatunk képet, amely általában történetietlen perspektívába helyezve,
főként a sérelmes mozzanatokat, illetőleg a szembetűnő külsőségeket örökítette
meg.
Ezzel
szemben a régészet napvilágra hozza a különböző etnikai csoportok vándorlása
révén elterjedő tárgytípusokat, ha úgy tetszik, az anyagi kultúrát. Az utóbbi
felismerésnek az őstörténetbe való visszavetítése vezetett a diffúzió-elv
előtérbe kerüléséhez, amely szerint az írásbeliség megjelenése előtti történeti
folyamatok főszereplői a független etnikai csoportokhoz köthető kultúrák voltak,
amelyek terjedése leginkább népelemek vándorlásának volt a következménye. Ezt a
felfogást a radiokarbon-forradalom, azaz a régészeti kapcsolatrendszertől
független datálási módszer megjelenése alapjaiban rendítette meg. Az objektív
kronológia azonban csak azt árulja el, hogy a múltban mikor történt valami, de
arra a kérdésre, hogy voltaképpen mi történt, nem nyújt magyarázatot.
Ebben
az új helyzetben felmerülő problémák értelmezése szempontjából különösen
tanulságos az ún. protohistorikus időszak, amikor az
európai őstörténet addig névtelen szereplői az írott történelem látókörébe
kerültek.
A
következőkben a keltákra vonatkozó ókori írásos forrásokat szembesítjük a
régészeti emlékekkel.
II. A KELTÁK AZ ÓKORI ÍRÁSOS FORRÁSOKBAN
A
kelták által lakott területet, a Keltikét Massalia
(Marseille) szomszédságában, továbbá a Nyrax nevű
kelta várost elsőként a milétoszi Hekataiosz említi,
aki valószínűleg Kr. e. 548 és 475 között élt. Hérodotosz, a "történetírás
atyja" Kr. e. 430 táján úgy tudta, hogy a Duna forrásvidékén kelták
laktak. Alig egy félévszázaddal később, Kr. e. 386 körül a gallok Rómát
ostromolták, s ezzel a Mediterráneum történetének
aktív szereplői lettek. Az eseményről, s ez rendkívüli jelentőségére utal,
három görög szerző, köztük Arisztotelész, a filozófus is megemlékezett.
(Zárójelben említsük meg, hogy a kelta, a gall és a galata
eredetileg szinonímák voltak.)
A
kelták itáliai betörése
Róma
elfoglalása az ún. történeti kelta vándorlás epizódjai közé tartozott. A jelző
arra utal, hogy erről a népmozgalomról antik, elsősorban római források
tájékoztatnak, vagyis nem egy, a régészet által rekonstruált invázióról van
szó. A dél-galliai vocontius, tehát kelta származású Pompeius Trogus Augustus korában alkotta meg világkrónikáját, amelyet Justinus kivonata révén ismerünk. Ebben elmondja, hogy 300
ezer gallus indult útnak, hogy új hazát keressen.
Ezek egy része, akik elfoglalták és felgyújtották Rómát, Itáliában telepedtek
le, míg másik részük Pannoniában állapodott meg.
"A
gallusoknak ugyanis nagy volt a sokaságuk, és
szülőföldjük nem tudta befogadni őket, ezért háromszázezer emberüket új haza
keresésére küldték, afféle "szent tavasz" ünnepséget rendezve. Ezek
egy része Itáliában telepedett le, amely elfoglalta és felgyújtotta Rómát is;
másik részük madaraktól vezetve (mert a gallusok
mindenkinél jobban értettek a jósláshoz), a barbárok legyilkolása után behatolt
az Illír-öbölbe, és Pannoniában állapodott meg."
(Justinus kivonata Pompeius
Trogus Világkrónikájából, XXIV. könyv, IV.
kaput, Horváth János fordítása)
A
kelta vándorlások elérik a Kárpát-medencét, majd a Balkánt és Kis-Ázsiát
Vagyis
a Kr. e. 4. század elején kelta néphullámok egyidejüleg
érték el Itáliát és a Kárpát-medencét. A kortárs Titus
Livius, a korszak hivatalos történetírója, V.
könyvének sokat elemzett 34. fejezetében egy, a Troguséval
lényegében egyező hagyományt is megőrzött, amikor arról ír, hogy Galliából két
kelta csoport szimultán indult útra Itália és a Hercyniai-erdő
irányába.
