Mindentudás Egyeteme
– 2003. október 13.
Sajó
András
Miért büntetünk?
Értelem, érzelem és ésszerűtlenség a társadalom szabályozásában
Az előadás - címe
szerint - azzal foglalkozik, hogy miért is büntetünk, azaz miért tartjuk
szükségesnek, hogy a társadalom nevében az állam börtönbe zárja azokat, akik
bűncselekményt követnek el. Ez a téma azonban csak ürügy arra, hogy egy sokkal
alapvetőbb kérdést vizsgáljunk, nevezetesen, mennyiben szolgálja és
szolgálhatja a jog az ésszerűséget, illetve ésszerűek-e a jog előírásai. Az
embereket nemcsak az értelmük, hanem érzelmeik és szenvedélyeik is irányítják.
Ha így van, elvárható-e, remélhető-e, hogy a jog pusztán az ésszerűséget
szolgálja? Vajon nem inkább szenvedélyeinket, előítéleteinket szentesíti?
I. Ésszerű-e a büntetés?
Ésszerűség és jog? A
naponta tapasztalható jogszabályi korlátoltság és butaság mellett ugyan ki mer
itt ésszerűségről beszélni? Az ésszerűség tudományos feltevése olyan, mint
amivel Newton élt a szabadesésre vonatkozó törvény megfogalmazásakor. A
szabadesés törvénye nem számol azzal, hogy a mozgó test ellenállásba ütközik.
Tapasztalataink szerint a testek nem légüres térben mozognak, de ettől még
Newton törvénye igaz. Fogadjuk el, hogy az ésszerűség nem ütközik a butaság
közegellenállásába.
Vegyük a büntetőjogi
büntetés példáját. Büntetésre, különösen a szabadságvesztésre alapvetően két
megfontolás alapján kerülhet sor , leszámítva azt a nem működő elvet, hogy a
börtön átnevel. Egyfelől az igazságosság azt kívánja, hogy a sérelmet megtoroljuk,
a megsértett világrendet helyreállítsuk. A második felfogás szerint a büntetés
elrettent a bűncselekmények elkövetésétől, mégpedig a következő módon: a
büntetés a tervezett jogsértő cselekedetet költségesebbé teszi, hiszen kevésbé
éri meg megtenni azt, amiért büntetés jár. Azaz a büntetés a jogsértő emberi
viselkedés költsége. Eszerint tehát a büntetés annyiban ésszerű, amennyiben
ésszerű emberek viselkedését befolyásolja. Gary Becker Nobel-díjas közgazdász
szerint a bűnözést ésszerű magatartásnak kell tekintenünk, olyannak, mint
akármelyik üzleti befektetés. Amúgy Bertold Brecht írja, mi egy bankrablás egy
bankalapításhoz képest?
E megközelítés feltételezi,
hogy aki bűncselekményre készül, elgondolkodik azon, hogy megéri e vállalni a
büntetés kockázatát, és adott esetben ésszerűen úgy dönt, hogy nem érdemes
bűnözni. De mi a helyzet, ha a befolyásolni kívánt emberek nem képesek felmérni
tetteik következményeit vagy nem érdeklik őket a következmények? Ebben az
esetben a viselkedésüket nem sikerül a várható büntetéssel mint viselkedésük
költségével befolyásolni. A büntetőjog itt nem igazolható, mint ésszerű
rendszer. A büntetőjog, legalább részben, le is vonja a szükséges
következtetést, az elmebeteg tettest nem kezeli bűnelkövetőként.
Mielőtt megvizsgálnánk a
büntetéssel elrettentés mögött álló feltevés ésszerűségét, jeleznem kell, hogy
természetesen az emberi értelemre és ésszerűségre vonatkozó, nagyrabecsüléssel
teli feltevés nem jelenti azt, hogy az értelem valami tökéletes dolog lenne. Az
emberi értelem felettébb korlátozott, egyebek közt azért, mert a korlátok és a
rutinok nélkül nem lenne képes a bonyolult valóságot kezelni. A jog, minden
állítólagos ésszerűségével együtt egyike a korlátozó valóságkezelő
programoknak, ami új helyzetekben kifejezetten ésszerűtlen és így káros
következményekkel járhat. De ez a leszűkítés nem a hétköznapi gondolkodás vagy
a jog sajátsága. Az ismert természettudományos példa szerint az Antarktisz
feletti ózonlyuk-jelenséget azért ismerték fel késve, mert az azt regisztráló
amerikai számítógép programja úgy volt megírva, hogy bizonyos sugárzásnövekedés
fölötti értékeket, mint mérési hibát, automatikus kiiktasson az elemzésből.
II. A büntetés költsége és
a várható büntetés összefüggése
Az értelem korlátainak
előrebocsátása után vizsgáljuk meg, mennyiben ésszerű, azaz a társadalmi
ráfordításhoz képest hatékony a büntetőjogi büntetés. A fogvatartás
Magyarországon elítéltenként körülbelül kétmillió forintjába kerül a
költségvetésnek. Fejenként és évente. Ebből a pénzből három munkanélkülit
lehetne minimálbéren foglalkoztatni. Az Egyesült Államokban egy elítéltre
többet kell költeni, mintha a legdrágább és legjobb amerikai egyetemre járatnák
teljes tandíjjal. Ezek a költségek bizonyos aggályokat keltenek a
börtönbüntetés ésszerűségével kapcsolatban. S ezek a kétségek csak fokozódnak,
ha meggondoljuk, hogy a börtönből kikerülők jelentős része megmarad a bűnözői
pályán. A betöréses bűncselekmények elkövetőinek kétharmada bűnismétlő, harminc
százaléka visszaeső.
