PALLÓ GÁBOR
A MAGYAR TUDÓS-ZSENIK
I.
BEVEZETÉS
Az
tényleg igaz például, hogy Szilárd Leó merengéseivel kezdődik Richard
Rhodes gigantikus műve, az atombomba történetéről szóló reprezentatív
amerikai sikerkönyv. De az már nem biztos, hogy tényleg ki volt írva valami
fontos iroda falára, hogy nem elég magyarnak lenni, érteni is kell valamihez.
Bizton állíthatom viszont, hogy eleddig senkivel sem találkoztam, aki látott
volna magyart a forgóajtón hamarabb kijönni, mint az előtte belépő. Terjednek
legendák a magyar tudósok, magyar értelmiségiek egészen különleges
zsenialitásáról. Állítólag olyan gondolataik támadtak, melyek soha senkinek sem
juthattak volna eszébe így, ilyen tökéletesen, ilyen szellemesen.
Hogy
is áll a helyzet a zseniális magyar tudósok ügyében? A következőkben ennek próbálunk utánajárni a történetírás
tárgyilagos módszerével. Tudománytörténeti gondolkodásra invitálok tehát. Egy
nem sokak által űzött, de annál érdekesebb szakterületre. A tudománytörténet a
humán- és reáltudományok határán egyensúlyoz, egyik lábával az egyik nagy
kontinensen, másikkal a másikon. A történettudomány módszereit használja,
továbbá a filozófia és a szociológia szempontjait, de közben
természettudományokról beszél, nyelvezetüket, fogalmaikat nem kerülheti meg.
Tény,
hogy a 20. század tudományával foglalkozó történeti művekben gyakran
találkozunk a Rhodeséhoz hasonló jelenetekkel. Kicsit erősebben fogalmazva: a
jellegzetesen 20. századi tudományterületeken egyre-másra bukkannak fel magyar
nevek, de immár nem csupán anekdotikusan. A Nobel-díjas fizikus Enrico Fermi
felesége, aki kiváló könyvet írt az Amerikába emigrált tudósokról, már
külön fejezetet szentelt a magyar tehetség titkának. A magfizika, a
kvantumelmélet, a számítástudomány, a fizikai kémia és a biokémia történetében
klasszikusként cseng Wigner Jenő, Neumann János, Szent-Györgyi Albert,
Polányi Mihály és más magyarok neve. Thomas Kuhnt, a híres
tudományfilozófust követve azt mondanám, a tudománytörténetben kirajzolódik egy
sajátos magyar jelenség.
II.
A MAGYAR JELENSÉG
A
tudománytörténeti magyar jelenséget az alábbiak jellemzik:
1)
A népesség számához viszonyítva igen sok magyar tudós ért el kiemelkedő eredményeket
a 20. századi természettudományban.
2)
Ezek az eredmények a természettudományok markánsan újszerű ágaiban születtek.
Eredményei révén néhány tudós fellépett a történelem színpadára, és rendkívüli
ismertségre tett szert.
3)
A kiemelkedő eredményeket nagyobb részt azonban nem Magyarországon, hanem
külföldön érték el, miután a legsikeresebb tudósok elhagyták az országot.
4)
Kezdeti impulzusaik, szellemi alaptőkéjük mégis innen származott.
5)
Külföldön élve többé-kevésbé laza, de jól definiálható csoportot alkottak;
informális együttműködést alakítottak ki, amelyet kiterjesztettek a külföldön
és itthon élő kevésbé prominens magyar tudósokra is.
A
jelenséget egy tudóscsoport működésén tanulmányoztam, mely 25 tagot számlál (1.
táblázat). A listára két kritérium alapján kerültek a tudósok: magyarságuk
és a tudományos elithez való tartozásuk alapján.
Mindkét
kritériumot puhán definiálom, de nem parttalanul. Magyarnak azokat tekintem, akik
magyarként nőttek fel, gondolkodásukban világosan kimutathatóak a magyarországi
szocializáció nyomai: az itteni hagyományokon, az itteni életvilágban
nevelkedtek. Nem magyar származásúakról beszélek tehát, nem olyanokról, akik
magyaroktól származtak, nem is magyar születésűekről, akik itt születtek, de
nem magyarként szocializálódtak, hanem magyar tudósokról. Olyanokról, akiket
intuitíve magyarnak tekintünk minden családfakutatás vagy bonyolultan védhető
jellemzők felsorolása nélkül.