"A
gallusok Itáliába érkezéséről a következőket tudjuk: Tarquinius Priscus uralkodása
idején a biturixok tartották uralmok
alatt a Gallia egyharmadát lakó keltákat, ők adták a
királyukat is, Ambigatust, akinek kiválósága és
szerencséje a népet is hatalmassá tette. Uralma alatt Gallia annyira bővében
volt terménynek és embernek, hogy a túlszaporodott lakosság kormányzása alig
látszott lehetségesnek. S minthogy maga is élemedett korú volt, és le akarta
venni országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának gondját, kijelentette,
hogy nővére fiait, Bellovesust és Segovesust,
e két vállalkozó szellemű ifjút elküldi valamely országba, amelyet az istenek
madárjóslattal letelepülésre kijelöltek. Annyi embert vihetnek magukkal,
amennyit akarnak, hogy egyetlen nép se állhassa útjukat. Sorsot húztak és Segovesusnak a Hercyniai rengeteg
jutott; Bellovesust az istenek sokkal kellemesebb
helyre küldték: Itáliába." (Titus Livius: A római nép története a város alapításától,
V. könyv, 35. kaput, Muraközy Gyula fordítása)
A Hercyniai-erdő földrajzi név a Rajna alsó folyása és a mai
Kelet-Szlovákia között elterülő erdős, hegyes zónára vonatkoztatható. Vagyis a
fogalom ugyan meglehetősen pontatlan, az adott szövegösszefüggésben azonban a
délivel egyidejű keleti irányú migrációra utal. Igaz, Livius
ezt a Kr. e. 4. század elejénél több mint két évszázaddal korábbra teszi, ami
minden valószínűség szerint két különböző történeti hagyomány
összeolvasztásával magyarázható. Amíg Titus Livius figyelmét a gallok itáliai fellépésére koncentrálta,
Trogustól megtudjuk, hogy a pannonok leigázása után,
seregeiket felosztva, a kelták egy része Görögországba, a másik Makedóniába ment.
"Itt
leigázták a pannonokat, és sok éven át viseltek
váltakozó szerencsével háborúkat a szomszédaikkal.
Azután sikereik növelésére, felosztva seregüket, egyesek Görögországba, mások Makedóniába mentek, és fegyvereikkel mindent legázoltak.
Oly félelmetes lett a gallus név, hogy azok a
királyok is, akiket nem bántottak, önszántukból hatalmas pénzösszeggel
vásárolták meg tőlük a békét." (Justinus
kivonata Pompeius Trogus Világkrónikájából,
XXIV. könyv, IV. kaput, Horváth János fordítása)
Az
egyik Belgiosz vezérletével megsemmisítette a makedón
trónbitorló, Ptolemaiosz Keraunosz
seregét, a másik, Brennosszal az élén, Apollón
Delphoi szentélyét szándékozott kifosztani. A 280-279-es esztendők
eseménytörténetéről görög szerzők, így Diodórosz, Pauszaniasz is tudósítanak és
számos forrásból tudunk a delphoi invázió kudarcát követő visszavonulás
epizódjairól: a kelták trákiai királyságáról, a scordiscus törzs megtelepedéséről a Száva és a Dráva
közötti területen, a Brennos seregéből kivált kelták,
akikhez később a galata népnév kapcsolódott,
Kis-Ázsiába való átkeléséről.
Óír hagyomány és antik közhelyek
Ezekről
a röviden felidézett vándorlásokról szárazföldi kelta hagyomány nem maradt
fenn. Valójában eldönthetetlen, hogy a vocontius Pompeius Trogus származása révén
birtokában lehetett-e ilyen eredetű információknak, ami elvben nem zárható ki.
Érdemes utalni az óír hagyományra, amely egy
klasszikus megfogalmazás szerint "ablakot nyit az európai vaskorra".
A mitológiai ciklus egyik alkotása, a Hódítások könyve (Lebor Gabála), az Írországot
elözönlő hét inváziót beszéli el, amelyek közül a legutolsóval érkeztek meg
"Mil fiai", azaz az írek ősei. Ez a forrás
a fentebb tárgyalt népmozgalmak szemszögéből ugyan konkrét hozadékkal nem jár,
de közvetett érv a vándorlásokra vonatkozó kelta hagyomány létezése mellett.
A felhasználható
írott források a görög-római világ nézőpontját tükrözik, ahogy a bevezetőben
fogalmaztunk, a falak mögött lévőkét. A dél felé vándorló kelták a mediterrán
világ államalakulataival találták szembe magukat. Az ebből következő,
elkerülhetetlen ütközések véres konfliktusokat szültek, amelyek nyomán az ókori
irodalomban a keltákról a rablás vágyától hajtott, halálfélelmet nem ismerő,
kegyetlen barbárok képe alakult ki. Nyilvánvaló, hogy egyfajta közhely, görögül
toposz született, amely alapján azonban jól érthető az ókori népek
félelem-komplexusa, amely a rómaiak esetében a Tumultus Gallicusban, azaz a gallok által kiváltott
pánikban (timor multus)
nyilvánult meg. Más kérdés, hogy az erős félelem "technikai"
következménye a háborúra való mozgósítás volt, vagyis a metus
Gallicus politikai eszközként is
felhasználhatónak bizonyult.
Vae victis!
De
visszatérve az inváziókra, az antik forrásokban az okok között nagy hangsúllyal
jelenik meg a kincsvágy. Sokan emlékeznek a Livius
által dramatizált eseménysorozat egyik csúcspontjára, amikor Rómában az ezer fontnyi arany váltságdíj mérlegelésekor a gallusok hamis súlyokat hoznak, és Brennus
kardját is a serpenyőbe dobja "Vae victis" (Jaj a legyőzöttnek!) felkiáltással. De
idézhetjük a Delphoi kincsek elrablásának Trogusnál
is olvasható mítoszát: a tectosages törzset Tolosába való visszatérte után halálos dögvész szállta meg,
amely csak azután szűnt meg, amikor a szentségtörő módon szerzett aranyukat a tolosai tóba süllyesztették. Ez a történet, amely Trogusnál a "kapzsi nép" (gens
avida) toposzának egyik alappillére, valójában
minden alapot nélkülöz. Kr. e. 3. századi görög feliratok bizonyítják, hogy
Delphoi sértetlenül vészelte át Brennos kommandójának
támadását.