Magyarországon 2002-ben 93
milliárd forint volt a vagyon elleni bűncselekményekkel okozott közvetlen kár,
amiből csak 6,8 milliárd térült meg. A bűncselekményekkel okozott kár a fejlett
országokban a nemzeti termék öt százalékát is elérheti. Ehhez kell hozzávenni a
bűnözés elleni fellépés költségeit. Az Egyesült Államokban például 1992-ben a
teljes kormányzati kiadások 7,5 százalékát igazságszolgáltatásra és
bűnüldözésre fordították. Ez több mint a teljes magyar bruttó nemzeti termék.
Az állampolgárok szintén hatalmas összegeket költenek bűnmegelőzésre, azaz
rácsokra, magánrendőrökre és hasonlókra. Az amerikai számla végösszege 155
milliárd dollár, amihez még hozzászámolhatjuk a bűnözéssel okozott közvetlen
károkat, azaz 50 milliárd dollárt. Ezeket a közvetlen károkat a károk
háromszorosát kitevő ráfordítással sem sikerült elkerülni. De persze ez sem
mérvadó a kiadások értékeléséhez, mert nem tudjuk, a 155 milliárd dollár
ráfordítással mennyi további bűncselekményt kerültek el. A büntetési rendszer
ésszerűségét nem lehet pusztán a fenti kiadások alapján megítélni. Elvégre a
büntetési rendszer kiadásaival szemben az az igazi „nyereség”, hogy bizonyos
bűncselekményeket nem követnek el, s így jelentős megtakarítás keletkezik. Egy
- csak a mostani viszonyok közt és csak Amerikára érvényes - számítás szerint
egy elkövető egy évnyi börtönbe zárásával négy bűncselekmény marad el, de
ezeknek az elmaradó bűntetteknek a kilencven százaléka erőszakmentes betörés és
lopás.
Könnyen belátható, hogy ha
egyáltalán nem költenénk a bűnözés elleni fellépésre, akkor a mai kiadások
sokszorosára rúgna az elszabadult bűnözés okozta kár.
A jog ugyan nem tekinti az
embereket bűnözőknek, de feltételezi, hogy elsősorban az vezérli őket, hogy mi
a hasznuk, illetve a káruk, ha megtartják a jog előírásait. Ha egy áru drágul,
kevesebbet vásárlunk belőle. Ha egy bűncselekmény elkövetésével elérhető előnyt
tekintjük árunak, és ezen áru bűncselekménnyel való megszerzése drágul, akkor
csökkenni fog iránta a kereslet, azaz kevesebbet bűnözünk. A bűnöző, mint minden
más üzletember, akkor vág bele szükségletei bűncselekmény útján való
kielégítésébe, ha feltételezi, hogy az így várható ráfordításait meghaladja
vállalkozása nyeresége. Melyek a bűncselekmény mint vállalkozás költségei? Ha
leszámítjuk a boltban beszerzett pajszer árát, marad a várható büntetés
költsége.
Vajon a bűn várható
következményének mérlegelésekor csak a büntető törvény és a joggyakorlat
alapján ismert büntetésre van tekintettel a reménybeli elkövető? Nem,
hiszen egyáltalán nem biztos, hogy - ha rászánja magát a tettre - utol is éri
majd a büntetés. A lebukás korántsem biztos. A büntetés előre látott költségét
csökkenti a büntetés bekövetkeztének valószínűsége. Ha például a lebukási esély
75%, azaz csak minden negyedik bűncselekmény-elkövető ússza meg a dolgot, akkor
a kétmilliós büntetés csak másfél milliónak számít (0,75*2 000 000). A
közgazdasági racionalitás szerint a bűntett elkövetésére vonatkozó döntés során
a bekövetkezési valószínűséggel kell korrigálni a várható előnyt, illetve
hátrányt.
Miért kell a várható előnyt
vagy hátrányt a bekövetkezés valószínűségével korrigálni? Tegyük föl, hogy van
három sorsjegyszelvény, az egyik háromezer forintot ér, a másik kettő után nem
jár nyereség. Ezer forintért húzhatok egy szelvényt a három közül. Belátható,
hogy egy húzási esély megér ezer forintot, mivel egy a háromhoz kihúzhatom a
háromezres értéket.
