SCHWEITZER JÓZSEF

PESZÁCH: A SZABADSÁG ÜNNEPE

A maceszgombóctól a szabadságon át a messianizmusig: ezt a hatalmas utat szeretné bejárni ez a rövid előadás. A Húsvét – héber nevén Peszách – ünnepén a zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való megszabadulást ünneplik. Az Peszách a Széder-estével kezdődik, ezen a családi vagy közösségi szeretetlakomával egybekötött ünnepi esten elmondják az ünnep történetét, a hozzá fűződő imádságokat és elmélkedéseket. A Széder-asztal terítéke és étkei szimbolikus jelentéssel bírnak. Az este befejező aktusa egy kis ének a gödölyéről, melynek jelképes értelme, hogy az energiák piramisának csúcsán Isten áll, a szabadság Istene, aki elküldi majd a szétszórt népet egybegyűjtő Messiást a várakozóknak.

I. A PESZÁCH JELENTÉSE

A mostani hetekben az élelmiszerüzletek pászkát, népszerű nevén maceszt szoktak árulni. A vendéglők étlapjain pedig megjelenik a közkedvelt maceszgombócos húsleves. Nos, erről a pászkáról szeretnék egy kicsit bővebben beszélni. A nagyközönség általában annyit tud róla, hogy ez valami vízből és lisztből összegyúrt és kisütött étel, amit a vallásos zsidók az ő Húsvétjuk – a Peszách - alkalmával szoktak fogyasztani, azt azonban már sokan nem tudják, hogyan kapcsolódik ez az étek a zsidó tradícióhoz. A zsidó Húsvétkor az egyiptomi szolgaságából való megszabadulást ünnepeljük, s a pászka hagyománya is a szabaduláshoz kapcsolódik: a szabadulást hosszú és kínos várakozás előzte meg, de végül oly gyorsan következett be, hogy a szabadulás utánra előkészített kenyér már nem kelhetett meg - így született a pászka, a keletlen kenyér.

A Peszách szó szerint „elkerülést” jelent, másik nevén a szabadság ünnepe (Zömán Chéruténu) - a világtörténelem egyik legrégibb szabadságünnepe.

A Peszách, az „elkerülés” az Egyiptomból való kivonulást megelőző tíz csapás idejéből ered: amikor az egyik csapás során a sötétség (feltehetően egy napfogyatkozás következtében) egész Egyiptomot elborította, a zsidók akkori lakóhelyén, Gósen tartományban nem volt tapasztalható. A következőkben bemutatjuk ennek az ünnepnek a legfontosabb szentírási forrásai és egyiptomi történeti hagyományát.

II. A PESZÁCH BIBLIAI HÁTTERE

Mindenekelőtt azt kell hangsúlyozni, hogy a Peszách a biblia első nemzeti ünnepe. Ez volt az első lépcső, ami kiemelte a zsidó népet a természeti népek közül, és bevezette a szellemi Istenismeret alapelvét. A zsidó nép ekkor találkozik először a láthatatlanul is elfogadható Isten fogalmával. A Szentírás szerint ez hosszabb, ám minden lépésében megtervezett folyamat volt. A zsidó hagyományban tudniillik, szemben a görög hagyománnyal, Isten nem improvizál. Mózesen keresztül felkészíti a népét, sőt mint jó „Apa”, jutalmat ígér neki.

A zsidó tradíció csakis a Biblia szószerinti, illetve hagyományos kommentárokkal ellátott értelmezését fogadja el, úgy tartja, hogy a Bibliában nincs felesleges szó.

„És így szólt Isten Mózeshez: Én vagyok az Örökkévaló (aki mindig volt, van és lesz).

Ábrahámnak, Izsáknak, és Jákobnak mint Mindenható (gondoskodó) Isten jelentem meg, de az „Örökkévaló” nevet nem tudattam velük (nem is volt rá szükségük…)

Ám én is hallom Izrael fiainak jajkiáltásait, amiképp Egyiptom sanyargatja őket, és megemlékezem szövetségemről.

Ezért mondd el Izrael fiainak:

- Én vagyok az Örökkévaló!

- És ki foglak hozni benneteket Egyiptom sanyarúságából,

- Megmentelek titeket a rabszolgamunkától,

- Megváltalak benneteket, kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel,

- És magamhoz veszlek benneteket, és Ti az én népem lesztek, és Én leszek a Ti Istenetek

…

- És beviszlek benneteket abba az országba, ami fölé kezemet emeltem, és odaadtam azt Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak.

(M II. 6. 2-7.)

A Biblia mindössze ennyit mond. A szövegben összesen 6 ígéret hangzik el. A nép meghallgatja ezeket az ígéreteket, de lehet, hogy nem hiszi el őket, hiszen az évszázados egyiptomi rabság alatt kialakult szolgalélek cenzúráz minden pozitív behatást. Ám a bibliai történetet ismerve tudjuk, hogy mindezek bekövetkeznek. Isten felkészíti a népét, gondoskodik róla.

A szöveget figyelmesen olvasva a következőket vehetjük észre:

1. Isten feleleveníti a nép hősi múltját azzal, hogy az Ígéret földjének szövetségét megerősíti,

2. jelenének értelmet ad, hiszen közel a megszabadulás,

3. és jövőt ad neki, a szabadságot örök ünneppé emeli.

III. A PESZÁCH TÖRTÉNELMI HÁTTERE

A Szentírás szövege, értelmezése és üzenete egyértelmű, de mit mond a történelem?

Valójában be kell vallanunk önmagunknak is, hogy ebben a kérdésben a mai napig csak tapogatózunk.

„A bibliai régészet „legnagyobb kudarca”, hogy akár az egyiptomi, akár a héber adatokat tekintjük, nem tudjuk még meghatározni sem az Exodus idejét, sem az útvonalát.” (Edwin Yamauchi)

Hiteles forrásunk a Biblián kívül nem nagyon van. A történelemben talán találhatunk olyan pontokat, melyek segíthetnek számunkra a semiták egyiptomi bevonulását datálni. Fennmaradt például egy falfestmény Kairótól 300 km-re délre, Beni Hasszan akkori határállomásnál egy magasrangú tisztviselő síremlékében.

A kép keletkezésének dátuma ismert, i.e. 1890 körül járunk. A képen békés dolgozókat, kereskedőket látunk, összesen 37 sémi típusú embert, ami a hajviseletről, a különböző bőrszínről és a József történetből ismert csíkos ruhából következtethető ki. Megállapíthatjuk, hogy ebben a korszakban béke van.

A másik idézett művet azért tartom fontosnak kiemelni, mert talán ennek keletkezése esik a legközelebb a történtekhez. Josephus Flavius első században írt vitairata az „Apion ellen” címet viseli. Ez a 2000 esztendős mű egy görögül publikáló egyiptomi származású krónikásra, Manethonra hivatkozik.

„Magát a népet hükszoszoknak nevezték, ez annyit jelent, királypásztorok. (Egy másik kéziratban azt láttam, hogy a hük szó nem királyokat, hanem éppen ellenkezőleg, hadifogoly pásztorokat jelent.) (Flavius 82§)

(Háhn István kommentárja szerint hekau – haszut a puszták fejedelmeit jelenti.)

