NÁDASDY ÁDÁM
MIÉRT VÁLTOZIK A NYELV?
I. A NYELV VÁLTOZÁSA KÉSVE ÉS NEHEZEN FIGYELHETŐ MEG
Az emberi
tudomány csak meglepően későn — úgy a 18. század végén — vette észre, hogy a
nyelvek változnak. Azt addig is látták, hogy sokféle nyelv van, sőt hogy az
egyes nyelveknek is vannak változataik, hogy más az ausztriai német, a svájci
német és a hamburgi német. De hogy ez a sokféleség valamilyen szisztematikus
fejlődés, szabályszerű változás eredménye lehet, azt csak a 19. század elején
sikerült bizonyítani. Jegyezzük meg, hogy a biológia is hasonló cipőben járt:
ekkor vette észre Darwin, hogy az élővilág is változik, és hogy a szabályos,
rendszerezhető változások gyakran felszíni sokféleséget hoznak létre.
A
felvilágosodásig a tudomány úgy vélte: a nyelvekben a szavak változnak, és
attól mások az egyes nyelvek is, hogy más szavakat használnak. A korai
nyelvészeti kutatások egyik felfedezése volt, hogy ez nem így van: az igazi
nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik.
Például ha egy nyelvben megjelenik a névelő (mint a 15. századi magyarban: a
kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelező használni; nincs olyan, hogy a
névelőt csak a kutya szó előtt vezetik be, vagy mondjuk a háziállatok előtt. Ha
van névelő, kötelező használni — feltéve persze, hogy használatának nyelvtani
körülményei fennállnak. Mint a fizikában: ha valami vizet tartalmaz, akkor
annak kötelező megfagynia — feltéve, hogy hőmérséklete 0º C alá süllyed.
Ha egy finnugor szó p-vel kezdődött, akkor a magyarban f-fel kell kezdődnie,
bármit jelent, bármilyen szófajú vagy nyelvtani szerepű. Például finn pää –
magyar fej; vogul pun – magyar fon; osztják pir – magyar far; cseremisz pu –
magyar fa. Ez igazi nyelvi változás, mert nem egy szót, nem is egyes szavakat,
hanem egy kategóriát érint, a finnugor szókezdő p- hangot. Az, hogy ma a
finnugor nyelvek annyira különböznek egymástól, az sok-sok ilyen szabályszerű
változás eredménye. Ezek a szabályok egyben megalapozzák azt a szilárd
tudásunkat, hogy a magyar finnugor nyelv.
A változás csak
szabályszerű lehet, mert a nyelv: rendszer, nem pedig elemek (szavak, hangok,
stb.) halmaza. Az olyan változás, amely csak egyetlen szót érint, nem számít
nyelvi változásnak. Ha például holnap reggeltől jármű helyett mindenki azt
mondaná: vehikulum, ez nem volna nyelvi változás, csak egyetlen elemet érintő
lexikális csere volna.
A nyelvi
változás a kortárs megfigyelő számára nehezen látható, több okból is. Az első
ok, hogy a változás általában két-három generáció alatt zajlik le, tehát az
egyes ember számára — különösen a múltban, amikor rövidebben éltek az emberek —
észrevétlen maradt. A magyarban például régebben az ny hang hasonult az utána
álló hanghoz. Így mondták:
torony, de fölment a toromba;
hány ember, de hán katona;
kormány, de kormánválság.
Ez az „ny-hasonulási”
szabály a 20. század elején megszűnt működni a művelt köznyelvben (csak a
Felvidéken él, regionális szinten). Fiatal koromban még hallottam a toromba
formát az idősebbektől, akik a 19. század végén születtek. Ma már a legtöbb
beszélő nem emlékszik erre, nincs tudatában, hogy itt egy nyelvi változás
zajlott le, egy szabály törlődött, s ma az ny hangot minden helyzetben ny-nek
mondjuk: toronyba, hány katona, kormányválság.