Alkalmazzuk ezt a
megfontolást a várható büntetésre. Tegyük fel, hogy egy ésszerű állampolgár
elgondolkodik azon, érdemes-e a tisztes autólopásra adni a fejét. Megnézi a
büntetőtörvénykönyvet, és azt találja, hogy az ilyesmiért 3 év börtön jár. Ez
tűnik a tett költségének. Úgy értesült, hogy az autótolvaj-szakmában minden
harmadik elkövető lebukik. Ahá! - mondja a döntés előtt álló reménybeli autótolvaj,
három autót kell lopnom ahhoz, hogy egyszer három évre becsukjanak, vagyis a
mostani tettemre egy év jut a háromból. Ha ellopok egy Trabantot, ez nem ér meg
egy év büntetés. De ha egy jó Mercedest kötök el, ebből két évig fejedelmien
megélek, tehát megéri vállalni a feltételezett egy évet a börtönben. A népi
bölcsesség szerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A túzok
jövőbelisége, ezzel járó bizonytalansága csökkenti értékét. Ugyanígy csökken a
bizonytalan költség is.
Az ésszerű elrettentés e
modelljét érdemes finomítani. Az ugyanis, hogy mekkora előnyt vagy hátrányt
(költséget) tulajdonítunk egy eseménynek, nemcsak a tett következményeként járó
közvetlen nyereségtől függ. Eddig nem számoltunk lelki költségekkel, illetve
nyereséggel. A bűnelkövetést mérlegelő számára fontos költségtényező, illetve
nyereségforrás, hogy mit gondolnak mások az ő cselekvéséről. Egy bűnöző
környezetbe kerülő fiatalnak a bandataggá fogadásához gyakran veszélyes
akciókban kell részt vennie. A fiatal tudja, hogy a bűntett kockázatos, a
lebukás esetén várható büntetés pedig súlyos. Ez visszatartaná ugyan az
elkövetéstől, de számolnia kell a környezet reakciójával. Az esetleges lebukás
várható veszteségét meghaladja a bandába fogadás előnye, illetve a meghátrálás
esetleges szankciói, a megvetés, az esetleges verés. A viselkedés
befolyásolásának része a környezeti megítélés.
A lélektani megfontolások
szerint módosított viselkedésbefolyásolási modell szerint nemcsak attól függ a
viselkedés, hogy mennyire valószínű a hátrány, hanem attól is, hogy mit gondol
a cselekvő arról, hogy mit fognak gondolni őróla, a viselkedéséről mások. A
viselkedés költségének része a szociális költség is. Márpedig ha a
bűncselekménynek nyilvánított magatartást nem tartják rossznak a többiek, akkor
a tiltott magatartás szociális költsége csökken.
Ugyanakkor - mint látni
fogjuk - a jog bizonyos fokig változtathatja ezt a megítélést, illetve
befolyásolhatja a társadalmi preferenciákat, a helyesre és helytelenre
vonatkozó elképzelést, vagyis hogy milyen vonzerőt tulajdonít az elkövető és
környezete a bűncselekménnyel elérhető előnynek.
III. Az elrettentés
költségei
A büntetőrendszer az
ésszerűen gondolkodó ember döntését kívánja befolyásolni, az ésszerű emberek
közé számítva a potenciális elkövetők döntését is. A döntést a jog a büntetés
bekövetkezési valószínűségének emelésével, illetve a büntetés szigorának
növelésével befolyásolhatja. Mindkettő költséges - a kettő legolcsóbb
kombinációját kell alkalmazni. Mind a bűnelkövetést nehezítő, drágító, fokozottabb
rendőri jelenlétet kívánó jobb felderítés, mind pedig az újabb börtönférőhelyek
pótlólagos költséggel járnak. A büntetőrendszer akkor ésszerű, ha az
elrettentéssel járó növekvő költség a ráfordítást meghaladó kárt hárít el.
Mivel túl sok ismeretlen és bizonytalan elem szerepel ebben az
összefüggésrendszerben - például nagyon nehéz megállapítani, hogy milyen
becslésekkel, feltevésekkel dolgoznak a potenciális és valódi bűnelkövetők vagy
milyen súlyt tulajdonítanak a bizonytalan, jövőbeli büntetésnek -, nem tudjuk
meghatározni a bűnözés elleni fellépéshez szükséges optimális társadalmi
ráfordítást. De erre nincs is szükség. Az ésszerű jogi szabályozás egy éppen
adott helyzeten akar javítani. Például külföldi vagy hazai tapasztalatok
alapján meg lehet becsülni, hogy ha a szabadságvesztésre ítéltek számának
csökkentése mellett az erőforrásokat a jobb bűnmegelőzés, a hatékonyabb
felderítés érdekében átcsoportosítják, az az adott helyzetben csökkenti vagy
emeli a bűnözést.
Az elmondottakból több
következtetés adódik. Először is: egy adott ponton a bűncselekmények
leküzdésére fordított pótlólagos társadalmi költség már nem fog arányban állni
az ezzel elérhető bűnözés-, azaz kárcsökkenéssel. A növekvő ráfordítás hozama
csökken. Még ha minden harmadik szabadult rabból visszaeső lesz is, akkor is
túl költséges lenne, ha minden vagy akár minden harmadik szabadult rabot a nap
huszonnégy órájában rendőr követné. Az sem megoldás, ha az elkövetőket életük
végéig börtönben tartjuk, nemcsak mert ez igazságtalan, oktalan és embertelen,
hanem mert végtelenül drága is. Továbbá, amennyiben a bűnözés a lehetőségek és
a szükségletek kiváltotta viselkedés, úgy adott ismert bűnözők kivonása a
társadalomból keveset segít. A bűnelkövetésből kivont elkövető helyét - a
kínálat törvénye szerint - mások töltik be, amennyiben a bűn termékére kellő
kereslet van. Különösen jól látható ez a kábítószer- és fegyverkereskedelemben.