Miről ír Manethon alapján Josephus Flavius? Vizsgáljuk meg a történelmi hátteret! I.e. 1640 körül az egyiptomiak elveszítik Észak-Egyiptomot. Egy sémi nép foglalta el az országrészt.

Így a felső-egyiptomi birodalmat az egyiptomi fáraók a hükszoszok vazallusaként kormányozták. A hükszoszok fővárosuknak Avariszt tették meg, a klasszikus egyiptomi udvar délre szorul, és új fővárosuk Théba lesz. Az egyiptomiak többször megpróbálták visszanyerni függetlenségüket. A felszabadító mozgalmak egyik képviselője I. Szekenenré fáraó volt. I. Szekenenré határozottan visszautasította az Avariszból érkező parancsokat, többek között azt is, hogy „Csöndesítse le a vízilovak éjszakai hancúrozását a thébai medencéjében.” Ennek a határozott visszautasításnak meg is lett az „eredménye”: a fáraó múmiájának fejrészén 5 kardvágás nyomát lehet látni.

Végül a sémi bevándorlókat i.e. 1550 körül hosszú harc után kiszorították Egyiptomból, vége lett a hükszoszok uralmának. Jahmesz fáraó (Ahmószisz v. Amósze, i.e. 1539 - 1514) egyesítette az országot, elfoglalta Avariszt, és rabszolgasorba vetette a gyűlölt ázsiaiakat. Erről a gyűlöletről árulkodik a következő kép:

Ezután a fővárost a kényszerű Thébából a jobb fekvésű és előkelő Avariszba helyezte át, felújította, átépítette, és átnevezte a klasszikus névre: Ramszeszre.

A következő két forrás erről a korszakról beszél:

„Új király támadt Egyiptomban, aki nem ismerte Józsefet. És monda az ő népének (az egyiptomiaknak): Íme az Izráel fiainak népe több és hatalmasabb nálunk. Gyertek, bánjunk el velük okosan, hogy el ne szaporodjanak, és nehogy megtörténjen, hogy ha háború támadna, ők átállnának az ellenségünkhöz, harcolnának ellenünk, majd eltávoznának az országból. Helyezzünk feléjük munkafelügyelőket, hogy nehéz munkákkal sanyargassák őket. És építették (Izrael fiai) a Fáraónak a nagyvárosokat, Pitomot és Ramszeszt.”

(Mózes második könyve, 1. 8-11)

Miszphragmutoszisz fia, Thotmesz (Thummoszisz v. Thutmózisz; i.e. 1493 – 1481) mégis vállalkozott a térség megostromlására, és 480 000 főnyi seregével a falak elé vonult. Végül lemondott az ostromról, és olyan feltételekben egyezetett meg a pásztorokkal, hogy ha azok elhagyják Egyiptomot, bántatlanul távozhatnak, ahová csak akarnak. Ők tehát a megegyezés alapján teljes háznépükkel – nem kevesebb, mint 240 000 fő! – és vagyonukkal egyetemben Egyiptomból a sivatagon át Szíriába vonultak. (Flavius 83-92§)

Miután megvizsgáltuk a hükszoszok felemelkedését és elbukását, feltehetjük újra a történelmi adatokra vonatkozó kérdéseket: ki volt a kivonulás fáraója, azaz mikor játszódik a kivonulás?

Többféle számításra is hagyatkozhatunk:

1. Manethon szerint i.e. 1490 körül.

2. A régészeti bizonyítékok II. (Nagy) Ramszeszhez, a híres építőhöz kötik a kivonulást, azaz i.e. 1290-1244 körülre teszik.

3. A Bibliában Salamon királynál (uralkodott i.e. 973-933) i.e. 1450-es datálást találunk:

„És felépítették az Örökkévaló házát, Izráel fiainak Egyiptom országából való kivonulása után a négyszáznyolczvanadik esztendőben, Salamon Izráel felett való uralkodásának negyedik esztendejében, a Zif hónapban, mely a második hónap.”

(Királyok I. 6.1)

Meg kell továbbá említenünk egy nemzetközileg is híres magyar polihisztort, a Pázmány Egyetem egyiptológia professzorát, Mahler Edét, aki a következő teóriát adta. A kivonulást megelőző kilencedik csapás, a sötétség napfogyatkozás volt. Bizonyítható, hogy a polgári időszámítást megelőző 1335. év március 13-án volt az a teljes napfogyatkozás, ami számításba jöhet. Ekkor Gósenban, a zsidók lakhelyén csak részleges napfogyatkozás volt.

A Tóra így emlékezik meg erről a csapásról:

„És mondta az Örökkévaló Mózesnek: Nyújtsd ki a kezedet az ég felé, hogy legyen sötétség Egyiptom földén, tapintható sötétség. És kinyújtotta Mózes kezét az ég felé, és sűrű sötétség lett egész Egyiptom földjén három napig. Nem látták egymást, és senki sem kelt fel helyéből három napig; de Izráel fiának lakhelyén világosság volt.

(MII. 10 21-23.)

Máhler Ede ebből az adatból kiindulva úgy véli, a kivonulás i.e. 1335. március 27-én, csütörtökön volt.

És említsük meg azt is, hogy amikor a természetet kutatjuk, előkerülhet még egy fontos pont a Föld történetében, a Santorini vulkán kitörésének tulajdonított hamueső…

Láthatjuk tehát, hogy több teória, több datálás is létezik. Egy biztos: Izrael története, a Szentírás egy nevet említ meg: Ramszeszét. A bibliai hagyomány nem kutatja a pontos évszámot, valószínűleg azért, mert a hangsúly nem a dátumon van, hanem a szabaduláson. A nép nyelvén Ramszesz a gonoszság fáraóját jelenti, a rossz szimbóluma lett, amitől menekülni kell.

A Széder-estén ezt a menekülést, ezt a győzelmet éljük át újból, évről évre.
IV. A SZÉDER-ESTE

A zsidó Húsvét ünnepe a héber bibliai kor után egy mindmáig tartó jellegzetes szertartással gyarapodott: a Széder-estével.

A Széder annyit tesz, mint rend. Ezen az estén ugyanis, amely Izraelben az ünnep beköszöntő estéje (Izraelen kívül a következő este is), egy bizonyos rendben, imádsággal, hálaadással, énekekkel, történelmi emlékezésekkel egybekötött családi vagy közösségi vacsora kapcsán elbeszéljük az egyiptomi rabszolgaságból való kivonulás eseményeit, az ahhoz fűződő magyarázatokat, hálát adunk a szabadító Istennek, majd énekes hitvallással („a jövő évben Jeruzsálemben”) fejezzük be a szertartást. Ez a hitvallás fejezi ki messiási reménységeinket. A Széder-asztalon elhelyezett díszes serleg a Messiás előhírnökének, Élijáhunak - ismertebb nevén Illés prófétának – az eljövetelére vár. Számos vallástörténeti elképzelés és a római katolikus teológiai hitvallás szerint erre az esti ünnepi szertartásra - amely a Jeruzsálemi Szentély fennállása idején főként a Peszách ünnepe alkalmából bemutatott bárányáldozat egy részének elköltéséből állt -, tehát Széder-estére került sor Jézus utolsó vacsoráján. Magából az Evangéliumból is tudjuk, hogy Jézust tanítványai megkérdezték, hogy óhajtja elkölteni a peszáchi bárányt. A cári Oroszországban Szentpétervárott működő professzor, David Chovolson tanulmányának már a címe is kifejezi ezt a felfogást: Das Letzte Passach – Mahl Christ [Az utolsó Peszách – Krisztus vacsorája].