A másik
tényező az iszákosság, amely bőséges helyet kapott a görög és latin szerzőknél.
Livius szerint egyenesen az itáliai bor zamata
csábította arra a gallusokat, hogy az Alpokon
átkeljenek.
A
szentélyeket fosztogató kelták ábrázolása feltűnik a hellénisztikus
etruszko-itáliai művészet alkotásain. A leghíresebb a
Civita Alba-i terrakotta
fríz, amely a Marchéban, Anconától
mintegy 40 km-re került elő. A bolognai Museo Civicóban őrzött domborműveken a zsákmánnyal megrakott gallusokat Artemisz és Apollón megfutamítja. A hasonló
jelenteket megörökítő etruszk urnák vagy a campaniai Calesban készült reliefdíszű agyagcsészék hátterében éppenúgy a Kr. e. 2. század gallellenes római propagandája
áll, mint ahogy a delphoi eredetű tolosai aranyak
legendájának megszületése is erre vezethető vissza.
Ilyen
előzmények után nem meglepő, hogy a 19. század végén a történetírás az ókori
szerzőkével sok szempontból egyező képet alakított ki a kelta vándorlásról:
kegyetlen barbár hordák, amelyek a kincsszerzés vágyától sarkallva törtek be a
civilizált népek földjére, Itáliába, Makedóniába,
vagy éppen Hellász területére. Ez a felfogás az ókortörténetben napjainkig
kísért. Említsük meg, hogy nemrég egy kutató kiszámolta a delphoi szentélyből a
kelták által elhurcolt arany mennyiségét. Ez annyira reális program, mintha valaki
a Hésziodosz-féle aranykor-mítosz fényes aranyból
készült embereinek súlyát akarná kikalkulálni.
A
kincsvágy és a mértéktelen italozás az ókori etnográfusok szerint a barbár
népeket szinte kivétel nélkül jellemzi. Ezek alapján a kelta népmozgalmak valódi
indítékai nyilvánvalóan nem értelmezhetőek. Mint ahogy természetesen olyan
módon sem, ahogy az ókori hagyomány némelykor hajlamos volt a gallokat a végzet
eszközeiként kezelni, akik ebben a minőségükben büntették meg a Kr. e. 4.
század elején morális válságot megélő Rómát, vagy jó
száz évvel később az esküszegő gyilkos Ptolemaiosz Keraunoszt. A sebesült makedón király foglyul ejtése, majd
lefejezése Trogus szerint a pánikkeltést célozta.
Valójában ez az epizód a kelta vallásos elképzelések, nevezetesen az ún. koponyakultusz ismeretében értelmezhető helyesen. Eszerint a
koponya isteni eredetű szent erő gyűjtőedénye, s a "levágott fej" a
győztest megvédi a veszedelemtől, egészséget, gazdagságot biztosít számára. Titus Livius szerint L. Postumius Albinus fejét 216-ban a
boiusok győzelmük után levágták, majd koponyáját
aranyba foglalva szentélyükben helyezték el. A dél-franciaországi kelta
kultuszhelyek feltárása
Livius
adatának hitelességét régészetileg igazolta. Ez a kitérő azt példázza, hogy az
ókori szerzők számára mennyire ismeretlenek voltak a kelták szokásai, és
vallásos elképzelései, s a különböző forrásokból merített információkat saját
felfogásuknak megfelelően magyarázták.
Mi
volt a vándorlások mozgatórugója?
Felvetődik
az a lehetőség, hogy a Kr. e. 4-3. század nagy vándorlását a helvétek Caesar
által leírt Kr. e. 58-as migrációja alapján értelmezzük. Ekkor a törzs teljes
népessége útra kelt. Előzőleg azonban 12 városukat, 400 falujukat és számos
tanyájukat felégették, hogy a hazatérésnek a reményétől is megfosszák a
kivándorlókat. Caesar szerint a helvétek egész Galliát akarták hatalmukba
keríteni, mivel keveselték a birtokukban lévő
földterületet. Valójában azonban ez az esemény egész más szituációban zajlott
le, mint a 4. század elején az ún. történeti vándorlás. A helvétek számára
ugyanis súlyos fenyegetést jelentett észak felől a germán terjeszkedés, délen
pedig, ahogy Caesar írja, a "mi provinciánk" határolta Helvétiát. Ezen túl, a Kr. e. 1. század közepe körül a
kelta világot belső konfliktusok osztották meg, egymással is szembeállítva a
törzseket, sőt a törzsön belül a Róma-barát, illetőleg a Róma-ellenes érzelmű
arisztokratákat.
Ezzel
szemben a Kr. e. 5. század végén a keltaság első virágkorát élte. Érdemes
felidézni, hogy Liviusnál, Pompeius
Trogusnál vagy Plutarkhosznál
is megtalálható a túlnépesedésre mint az elvándorlást
kiváltó tényezőre való utalás. Lehetséges, hogy ez az ókori hagyomány hiteles
eleme volt. Livius szerint a galliai biturixok királya, Ambigatus
küldte el nővére fiait, Bellovesust és Segovesust, hogy letelepülésre alkalmas új területeket
szerezve országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának a gondját levegye. Trogus szerint a 300 ezer gall azért indult útnak, mert
szülőföldjük már nem tudta eltartani őket.