A másik
tényező, amely miatt a nyelvi változás nehezen vevődik észre, az, hogy együtt
mutatkozik más jelenségekkel, például az életkorral. Az öregek beszéde mindig
más, mint a fiataloké: hanghordozásuk, gyakori habozásuk öregessé teszi a
beszédüket. Ha egy aggastyántól ezt halljuk: „Na, és erre... mit is akarok...
ja, fiacskám, hogy fölmentünk a toromba.” — azt látjuk: milyen öregesen beszél,
és nem vesszük észre, hogy a toromba nem az öregség miatt van, hanem mert ő még
a nyelvi változás onnansó oldalán áll. Ő fiatalon is így mondta; mi viszont,
akármilyen öregek leszünk, nem fogjuk azt mondani, hogy toromba, mert ezt a
szabályt nem használjuk. Az öregek ráadásul más életanyagot közvetítenek, más
szokásokról beszélnek, más metaforákat használnak, azt mondják: Sztalin, meg
mángorló, meg belógat („átver, becsap”) — s így nehezebben vesszük észre, hogy
e felszíni, periférikus (mert kultúra-függő) vonások mögött igazi nyelvi
változások is vannak, amelyek témától, életanyagtól függetlenek, például hogy
ők inkább azt mondták: szét nem szedhető, mi meg inkább azt mondjuk: nem
szétszedhető.
A harmadik
tényező, amely nehezíti a nyelvi változás észrevételét: az írásbeliség. Az
írásnak éppen az állandóság a lényege, arra van kitalálva, hogy a változatokat
elkendőzze. Azt tanuljuk az iskolában, hogy egyéni beszédszokásunktól
függetlenül valamit így és így kell írni. Például én úgy mondom: kiván, tizes,
viziló, rövid i-vel, de hosszúval írom, mert az iskolában így tanultam, és
fegyelmezetten betartom az Akadémia helyesírási szabályzatát. (Azt persze egy
percig se szabad hinni, hogy a „kiván” ejtés kevésbé volna helyes, mint a
„kíván”.) Közismert példa az is, hogy a magyar helyesírás nem veszi tudomásul,
hogy az ly mint hang megszűnt létezni, helyette mindenütt j-t ejtünk, azaz ma
már súlyt = sújt.
A nyelvi
változást tehát három okból nehéz tetten érni: egyrészt mert lassan történik,
másrészt mert más tényezőkkel keveredik, harmadrészt mert az írott szöveg
gyakran elkendőzi.
II. A NYELVI
VÁLTOZÁS NEM AZONOS AZ ÍRÁS VÁLTOZÁSÁVAL
El kell
oszlatnom egy gyakori félreértést: a dolog fordítva se igaz. Az írás is szokott
változni (ha ritkábban is, mint maga a nyelv), ám ez nem feltétlenül tükröz
nyelvi változást. Az írás csak ruhája a nyelvnek, emberalkotta kódolási
technika, mellyel a hangzó nyelvet papíron igyekszünk megjeleníteni. Az írás
vagy tükrözi a nyelv valóságát, vagy nem
A Halotti
Beszédre ránézve elámulhatnánk: íme, mennyit változott a nyelv! Ám a szöveg
szokatlan külleme, a betűk maitól eltérő használata nem minden ponton jelent
nyelvi változást. Tekintsük az első három szót.
|
A Halotti Beszéd első három szava Kódex: Latiatuc feleym sumtuchel Mai írással: Látjátuk feleim szümtükhel Mai alakja: Látjátok feleim szemetekkel |
Távolról sincs
annyi különbség, mint első látásra hinnénk. Az első szóban, a Latiatuc-ban csak
az u hang különbözik a maitól; a feleym-ben semmi; a sumtuchel és a mai
szemetekkel között már több különbség van. Az azonban, hogy a kódex a [k]
hangot c betűvel, a [j] hangot i-vel, az [sz] hangot s-sel jelöli, puszta
kódolási kérdés, melyről ráadásul az akkori magyar beszélőknek fogalmuk se
volt.
Vegyük észre
viszont, hogy az egyik legjelentősebb különbség a 12. századi és a mai magyar
között, hogy ekkor még nem használtak névelőt. Azt mondja a szöveg: odutta vola
neki Paradicsumut („adta vala neki a Paradicsomot”), csakhogy a Paradicsumut
előtt nincs névelő! Ez a mai nyelvben megengedhetetlen volna: itt egy komoly
szabályváltozás zajlott le, mely a névelőt mostanra kötelezővé tette.