V. A SZÉDER-ESTE SZIMBÓLUMAI

A Széder-este terített asztalán áll az úgynevezett Széder-tál három pászkával és jelképes étkekkel. A pászka vagy mácá kovásztalan kenyér. Az egyiptomi kivonulás alkalmával nem volt elég idő ahhoz, hogy megkeljen a tészta. Éppen ezért az ünnep teljes idején át tartózkodnunk kell minden kovászos ételtől. Ez a törvény ősidők óta nem változott, a kovásztalan kenyér mind a mai napig tizennyolc perc alatt készül el. Ennyi idő alatt a lisztből és vízből álló tészta nem erjed meg, nem kovászosodik meg. Ebből az mácából hármat látunk a Széder-tál mellett. Két egészre áldást mondunk, a harmadikat kettétörjük, és a felét az ünnepi vacsora után jelképesen csemegeként, desszertként fogyasztjuk. A régi rómaiak is csemegével fejezték be a vacsorát, de a Széder-estén szerényen meg kell elégednünk egy kis mácával. Ezt a fél darabkát el szokták rejteni, és a kisgyermek, aki megtalálja, ajándékot kap. Ezzel is fenntartjuk a kicsinyek érdeklődését a késő esti óráig.

A Széder-tálon szimbolikus étkeket találunk, ezek a követekezők:

· Egy darab parázson sült csontos sült hús (zöroá), ami a szentélybeli bárányáldozatra utal.

· Parázson sült tojás (bécá), ami az ünnepi áldozatra utal.

· Keserűgyökér (máror), torma, saláta, és más ehhez hasonló étkek. Ebből kétszer eszünk, s a sanyarú sorsunkat juttatja eszükbe

· Alma, dió, bor keveréke, masszája (chároszet): ez a téglákat, a vályogvetést idézi emlékezetünkbe, amit a szolgaság alatt atyáink végeztek.

Az asztalon sós víz vagy ecet is található, amivel a könnyekre, a sok szenvedésre emlékezünk. Ezt nem helyezzük fel a Széder-tálra. És ahogy már említettük, miután a Peszách messianisztikus ünnep, az asztalon áll a díszes serleg a messiás előhírnökének, Élijáhunak, Illés prófétának a tiszteletére.

VI. A SZÉDER-ESTI SZERTARTÁS

A Széder-estén elmondjuk a kivonulás történetét és az ahhoz fűződő magyarázatokat, mely egy úgynevezett hágádában - elbeszélések könyvében - van leírva, majd vacsorát szolgálnak fel. Utána folytatódik a szertartás, mely az étkezés utáni áldással és más énekekkel ér véget. A Széder előadója ünnepi fehér köntöst és ahhoz illő fehér sapkát ölt, amit általában kittelnek neveznek. A szorosan vett ünnepi történethez még más kedves énekek is csatlakoznak. Ilyen a záró chad gadja éneke. Egyszerű kis dalocska a kis gödölyéről, amit felfalt a macska, amit megharapott a kutya, amire rácsapott a pálca, amit megégetett a tűz, amit eloltott a víz, amit megivott a bika, amit, levágott a metcő, akit elvitt a halál angyala, akit visszaszólított az Örökkévaló Istenünk. A láncolatos mese utolsó szereplőjét, az embert is leterítette. Végül Isten diadalmaskodik a halál angyala felett is. Az egyszerű, kedves mesénk értelme: az energiák egymásutánjában, tűz, víz, ember, halál piramisa felett ott áll az Örökkévaló és legyőzi a halált. Ekképpen az örök élet hitével, majd a résztvevők kórusos énekével (lesáná hábá birusálájim – a jövő évben Jeruzsálemben ünnepelünk), így a messianizmus hirdetésével ér véget a szabadság ünnepét felidéző Széder-este.

Az ünnepi est kezdetén felmutatjuk a pászkát egy Babilóniában keletkezett arámi nyelvű szöveg kíséretében, melynek jelentése többek közt: „íme a sanyarúság kenyere, amelyet Atyáink Egyiptomban ettek, mindenki, aki kívánja, jöjjön, egyék velünk, és ünnepelje velünk a Peszáchot”. Tehát ne legyen senki ezen az estén, aki nélkülözi a családot, a közösséget, az ünnep áhítatát és hangulatát. Vallásunk szociális felelőssége ebben a vonatkozásban is megnyilatkozik.

Kedves mozzanata a Szédernek, amikor az asztal körül helyet foglalók legfiatalabbja, látva az év többi napjaitól elütő családi asztalt és szertartást, kérdéseket tesz fel (má-nistánná) arról, hogy miben különbözik ez az est minden más estétől. Alább meghallgathatják e kérdéseket egy arab zsidó változatban, illetve dallamukat egy mai izraeli feldolgozásban.

A gyermek egyik kérdése arról szól, hogy miért étkezünk, továbbá, hogy mi a jelentése az előírt négy pohár bornak, és hogy miért a bal oldalunkra mondunk áldást.

Emlékeztetni szeretnék Az ember tragédiájának római jelentére, ahol a résztvevők háromlábú heverőkön, tricliniumokon foglalnak helyet bal oldalukra támaszkodva. A Széder-est egyes külsőségeiben egy római lakomára emlékeztet, tartalmában viszont természetesen zsidó. A formalitások részben Judea római fennhatósága idején alakultak ki, s a zsidók azt mondották, ma, a Szabadság ünnepén legyünk mi is legalább magatartásunkban teljesen szabadok, s étkezzünk úgy, mint a civis romanus, a római polgár.

Azért veszi kezdetét a hagyományos Széder-vacsora keménytojással, s fejeződik be almával, mert ez volt az egykori római protokoll (ab ovo usque ad malam). Hasonlóképpen az egykori római menü emléke az afikoman, az utóétel, amely itt nem csemege, hanem csupán egy darab pászka – mint erről már szó esett. A zsidó tartalom itt a szerénységre int.

VII. TÖRTÉNETI EMLÉKEZÉS A SZÉDER-ESTÉN

A Széder-esti szertartáson a zsoltárok és a hálaadó imádságok mellett a történeti emlékezések is fontos szerepet játszanak. A következőkben néhány ilyen történeti emléket idézünk fel.

Böné Börák városában tudós rabbik ülnek együtt, s egy egész éjszakán át az Egyiptomi Kivonulás felől elmélkednek. Elmélkedésük egészen napkeltéig tart. Ekkor egy tanítványuk kopogtat be hozzájuk. Mestereink – mondja, – eljött a zsidó imádság ideje, azaz a Nap felderengett.

Feltehetőleg ez az esemény a ma is fennálló Böné Börák városában az i.sz. 135-ben kitört II. Zsidó Szabadságharc kirobbanásának ideje, a Bar Kochba vezette szabadságküzdelemé. Hihetőleg az előkészítés konspiratív jellege miatt mondották, hogy az Egyiptomi Kivonulásról elmélkednek, de mivel a Bar Kochba Szabadságharc szellemi előkészítői voltak, valójában az ő küzdelmükről volt szó a leigázó római uralom ellen. Az Egyiptomi Szabadság ünnepével egybefonódik tehát egy későbbi szabadságküzdelem emléke is.