III. A KELTA VÁNDORLÁSOK A RÉGÉSZET TÜKRÉBEN
Régészeti
bizonyítékok a túlnépesedésre
Ezen a
ponton kapcsolódik be a régészet a probléma vizsgálatába. A 20. század elején a
német Reinecke nevével fémjelzett irányzat a késő
vaskor ún. La Tène-kultúrájának megszületését
a Kr. e. 5. század első felében a mediterráneummal
kialakult békés kapcsolatok számlájára írta. Ez a felismerés a kutatás számára
új távlatokat nyitott, ennek ellenére azonban a 4. századi ún. történeti
vándorlás értelmezése eleinte nem módosult.
Sőt,
sokan úgy vélték, hogy a görög és etruszk kapcsolatok kimutatása azt az ókori
historiográfiai modellt hitelesíti, miszerint a kelta inváziót éppen a
mediterrán civilizáció javainak megismerése és azok megszerzésének vágya
váltotta ki. Emellett olykor előtérbe került a 19. századi történetírásnak az
ókorra is kivetített nemzetmítosza, mintha az etnikai különbözőség önmagában
magyarázná konfliktusok létrejöttét.
Az
1970-es évektől intenzívvé váló régészeti kutatások mutatták ki, hogy a kelta
világ egyes régióiban a Kr. e. 5. század második felében a túlnépesedés
egyértelmű jelei mutatkoztak. E tekintetben elsősorban Champagne-t és
Csehországot kell megemlíteni, ahol egymástól mindössze 2-5 kilométerre fekvő
települések hálózata vált ismertté. Sőt, a Marne-vidéken
arra is fény derült, hogy a Kr. e. 5. század végén, illetve a 4. század elején
számos temető használatával felhagytak. A jelenségre magyarázatot kerső kutatások fontos bizonyítékokat találtak arra, hogy a
lakosság egy része elvándorolt, s hogy Itáliába való megérkezésüket az ottani
kelta leletek alapján valószínűsíteni lehet. Hasonló érvek Csehország és a
bolognai térség relációjában is felvetődtek.
Békés
kolonizáció, "letárgyalt" vándorlások
Mindezek
után érthető, hogy fokozatosan előtérbe került az ún. történeti kelta
vándorlások új értelmezése. Eszerint az elsődleges kiváltó ok az ókori szerzők
által említett túlnépesedés, divatos kifejezéssel demográfiai robbanás
lehetett. Az elvándorlás új települési területek szerzése érdekében a népfeleslegből
szerveződött. Emellett egyre több lelet utal arra, hogy a kelták expanziója
alapjában véve békés szándékú kolonizációnak tekinthető, amely a mérsékeltövi
Európa legtermékenyebb és egyben legsűrűbben betelepült vidékeiről indult ki,
ahol a föld a lakosságot már nem tudta eltartani. A régészeti anyag egyúttal
arra is utal, hogy a keltáknak már a bevándorlást megelőzően voltak
kapcsolataik az adott területtel, ami úgy is értelmezhető, hogy konkrét
ismeretek alapján határoztak a migráció útvonaláról és végcéljáról.
Erre
utal az idősebb Plinius története a Kr. e. 5. században Rómában dolgozó helvét kovácsról, Helicóról, aki az itáliai terményekkel (bor, olaj, füge)
vette rá honfitársait az invázióra. Tegyük ehhez hozzá, hogy ma egyre több
kelta személynevet ismerünk a Kr. e. 4. századnál korábbi etruszk feliratokról.
Ebben az összefüggésben áttörést jelentett a Bologna közelében lévő Monte Bibelében feltárt település
és temető, amelyek leletanyaga a helyi etruszk lakosság és a kelták békés
keveredését tükrözi.
Az
utóbbi évek történeti kutatásainak fontos eredménye volt a dél felé irányuló
kelta vándorlások ókori, ha úgy tetszik, "nemzetközi" összefüggésekbe
való beillesztése. A szakirodalomban megjelent a "letárgyalt
vándorlás" terminus technicusa, ami azt jelenti,
hogy a vándorló keltákat bizonyos feltételek mellett az adott térségbe
behívták. Meggyőzően bizonyítható, hogy a kelták itáliai akcióinak hátterében a
Kr. e. 4. század első felében az I. Szürakuszai
Dionüszosszal kötött etruszk- és Róma-ellenes szövetség állott. Ezzel
összhangban került sor a senonok letelepítésére Picenumban, a szicíliai türannosz
támaszpontja, Ancona környékén. A galaták
pedig köztudottan I. Bithüniai Nikomédész
hívására keltek át Kr. e. 278/7-ben Anatóliába, hogy azután - bonyodalmas
eseményeket követően - Ankara térségében állapodjanak meg.