Hadd mutassak
egy még látványosabb példát. A török nyelvet évszázadokig az arab ábécé
betűivel írták, hiszen a muzulmán kultúrkörbe tartozik. 1928 január elsején a
törökök rendeletileg áttértek a latin betűs írásra, melyet ma is használnak.
Vessünk egy pillantást a kétféle írásra: mindkettő török szöveg.
Az írás
megváltozott, a török nyelv azonban ugyanaz maradt: a törökök másnap is
ugyanúgy beszéltek és ma is ugyanúgy beszélnek, mint az arab betűs időkben.
Az írást és a
nyelvet tehát gondosan meg kell különböztetni. Nézzünk erre néhány magyar
példát az utolsó kétszáz évből:
Nyelvi
változás — írásváltozás
|
|
Nyelvi
változás |
Csak
írásváltozás |
||
|
|
írott
alak |
ejtett
alak |
írott
alak |
ejtett
alak |
|
régebbi |
folyó,
toronyba |
[foλó],
[toromba] |
tsík,
lócza |
[csík],
[lóca] |
|
mai |
folyó,
toronyba |
[fojó],
[toronyba] |
csík,
lóca |
[csík],
[lóca] |
A csík, lóca
esetében nem történt nyelvi változás, csak írásváltozás, mert a beszélt forma
azonos maradt; a folyó, toronyba esetén viszont valós nyelvi változás történt,
mert a beszélt forma változott meg: az ly-ból (minden szóban!) j lett, az ny
pedig (minden szóban!) megszűnt hasonulni a következő mássalhangzóhoz.
Három
klasszikus érvvel szoktunk emlékeztetni az írás másodlagosságára: (1) mindenki
előbb tanul meg beszélni, mint írni; (2) minden nyelv előbb létezett beszélt,
mint írott formában (és ma is számos nyelv él, melynek nincs írott formája);
(3) minden normális felnőtt ember tud beszélni, de nem nem minden normális
felnőtt ember tud írni.
A félreértés,
hogy az írás fontosabb, mint a beszéd, egyáltalán azért merülhet föl, mert a
nyelv vizsgálatát az ókorban az írott nyelvvel kezdték, a nyelvészet sokáig az
írás, az írott szövegek tanulását, elemzését jelentette (innen a „grammatika”
szó is, mely voltaképpen az írás művészetét vagy tudományát jelentette).
III. A SZÓKINCS VÁLTOZÁSA NEM IGAZI NYELVI VÁLTOZÁS
A szókincs
változása a laikus megfigyelő számára minden más változásnál feltűnőbb:
napjainkban például mindenki észreveszi, hogy áradnak be a magyarba a francia
és olasz szavak, mint camembert, croissant, baguette, apartman, coupé (egyfajta
autó), limuzin, rozé; illetve mozzarella, pizza, pizzéria, sztráda, tiramisu,
sztracsatella, kapucsínó, maffia, maffiózó stb., de ugyanígy sorolhatnánk angol
vagy német szavakat is. Az ilyen szókincsi változások az élet változásait
tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus
számára. A nyelvész azonban nem tud róluk mit mondani azon túl, hogy lajstromba
veszi őket. A szókincs változásai ugyanis nem foglalhatók szabályba, mert itt
egyedi tételek változnak, nem kategóriák: nem mondhatjuk ki, hogy a mai
magyarban a puha, büdös sajtokat francia szóval kell megnevezni, hiszen a
pálpusztai meg a kvargli nem francia szó. A szókincs nem rendszer, hanem
adathalmaz, vagyis lexikális információ. (Maga a „lexikális” kifejezés is éppen
innen származik, minthogy a lexikon görögül „szókincset” jelent.) Nincs
nyelvtani jelentősége, hogy valamely szó öröklött-e vagy jövevény, pl. a hétfő,
kedd, szerda, csütörtök sorból az első kettő öröklött finnugor anyag (hét+fő,
ill. ketted), a második kettő átvétel a szlávból (lásd például szerb srijeda,
četvrtak), mégis egyformán kezeli őket a magyar nyelv. A szavak jelentése,
eredete tehát a nyelvi rendszer szempontjából nem osztályozó tényező, a
szabályok nem ilyen alapon vonatkoznak rájuk, és nem ilyen alapon változnak.