Egy másik - talán a legérdekesebb - történelmi utalás megértéséhez némi történelmi előzményre lesz szükség. A Római-Zsidó Szabadságharc i.sz. 70-ben a zsidók leveretésével, a rómaiak győzelmével ért véget. A Jeruzsálemi Szentély, amely egyben a politikai judaizmus jelképe is volt, romokban hever. A rabbi zsidó tudósok közül rabbi Jochanan ben Zakaj előre látja a szörnyű véget, ezért kimenekül az ostromlott Jeruzsálemből, és a római hatalomtól engedélyt kap rá, hogy a közeli Javne városában egy új zsidó teológiai akadémiát állítson fel. Itt akarta a szellemi judaizmus alapjait lerakni, továbbvinni a judaizmus tudományát, gyakorlatát és szellemét, miután a politikai judaizmus Jeruzsálemmel együtt összeomlott. Előbb ő maga, majd egy Rabban Gamliél nevű tudós, a Pált tanító rabbi unokája lesz az Akadémia rektora.

Ez a Rabban Gamliél a Szentírás és a történelem hagyományos értelmezéséről volt nevezetes. Semmi olyan értelmezést nem fogadott el, ami eltért a tradíciótól, s az Akadémiát is ebben a szellemben nevelte. Nos, ez a Rabban Gamliél mondotta – amint a Peszáchi Hágádában olvassuk, hogy aki nem emlékezik meg Peszách estéjén három dologról, az nem tesz eleget vallásos kötelezettségének.

Ez a három dolog pedig a következő. A Széder-tálon lévő sült hús, ami az egykori bárányáldozat jelképe. Ugyanott a pászka, ami az Egyiptomi Kivonulás emléke. Végezetül és ugyanott a keserűgyökér, ami az egyiptomi rabság keserűségére emlékeztet. Miért kellett ezt a három dolgot, ezt a három szót - zöroá, mácá, máror: a peszáchi áldozat, a peszáchi kenyér és a keserű gyökér - a rabbinak kiemelnie, ha egyszer az egész szertartással a kivonulás ünnepének, a szabadság ünnepének a jelentőségét hangsúlyozzuk és ünnepeljük? Feltehetőleg a következőkért: Akkor már nyilván számosan voltak az új hit követői, akik még megtartották a régi hagyomány előírta ünnepeket, ám azokat új hitük, a kereszténység tartalmával töltötték meg. Eképpen a mácára, a kovásztalan kenyérre azt mondották, ez a kenyér nem a kivonulás ünnepére, hanem Jézus testére emlékeztet. A sült hús a Széder-tálon nem az egykori bárányáldozat, hanem Isten báránya, Agnus Dei, azaz Jézus emléke. A keserű gyökér pedig nem az egyiptomi fogságot, annak keserűségét idézi, hanem Jézus Passióját, szenvedéstörténetét. Ezért kellett Rabban Gamliélnek a tradicionális értelmezést kiemelnie, mert nyilván ott voltak már a Széder szimbólumait a sarjadó új hit szerint értelmezők. Eképpen a zsidó Széder-estén vallástörténeti értelemben jelen van a régi és az új hit emléke, Izrael hite, és az abból sarjadó keresztény értelmezés is.

*

Megpróbáltuk röviden bemutatni a Peszách ünnepét s a Széder jellegzetes vonásait. A mai előadások a katolikus és a zsidó teológia vagy vallástörténet szempontjából fogalmazódnak meg. Már csak ezért is illendőnek tartom, hogy megszólaltassunk egy nagy protestáns teológust, Barth Károlyt. Mélyenszántó gondolatában azt vallotta, nagy baj lenne, ha a Héber Biblia és az Újszövetség Istene egymással vitatkoznék. Más utakon, de ugyanazt az Istent szolgáljuk.

Csekély ismereteim szerint a katolikus hívők számára a Mindenhatóhoz vezető úton a Föld vándorai és az égi terek között a főpap, a Pontifex emel hidat. Egy zsidó tanítás szerint pedig a múltban fából, kőből, mostanság vasból, de a jövőben papírból fognak hidat építeni - vagyis a könyvek intellektuális hídját.

Remélem, hogy a mai előadások is hozzájárulhatnak a hídemelés magasztos munkájához.

Kislexikon

apostol
A szó a görög (e.aposztelló) igéből származik, jelentése "küldött". Már a Szentírásban kétféle értelemben szerepel:

1. Az evangéliumok tudósítanak arról, hogy Jézus Krisztus az őt követő sokaságból kiválasztott 12 tanítványt, akikkel különösen szorosan együtt volt, akikben különösen megbízott, és akiket a leghosszabban tanított (vö. pl. Mt 10,2-4). Őket nevezte el apostoloknak. Ezek az apostolok már Jézus földi életében küldetést kaptak arra, hogy Jézus előtt járva bejelentsék az ő érkezését, és az ő nevében prédikáljanak, gyógyítsanak, Krisztus föltámadása után pedig életfeladatukká vált, hogy Krisztus föltámadását hirdessék.

2. Ebbe a küldetésbe kapcsolódtak be mások is, mindenek előtt Szent Pál, aki szintén életfeladataként ismeri föl, hogy a többi apostollal egyetértésben Krisztus hirdetője legyen, és ennek megfelelően főleg levelei címzésében apostolnak nevezi önmagát (vö. pl. 1Kor 1,1). Pál és az ősegyház jóváhagyta más apostolok, vándorló igehirdetők hasonló küldetéstudatát is, amint azt pl. az 1Kor 12,27-29 mutatja.

A későbbi korokban az "apostol" megnevezést mégsem vitték tovább, jeléül annak, hogy a hit immár hallásból ered, abból, ahogy az egymást követő nemzedékek továbbadják az apostolok tapasztalatát. Katolikus és ortodox fölfogás szerint azonban minden püspök apostolutód, amennyiben püspöktől kapja a fölszentelését, és ez megszakítatlan láncolatban visszamegy az apostolokra (traditio apostolica).

Biblia, Szentírás
A két kifejezés együtt mutatja meg, miről van szó: a "Biblia - " szabályos többes számú görög szó, jelentése: "könyvek". Ez már abból a szempontból is jelentős, hogy megmutatja, nem egy könyvről van szó, hanem iratgyűjteményről. Olyan iratok gyűjteményéről, amelyeket a gyűjteményt használó vallási közösség Szent Iratnak, Istentől sugalmazottnak ismer föl. A pontos magyar elnevezés tehát "Szent Iratok" lehetne.

Az ókori zsidóságnak a görög világban szétszóródott része görögre fordította az ősi héber nyelvű szent iratokat, és hozzátettek néhány eredendően görög nyelvű iratot, amit szintén szent iratként kezeltek. Ezt vette át az ősi kereszténység, amely ezekre az iratokra úgy tekintett, mint Jézus föllépésének isteni előkészítésére. Ezért nevezte ezt az iratgyűjteményt "Ószövetség"-nek. A keresztények ehhez az iratgyűjteményhez hozzátettek egy másik, szintén görög nyelvű iratgyűjteményt, amely Jézus életét beszéli el (vö. Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma), illetve különféle műfajokban bemutatja, hogyan tanított az első keresztény nemzedék - mindenek előtt Szent Pál apostol - Jézusról.