IV. A KÁRPÁT-MEDENCÉBE IRÁNYULÓ KELTA VÁNDORLÁSOK
Áttérve
a Kárpát-medencébe irányuló kelta vándorlás kérdésére, legelőször is le kell
szögezni, hogy Itáliától és Hellasztól eltérően a kelták ebben a térségben nem
konfrontálódtak államalakulatokkal, hanem hozzájuk hasonlóan törzsi
szervezetben élő népekre bukkantak. Trogus szernit a letelepedés nem ment könnyen, minthogy le kellett
igázni a pannonokat és hosszú háborúkat vívni a szomszédokkal. A szöveg
elemzése azonban kimutatta, hogy a történetírónak nem volt konkrét információja
a vándorlás útvonaláról. Vagyis az általa említett konfliktusok hitelességét is
fenntartással kell kezelni. Ezért célszerű a régészethez fordulni, hiszen a mediterrán
térségtől eltérően az idevágó írott források amúgyis
rendkívül ritkák, szűkszavúak és nem egyszer nehezen értelmezhetőek.
Az
1940-es évek óta az archeológia a Kárpát-medence északnyugati részén a Kr. e.
4. századi temetőket tekintette a Pompeius Trogus által említett keleti vándorlás, s egyúttal a kelták
legkorábbi megjelenése bizonyítékainak. A keltizációnak
ezzel a modelljével szemben az 1970-es évektől merültek fel kétségek. Ez
azoknak az ásatásoknak volt a következménye, amelyek Kelet-Ausztriában (Franzhausen, Ossarn),
Délnyugat-Szlovákiában (Bučany-Bucsány) és a Dunántúl
északi felében (Sopron-Krautacker, Pilismarót-Basaharc) egyre több Kr. e. 5. századi leletet hoztak napvilágra. Ezek alapján az a következtetés
fogalmazódott meg, miszerint a 4. század elejére keltezhető kelta történeti
vándorlást megelőzte a késő vaskori La Tène-kultúra hordozóinak néhány évtizeddel korábbi
megjelenése, akik joggal tekinthetők a nagy népmozgalom előfutárainak.
A
történeti kelta vándorlás keleti ága
Ez a
fontos felfedezés azonban nem módosítja a fentebb említett felismerést, amely
szerint a Kr. e. 4. század első felében Csehországot, Morvaországot és a
Kárpát-medence északnyugati részét nagy népvándorlás érte el, amely a történeti
kelta vándorlás keleti ágával azonosítható. Az útvonal a leletek elterjedéséből
leolvasható: a migráció résztvevői a Duna-völgyét követve, a bécsi medence
irányából jutottak el Magyarország területére. Feltűnő a temetők koncentrációja
Burgenlandban, a Kisalföldön. Számos fontos lelőhelyet idézhetünk: például Au am Leithagebirge,
Mannersdorf, Sopron-Bécsidomb,
Ménfőcsanak. Minden jel szerint a kelta csoportok
több hullámban érkeztek: Kelet-Ausztria és Nyugat-Magyarország után a Dunántúl
déli felén és Délnyugat-Szlovákiában temetőik a század 3. negyedében, míg a
Nagyalföld északi peremén, a szomszédos Nyugat-Romániát is beleértve, a 4.
század utolsó évtizedeiben tűntek fel. Az utóbbival egyidejűleg megfigyelhető a
kelta népesség előrenyomulása a Duna mentén Újvidék és Észak-Szerbia irányába.
Érdekes
problémát jelent a az 5. századi népesség sorsa a IV.
századi "történeti" keltizálódás
korszakában. A Bučany temető használata például az 5.
század legvégén megszűnt, a kelta nekropoliszok a 4. század 2. felében olyan
lelőhelyeken találhatók (Kamenin-Kéménd, Chotin-Hetény, Maňa-Nagymánya),
ahol korábban a La Tène-kultúra
nem mutatható ki. Ezzel szemben Sopron-Krautackeren
az élet folytatódott, s az itteni lakosokkal békés szomszédi viszonyban éltek a
4. században érkező kelták, akik Sopron-Bécsidombon
temetkeztek. Pilismaróton pedig a korábbi népesség a
kivándorlók egy csoportját magába olvasztotta.
Az
új hazát keresõk származása
A Közép-Duna-vidék Kr. e. 3. századi
La Tène-anyaga eklektikusnak mondható, ami a
tárgytípusok és a viseleti szokások elemzése alapján a lakosság heterogén
összetételét tükrözi. A ménfőcsanaki közösség magja
minden valószínűség szerint a svájci felföldről származik, és hasonló mondható
el a Szlovákia területén a Kr. e. 4. század vége felé letelepült csoportok
némelyikéről. Számolni kell továbbá Marne-vidéki,
Rajna-vidéki és csehországi jövevényekkel is.
A
temetőelemzésből levont következtetések lényegében megfelelnek az ókori szerzők
arra vonatkozó adatainak, hogy a kelta vándorlás különböző hullámai törzsi
szempontból nem voltak homogének. Itália esetében nagyobb egységből kiszakadt
frakciók (például a senonoké vagy a boiusoké) vittek magukkal különböző eredetű csoportokat. A
keleti vándorlás résztvevői esetében az antik források egyáltalán nem említenek
törzsneveket, csak általában beszélnek keltákról, gallokról vagy galatákról. Polübiosz az itáliai
keltákkal kapcsolatban a hetaireiákat említi,
amelyek átmeneti jellegű, elsősorban fegyveres "testületek" voltak.
Indokolt tehát az a feltevés, hogy a vándorló csoportok valamiféle törzsön
felüli vagy kívüli szervezetet alkottak. Az óír
hagyomány is ismer hasonló struktúrát, a fianát,
amely harcosok törzsön kívüli, időszakos csoportosulását jelenti.