A
tudós elithez sorolom (a) a Nobel-díjasokat, (b) a tudósok közvélekedése
szerint a Nobel-díjasokkal azonos színvonalon állókat (a koronázatlan
királyokat) és (c) azokat, akik a befogadó országokban jelentős elismerést és
pozíciót értek el.
A
sokak által magyar Nobel-díjasnak tartott Robert Barany, Richard Zsigmondy
vagy John C. Polanyi nem került a listára, mert nem magyarként
szocializálódtak, sőt a határesetnek tekinthető Kemény János
matematikust, a basic programnyelv kidolgozóját sem vettem be. Másrészt a
némelyek által nem magyarnak tekintett német náci Lénárd Fülöp bekerült
a csoportba, mert magyarként szocializálódott. Persze az is vitatható, ki
tartozik a tudományos elitbe. Meglehet, Lax Pétert, Gróf Andrást, vagy
akár Halmos Pált és még egy sor matematikust és másokat szintén a
csoportba kellett volna sorolni. Mivel azonban ezúttal nem dicsőségtáblát
készítünk, hanem egy jelenséget tanulmányozunk, a vizsgált csoport némileg
elmosódott határai, összetételének vitathatósága nem zavaró, legalábbis akkor,
ha döntő hiányok nincsenek, és azt remélem, nincsenek.
III.
„MAGYAR JELENSÉG” VAGY „ZSENIÁLIS MAGYAR TUDÓSOK”?
Amikor
magyar zsenikről beszélünk, hallgatólagosan föltételezzük, hogy az eredményeket
a tudósok egyénenként érik el. Például, hogy Hevesy György egyszer csak
felismerte a radioaktív anyag alkalmasságát nyomjelzésre; vagy hogy Wigner Jenő
elmélyült munkával rájött a szimmetriák jelentőségére a mikrofizikában. Azt
képzeljük, a tudományos eredmény a köznapi emberek számára felfoghatatlanul,
titokzatosan működő lángelmék, azaz egyének, egyes istenáldotta vagy -verte
különcök, az örültséggel határos individuumok terméke. Ennek megfelelően
félelemmel vegyes tisztelettel emlékezünk rájuk - lehetőleg díszes
ünnepségeken.
Manapság
a tudománytörténészek, a filozófusok és a tudományszociológusok jelentős része
azonban inkább kollektívák számlájára írja a nagy eredményeket. Azt gondolják,
hogy még a legnagyobb eredménynek is csaknem minden eleme, minden
mozaiklapocskája létezett már az eredmény megszületése előtt. Sokan hordták
össze a lapocskákat, legtöbbjük csaknem elfelejtett kutató, akiket csak a
történészek tartanak már számon. A nagy eredmény alkotójának teljesítménye
elsősorban annak a felismerését jelenti, hogy a már ott lévő lapocskák képet
alkotnak, hogy a részek egy korábban észre nem vett egész alkotóelemei.
Közelről nézve egészen kicsinek és természetesnek tűnő lépés ez. Hevesy a
kémiai analízis és a radioaktivitás terén számtalan mások által létrehozott
ismeretet mozgósított, amikor megtalálta a nyomjelzést, Wigner megértette a már
kész matematikai csoportelméletet és fölismerte kvantumfizikai
alkalmazhatóságát. A tudósok kortársaikkal és elődeikkel együtt, kollektívát
alkotva érik el eredményeiket.
A
nagy magyar tudósok szempontjából is ez a kollektíva-felfogás látszik ésszerű
megközelítésnek. Ha egyéneknek tekintjük őket, mit mondhatunk a magyar
hozzájárulásról a 20. századi tudomány történetéhez? Legfeljebb azt, hogy
születtek itt zseniális tudósok, akiket az antiszemita szélsőjobboldali
politika, később a kommunisták elüldöztek; és hogy Magyarország soha nem is
igyekezett biztosítani az alkotás feltételeit az itt született zsenik számára.