Az elfogott dealer helyébe azonnal belép a versenytárs vagy új szereplők lépnek
a színre.
Az elrettentés költségeire
vonatkozó feltevésekből egy további következtetés adódik: a felderítés javítása
épp úgy növelheti a bűncselekmény költségességét, mint a súlyosabb büntetés. Ha
egyáltalán érdemes növelni a bűnözés elleni ráfordításokat, ezeket oda érdemes
fordítani, ahol a fajlagos ráfordítás hatása elrettentőbb. Ha viszont az
elrettentés költségei aránytalanul nagyok, akkor a társadalom esetleg
átminősítheti a helytelenített, deviáns cselekményt, amelyhez az elkövetők
annyira ragaszkodnak, hogy nem lehet ráfordítás-hatékonyan növelni cselekedetük
költségét. Ezt hívják dekriminalizálásnak. Vegyük az amerikai alkoholtilalmat,
a prohibicionizmust. A túlzott alkoholfogyasztás kétségkívül súlyos
bűnözésforrás, családi és egyéni tragédiák forrása. 1919-ben, egy morális
keresztes hadjárat végén az amerikaiak nagy többséggel, alkotmánymódosítás
útján betiltották mindenféle alkohol gyártását és behozatalát. 1933-ra az
alkoholcsempészetre szakosodott gengszterizmus következtében sosem látott
méreteket öltött a bűnözés - elég Al Caponéra utalni A gyakorlatias amerikaiak
- morál ide, morál oda - visszavonták az alkotmánymódosítást.
IV. A büntetés megítélése:
az ésszerűség érzelmi alapjai
IV/a A bűnöző viselkedés
ésszerűsége
A bűnöző viselkedés
ésszerűségére vonatkozó felfogás a közgazdaságtanból szivárgott át a
viselkedés- és jogtudományba. De elfogadható-e ez az ésszerűség-feltevés? Az
ember érzelmi lény és gyakran irracionálisan cselekszik. Hol az ésszerű
kalkuláció a szenvedély diktálta cselekvésben, a féltékenységből elkövetett
gyilkosság esetén? Vajon nem azokból lesz elsősorban bűnöző, akik mivel túl
impulzívak és csak a jelennek élnek, túlértékelik a bűncselekménnyel
megszerezhető előnyt? Mindez nem mond ellent az ésszerűségi feltevésnek, mert a
büntetőjog elsősorban az ésszerű embereket akarja visszatartani, ideszámítva
azokat is, akik amúgy elvetemült, égetni valóan rossz emberek lennének.
Amellett az értelem fortélyos: ha a viselkedés költségének növelésével nem
lehet befolyásolni azt, aki szenvedélyből vagy korlátozott értelemmel
cselekszik, a jog még mindig elérheti, hogy az előtt gyakoroljon
befolyást, mielőtt a jövendő bűnelkövető elvesztené az uralmat önmaga fölött.
Vannak emberek, akik minél ittasabbak, annál inkább meg vannak győződve arról,
hogy remekül vezetnek, kizárt dolog, hogy balesetet okozzanak. Egy így
gondolkodó ismerősöm egyszer ittasan vezetve bajba keveredett. Azóta ugyan
változatlanul felhajt egy-két, sőt sok kupicát vendégségben, de mielőtt kézbe
venné az első poharat, odaadja a háziasszonynak a slusszkulcsát, s megkéri,
hogy jól dugja el és semmiképp se adja vissza neki, míg ki nem józanodik. A
példát lefordítva a költségek nyelvére: ha az ittas vezetés bírsága nagy és a
bírság kiszabása felettébb valószínű, akkor olcsóbb akár taxival hazamenni. Az
értelem csele olyan helyzetbe hoz, hogy az ésszerűség még akkor is érvényesül,
amikor már ésszerűtlenek lennénk.
IV/b A büntetéssel
kapcsolatban felmerülő aránytalanság és igazságtalanság érzése: irigység,
felháborodás, harag
Az ésszerű bűnözés közgazdasági
modellje olykor felháborodást kelt, mivel az uralkodó társadalmi elképzelés
szerint a jog és a jogi büntetés igazságos. A rossz minden valamirevaló mesében
elnyeri méltó büntetését. Érzéseink azt követelik, hogy bűn ne maradjon
megtorlatlan.
A megtorlás igazságossága
mögött nem nehéz tetten érni a bosszú munkáját, még ha a megtorlást helyeslő
embert személy szerint nem is érte sérelem. Más érzelmek, például az áldozattal
való együttérzés szintén megtorlásra, intézményesített bosszúra indítanak. Ellentétben
áll-e a bosszú diktálta megítélés, a megtorlás igénye az ésszerűséggel? Ezen a
ponton kell szót ejtenünk az értelem és az érzelem viszonyáról. Legalább a
modernitás kezdetei óta az érzelmek, különösen a szenvedélyek az értelem
ellenségének számítanak. A civilizáció arra büszke, hogy megtanít uralkodni a
számunkra káros szenvedélyeken, amelyek állítólag csak kudarcokat okoznak
társadalmi kapcsolatainkban, akadályozzák a modern gazdálkodáshoz szükséges
céltudatos fegyelmet és alkalmazkodást.