Az
előbbi feltevéssel egybevág a fantasztikus állatpárral
("sárkánypár") díszített kardhüvelyek
törzsi szervezettől független elterjedése Európa-szerte, a Kr. e. 4. és 3.
században, Angliától Romániáig, Dél-Lengyelországtól a Pó-vidékéig.
Ez az "inter-kelta" motívum feltehetően a hetaireiák emblémája volt.
Új
törzsi egységek: tectosages, scordisci
Másfelől
viszont a vándorlások során új törzsi egységek kovácsolódtak össze, amelyek
azután tovább osztódhattak. Ez volt a helyzet a tectosagesszel.
A név jelentése: a nép, amely tetőt keres. Trogus a
törzset - eredetét tekintve - Tolosa környékére
lokalizálta, míg Caesar szerint őshazája a nevezetes Hercyniai-erdő
volt. A kutatás mai állása szerint Trogus adatát
semmi nem támasztja alá: a törzs a Hellász elleni invázió idején formálódott, s
annak kudarca után egyik csoportja Anatóliában, egy másik Galliában tűnt fel,
míg egy harmadik töredék talán Pannoniában telepedett
le.
Még egyértelműbb a helyzet a scordiscusokkal.
A történeti és a régészeti források egyaránt arra utalnak, hogy az etnogenezis
színhelye a Kr. e. 4-3. század fordulóján az észak-balkáni térség volt. Maga a
törzsnév a helyszínen felvett elnevezés: a Sardon
oros (Scardus
mons) hegynév alapján földrajzi névre lehet
visszavezetni. Az is kimutatható, hogy a Makedónia
elleni invázió előestéjén kialakuló törzs nem kelta (illír, pannon) elemeket
olvasztott magába. S itt ismét az archeológiáé a szó, amely a felvázolt
folyamat számos bizonyítékát szolgáltatta.
Végeredményben
a ma ismert leletanyag elemzése alapján kézenfekvő az a következtetés, hogy a
Kárpát-medence a Makedónia és Hellász felé
elvándorolni készülő keltáknak volt gyülekező helye, vagyis az expanzió
hátországaként működött. Feltűnő a lelőhelyek nagy koncentrációja
Délnyugat-Szlovákiában a Kr. e. 4. század utolsó negyedétől, ahol különböző
eredetű kelta csoportok fokozatos összeolvadása mutatható ki. De hasonló
jelenségek a Kárpát-medencében másutt is megfigyelhetőek, például
Északkelet-Magyarországon. Minden valószínűség szerint ezekből a térségekből
származtak azok a kelták, akiknek sírjait az egykori Jugoszlávia területén
ásták ki, mindenekelőtt a szlavóniai Osijeknél
(Eszék, ma Horvátországhoz tartozik), továbbá Belgrád-Karaburma
és Pećine lelőhelyeken Észak-Szerbiában. Az utóbbi
sírmező a későbbi római város, Viminacium territoriumán került elő, s egy olyan településhez
tartozott, amely a 4. század vége felé jött létre, a 3. század első harmadában
élte virágkorát, s a század közepe körül megszűnt. Vagyis Pećine
a 280/79-es nagy expedíció egyik gyülekezőhelye lehetett az Al-Dunánál, közel a
Morava torkolatához, ahonnan - a folyó völgyén
keresztül - Makedónia felé vezet az út.
A pećinei necropolis 43 sírjából
34-ben nyugodtak kelták, 9-ben pedig bennszülött
illírek, akiket fegyvereikkel együtt hantoltak el. Hasonló keveredés mutatható
ki Karaburmában is, egyúttal egyes
sírmelléklet-kombinációk (pl. kelta fibula és illír fülbevalópár
egy női sírban) a kelta La Tène-kultúra
és a helyi illír, vagy illír-pannon hagyományok összeolvadását tanúsítják.
Maguk a kelta eredetű tárgyak ugyanazt az eklektikus képet mutatják, mint ami
Délnyugat-Szlovákiában vagy Magyarország területén megfigyelhető.
Az észak-balkáni La Tène-temetők
vizsgálata fontos érvekkel támasztja alá azt a felfogást, amely a kelta
vándorlás kolonizációs jellegét állítja, vagyis azt, hogy ezek a népmozgalmak a
túlnépesedés problémájának megoldását célozták településre alkalmas új
területek megszerzésével. S ami külön hangsúlyt érdemel, az a Karaburma és Pećine temetőiben
tetten érhető békés folyamat, a bevándorló kelták és a helyi lakosság
együttélésének és kulturális keveredésének nyilvánvaló szimptómája.
A
kelták az Alföldön
Hasonlóan
értékes információkkal rendelkezünk az Alföld területét érintő folyamatokról.
Már említettük, hogy a Kr. e. IV. század vége felé a kelta csoportok keleti
irányú terjeszkedése e terület északi peremét követte, tartós megtelepedésre
azonban csak a balkáni invázió időszakában került sor. A 3. század első felében
Kelet-Magyarországon La Tène-temetők
egész sora jelenik meg: például Jászberény-Cserőhalom,
Gyoma-Egei-halom, Kőrösszegapáti,
Békéssámson-Erdőháti-halom stb. Ugyanakkor a kora
vaskori ún. szkíta temetők némelyike a század közepe körül La Tène-sírokkal zárult. Muhi-Kocsmadomb
lelőhelyen viszont a kelta temetkezések egy korábbi szkíta nekropolisz
sírcsoportjai köré illeszkedtek be, másutt pedig (Békéssámson,
Gyoma, Kistokaj) a régészet
"kelto-szkíta" keverék sírmellékleteket
regisztrál. Vagyis az Észak-Balkánhoz hasonlóan a kelta bevándorlók és az ún.
szkíta őslakosság békés együttélésére és keveredésére következtethetünk, ami
újabb érv a kelták terjeszkedésének békés kolonizációs folyamatként való
értelmezése mellett.