Tiszteletre egyáltalán nem méltó magatartásával tehetségeit eltaszította
egészen a tudományos világ centrumaiig, ahol szárba szökkent alkotóképességük.
Állításom
az, hogy ennél többről van szó. Arról, hogy amikor el kellett menekülniük, már
magyarok voltak. Olyan intellektuális tartalmat vittek magukkal, mely megjelent
tudományos munkásságukban. Az, hogy magyarok voltak, több mint személyes vonás,
amilyen mondjuk a szemszín vagy a testsúly – ez utóbbiak egyáltalán nem
befolyásolják a tudományos eredményeket.
Vonzóbb
feladat a magyar jelenség, azaz egy tudóscsoport tevékenységének elemzése, mint
párhuzamos életrajzok készítése a zseniális magyar tudósokról. Próbáljuk inkább
megkeresni, hogy személyükön keresztül mit adott a magyar kultúra az egyetemes
tudománynak.
IV.
A MAGYAR TUDÓS-ZSENIK MINT ÖNÁLLÓ CSOPORT
Számtalan
jele van annak, hogy a magyar jelenség tudósai egymással alkotott szoros
kapcsolataik révén önálló csoportként viselkedtek. Együttműködésüket szervezet
nem szabályozta: laza, informális hálózatot (network) alkottak. Ennek magva nem
Magyarországon, hanem Németországban, Berlinben alakult ki Polányival és
Szilárddal a középpontban. Lényege a folytonos kommunikáció, a vitatkozás
tudományos, politikai és köznapi ügyekről. Hogy ez Polányi laboratóriumában
zajlott vagy Szilárd lakásán, vagy éppen Einstein statisztikus mechanika
szemináriumán, nem számított. A kávéház, ahol Szilárd elmondta Gábor
Dénesnek, hogyan lehetne elektronmikroszkópot készíteni, vagy az állatkert,
ahol Wigner a fizikai absztrakciókról elmélkedett Tellerrel, egyaránt
alkalmas volt a beszélgetésre.
És
természetesek is voltak ezek a kötetlen eszmecserék a tudósok számára, hiszen
ilyenkor pesti életüket folytatták, az informális körökbe szerveződés itteni
szokását. Ilyen volt például a Galilei Kör, a Társadalomtudományi
Társaság, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesülete, vagy Polányi
édesanyjának híres értelmiségi szalonja. Ez utóbbiban Pólya György
Karinthyval beszélgetett, Ady Endre a kémikus Liebermann Leóval,
Tangl Ferenc fiziológia professzor (mellesleg Polányi Mihály kedvenc
professzora) Jászai Marival. Számtalan ilyen fesztelen baráti társaság
létezett. Nem kevesebb híres kávéház, ahol az emberek írtak, vitatkoztak,
röviden: alkottak. A társaságok, szalonok, kávéházak pompás teret képeztek a
nagyban zajló világmegváltás, filozófia, politika, művészet, tudomány, üzlet,
barátság és szerelem számára.
Mi
sem lehetett természetesebb a Zürichben tanuló Neumannak vagy a
Lipcsében dolgozó Tellernek, a Breslauban doktoráló Kürtinek, mint az,
hogy ha Berlinbe vetődött, gondolkodás nélkül csatlakozzon ott élő
sorstársaihoz, külön nyilatkozat nélkül belépjen a hálózatba. A hálózat
szerepet játszott sikereikben. Számos ügyben együtt, egymásra támaszkodva, vagy
éppen egymással vitatkozva léptek fel. Ez pedig fokozta hatékonyságukat,
például azzal, hogy ismertté tette őket, nem csak egyenként, hanem együttesen
is.
V.
KÖZÖS INTELLEKTUÁLIS VONÁSOK
A
csoportnak bizonyos belső koherenciát biztosított, hogy tagjai gondolkodásában
számos közös vonás alakult ki. Mi több: ezek olyan vonások, melyeket vissza
lehet vezetni magyarországi gyökerekre. Éppen ezek az intellektuális
tulajdonságok lennének azok, melyek révén a magyarországi kultúra hozzájárult
az egyetemes tudomány fejlődéséhez. Megjegyzendő viszont, hogy ezek a vonások
az egész csoportra érvényesek, de nem minden egyes tagra - egyéni kivételek
mindegyik esetén találhatók.