Nem képzelhető el olyan változás, hogy — mondjuk — minden táplálkozást jelentő
ige egy szótaggal rövidebb lesz; vagy hogy a szláv eredetű szavakat mostantól
kötelező az ige elé tenni.
Nézzünk néhány
példát arra, hogy mennyire nincs új dolgok és új szavak között rendszerszerű
összefüggés.
Új dolgok —
új szavak?
|
|
Régi szó |
Új szó |
|
Régi dolog |
holló siet fekete föld |
sógor szadista probléma parázik |
|
Új dolog |
kocsi (=
autó) levél (=
email) fű (=
marihuána) tárcsáz (=
nyomkod) |
templom kenguru ráklikkel kroaszan
(croissant) |
A táblázat négy
kockájából ideálisan csak a két vastagon bekeretezett típusnak szabadna
léteznie: a holló (azaz „régi dolog – régi szó”) típusnak és a templom (azaz
„új dolog – új szó”) típusnak. A holló típusról nincs mit mondani: ezek a
fogalmak (holló, siet, fekete, föld) régen ismertek, az őket kifejező szavak
ugyancsak régiek. A templom típus — mint céloztunk rá — kultúrtörténetileg
érdekes, mert a templom, kenguru, ráklikkel, kroaszan egy-egy új dolog neveként
jelent meg. Ez látszólag azt mutatja: új dolgok megjelenésével a beszédközösség
azok nevét is átveszi, tehát új dolog – új szó.
Csakhogy ez
nincs így, mert a másik két kockában pont az ellenkezőjét látjuk. Van olyan,
hogy új dologra régi szót használ a nyelv, ilyen a kocsi típus, azaz a régi
szót metaforikusan kiterjesztik az új dologra (lásd még levél, fű, tárcsáz). A
legkülönösebb a negyedik, a sógor típus, ahol semmi új dolog nincsen, hiszen a
sógor, szadista, probléma, parázik (= „szorong”) fogalmak, jelenségek azelőtt
is léteztek, mielőtt ezeket a szavakat használni kezdték — az új szavak
megjelenését itt nem lehet új dolog megjelenésével indokolni. De még az
ártatlannak tűnő „régi–régi” (holló) típusban is ott ólálkodik a metaforikus
kiterjesztés lehetősége: fekete „egy adag kávé”; föld „az elektromos kábel
harmadik drótja” — ezek már alighanem a kocsi típusba illenének.
A szókincs a
nyelvi rendszerhez képest olyan, mint egy erőgéphez képest a periféria. Az
erőgép lehet gőzgép, szélmalom vagy atomreaktor (ezek volnának a különböző
nyelvi rendszerek: a magyar, a francia, a cigány), a periféria pedig az, hogy
mire használjuk, például hogy vizet szivattyúzunk vagy mozdonyt hajtunk vele
(ezek volnának a közvetített tartalmak, hogy például keresztény avagy buddhista
kultúrát, feudális avagy modern társadalmat írunk le). A gőzgép ugyanaz marad,
akárhogy cserélgetjük a perifériát. Bár izgalmas, ugyanígy másodlagos manapság
az internetes és az sms-nyelvhasználat: szinte csak írásban jelentkezik, és
főleg a szókincset, helyesírást érinti — a nyelvtant, a nyelvi rendszert nem.
Az új technikák szem előtt vannak, ezért kisszámú nyelvi újításaik feltűnőek,
mint a messziről látszó templomtorony, ezért hajlamosak vagyunk őket
túlbecsülni. Az ember hajlamos ilyeneket mondani: „Mióta újraaranyozták a
templomtornyot, ez nem ugyanaz a falu!” Ez a megfigyelő lélektana szempontjából
érthető, de ha a faluban az emberek ugyanabból élnek, ugyanolyan vallásúak,
ugyanaz a polgármester, akkor ez ugyanaz a falu, hiába csillog a templomtorony.