Értelem és érzelem mai
napig érvényesülő szembeállítása szerint az érzelmektől megszabadított
gondolkodás megbízható, tárgyilagos. Ehhez járult még, különösen a 19
században, az érzelmek feminizálása, azaz a nőkhöz kötése, illetve ezzel
szembeállítva a hősi, kemény, érzelmeit leküzdő férfi militarista kultusza. A
nők alávetésének fenntartásában fontos szerepe volt annak a tételnek, hogy a
gyenge nőt a szív uralja, tehát nem lehet rábízni a köz ügyeit, ahol az értelem
hideg döntése szükséges.
A modern pszichológia az
érzelem és értelem kapcsolatának szorosságát hangsúlyozza.
Egyes helyzetekben, ahol
értelmi alapon nem tudunk dönteni, például mert hiányzik a megfelelő
információ, az érzelem lehetővé teszi a választást, kiragad a tehetetlenségből,
vagy - bizonyos esetekben - gyorsítja a döntést, és ezzel segít az
alkalmazkodásban. Az érzelmek segítenek a viselkedés irányításában, akár
pótolhatják is a tanácstalan értelmet.
Vegyük az irigységet.
Irigységből sokan akár tönkre is tennék azt, akire irigyek. De egy másik
érzelem, a szégyen, visszatartja az irigy embert attól, hogy ártson a másiknak.
Az érzelem társadalmi szabályozó funkciót lát el.
Hasonló a helyzet a harag,
és még inkább a felháborodás esetében. A harag hasznos információkat adhat a
környezetnek, például arról, hogy mennyire eltökélt valaki az erő alkalmazására
vagy egészen racionális jogi lépések, például feljelentés megtételére. A
felháborodássá stilizált harag erkölcsi színezetű lesz és társadalmilag
elfogadhatóvá válik. A felháborodás megítélésének alapjává válik és fontos
szerepe lesz a társadalom irányításban. A jognak számolnia kell azzal, hogy mi
kelt felháborodást.
Az érzelemkutatók egy
csoportja szerint a bosszúvágy mögött részben ott munkálkodó harag érzését a
normasértés váltja ki. Pontosabban, mint Ortony professzor kimutatta, ha valaki
megsérti az érdekemet, haragot érzek, de ha ez az érdeksértés egyben
normasértés is, akkor felháborodom. Társadalmi norma az, hogy sorban állunk és
érkezési sorrendben jutunk be az ajtón. Ha azonban valaki elém került a sorban,
noha később érkezett, mint én, és emiatt nem jut nekem hely a
Mindentudás Egyetemének előadótermében, akkor felháborodom. A felháborodás más
ember szabálytalanságára adott természetes válasz. Amikor tehát a normasértést
büntetjük, nemcsak a norma megerősítésére, a normaszegéssel szerzett előny
felszámolására és elrettentésre törekszünk, hanem elemi érzelmi szükségletet
elégítünk ki. Ez az érzelem azonban nem ésszerűtlen, hiszen olyasmivel - a
normaszegéssel - szembeni fellépésre mozgósít, ami társadalmilag
elfogadhatatlan. Más kérdés, hogy valamennyi normaszegéssel szemben heves
érzelemmel fellépni céltalan és értelmetlen. Képzeljük el, hogy járnánk, ha
minden szabálytalanul parkoló és nem megbírságolt autó látványára felháborodnánk.
Aki Budapest belvárosban jár, láthatja, hogy úgy nagyjából minden második autó
szabálytalanul parkol. El lehet képzelni, mi történne, ha emiatt állandóan
dühöngenénk, vagy állandóan rendőri intézkedést követelnénk. De a
szabálytalanság ettől még irritál, és felháborodásunk egy része az ellen
fordul, aki a normasértést megtorlatlanul hagyja. Ezért különösen fontos az
állami jogalkalmazás következetessége. Ha az állam túl sok esetben tétlen a
látható jogsértéssel szemben - vagy nem nyújtja az ígért jogvédelmet -, akkor
elveszti hitelességét. A jogilag helytelenített cselekedetet tervező személy
ilyenkor leszámítolja, majd valószínűleg alá is becsüli a szankció
valószínűségét. A „senkit sem kapnak el”-feltételezés miatt nő a bűnözés.