1.
Elméleti beállítottság. A magyar jelenséget képező tudósok a tudományos
feladatokat tágas elméleti perspektívából közelítették meg, amit megkönnyített
jellemzően kiemelkedő matematikai készségük. Nemcsak Neumann és a matematikusok
rendelkeztek egészen ritka matematikai képességekkel, hanem például Wigner,
Teller, sőt a mérnököknél egészen ritka módon Kármán is, vagy a
közgazdász Harsányi. A matematikai, illetve elméleti kiválóság összefüggött
a századforduló táján Magyarországon kialakult matematikai (iskolán belüli és
kívüli) oktatási, tehetség-kiválasztási rendszerrel, ideértve a Középiskolai
Matematika Lapok és az évenként ismétlődő matematika- és fizikaverseny
fontos szerepét, továbbá a Fejér Lipót és mások nevével fémjelzett
jellegzetes magyar matematikai gondolkodást.
2.
Gyakorlatiasság. Az elméleti beállítottsággal együtt jelentkező
gyakorlatorientáltság összefüggött azzal, hogy a csoportból meglepően sokan
végeztek kémiai stúdiumokat, illetve műszaki egyetemet. Többen a kémiában érték
el legnagyobb eredményeiket (Hevesy, Oláh), mások előbb vagy utóbb
pályaelhagyókká váltak (pl. Neumann, Wigner). A kémiai tudás azért volt
gyakorlatibb, mint a fizika, mert a kémiában már az ismeretek szintjén is
összekapcsolódik a tisztán tudományos megközelítés az ipari, sőt üzleti
tevékenységgel, azaz a földközeli gyakorlattal. Éppen ez az oka annak, hogy a
kiváló matematikus, spekulációra hajlamos fiatalok éppen a kémiára adták
fejüket. A magyar családok helyzetmegítélése azt sugallta, hogy kiváló fiaikat
a kémia vagy más gyakorlati (orvosi, mérnöki) területek felé irányítsák. Már a
század elején kételkedtek Magyarország politikai, gazdasági jövőjében. Úgy
gondolták, célszerű olyan fejben hordható tőkével rendelkezni, amely külföldön
is hasznosítható: megélhetést is ad, de az intellektuális igényeket is
kielégíti. Erre pedig éppen a kémia alkalmas leginkább.
3.
A modern területek iránti vonzódás és a kompetitivitás. A csoport tagjai az újonnan keletkezett,
modern szakterületeken (radiokémia, biokémia, röntgen-szerkezetvizsgálat,
kvantummechanika, magfizika stb.) érték el legfontosabb eredményeiket. Az itt
végbemenő példátlanul gyors fejlődés óriási versenyt idézett elő. A fellendülő
területek mindig több lehetőséget kínálnak az új eredmény elérésére, mint a
klasszikus, megállapodott diszciplínák. Márpedig aki jó eredményt ért el, igen
hamar szert tehetett tudományos hírnévre, vele esélyre, hogy állást kapjon az
erősen hierarchizált német tudományos rendszerben, később Amerikában.
A
magyar jelenség tudósai bevándorlók voltak, lényeges versenyhátránnyal a
helyben nevelkedettekkel szemben. Számukra a modern területek a nyíltabb
verseny lehetőségét kínálták. Másfelől a szorongásteli hazai környezetből magukkal
hozták azt az érzést, hogy a puszta túlélés föltétele a kiválóság, nem elég
csupán jónak lenniük valamiben.
4.
Sokoldalúság. Többen értek el kiemelkedő sikereket szakmájuk igen
különböző ágazataiban, kivált a matematikusok és a fizikusok. A vegyész Hevesy
elsőrangú eredményeket mutatott föl a szervetlen kémiában, a fizikai kémiában,
az analitikában, a geokémiában. Polányi foglalkozott kolloidikával,
közgazdaságtannal, röntgenkrisztallográfiával, reakciókinetikával. Sokan
szakterületüktől távoli tudományágakban is igen eredményesnek bizonyultak:
például Szilárd a biológiában, Hevesy az orvostudományban. Többen vonzódtak a
tudománytól távol eső más szellemi területek, például a különféle művészetek
iránt: Teller, Orowan és Békésy egészen kiválóan zongorázott, sőt utóbbi
kiemelkedő művészettörténész is volt.