IV. A NYELVI
VÁLTOZÁS: A NYELVI RENDSZER, A NYELVTAN VÁLTOZÁSA
Megállapítottuk,
hogy a szókincs változása, bár érdekes és jellemző egy nép sorsára, nem
rendszerszerű és ezért nem nyelvi változás. Azt is kimondtuk, hogy az írás —
már amelyik nyelvben egyáltalán van ilyen — változik ugyan, és többnyire
rendszerszerűen, de lényegéből adódóan a nyelvhez képest másodlagos, annak
mesterséges árnyképe csupán. Melyek hát a valóban nyelvi elemek, amelyeknek
változása igazi nyelvi változás?
Minden nyelv
rendszere három alkotórészből, mondhatnám három fejezetből áll: ezek a
mondattan, az alaktan és a hangtan. Ezek mindegyike igen lassan változik
(szemben a szókinccsel, mely gyorsan is tud változni!). A változás lassússágát
jól mutatja, hogy a 800 évvel ezelőtti Halotti Beszéd többé-kevésbé ma is
érthető.
A mondattani
változásra a magyarban jó példa a névelő megjelenése (15. sz.): mint láttuk, a
13. században még nincs névelő (Ø Paradicsumut), ma már kötelezően: a
Paradicsomot. A névelő nagyfokú bonyolódást jelentett a nyelvi rendszerben,
miatta egy egész fejezettel bővült a nyelvtan, hiszen többféle névelő van, és
használatukat finom alszabályok szabályozzák. Tekintsük például a következő két
mondatot:
|
Névelős
finomságok |
A két mondat
mást jelent, más feltételezések állnak mögötte. Az (1)-ben ismerjük az apját,
kedves idős úr, szokott ide járni, csak nem tudjuk, mi a foglalkozása; egyesek
azt suttogják, hogy miniszter. „Mi az apja?” — erre a kérdésre felel a mondat.
A (2)-ben nem ismerjük az apját, titok fedi a kilétét, bár rebesgetik, hogy
valamelyik miniszter az. „Ki az apja?” — erre a kérdésre felel a mondat.
Ez mind nagyon
szép, de ha azt kérdezzük, miért jelent meg a névelő, tehát miért történt ez a
nyelvi változás, erre nem tudunk válaszolni. Gondolhatnánk arra, hogy talán
szükség volt rá — de ez komolytalan válasz, hiszen a megtörtént tényt vetítené
vissza önmaga okává. Nem tudnánk megindokolni, miért csak ekkor volt rá
szükség, és miért nem hamarabb? És ha a magyaroknak szükségük volt rá, miért
nem volt a cseheknek, ahol mindmáig nincs névelő? És más újításra nem lett
volna szükség, csak pont erre? Be kell látnunk: a „szükség” nem értelmes válasz
a nyelvészetben. A nyelvi rendszerek mind jók úgy, ahogy vannak, minden nyelven
ki lehet fejezni mindent, csehül is a határozottságot (bár nincs névelő),
magyarul is a nemeket (bár nincs nyelvtani nem), angolul is a tárgyat (bár
nincs tárgyeset). Minden nyelv tökéletes rendszer, a nyelvben „szükség” soha
nincs semmire, ugyanúgy, ahogy a kígyónak sincs szüksége lábakra. Azt sem
mondhatjuk, hogy a névelő bevezetése mindig gazdagodást, finomodást hozott
volna, hiszen a régebbi névelőtlen „Ø Paradicsum” nem jelent se többet,
se kevesebbet, mint a mai „a Paradicsom”, lévén ez tulajdonnév.
Gondolhatnánk
arra is, hogy a névelő idegen hatásra jött létre, de a tapasztalat azt mutatja,
hogy ilyen mélyreható változást a legritkábban tudnak egymásnak okozni a
nyelvek. Egyébként is, a 15. században a magyarral érintkező nyelvek közül csak
a németben volt névelő, és ekkor még a német hatás eléggé felszínes.
A névelő
megjelenése tehát mélyreható mondattani változás volt, ám okát megjelölni nem
tudjuk. Máig jól meglennénk nélküle. Az persze igaz, és minden nyelvre
jellemző, hogy ha már megvan egy eszköz, akkor finom különbségtételekre
használjuk fel, árnyalatokat fejezünk ki vele, mint a fenti két példában.