A
magyarországi kelta régészet történetének fontos mérföldköve az autópályaépítést megelőző feltárásoknak köszönhető. A
fentebb összefoglalt, a temetőelemzésre épülő megállapítások a Polgár és Sajópetri határában kiásott Kr. e. 3. századi települések
alapján megerősítést nyertek. A La Tène-házakból
kelta leletek mellett nem jelentéktelen szkíta típusú anyag jött napvilágra.
Ezen túl az is kiderült, hogy a kelta megtelepedés helyszínének kiválasztásában
fontos szempont volt az ércekhez (vas és réz) való hozzáférés és azok helyszíni
feldolgozása.
V. A KELETI KELTA KULTURÁLIS KOINÉ
A
kelta világ új hatalmi központja: a Kárpát-medence
Ezzel
akár be is fejezhetnénk az előadást, hiszen megfelelő teherbírású, elsősorban a
régészet által napvilágra hozott dokumentummal támasztottuk alá azt az
értelmezést, miszerint a Kr. e. 4-3. század ún. történeti kelta vándorlása
lényegét tekintve kolonizációs folyamat volt, amelynek elsődleges oka a
túlnépesedés, célja pedig megtelepedésre alkalmas
területek, azaz új haza keresése volt. Ennek békés jellege főként akkor
bontakozott ki, amikor a kelták az övékéhez hasonló törzsi szervezetben élő
népekkel kerültek kapcsolatba.
Ezzel a
zárszóval azonban elsiklanánk a Kárpát-medence történetének késő vaskori
szakaszát alapvetően meghatározó események értékelése felett. A terület a
vándorlások következményeként a Kr. e. 3. században a kelta világ új hatalmi
központja lett. A nyugati kelta világ civilizációjával való összehasonlítás
eredményeként ma már világosan definiálható a keleti kelta kulturális koiné fogalma. A regionális vonások kialakulása nem
kis mértékben azzal az etnikai és kulturális keveredéssel magyarázható,
amelynek dokumentumait az észak-szerbiai és a kelet-magyarországi kelta temetők
és települések feltárása hozta napvilágra. A domináns
tényező a déli kapcsolatrendszer volt, aminek működtetésében a scordiscus törzs kulcsszerepet töltött be. Nem véletlen
tehát, hogy a Közép-Duna vidéket ezidőtájt határozott
balkáni orientáció jellemezte.
Elsősorban
a La Tène-időrend
megszilárdulása volt a feltétele annak, hogy a balkáni vándorlásokat követő
időszak kulturális összetevőit pontosan meg lehessen határozni.
Hellenisztikus
hatások
A Kárpát-medencei La Tène
agyagművesség egyik típusának, a nyugati kelta környezetben egyébként
ismeretlen kantharoszoknak a vizsgálata azt a
fontos eredményt hozta, hogy az edényforma nyulánk, profilált talpú képviselői hellénisztikus
hatást tükröznek, amely valószínűleg a térségbe eljutott görög bronzedényekre
(pl. a szobi kantharosz) vezethető vissza.
A hellénisztikus hatás kiemelkedő jelentőségű példája a jászberény-cserőhalmi ivókürt, amelynek állat alakú
végződése a görög tengeri sárkány, a ketosz
típusát követi. A motívumátvétel színhelye azonban minden valószínűség szerint Trákia lehetett. Ezt az eredeztetést támasztják alá a
maszkos üveggyöngyök, amelyek példányai legújabban Polgáron és Sajópetriben kerültek elő. Tágabb értelemben a pun amulettek
népes családjába sorolható darabokról van szó, valójában azonban a típus a 4.
század vége felé a Fekete-tenger vidékén készült és nagy népszerűségnek
örvendett Trákiában és a keleti kelták körében. Ez a
leletszituáció úgy értelmezhető, hogy a Kr. e. 3. század folyamán a trákiai kelta királyság, Tülisz
jóvoltából a Fekete-tenger hellenizált vidékei és a
Kárpát-medence között régészetileg kimutatható kapcsolat alakult ki.
Mediterrán
ihletésû balkáni hatások
A
mediterrán ihletésű balkáni hatás fontosságát különösen jól szemlélteti az ún. álfiligrán díszítésű ékszerek népes csoportja. A filigrán
és a granuláció technikáját, amely a nyugati kelták körében akkoriban
ismeretlen volt, a Kárpát-medence La Tène-műhelyei a thrako-illír
kultúrkör közvetítésével vették át. Ennek leghíresebb példája a Szárazd-Regölyről származó két kincslelet. Az ebbe tartozó aranyékszertípusoknak (filigrános csövek, szegmentált
gyöngyök) jó párhuzamai vannak Makedóniából és Trákiából. Ezzel szemben a kerékamulettek
és a maszkos gyöngyök a La Tène-kultúra
jellegzetes produktumai, talán a Kr. e. 3. század végéről, vagy inkább a 2.
századból. A filigrán- és a granulációtechnika hatására a Kr. e. 3. század első
felében az Észak-Balkán és a Morvaország közötti térségben alakult ki az a
sajátos díszítőstílus, amelynek lényege, hogy a két említett eljárást öntött
bronz ékszereken utánozták. Az utóbbiak között vannak fibulák és más ékszerek,
s nem ritkák a valódi mesterművek. Közülük is kiemelkedik egy harcos sírjából
származó áttört indadíszítésű karperec, melyet a ludasi
temetőben tártak fel 2000-ben.