5.
Problémamegoldás és filozófia. A magyar jelenség tudósai szinte minden
intellektuális probléma megoldása iránt szenvedélyesen érdeklődtek. Pólya és Lakatos
magát a problémamegoldást fő kutatási témái közé sorolta. Ha szinte minden
probléma érdekes, fontosságuk szerint prioritási sorrendbe kell állítani őket.
A sorrend meghatározása filozófiai, világnézeti elkötelezettség függvénye.
Legtöbben
nagyon érdekes művekben fejtették ki filozófiájukat. Lénárd, Wigner, Teller
vagy Szent-Györgyi saját szakmájával kapcsolatban fogalmazott meg filozófiai
reflexiót, de önálló rendszer kifejlesztésére nem vállalkozott. Gábor Dénes,
Orowan, Szilárd és Szent-Györgyi a társadalom jövőjét fürkészte nem kevés aggodalommal.
Pólya és Harsányi komoly filozófiai stúdiumok után fogott filozófiai
munkásságba. Polányi és Lakatos viszont az aktív filozofálás felé fordult, és
kiemelkedő eredményeket ért el műveivel.
Többségük
gondolkodásmódját a szcientista pozitivizmus jellemzi. A tudomány és a tudósok
kívánatos társadalomirányító szerepére vonatkozó nézeteik a jól ismert
racionalista optimizmust követték: a tudomány eszközeivel minden létező
probléma elvben megoldható, beleértve a politikai, társadalmi problémákat, az emberiség
ésszerű jövőjének meghatározását.
6.
Politikai elkötelezettség és aktivitás. Ez a sokoldalúsággal és
filozofálási hajlandósággal összefüggő vonás tette a csoport több tagját
közismertté a széles publikum előtt is. De csak a politizálási igény volt közös,
a nézetek messze nem. Igaz, Lénárdot és Lakatos bizonyos korszakát kivéve
minden tagot jellemzett a totalitarizmusellenesség, ami legmarkánsabban a
második világháború alatti tevékenységükben nyilvánult meg: Kármán vezető
szerepet vállalt az amerikai légierő fejlesztésében, Szilárd, Wigner, Teller és
Neumann az atombomba létrehozásában. Magyarországon Szent-Györgyi antifasiszta
pártvezető is volt.
Felléptek
tehát a világtörténelem színpadára: a forró és a hidegháború időszakának
jelentős formálóivá váltak, még akkor is, ha Szilárd, Szent-Györgyi és mások a
fegyverkezés és a szuperhatalmak közötti viszony ügyében más elveket képviselt,
mint Teller, Wigner és Neumann.
A
sokoldalúság, az igény minden probléma megoldására, a világmegváltó filozofálás
és persze a szaktudósoknál szokatlanul intenzív politikai aktivitás jellegzetes
magyar értelmiségi tulajdonságok. A modernség és a sokoldalú műveltség még a
konzervatív mentalitású családokban vagy személyek számára is természetes
követelmény, sőt életmód volt a századforduló Magyarországán, főként
Budapesten. A felsorolt intellektuális tulajdonságok nem egy vagy néhány
konkrét tényezővel magyarázhatók, hanem egy életformával, mely összefügg
Budapest látványos fejlődésével, és modern szellemi életével (Ady, Bartók, a
modern festők, a pszichoanalízis, Lukács, Mannheim stb.), az izgalmas
sajtóval, a kávéházakban folyó politikai vitákkal, léhaság és komolyság, vicc
és elmélyültség keverékével, azzal a nyitott, frivol világgal, melyet a
kozmopolita metropolisz teremtett. Mindez megmagyarázza a magyar jelenség
tudósainak filozófiai irányultságát, politikai érdeklődését, de a sokaknál
tapasztalható erős antikommunizmust nem. Ezt inkább általános antitotalitárius
beállítottságukra lehet visszavezetni, amely az életük különféle szakaszaiban
felgyűlt tapasztalatok eredménye.
VI.