A normaszegés ténye a társadalomban
haragot vált ki, ami annál erősebb, minél fontosabb normát, értéket sért a
magatartás. Ezek az érzések motiválják a normaszegés büntetését. De a büntetés
attól tűnik igazságosnak, hogy megfelel egyfajta arányossági igénynek. Azt
kívánjuk, hogy a büntetés nemcsak a tett súlyosságához, de mások büntetéséhez
képest is arányos legyen. Ezen érzelmi gyökerű késztetések mozgatják az
igazságérzetet. Nem azt állítom, hogy az igazságosság nem alapozható meg
racionálisan, vagy hogy racionális megfontolások alapján ne juthatnánk arra a
következtetésre, hogy valamely elrendezés igazságtalan. Nagyon gyakori, hogy
azt nevezzük igazságtalannak, ami gazdaságilag ésszerűtlen, abban az
értelemben, hogy a gazdasági erőforrásokat nem hatékonyan használják fel. A kártérítés
elmaradása gazdaságilag is irracionális, de egyben igazságtalanságnak tartjuk,
ha a károsult nem kap kellő kártérítést attól, aki a kárt gondatlanságával
okozta.
Ezek az ésszerűségnek
megfelelő igazságossági megfontolások azonban érzelmi alapon válnak hitelessé,
mozgósító erejűvé. Ha igazságtalansággal találkozunk, ez valamiféle
felháborodást vált ki. Ha megvizsgáljuk a felháborodást kiváltó helyzetet,
többnyire valamiféle aránytalanságot találunk. Különösen zavaró, ha valakinek
az érdemei és annak elismerése között látunk eltérést, például ha az arra
érdemtelent jutalmazzák, azt pedig mellőzik, aki keményen dolgozott.
Felháborít, amikor Lear királlyal a lányai nem bánnak érdeme szerint. Az
aránytalanságot mint igazságtalanságot sérelemként éljük meg - különösen, ha a
következmények személyünkben érintenek, vagy ha empatikusan azonosultunk az
igazságtalanság áldozatával. Az igazságtalan megítélés, elbánás negatív
önértékeléssel jár és ennek megfelelő érzelmeket vált ki (megszégyenülés,
kisebbségi érzés). Ezeknek az érzelmek hatására és leküzdésére egyebek közt
haragot és felháborodást érezhet az áldozat.
IV/c Értékfeltevések és a
tények: az igazságos világra vonatkozó elképzelés
Az igazságossághoz való
ragaszkodásnak van másfajta olvasata is. Melvin Lerner nagyhatású könyvet írt a
sokatmondó Hit az igazságos világban: Egy alapvető téveszme címmel.
Lerner szerint az emberek hajlamosak arra, hogy mindent, amit tapasztalnak,
valamilyen módon igazságosnak tekintsenek. Nehezen elviselhető abban a tudatban
élni, hogy a világ alapvetően nincs rendben. Nehezen viseljük el a kognitív
disszonancia állapotát, azaz értékfeltevéseink és a tények ellentétét. Ahol nem
lehet az értékfeltevésen változtatni, ott a tényeket hozzuk összhangba, némi
kozmetikázás árán, az értékekkel. Lerner kísérleti eredményei szerint az
emberek hajlamosak a lottónyertesről azt hinni, hogy azért nyert, mert
keményebben dolgozott a szelvényén, mint aki nem nyert! A balszerencse, sőt a
bűncselekmények áldozatai viszont rászolgáltak sorsukra. Az igazságos világra
vonatkozó alapvető elképzelés szerint az emberek azt kapják, amit
megérdemelnek. A büntetés segít helyreállítani a világ rendjét, a megsértett
rend helyreállítása lehetővé teszi a világ igazságosságára vonatkozó feltevés
működtetését az állandósult igazságtalanság közepette.
A megtorlásigény és az
igazságosság követelte büntetés nem feltétlenül kerülnek ellentétbe az értelem
szavával, még akkor sem, ha felmérések alapján tudjuk, hogy elvont kérdésekre
(„Mit érdemel, aki ellopta az árvák vagyonát?”) sokan hajlamosak nagyon
szigorú, ésszerűtlenül költséges büntetéseket követelni. A jogtörténetből
ismert, szenvedélyes érzelmi szükségleteket kielégítő, súlyos, nyilvános
büntetések, mint a szégyenbélyeg sütése az arcra vagy a tolvajok megcsonkítása
ma ésszerűtlenül kegyetlennek tűnik. De mindezeket nem puszta szadizmus
diktálta. Egy olyan kor alkalmazta e büntetéseket, mely alig rendelkezett
rendőrséggel. A lakosságnak magának kellett felismernie a korábbi büntetés
alapján a gyanúsakat. A költséges börtönrendszert szintén nem engedhették meg
maguknak a szegényebb társadalmak.
Az igazságos megoldásokra
vonatkozó elképzelések hozzájárulhatnak egy adott bűnözés leghatékonyabb
kezeléséhez. Ne feledjük, hogy a közgazdasági racionalitás nem kínál pontos
előrejelzést az optimális elrettentés mértékéről. Az igazságérzet sugallatának
értékét persze hiba lenne túlbecsülni, mert sokszor ragaszkodik kevéssé
hatékony, túlhaladott megoldásokhoz. Ez azonban inkább az értelem és a
képzelőerő hibája, mintsem az érzelmek döntést torzító hatásáé. A közfelfogás -
kellő tájékozottság hiányában - gyakran elutasítja az alternatív büntetéseket,
a félig nyitott börtönöket, a pénzbüntetést, noha ezek az olcsóbb megoldások is
kellő elrettentő hatással lehetnek. Ebben az elutasításban azonban nem
feltétlenül az irracionális bosszúvágy, a feszítsd meg, kövezzed meg vágya
dolgozik, hanem a tájékozatlanság.