Az alaktani
változásra hozzunk egy mai példát: az -ó/-ő végű melléknévi igenevek (látható,
letölthető) többes száma a hagyományos -k helyett egyre inkább -ak/-ek:
régebbi: láthatók
újabb: láthatóak
múlandók múlandóak
törlendők törlendőek
letölthetők
letölthetőek
A változás
szigorúan szabályos, mert nem bármely -ó/-ő végű szó kapja, csakis a melléknévi
igenevek. Nincs tehát olyan, hogy *aratóak, *darálóak, *fejlesztőek, *seprőek,
mert ezek már főnevek a mai nyelvben. Hogy miért következik be, és miért éppen
most, arra ismét nincs értelmes magyarázat.
V. PÉLDA A
HANGVÁLTOZÁSRA: AZ „ORMÁNY-NYÚLÁS”
Nézzük az alábbi hangváltozási
példát a mai magyarból. Az adatokat az alábbi táblázat szemlélteti. Minden
oszlop tetején az úgynevezett szótári bemenet látható, tehát az az alak,
ahogyan a beszélő a fejében lévő „szótárban” tárolja az adatokat; az oszlopok
alján pedig a felszíni kimenet, vagyis az, ahogyan ténylegesen kiejti, ahogyan
a száján kijön.
A vizsgált jelenség a rövid o és ö
hangok megnyúlása bizonyos helyzetekben: a jelenségnek a szakzsargonban az
„ormány-nyúlás” becenevet adjuk, mert az ormány szó maga is példa e szabályra.
Az „ormány-nyúlás”
|
|
1 |
2 |
3 |
4 |
5 |
6 |
7 |
8 |
9 |
|
Szótári bemenet |
forog |
fórum |
fordul |
körmöt |
forrás |
orra |
bor+ra |
bór+ra |
k[o]rház |
|
1 Orm. nyú. |
— |
— |
fórdul |
kőrmöt |
fórrás |
órra |
bór+ra |
— |
kórház |
|
2 *VVCC |
— |
— |
— |
— |
fórás |
óra |
—! |
—! |
— |
|
Felszíni kimenet |
forog |
fórum |
fórdul |
kőrmöt |
fórás |
óra |
bórra |
bórra |
kórház |
Mint tudjuk, a magyarban van rövid o
és hosszú ó, és ezek előfordulását a szó belsejében nem korlátozza szinte
semmi: az (1) forog szóban rövid, a (2) fórum szóban hosszú az első
magánhangzó. Még szópárokat is kereshetünk, ahol csak ez a különbség:
koma/kóma, kor/kór. (Jegyezzük meg, hogy mindaz, amit mondunk, az o mellett az
ö-re is igaz: török/tőrök. Az o és az ö két testvérhang: ők a rövid, középső
nyelvállású magánhangzók.)
Tekintsük most
a (3)-as és (4)-es oszlopot. Azt látjuk, hogy a szótári bemenetből, mely a
hagyományos rövid magánhangzót tartalmazza, a kimenet itt hosszú lesz: (3)
fórdul, (4) kőrmöt. Ezt egyre többen ejtik így, és nem csak ebben a két szóban,
tehát gyanítható, hogy nyelvi változással állunk szemben. Feladatunk
megvizsgálni, hogy azok, akik a nyújtott formát ejtik, milyen szabályt
követnek. Nos, a kiváltó ok a hangkörnyezet: az o, ö hangot a kérdéses
szavakban r+mássalhangzó követi, ez az elrendezés felelős a nyúlásért. Az
„ormány-nyúlás” tehát a hangkörnyezet által kondicionált nyújtószabály. (Ne
feledjük, hogy a nyelvész számára a „szabály” nem valami illemszabályt jelent,
nem iskolai „nyelvhelyességi” előírást, hanem a beszélők által önkéntelenül
követett stratégiát.)