A siker okai
A
magyar jelenséghez sorolt tudósok kiemelkedő sikereket értek el. Amikor
sikereik okát összefüggésbe próbáljuk hozni magyarságukkal, fontos
hangsúlyozni, hogy sikereik és nem zsenialitásuk okát keressük, hiszen abból
indultunk ki, hogy egy tudománytörténeti, azaz kulturális jelenséget elemzünk,
nem egyéni pszichológiai, ha tetszik, biológiai eredetű képességeket. A sikerek
okát is az egyéneken kívül eső tényezők között keressük tehát.
Ez
az egyetlen mód arra, hogy elkerüljünk egy csapdát. Azt, hogy abból a tényből,
hogy a magyar jelenség minden tudósa külföldre került, azt a következtetést
vonjuk le, hogy csak az okos, aki egy tudományos centrumban dolgozik, aki itt
marad, tehetségtelen. Szó sincs arról, hogy az országhatáron valamiféle szűrő
működne, mely átengedi az okosakat, itt tartja a butákat. Nagy tehetségek
maradtak Magyarországon is, csak nem váltak olyan sikeressé, mint a listán
szereplők. Az igazi kérdés tehát nem a tehetség forrása, hanem a sikeré.
A
magyar tudós-zsenik sikereit három önmagában is bonyolult történeti folyamat
összjátékával magyarázhatjuk.
1.
A tudománytörténeti tényező. Az elemzett intellektuális vonások
különleges tudománytörténeti folyamat következtében váltak kiemelkedően
fontossá. A folyamat a lehető legmélyebben átalakította a természettudomány
szemléletmódját és módszereit. Eredményeként létrejött mindaz, amit modern
tudománynak nevezünk, szemben a klasszikus természettudományokkal. Ennek során
a fizika óriási súlyra tett szert mind a kémiában, mind a biológiában (a
kísérleti módszerekben és az elméleti interpretációkban egyaránt) és egyéb
rokon területeken. Míg a század elején, éppen az iparhoz való közelsége miatt,
a kémia volt a vezető tudomány, ezt a szerepet fokozatosan átvetette a fizika,
majd pedig a biológia. Közben mindhárom diszciplína a lehető legmélyebben
átalakult. A fizika elszakadt a mechanikai szemléletmódtól: a műszerek
működését és az eredmények értelmezését, nemkülönben az adatok értékelését és
egész gondolatrendszerét egyre inkább csak az absztrakt matematika nyelvén
tudta kifejezni. A kiemelkedő elméleti készség, a kiváló matematikai tudás és
képesség egyenesen kitárta a csak nagyon kevés tudós számára befogadható új
gondolatokra nyíló kaput. Ez a tudománytörténeti környezet és a merőben új
ágazatok születésekor támadó erős kompetíció otthonos helyzetet teremtett a
versenyeken nevelkedett magyarok számára.
A
modern tudomány másik jellegzetessége, hogy egyre növekvő szerepet játszik a
gyakorlatban, kezdetben főként az iparban, majd a mezőgazdaságban, később egyre
több területen. Az elektrotechnikából és szerves vegyiparból kiinduló folyamat
a bennünket foglalkoztató időszak során az atombomba elkészítésében kulminált.
Mára szinte minden jelentősebb piaci siker az áruban foglalt tudás értékétől
függ. Ez a tudománytörténeti jellegzetesség alkalmazói mérnöki készségeket
követelt. Márpedig a magyar jelenség tudósai kiváló matematikai készségük
mellett gyakorlatiasan gondolkodni is megtanultak. Vegyészi, mérnöki, illetve
orvosi képzettségük tudományos sikereik egyik forrásává vált. Legalábbis ezt
mutatják az olyan eredmények, mint amilyeneket a katonai alkalmazás, kivált az
atombomba előállítása terén mutattak fel, de Szent-Györgyi C-vitaminja, Hevesy
radioaktív nyomjelzése, Neumann számítógépe, Gábor Dénes holográfiája vagy
Kármán szuperszonikus repülői nem kevésbé.
Az
egyetemes tudománytörténet alakulása tehát pontosan azt igényelte, amiben a
csoport tudósai kiemelkedő teljesítményre voltak képesek.
2.