IV/d Az áldozattá válástól
való félelem
A büntetőjog racionális
megközelítésével kapcsolatban felvetődik egy további nehézség. A
büntetőpolitika egy olyan társadalmi légkörben formálódik, amelyet áthat az
áldozattá válástól való félelem.
A kutatások többségében
egyébként azt állapították meg, hogy akik bűncselekmények áldozatai voltak,
azok kevésbé kívánnak szigorú büntetést. A félelem éppen konkrét
tapasztalatok hiányában követel szigorú, a következményekkel és költségekkel
nem számoló büntetőpolitikát. Nagyon sok országban az elmúlt húsz évben a
lakosság többsége úgy követelt szigort és súlyos börtönbüntetéseket, hogy a
bűnözés nem nőtt - de a közhangulatnak engedve a büntetések egyre szigorodtak.
Természetesen az sem kizárható, hogy éppen ezzel a szigorítással tették a
bűntetteket kellően költségessé, és ez járul hozzá a hatékonyabb elrettentéshez
- de a közvetlen és társadalmi költségek, mint az amerikai példán láttuk,
rendkívül nagyok.
Az érzelmek
védelmében meg kell jegyeznem, hogy a félelem is indíthat felettébb ésszerű
cselekvésre, egyáltalán nem feltétlenül bénít, hanem optimális megoldások
kiválasztására sarkallhat, amennyiben váratlan események, kedvezőtlen
fordulatok lehetőségének figyelembevételére és az azokra való felkészülésre
indít. Kétségtelen azonban, hogy az áldozattá válás alaptalan, vagyis
irracionális félelme ritkán képes ésszerű megoldásokat diktálni. Miközben
mindenféle mutató szerint csökken a bűnözés, mégis erősödik attól való
félelmünk, hogy bűncselekmény áldozatává válunk. A szorongás forrása az, hogy
egyre bonyolultabb és kezelhetetlenebb világban élünk. Ezt a világot a
televíziók és a tömegkultúra kínálta értelmezés konkrét, erőszakos
fenyegetésekre egyszerűsíti le. Ennek a valóban irracionális érzelemnek a
szükségleteit kívánják kielégíteni felelőtlen politikusok, akik vasszigorral
kialakított közbiztonságot ígérnek. S mivel ez a fajta populizmus meghatározza
a választható lehetőségek keretét, a győztes politikusok sem tudnak kitörni
ígéreteik köréből, és érzelmek diktálta büntetőpolitika érvényesítésére
kényszerülnek. Ennyiben tehát az ésszerűség valóban szembe kerül az érzelmek és
szenvedélyek diktátumával.
De még ezen a ponton
sem reménytelen a helyzet. A tapasztalatok szerint a rendteremtő, szigorító
programok elfelejtődnek, különösen ha a már említett költségkorlátokba
ütköznek. A büntetőpolitika mesterei a rendteremtési felhatalmazásokba ésszerű
programokat rejtenek. A szigorú büntetési tételeket a bírák kicselezik.
Börtönőrök és a közegészségügyi hatóságok a dekriminalizáció lelkes híveivé
válnak, amikor a börtönökben a túlzsúfoltság miatt antibiotikumnak ellenálló
tébécé jelentkezik. A rendőrfőnöknek sikert kell felmutatnia, tehát kiharcolja
a pénzt a köztéri világításra és a bűnmegelőző járőrözésre. Az embereket
sikerül visszacsalogatni az utcára, ami viszont az utcai erőszaktól veszi el
sokak kedvét. Legalábbis így történt New Yorkban az elmúlt tíz évben.
V. Az áldozat nélküli
bűncselekmények társadalmi megítélése
Az igazságérzet is határt
szab a szorongás diktálta szigorításvágynak. Egy ponton túl a büntetések
visszatetszővé válnak, főleg mivel olyan cselekményekkel kapcsolatban is üldözésre,
szigorításra kerül sor, amelyek büntetése már aránytalannak tűnik. Különösen
így van ez az áldozat nélküli bűncselekményeknél, amelyeket az állam, részben a
maga uralmát védendő, büntetni rendel. Az ilyen, áldozat nélküli
bűncselekmények közé tartoznak egyes politikai bűncselekmények, beleértve a
politikusok bírálatát. Más esetben az állam morális hadjáratra vállalkozik
olyan áldozat nélküli magatartások ellen, amelyek széles körben népszerűek és
csak morálisan zavarják a többséget vagy a hatalmon levő kisebbséget, lásd az
alkoholtilalom már hivatkozott példáját. A klasszikus büntetőjog, még ha a
megtorlás elvét vallotta is, hangsúlyozta a büntetés természetes határait. Az
1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata szerint a törvény csak olyan büntetéseket
szabhat ki, amelyek feltétlenül és nyilvánvalóan nélkülözhetetlenek. Az 1789-es
francia Nemzetgyűlés tagjai ugyanis a királyi önkényuralomról szerzett
tapasztalatok alapján attól tartottak, hogy a bűncselekménnyé nyilvánítás
lehetőségével a törvényhozás visszaélhet, és a szabadság semmivé lesz.