A
keleti kelta művészeti koiné különleges alkotásai
közé tartoznak a balkáni inspirációra visszavezethető álkantharoszok,
melyek füle gyakran állatalakú. Ennek a sorozatnak is
Ludasról való a legjelentősebb képviselője: a két fül teljes alakú vaddisznót
formáz. A keleti kelta művészet szinkretizmusát mi sem szemlélteti jobban, mint
az a tény, hogy a zoomorf fülmotívum a szkíta eredetű
kancsók latenizált változatain is megjelenik, vagy hogy
a lábatlani, tipikusan kelta urnát olyan bekarcolt
állatküzdelem-jelenet díszíti, amely a sztyeppei művészet ikonográfiai repertoriumából vezethető le.
Ez a
szinte páratlanul gazdag panoráma nyilvánvalóan annak a békés kolonizációs
folyamatnak a tükröződése, amely a kelta vándorlások legfontosabb Közép-Duna
vidéki hozadéka volt.
VI.
AKTUÁLIS TANULSÁGOK
Végül,
konklúzió helyett egy aktuális gondolat: Az európai egység ideája immár a
realitás tartományába került át. Ennek jól érthető kísérőjelensége az az igény, hogy kutatni kell a közös történeti gyökereket.
Aligha véletlen, hogy e tekintetben szinte paradigmatikus
jelentőségű lett az ókori keltaság, amely Írországtól
ha nem is az Urálig, de legalábbis a Fekete-tenger vidékéig húzódó hatalmas
területeket érintő, közös kulturális örökséget mondhatott magáénak. Az ún.
történeti kelta vándorlás új értelmezése előtérbe állítja az asszimilációs
képesség, az eltérő kulturális hagyományokra, a külső hatásokra való nyitottság
alapvető fontosságát azokban a folyamatokban, amelyek az európai térség
szereplőit konstruktív közösséggé kovácsolhatják össze.
|
Bibliográfia |
|
Caesar, J.: A gall háború, (ford.: Szepessy T.), Helikon, Budapest,
1968. Szabó M.: A kelták aratógépe. In: Élet és Tudomány, XXI. évf., 1966: 6. Szabó M.: Kelták nyomában Magyarországon, Corvina, Budapest, 1971. Szabó M.: A kelták (Fejezet a mérsékelt övi Európa ókori történetéből). In: Élet és Tudomány, LIII. évf., 1998/
49: 1539-1543. Szabó M.: A kelták Magyarországon. In: Élet és Tudomány,
LIII. évf., 1998/ 51-52: 1636-1638. o1d. Szabó M.: Fejedelmek, harcosok, kézművesek, (A kelták), In: Élet és Tudomány, LIII. évf.,
1998/50: 1571-1576. Szabó M.: Keleti kelta kulturális közösség, In: Élet és Tudomány,
LIV. évf., 1999/l: 8-11. old. Szabó M.: Bibracte: Tíz év magyar
kutatásai az európai Mont Beuvray-program
keretében, In: Antik Tanulmányok (Studia
Antiqua), Budapest, XLIII, 1999: 195-226. Szabó M.: A kelták aranya, In: Raczky P., Anders A., Szathmári I., A Magyar
Nemzeti Múzeum őskori aranykincsei, Budapest, 2000: 103-116. Szabó M.: Tumultus Gallicus, Székfoglalók a Magyar Tudományos
Akadémián, Budapest, 2000. Frey, O., H., Kruta, V., Raftery, B., Szabó,
M.: Les Celtes, Palazzo Grassi, Milano, 1991. Kruta, V., Szabó,
M., Lessing, E.: Les Celtes, Hatier, Paris, 1978. Szabó, M.: Les Celtes de 1'Est: Le Second Age du Fer
dans la cuvette des Karpates, Editions Errance, Paris, 1992. Szabó, M., Kemenczei, T., Kovács T.: Celtes de Hongrie: XE-IER
siecles avant J.-C., Musée de Saint-Romain-en-Gal-Vienne, décembre
2001 - mai 2002, Lyon, 2001. Justinus: Világkrónika, (ford.: Horváth J.), Budapest, 1992. Titus Livius: A római nép története a város alapításától, (ford. : Muraközy Gy.), Európa,
Budapest, 1970. |
|
Kislexikon |
|
álkantharosz boiusok diffúzió-elv helvétek Hésziodosz-féle aranykor-mítosz kantharosz koiné La Tene kultúra latenizálódás metus Gallicus Paul Reinecke (1872 - 1958) radikarbon-forradalom senonok szinkretizmus szkíták toposz történeti kelta
vándorlás tumultus Gallicus timor multus vocontius |