A magyarországi szociológiai tényező. Sokan a magyarországi iskolák
kiválóságából vezetik le a magyar tudósok sikereit. Valójában ezek a
gimnáziumok, még ha némelyikük csakugyan európai színvonalat képviselt is,
annyira mégsem voltak jók, hogy megmagyarázzák a magyar jelenséget. A
gondolkodásbeli sajátosságok általánosabb vonásokat mutattak, semhogy valamely
szaktárgy iskolai oktatásához lennének köthetők.
Nem
látszik kielégítő magyarázatnak az sem, hogy a magyar jelenséget a zsidó
szellemi hagyománnyal magyarázzuk csupán azért, mert a csoport tagjainak
többsége történetesen zsidó volt. A magyar jelenség szerintem nem csupán a
zsidóság, hanem a magyarországi polgári középosztály (beleértve a
felsőközéposztályt) történetével hozható összefüggésbe. Erre az osztályra
hárult a 19. században szükségessé váló modernizáció számtalan gazdasági és
jogi feladata. Ám ez az osztály nem a hagyományos magyar (nemesi vagy paraszti)
osztályokból verbuválódott. A fokozatosan liberalizálódó gazdasági és jogi
lehetőségeket megragadták a nem hagyományos magyar osztályokhoz tartozók:
zsidók, németek, szerbek, horvátok stb. Ők váltak néhány évtized alatt a
társadalmi élet legdinamikusabb szereplőivé. Tehát nem a zsidó vallási
hagyomány vagy az ennek tulajdonított speciális gondolkodásmód rejlik a
jelenség mögött, hanem a társadalmi hierarchián nagy energiával fölfelé mozgó,
szekularizált vagy szekularizálódó, a magyarsághoz asszimilált vagy
asszimilálódó középosztály mentalitása. Ehhez járult az ösztönző multikulturalitás,
a társadalmi, gazdasági fellendülés, az élénk kulturális háttér és a családi,
iskolai és iskolán kívüli neveltetés.
3.
A migráció. A tudománytörténeti magyar jelenség lényeges eleme a
külföldi érvényesülés. Nincs értelme azonban feltételezni, hogy minden
tudományos tehetség elhagyta az országot. Valószínű viszont, hogy a
kompetitívebb hajlamúak, a kockázatot inkább vállalók, a képességeikben jobban
bízók tették ki magukat a centrum szigorú mércéjének.
Ha
néhány itthon működött tehetség sorsával hasonlítjuk össze a magyar jelenséget
képező tudósok sorsát, emigrációjukat döntő tényezőnek kell tekintenünk. Bródy
Imre nem élte túl a holokausztot, Korodi Albert nagy nehézségekkel
túlélte, aztán a Rákosi rendszert is, de már nem Einsteinnel vagy Szilárd
Leóval dolgozott együtt, és nem világrengető problémákkal foglalkozott.
A
tudósok Magyarországon aligha láttak volna neki az atombomba kifejlesztésének
vagy a számítógép gyártásának. Aligha találkoztak volna olyan feladatokkal,
amelyek egyszerre hozták mozgásba a felsorolt intellektuális vonásokat.
Márpedig a sikerek alapvető eleme volt, hogy a Magyarországról hozott szellemi
muníciót korszakos feladatok megoldására használhassák fel. Az elvándorlás
juttatta a tehetségeket a centrumba, azaz a kiemelkedő kutatási eredményekhez
szükséges anyagi, emberi és intézményi feltételek közé. Mert a 20. századot nem
Magyarországon csinálták, hanem Németországban, Amerikában és néhány más
országban.
*
* *
Nem
könnyű a jelenre vagy a jövőre vonatkozó tanulságokat levonni a magyar
tudós-zsenik történetéből. A magyarországi kultúra óriási eredménye, hogy
sikerült olyan tudósokat produkálnia, akik a centrumban is meghatározó szerepet
tudtak betölteni. Ez a múlt. De persze a Magyarországon elért tudományos eredményeket
is nemzetközi standardokkal mérik, azok színvonalának alkalmazkodnia kell a
kívül támasztott követelményekhez. Ez pedig nélkülözhetetlenné teszi, hogy
állandó és eleven kapcsolat létezzen a centrum, illetve más régiók
tudományával. Ebből a szempontból a magyar jelenség egyik komponense, a
hálózatképzés óriási tanulságot rejt magában.