Maga a zsidóság azonban Jeruzsálem pusztulása (Kr. sz. 70) után úgy döntött, nemzeti azonosságának védelme érdekében visszatér a héberhez mint szent nyelvhez, és csak azokat az iratokat kezeli Szent Iratként, amelyeknek eredeti héber szövege megvolt. Természetesen csak a keresztények által "Ószövetség"-nek nevezett iratgyűjtemény iratai jöhettek szóba.

A kereszténység tiszteletben tartotta ezt a döntést, amennyiben elfogadta, hogy a héber nyelven is fönnmaradt iratokat héber nyelvről kell nemzeti nyelvekre fordítani. Az Ortodox és a Katolikus Egyház azonban továbbra is Szentírásként kezeli és görögből fordítja az ősidők óta Szent Iratként kezelt görög nyelvű zsidó írásokat, mint pl. a Bölcsesség könyvét. A különféle protestáns egyházak azonban a zsidó döntésnek azt a részét is átvették, hogy a csak görög nyelvű Krisztus előtti iratok nem részei a Szent Iratok gyűjteményének, így a zsidó Biblia teljesen megegyezik a protestáns Ószövetséggel, míg a katolikus és ortodox Ószövetség néhány irattal többet tartalmaz, míg az Újszövetség iratai az egész kereszténység számára ugyanazok.

A Szentírást már az ókorban elkezdték különféle nemzeti nyelvekre fordítani, legfontosabb Szent Jeromos latin nyelvű fordítása, a Vulgata. Szent Jeromos az Ószövetséget héberből fordította, végig törekedett a lehető legnagyobb pontosságra. A Vulgata a Középkorban a Katolikus Egyház hivatalos Szentírásszövegévé vált. Az egyház a legújabb időkig a Vulgata szerint idézte a Szentírást a különféle latin nyelvű egyházi iratokban.

Crux Gemmata
Krisztus keresztje nem puszta kivégzőeszköz, hanem jele annak, mennyire szeret bennünket az Isten: Jézus Krisztus meghalt azért, hogy mi vele együtt föltámadjunk. Emiatt a kereszténységben elterjedt a kereszt önálló tisztelete, amit az ékkövekkel kirakott keresztek, a Crux Gemmaták mutatnak. A kereszt üres, hiszen akit felfeszítettek rá, feltámadt. Az ékkövek ugyanakkor utalnak Krisztus sebeire, hiszen a Föltámadott jelenéseiről szóló bibliai beszámolók tudósítanak arról, hogy a sebeket mintegy diadalmi jelvényként Krisztus a föltámadott testén is viselte. A húsvéti gyertya, amit minden templomban láthatunk az oltár mellett, Crux Gemmata, hiszen az öt aranyozott tömjénszem, amit a Húsvét éjszaka szertartásában beleszúrunk, Krisztus sebeire utal.

Dies Dominica
Ősi zsidó gondolat, hogy el fog jönni az "Úr Napja", amikor az Úr közvetlenül cselekedni fog, ítéletet tart a gonoszok fölött, és megjutalmazza az igazakat. A keresztények szemében elsősorban Húsvétvasárnap az Úr Napja, a Dies Dominica, amikor Krisztus feltámasztásával az Úristen igazolta egyszülött Fiát, a kinyilatkoztatást teljessé tette, és ezzel új reményt teremtett a régi világban. Így a keresztények vasárnap köszöntik Istent imádsággal és pihenéssel, vasárnapra vitték át a zsidók szombat-ünnepét.

Exultet
Ősi keresztény himnusz, a IV. század 2. feléből való, elterjedése Szent Ambrus milánói püspök, egyházatya személyéhez kötődik. Művészi erővel világítja meg Krisztus föltámadásának egyetemes fontosságát. Húsvét éjszaka énekeljük, az előadásban elhangzott belőle egy részlet.

feltámadás
Szabadjon azzal az erősen általánosító, és sok kivétellel terhelt megállapítással kezdeni, hogy Indiában és attól keletre a vallási felfogások a lélekvándorlást hirdetik, ezért az ember teste nem túl fontos, mert a lélek a halál után új testbe vándorol, vagy eléri beteljesedését, a nirvána állapotát.

Indiától nyugatra azonban a legkülönfélébb vallások számára ez idegen gondolat maradt. Az ember konkrét, mostani teste nagyon fontos, hiszen ebben formálódik az egyéniségünk; a másik emberi testben másik személy formálódik, tőlünk függetlenül. Ha így van - és ezt mind a zsidó, mind a keresztény fölfogás vallja -, akkor a testi halál minden személyi aktivitásunknak véget vet, egyetlen reményünk a szabadító Istenben van, akinek hatalmában áll új teremtő aktussal visszaadni a testünket egy megújult világban. Hogy Isten valóban ilyen testi föltámadást készít elő mindannyiunk számára, annak jele a kereszténység számára, hogy Krisztus föltámadt, elsőszülöttként a halottak közül (vö. Kol 1,18).

Hágádá
A szó jelentése: elbeszélés. Azt a könyvet nevezik így, amelyet a Széder-estén végig olvasnak. A mesélés bibliai parancsolat: "És meséld el fiaidnak!" (MII. 13.8.) A Peszáchi Hágádá, a zsidó szabadság olvasókönyve rendhagyó könyv. Az évezredes gyűjtemény - melynek alapjai az Írásban gyökereznek, és nagy része még a második Szentély idején "állt össze" - arról nevezetes, hogy nemcsak szerzője, de szerkesztője is ismeretlen. Ellentétben a mai gyakorlattal, amikor egy nyúlfarknyi brosúrának is több szerzője, társszerzője, lektora és korrektora van, a Hágádára nincs ráírva ki írta, ki szerkesztette. Ez a zsidó nép könyve.

hitvallás
Már az újszövetségi Szentírásban is találunk rövid formulákat, amelyekkel a keresztények megfogalmazzák hitük lényegét. Pl: "Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz." (Róm 10,9) Ezek a formulák a későbbiekben is folyamatosan fejlődtek, és afféle keresztény "személyi igazolvánnyá" váltak: ha egy idegen érkezett egy városba, és kereszténynek mondta magát, megkérdezték, miben hisz, és a válaszformula elemzése alapján kezelték hittestvérként vagy idegenként. Ennek megfelelően a hitújoncok egyik feladata a hitvallás átimádkozása, megtanulása volt. Az egyházba való belépéskor, a keresztelés szertartásában a keresztelendők ünnepélyesen megvallották hitüket. Ilyen ősi, de ma is használt keresztelési hitvallás az ún. apostoli Hitvallás, a "Kishiszekegy".

A keresztényüldözések elmúltával a zsinatok is foglalkoztak a hitvallások kérdésével, és hivatalosan is megfogalmazták a tanítás lényegét. Ilyen hivatalos zsinati formula a Nicea-konstantinápolyi hitvallás, a "Nagyhiszekegy", amely az első két egyetemes zsinat tanítását rögzíti.

A zsinati döntések általános elterjedése után azonban a hitvallások szövegfejlődése megállt, hiszen mindenkinek fontossá vált, hogy a hitvallása szerint igazhitűnek tekintsék. Ehelyett a hit egyes részletkérdéseinek az alapos vizsgálata került előtérbe, és ebből fejlődött ki a rendszeres keresztény hittudomány, a teológia.