Ugyanezen Nyilatkozat szerint a szabadságba beletartozik mindaz, aminek
megtétele másnak nem árt. A magatartások elítélésének feltétele, hogy a
magatartás mások ártalmára legyen. Továbbá, hogy az állam nem okozhat nagyobb
hátrányt a büntetéssel, mint amit az elkövető okozott.
A klasszikus büntetőjogi
felfogástól eltérően a mai büntetőjogi rendszerekben egy sor magatartás pusztán
azért számít bűncselekménynek, mert a hatalmon levők ezt így vélik helyesnek. A
közfelfogás viszont nem feltétlenül követi ezt a hatalmi értékítéletet, s az
emberek nem látnak bűncselekményt ott, ahol a hivatalosságok szerint látniuk
kellene. 1843-ban a rajnai tartományi gyűlés elhatározta, hogy büntetendővé
teszi az erdőben lehullott gallyak szedését, hogy falopássá minősítik azt, amit
a szegények évszázadok óta megtehettek. Erre Karl Marx, aki ekkor még nem volt
marxista, az írta: „A nép látja a büntetést, de nem látja a bűntettet, és mert
látja a büntetést ott, ahol nincs bűntett, már ezért sem fog büntettet látni
ott, ahol büntetés van. Azzal, hogy a lopás kategóriáját ott alkalmazzátok,
ahol nem szabad alkalmazni, ott is megszépítettétek (a lopást), ahol alkalmazni
kell.”
Másfelől persze nem
tagadható, hogy a jog állásfoglalása, a magatartások megengedetté, támogatottá
vagy tiltottá nyilvánítása nemcsak a viselkedés költségeit befolyásolja.
Bizonyos határok közt a társadalmi normák átalakításával befolyásolhatóak az
egyének preferenciái, kedvtelései is, vagyis az, hogy minek mekkora értéket
tulajdonítanak. A gallyszedés tilalma a piaci társadalom igényeihez igazította
a tulajdon tartalmát. Az erdő értéke és felhasználásának hatékonysága megnőtt
az intézkedéssel. Hosszabb távon, különösen a falusi szegénység csökkenésével
és új tüzelési technológiák elterjedésével a falusi kemencék fűtése sem függött
a hullott fa begyűjtésétől, elfogadottabbá vált, hogy a hullott gally sem
közpréda, elvitele tehát helytelen. Mint az amerikai prohibicionizmus kapcsán
láttuk, az alkoholárusítás tilalma esetében viszont nem sikerült a társadalmi
normákat és ezzel a magatartás várható következményének értékelését
megváltoztatni. Másként alakult a dohányzás visszaszorítása. Az amerikaik e
viselkedést egyre költségesebbé tették, nemcsak abban az értelemben, hogy ma
ezer forintnál többe kerül egy csomag szívnivaló, hanem a dohányzási
lehetőségek visszaszorításával is. A jogi értékelés nyomán a társadalmi
felfogás is változott. A munkahelyen dohányzókat és a dohányzókat általában
társadalmi szankciók (pl. kiközösítés, némi megvetés) sújtják. Mindez
jelentősen csökkentette a dohányzást. A viselkedés társadalmi jelentése
átalakulhat a jogi normák hatására. Valaha jó fejnek számított, aki az
előírásokat megszegve bukósisak nélkül motorozott. Ma felelőtlen fickónak
minősül, és a motorosok abban versenyeznek, kinek a legdivatosabb a
bukósisakja.
Ahol a magatartás fokozódó
költségű tiltása nem találkozik társadalmi egyetértéssel, ahol a büntetést
aránytalannak érzik, ott feszültség keletkezik. Az ellenérzések még ott is
megjelennek, ahol egyébként éppen a társadalmi félelem keltette várakozásokat
véli kiszolgálni a szigorító törvényhozás és igazságszolgáltatás. Az utcai
szorongás nem szűnik meg, hiába kerül több elkövető börtönbe.
De mint a preferenciák
befolyásolása kapcsán láttuk, az igazságérzet nem mindig működik, ellenállását
megtöri a megszokás. Ezért különösen nagy a jogalkotó felelőssége. Montesquieu,
az államok természetének 18. századi francia búvára így ír: „Kétfajta
romlottság van; az egyik, amikor a nép nem tartja meg a törvényeket; a másik,
amikor a törvények rontják meg a népet: ez gyógyíthatatlan baj, mert magában az
orvosságban rejlik.” A bennünk rejlő irracionalitást kiszolgáló politikai
jogalkotás ezért veszélyes. Végkövetkeztetésem azonban reménytelibb, mint a
demokratikus jogalkotással nem számoló Montesquieu-é volt. A törvény nem
bizonyos, hogy végzetesen meg tudja rontani a népet. Egy demokráciában jórészt
idejében észre tudjuk venni, ha egy szorongásainkra választ adó rendszer nem
működik vagy túl költséges. A bennünk működő érzelmek - például az
igazságtalanság kiváltotta felháborodás - képesek ítéleteinket az ésszerűség
irányába módosítani.
|
||
|
|
|
||
|
|