Amikor ugyanis a magyarországi tudósközösség egyértelmű veszteségnek tekinti, hogy legnagyobb tehetségei rendszeresen elvándorolnak, érdemes lenne mérlegelnie annak jelentőségét is, hogy az elvándorlás nyomában kiépülő hálózat egyrészt a legközvetlenebb csatornán keresztül juttathatja ide az ott képződött tudást, szervezeti és szemléleti mintákat, másrészt tág teret nyit a centrumhoz fűződő, ezer előnyt nyújtó tudományos kapcsolatok számára.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Bibliográfia |
|
Allibone,
T. E.: Dennis Gabor,
In: Biographical Memoirs of Fellow of the Royal Society, 1980: 107-147. von
Békésy, Georg: Some Biophysical
Experiments from Fifty Years Ago, In: Annual Review of
Physiology, 1974/36: 1-16. von
Békésy, Georg: Success and Failure
of Teamwork in Biology and Medicine, In: Perspectives in
Biology and Medicine, 1970/14: 69-81. Blumberg,
S. A., Owens G., Egri Gy.: A
Terfort utcától a hidrogénbombáig, Budapest, Magyar Világ
Kiadó, 1989. Broad, W.
J.: Teller háborúja,
Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Chayut,
M.: From Berlin to Jerusalem:
Ladislaus Farkas and the Founding of Physical Chemistry in Israel,
In: Historical Studies of Physical and Biological Sciences, 1994, 24: 237-63. Czeizel
E.: Tudósok, gének, dilemmák: A magyar
származású Nobel-díjasok családfaelemzése, Budapest, Galenus
Kiadó, 2002. Dániel J.:
Békésy György,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. Edson, L.,
Kármán T.: Örvények és Repülők:
Kármán Tódor élete és munkássága (ford.: Jereb Gábor),
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. Frank, T.:
Genius in Exile: Professional
Immigration from Interwar Hungary to the United States, New
York: Peter Lang, 1999. Gellai B.:
A "belső kell": Lánczos
Kornél élete és munkássága, In: Magyar Tudomány, 1993/38:
1139-1148. Grove, A.
S.: Swimming Across: A Memoir,
New York, Warner Books, 2001. Hoffman,
P.: The Man who Loved only Numbers:
The Story of Paul Erdös and the Search for Mathematical Truth,
London, Fourth Estate, 1998. Koestler,
A.: Nyílvessző a végtelenbe,
Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Lanouette,
W.: Szilárd Leó: Zseni árnyékban,
Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1997. Levi, H.: George de Hevesy: Life and Work,
Copenhagen, Rhodos, 1985. Long, J.: Lakatos in Hungary, In:
Philosophy of the Social Sciences, 1998/28: 245-311. Macrae, N.:
John von Neumann,
New York, 1992. Marx Gy.: A marslakók érkezése, Budapest,
Akadémiai Kiadó, 2000. Marx Gy.: Szilárd Leó, Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1998. Marx Gy.: Wigner Jenő, Budapest, Akadémiai
Kiadó, 2002. Moss, R.
W.: Free Radical: Albert Szent-Gyorgyi
and the Battle over Vitamin C, New York, Paragon House
Publishers, 1988. Nabarro,
F. R. N., Argon A. S.: Egon Orowan,
In: Manuscript for the Biographical Memoirs of the Fellows of the Royal
Society, 1989. Oláh Gy.: Életem és a mágikus kémia: Egy Nobel-díjas
önéletrajzi gondolatai, Budapest, Better Kiadó, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 2002. Rácz A.: Pólya György 1887-1985, In:
Magyar Tudomány, 1986/ 2:72-80. Szabó T.,
Zallár A.: Szent-Györgyi Albert
Szegeden és a Szent-Györgyi gyűjtemény, In: Szeged: Csongrád
Megyei Levéltár, 1989. Teller E.:
Huszadik századi utazás tudományban
és politikában, Budapest, Huszadik Század Intézet, 2002. Wigner, E.
P.: Michael Polanyi,
In: Biographical Memoirs of the Fellows of the Royal Society, 1977/23:
413-48. Wigner
Jenő emlékiratai Andrew Szanton lejegyzésében (ford.: Mente
Éva), Budapest, Kairosz Kiadó, 2002. |