Húsvét
Az ünnep magyar elnevezése egy keresztény húsvéti szokásra utal (bár nem az ünnep lényegét ragadja meg): Húsvétvasárnapot hosszabb böjti időszak előzi meg, a Nagyböjt, amikor a keresztények testi önmegtagadással fejezik ki a szenvedő Jézus Krisztussal való egységüket. Ennek egyik elemeként Nagyböjt péntekjein szigorú hústilalom van, és más napokon is illendő az önmérséklet húsételek vagy más előkelő ételek fogyasztása terén. Ezzel szemben Húsvétvasárnap ünnep van, amikor a föltámadt Krisztussal való egységünket fejezzük ki azzal, hogy földi ünnepet tartunk, ennek részeként sokféle formában húst veszünk magunkhoz. Ezek közül a legsajátosabb talán a húsvéti sonka.

Jézus Krisztus
Már maga a név is tekinthető hitvallásnak. Amikor Jézust úgy nevezzük, hogy "Jézus Krisztus", megvalljuk azt a keresztény hitünket, hogy "Jézus a Megváltó".  Jézus Krisztust a földi életében "Jézus"-nak, illetve valószínűleg az arám forma szerint "Jésua"-nak nevezték. Ez gyakori héber-arám személynév, jelentése: "Az Úr megment". Ugyanakkor követői már földi életében azt mondták róla, hogy ő az, akit a zsidó vallás Istentől küldött megmentőként, szabadítóként, Messiásként vár. A Messiás szó görög fordítása: Krisztus - azaz Fölkent, akit az Úr küldött, hogy általa cselekedjen.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy legszűkebb tanítványaitól, az apostoloktól Jézus elfogadta, hogy így tekintsenek rá. Nyilvánosan nem használta ezt a címet, mert a zsidó várakozásban politikai fölszabadítás kapcsolódott hozzá, nagy, győztes háborúk reménye. Egyetlen eset volt, amikor Jézus mégis megmutatta, hogy ő a Messiás: amikor a kereszthalálához vezető eseménysor kezdetén szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Zakariás próféta szerint ugyanis a Messiás szamárháton jön (vö: Zak 9,9b "Nézd, közeleg királyod: igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő, szamár hátán, szamárnak csikaján"). Jézus tudatosan választotta épp ezt a prófétai jövendölést. Zakariás ugyanis szembefordul a hatalmas és győztes királyra irányuló várakozással, és arra mutat rá, hogy a Messiás alázatos lesz, és megközelíthető: nem lovon, harci szekéren, hanem szamárháton fog bevonulni városába, Jeruzsálembe.

Jézus messiási mivolta igazán a Föltámadás alapján világosodott meg a keresztények számára. Ettől kezdve úgy tekintettek rá, mint arra, akiben az Isten szeretete láthatóvá lett, aki képes az embert megmenteni a haláltól.

kereszténység
"Először Antióchiában nevezték el a tanítványokat keresztényeknek." (ApCsel 11,26) A szó annyit jelent: "Krisztus hitét valló". Magyarországon két alakja terjedt el: a "keresztény" és a "keresztyén", ezek között semmi tartalmi különbség nincs, a katolikusok az előbbit, a protestáns felekezetek az utóbbit kedvelik. Krisztus hitét az vallja, aki megkeresztelkedése által belép a keresztény közösségbe, és megvallja: hisz abban, hogy Krisztus föltámadt a halálból.

keresztség
Jézus Krisztus előfutáraként tekintünk Keresztelő Szent Jánosra, aki Jézus föllépése előtt néhány évvel bűnbánatra hívta föl a zsidóságot, és a bűnbánat jeleként a Jordán folyóban megkeresztelte a hozzá fordulókat. Maga Jézus is megkeresztelkedett János keresztségével, ezzel jelezte, hogy jóváhagyja és magáévá teszi János szertartását. Aki Jézus követőjévé lesz, annak kezdeti kötelessége megkeresztelkedni. Ez azonban több már, mint puszta bűnbánati gesztus: Jézus megkeresztelkedése óta úgy tekintünk rá, mint a bűnbocsánat jelére is, olyan jelre, amelyben meghalunk a bűnnek, és a Föltámadt Jézus életébe kapcsolódunk.

Az Ókorban vita volt arról, hogy a keresztelkedés szükségszerűen felnőttek tudatos gesztusa kell-e legyen, vagy Krisztus egyetemessége kiárad az értelmüket használni nem tudó csecsemőkre is. A kereszténység nagyobb része az utóbbi mellett döntött, és a szülők kérése alapján már a csecsemőket is megkereszteli, de a modern kisegyházak a másik álláspontot fölújítva csak a felnőttek keresztségét fogadják el. Akit csecsemőként nem kereszteltek meg, annak természetesen a Katolikus Egyházban és a történelmi protestáns egyházakban is lehetősége van arra, hogy felnőttként kérje a keresztséget, és ezzel tudatosan belépjen a hívő közösségbe.

Katolikus Anyaszentegyház
A "katolikus" szó azt jelenti, "egyetemes, teljességet hordozó". A keresztények ősidők óta vallják, hogy hitük és keresztségük által, akárhol is éljenek, különleges módon közük van egymáshoz, együttesen hordozzák Krisztus örömhírét a világban. Ezt a hitet fejezi ki a Hitvallásban a "hiszem a Katolikus Anyaszentegyházat". Ez a közösség, és annak hivatalos képviselői, elsőként a római pápa, mint az apostolutódok közösségét összefoglaló személy, hivatott arra, hogy a tanítás egészét képviselje. A hívek különleges kapcsolatát az egyház egészével az anyaság képe fejezi ki: a keresztségben az egyház új, örök életet ad gyermekeinek, ennyiben anyjuk. Ez az anyaság azonban Istentől, Krisztus föltámadásától nyeri erejét, ezért szent valóság.

liturgia
Kétjelentésű szó: 1. eredetileg vallási szertartások ünneplési rendje, 2. ebből áttételesen magukat a vallási szertartásokat is liturgiának nevezzük. A liturgia mindenképpen kötött, egyházi hatóság által jóváhagyott ünneplési forma, így a keresztény liturgia résztvevői az egész egyház egyetemes ünnepébe kapcsolódnak be. A legkülönfélébb keresztény szertartásoknak van liturgiája, ünneplési rendje, amelyben a legfontosabb elemeket az egyház kötelezően előírja. A liturgiát vezető személy (általában a püspök, ill. a pap) bizonyos esetekben különféle lehetőségek közül választhat, illetve vannak olyan elemek, melyeket szabadon alakíthat.

A Katolikus Anyaszentegyházban liturgiája van a szentségek kiszolgáltatásának - Keresztség, Bérmálás, Eucharisztia, Bűnbánat szentsége, Betegek kenete, Házasság, Egyházi rend - és más kiemelkedő jelentőségű szertartásoknak is, mint pl. a templomszentelés és az imaórák végzése, a zsolozsma. A legközismertebb liturgia a szentmise, az Eucharisztia ünneplése.

megtérés
Személyes döntés arról, hogy Jézus Krisztus fontos személy a számomra, életemben az ő életét akarom követni, halálomat az ő keresztjének és Föltámadásának fényében várom. Így az tud dönteni, aki családjában, felnőtt életében találkozik az egyház tanúságtételével, ezért a megtérés szükségszerű következménye a bekapcsolódás az Anyaszentegyház közösségébe. Akit nem kereszteltek meg csecsemőként, az azzal kapcsolódhat be, ha kéri a keresztséget, akit pedig megkereszteltek, az saját személyes szükségleteként kapcsolódhat be a közösség hitéletébe.

megváltás
Keresztény fölfogás szerint az ember az eredendő bűn állapotában él: bizalmatlan Isten iránt, nem vár tőle jót, saját maga kívánja az életét irányítani. Ennek következményei mind a történelmi katasztrófák, mind a személyes bűnök, amelyek a halálba torkollanak, hiszen végső soron nem vagyunk urai az életünknek. Ebből a reménytelen állapotból vált meg Krisztus, amikor halálával megmutatja, hogy a legsötétebb órán is velünk az Isten, föltámadásával pedig megnyitja számunkra is az Istennel egyesült örök élet lehetőségét. A megkeresztelt részesedik a megváltás erejében: számíthat arra, hogy Krisztussal együtt föl fog támadni. Sajnos látjuk azt is, hogy az eredendő bűn hatása a földi életben még kíséri a keresztényeket, akik a legkülönfélébb konkrét bűnökbe tudnak bonyolódni. Hitünk szerint azonban mindig lehetőség van az újbóli megtérésre és arra, hogy Isten bocsánatát elnyerjük.

Mózes (héberül Mose)
Izrael népének legelső és legnagyobb prófétája, az egyiptomi rabszolgaságból való felszabadítója, a honfoglalást  megelőző időkben vezére és törvényhozója, aki Istentől átvette a törvényeket, a Szinájról lehozta a Tórát, megalapozta népi és állami életét, és évezredekre, egészen napjainkig, megteremtette nem csak a zsidóság, de nyugati civilizáció erkölcsi rendjét is.

A zsidóság nem részesíti vallásos kultuszban történelmének e legnagyobb alakját, és ezzel azt a felfogást fejezi ki, hogy törvényei az Istentől valóak, és a törvényhozónak csak közvetítő szerepe lehetett a törvényhozásban. S bár kifejezetten legnagyobb prófétájának vallja Mosét, mégsem ezt hangsúlyozza, mert még ennél is többre tartja a tanításait, így egyszerűen Mose Rábbénúnak (Mózes tanítómesterünknek) nevezi.

Nagyböjt
Húsvétvasárnapot negyven napos böjti időszak előzi meg, a Nagyböjt, amikor a keresztények testi önmegtagadással fejezik ki a szenvedő Jézus Krisztussal való egységüket. Ennek egyik elemeként Nagyböjt péntekjein szigorú hústilalom van, és más napokon is illendő az önmérséklet húsételek vagy más előkelő ételek fogyasztása terén.

Nagycsütörtök
A katolikus liturgiában a Nagycsütörtök, a Nagypéntek és a Nagyszombat egységet alkot. Nagycsütörtökön emlékezünk az Eucharisztia megalapítására. A szentmise Jézus Utolsó Vacsorájának a megismétlése, amit Jézus apostolaival fogyasztott el. Jézus, mint hívő zsidó, nagy valószínűséggel Széder-esti lakomát tartott az Egyiptomból való szabadulás emlékére, de személyes jelentést is adott ennek a szertartásnak: elrendelte, hogy a keresztények minden időben hasonló lakomát tartsanak, amikor a Jézus személyében föllépő pap elismétli Jézus szavait a kenyér és a bor fölött, ezáltal anyagi valóságban jelenvalóvá teszi a föltámadt Jézust a szertartásban.

Nagypéntek
Nagypénteken arra az áldozatra emlékezünk, ami által hitünk szerint a Megváltás valósággá lett: Jézus Krisztus irántunk való személyes szeretetből az életét adta, hogy reményünk legyen az örök életre. Nagypéntek két szempontból is szigorú böjti nap: egyrészt bűneink tették szükségessé, hogy Isten a végsőkig adja magát az ember életéért, hogy  hitetlenségünk legmélyén a szenvedésből és a halálból is részt vállaljon. Másrészt Nagypénteken Jézus félelmetesen egyedül maradt: tanítványai gyáván elhagyták, és ez a mai keresztényeket személyes bűneikre emlékezteti: arra, hogy ezerféle módon mi is megtagadjuk az értünk meghalt, bennünket megváltó Krisztus iránti hűséget.

Nagyszombat
Nagyszombaton csönd van. A népi hagyomány a magyarországi templomokban Szent Sírokat állít föl, hogy ott a hívek Jézus életáldozatáról elmélkedjenek. Nagyszombat azonban a Húsvétvasárnap hajnalába torkollik, amikor a keresztény közösségre, és a közösség szándéka szerint az egész világra kiárad a Föltámadás ujjongó öröme. A népi hagyományban ezt a kiáradást fejezi ki a föltámadási körmenet.

Ószövetség
Keresztény elnevezés a zsidóság által szentként, Istentől sugalmazottként tisztelt ókori iratokra, amelyek a keresztény fölfogás szerint Krisztus föllépését készítették elő. Részletesen lásd még: Biblia, Szentírás; ill. Tóra.

örök élet
Erősen pontatlan kifejezés a személyes testi föltámadást követő, Istennel egyesült életre. Annyiban pontos, hogy hisszük, hogy a föltámadott test már nem lát többé halált. Nem tudjuk azonban, hogy az üdvözültek közössége számára mit jelent az idő, ezért az örök élet leírása itt a földön nem lehetséges. Dante Isteni Színjátékának az irodalmi értéke óriási, de végső soron a költői fantázia remekműve. A föltámadott Krisztus jelenései adnak némi támpontot, mégis leginkább az segít, ha végiggondoljuk, hogy az örökkévalóságban mentesek leszünk mindattól, ami itt a földön korlát, szenvedés, baj a számunkra.

Peszách - A kovásztalan kenyér ünnepe
A Peszách ünnepe (szószerinti jelentése: az elkerülés ünnepe) a zsidó szabadulás emlékét őrzi, és azt idézi, hogy Izrael gyermekei, a zsidó nép, a több mint két évszázados egyiptomi rabság után, mintegy 3300 évvel ezelőtt tömegesen kivonult Egyiptomból. A történetet - amely Izrael elnyomatását és mérhetetlen szenvedését, Mózes és testvére, Áron isteni küldetését, a nép megszabadításáért végzett fáradhatatlan tevékenységüket, az egyiptomi fáraó csökönyös kérlelhetetlenségét, az Isten rendelte katasztrófák sorozatát, majd a fáraó megváltozását és az izraeliták menekülését beszéli el - Mózes második könyvének 1-15. fejezete írja le. Ez az ünnep a zsidó történelem origója, bibliai időszámításának kezdete, mert ekkor kristályosodik ki a zsidó nemzeti azonosság, ezáltal született meg a zsidóság mint szabad nép.

próféták
Az ószövetség legjellegzetesebb és legkülönlegesebb alakjai a próféták. Több ezer éves szavaik a mai napig is hatnak ránk, irodalmukat, beszédeiket olvassuk, és elgondolkodunk rajtuk.

A próféták azok a férfiak és nők, akik az isteni ihlet hatása alá kerültek, és az emberek úgy tekintettek rájuk, mint Isten küldötteire. Az ókori vallások mindegyike ismer olyan embereket, akik zenével, tánccal transzszerű állapotba juttatták magukat, és kijelentéseiket isteni eredetűeknek mondták. Ehhez sok tekintetben hasonló a prófétai jelenség, de lényegesen különbözik is tőle. A próféták az Ószövetségben nemcsak eksztatikus (elragadtatott, önkívületben lévő) látnokok (ebbe az állapotba nem drogok hatására kerültek, hanem teljesen természetes, hétköznapi módon), hanem az Örökkévaló hitének és törvényeinek védelmezői, tanítói és szakértői is, továbbá nagy politikusok és a szociális igazságtalanság ostorozói.

A görög eredetű próféta szó olyan valakit jelöl, aki az isteni akarat, szándék közvetítője; Isten választott embere, aki Isten nevében beszél. A próféta szószerinti jelentése: szószóló, ez a héber "návi" fordítása. A próféta elnevezésére az Ószövetségben a látó, látnok és az Isten embere kifejezés is szerepel még.

szentek
A Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás részeként valljuk meg a "szentek közösségét". Ortodox és katolikus fölfogás szerint ez arra utal, hogy a keresztények közössége túlnyúlik téren és időn, a régi időkben üdvözült keresztények közbenjárnak értünk, kapcsolatot tartanak a földi egyházzal. A legősibb időkben a vértanúkról, akik életüket adták hitükért, később természetes halállal meghalt, de hősies hittel élő keresztényekről is hivatalosan elismerte az egyház, hogy szentként tisztelhető, mert biztosan üdvözült. Ennek egyik fő jele valamilyen csoda, ami az illető szent közbenjárására történt. Fontos ugyanakkor, hogy ilyesfajta hivatalos elismerés nélkül is lehet szent bárki, akinek hősies hitét csak Isten ismeri, és az a szűkebb közösség, pl. a család, ahol az életét leéli.

Szentháromság
"Amit Isten nem vett föl, azt nem váltotta meg!". Ez volt az egyik legnagyobb hatású III. századi teológus, Origenész tanítása, amit Szent Athanáz alexandriai püspök is nagy erővel képviselt, és amivel néhány évtized alatt az egész egyházat meggyőzte arról, hogy Jézus Krisztust csak akkor logikus Megváltóként tisztelni, ha hisszük róla, hogy a személyében Isten lett emberré. Istenben azonban nincs változás, csak akkor jöhetett a Földre, ha előtte is örök fiúi viszonyban volt azzal, akit Atyjának szólított itt a Földön. Az a kapcsolat azonban, ami az Atyát és a Fiút összeköti, csakis a szeretet örök köteléke lehet, maga is személyes valóság, a Szentlélek, akit Krisztus maga helyett megígért a földön élő híveknek. Így jelenik meg a hitünkben a Szentháromság három személye: az Atya, aki szeret, a Fiú, akit szeretnek, és aki viszonozza a szeretetet, és a Szentlélek, aki ennek a közös szeretetnek a személyes megjelenítője. Isten tehát örök szeretetközösség, amibe hitünk szerint Krisztus halála és Föltámadása révén minden ember meghívást kapott.

Széder-tál
A Széder-tálra azokat a jelképes kellékeket helyezzük, amelyekre a Széder-este során szükségünk lesz. A tálra kerül három pászka, melyek jelképes neve Kohén, Lévi és Jiszráél, vagyis együtt a zsidó népet jelképezik. A tálon a három részre osztott, díszes takaróval fedett pászkák fölött jobb oldalt zöroá (egy darab sült hús, rendszerint csirkenyak) található, szemben vele baloldalt egy keménytojás, középen máror (vagyis keserű gyökér, rendszerint torma). Lejjebb jobboldalt a chárószet (borból, almából és dióból készített keverék); szemben vele balra az ún. kárpász (általában retek, zeller vagy petrezselyem).

Tóra
Héber szó, jelentése: útmutatás, szorosabb értelemben tanítás, papi tanítás. Az irodalom és a hagyomány kizárólag Mózes öt könyvére (pentatechus) foglalta le a kifejezést. A zsidó Biblia hármas beosztásában (Tóra, Neviim - Próféták, Ketuvim - egyéb iratok) annak főrészét alkotja, és első helyen áll. Külsőleges, terjedelmi szempontból öt részre oszlik a Tóra, de tartalmi tekintetben egységes. Erre utal a Tóra szó nyelvtani egyes száma.

Az egyes részek tartalmát és szellemét vizsgálva a következő a Tóra beosztása:
- Brésit (Genezis): a világ története József haláláig.
- Semot (Exodus): a történet folytatása, de ezt itt-ott törvények szakítják meg, többek között a Tízparancsolat.
- Vájikrá (Leviticius): törvények, a szentség törvényei, áldozatai és más törvények.
- Bámidbár (Numeri): vegyes törvények, itt-ott megszakítva történeti epizódokkal a pusztai vándorlás korából.
- Davárim (Deuteronomium): főképpen olyan törvények, amelyek nagyrészt már az előbbi könyvekben találhatók, és csak néhány módosításban különböznek azoktól.

Újszövetség
Azon eredetileg görög nyelvű, a későbbiekben nemzeti nyelvekre fordított Iratok gyűjteménye, amelyekről a keresztény egyház azt tanítja, hogy teljes értékűen bemutatják Jézus életéből, tanításából mindazt, ami a földön élő hívek számára az üdvösséghez szükséges. Az Iratgyűjtemény elsődleges része a négy evangélium, Máté, Márk, Lukács, János evangéliuma, amelyek Jézus életét beszélik el részben párhuzamosan, részben önálló elemeket is tartalmazva. Ezekhez kapcsolódik az ősegyház életét, és a különféle közösségek alapítását bemutató Apostolok Cselekedetei c. irat, Szent Pál levelei, több más apostoli hagyományú szerző különféle levelei, az ún. Katolikus levelek és a Jelenések könyve c. irat, amely nagy jelképekben foglalja össze az emberi történelmet, és mutatja meg Isten bárányának, Krisztusnak a végső győzelmét.

Bibliográfia

Dr. Singer L.: Haggada, a pészachi ünnepi elbeszélés magyarázatokkal, 2. kiadás, Schlesinger Jos. kiadása, Budapest, é.n.

Fischer Gy.: Slosá dövarim, Emlékkönyv Dr. Blau Lajos tiszteletére, Bécs-Budapest, 1926: 238-240.

Róth E.: Az őrködés éjszakája, Javne sorozat, é.n.

Újvári P. (szerk.): Zsidó lexikon, Budapest, 1929.

Kézikönyv a Bibliához, Budapest, Liliput, 1992.

Raj T. (szerk.): Halljad Izrael, Budapest, MIOK, 1980.

Krausz, N.: Zsidó ünnepek, Budapest, Chábád Lubabavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, 1994.

Wilson, I.: A Biblia: Történelem, Debrecen, Gold Book Kiadó, 2002.

Marcus, A. D.: A Biblia a régészet tükrében, Debrecen, Gold Book Kiadó, 2001.