Tekintsük most
az (5)-ös és (6)-os oszlopot. Itt a rövid o-t kettős rr követi. Ha a szabály
logikusan működik, akkor a kettős rr is r+mássalhangzónak számít, hiszen az
r-et itt is mássalhangzó követi (amely ugyancsak r). Alkalmazzuk az
„ormány-nyúlást” ezekre a bemenetekre: (5) forrás > *fórrás, (6) orra >
*órra. Csakhogy az így létrejött alakok sértenek egy másik szabályt, a „Ne
mondj két hosszút” nevű szűrőt, azaz hogy a magyarban nem állhat hosszú
magánhangzó után hosszú mássalhangzó; képlettel *VVCC (sőt, precízen:
*ViViCjCj, ahol a csillag a tilalom jele, a „V” bármely magánhangzó, latinul
vocalis, a „C” bármely mássalhangzó, latinul consonans). Az imént létrejött
*fórrás, *órra alakok fennakadnak ezen a szűrőn, valahogyan meg kell reparálni
őket. Két út áll előttünk: vagy az ó rövidül vissza, de ekkor visszakapnánk a
kiinduló forrás, orra alakot, és kezdődhetne az egész elölről (azaz rekurzív
lenne a levezetés), ezért inkább a kettős rr rövidül sima rövid r-ré, így jön
létre a fórás, óra, például Külső fórásokat kellett bevonni; Taknyos neki az
óra.
No de ha ez így
van, hogy létezhetnek a (7-8) alatt látott, egyaránt bórra ejtésű kimenetek,
melyekben hosszú ó-t hosszú rr követ? Ők miért nem akadtak fenn a „Ne mondj két
hosszút” szűrőn? A válasz a bemenetek sajátos nyelvtani szerkezetében
keresendő: mind a (7) bor+ra (pl. Jövedéki adót vetettek ki a borra), mind a
(8) bór+ra (pl. A patikus rátenyerelt a bórra) esetében a két r között
elemhatár van (ezt „+”-szal jelöltük), azaz a két r más-más nyelvtani elemhez
(a tőhöz, illetve a toldalékhoz) tartozik. A magyarban másutt is azt látjuk,
hogy a „Ne mondj két hosszút” szűrő nem működik (ki van kapcsolva), ha
elemhatár van a két mássalhangzó között: pl. trón+nak, hős+sel — ezekben is
megmarad a VVCC, mert igazából VVC+C alakúak. Ezért (7) bor+ral > bór+ral és
(8) bór+ral egyformán hangzik: mindkettőben a hosszú ó-t hosszú rr követi, mely
azonban két elemhez tartozik, elemhatár vágja ketté, ezért nem rövidül.
Hogy milyen
szabályosan, értelmetlenül és céltalanul működnek a hangváltozások, azt jól
mutatja a kórház esete (9). Itt az eredeti bemenet (amit fel sem tüntettünk)
kórház. Így még semmilyen szabály sem vonatkozik rá, hiszen össze,.tett szó
(kór+ház), mely megtartja összetevőinek kiejtését, ugyanúgy, mint a klórgáz. Ám
a kórház szóban — mint sok más, gyakran használt összetételben — elhomályosult
a belső a szerkezet (magyarán mondva: már nem gondolunk arra, hogy ez két értelmes
elem), az elemhatár törlődött, és a szó mint elemzetlen egység
relexikalizálódott. Ennek során az ó megrövidült, mert két mássalhangzó előtt
természetesebb a rövid magánhangzó: a kór+ház összetételből így alakult ki a
korház alak. (Én is így mondom, ez tekinthető ma az átlagos köznyelvi
ejtésnek.) Erre az alakra viszont most lecsap az „ormány-nyúlás” szabálya,
hiszen benne megfelelő bemenetet talál: egy rövid o hangot r+mássalhangzó
követ, s így létrejön az új kórház ejtés — amely teljesen véletlenül megegyezik
a legrégibb, legkonzervatívabb ejtéssel!
VI. A NYELVI
VÁLTOZÁS LEHETSÉGES OKAI I: EGYSZERŰSÖDÉS? BONYOLÓDÁS?
Sokan azt
hiszik, a nyelv az idők folyamán egyszerűsödik, vagyis a nyelvi változások
egyszerűbb alakzatokat hoznak létre. (Sőt, van olyan laikus vélekedés is, hogy
a nyelv „szegényedik”.) Egyszerű dedukcióval belátható, hogy ez a nézet téves,
mert azt kell hozzá feltételezni, hogy a nyelv eredetileg roppant bonyolultan
indult, ha sokszáz–sokezer év alatt állandóan egyszerűsödött. Erre semmi nem
utal.
Ha mármost
konkrét példákat nézünk, azt látjuk hogy sok ponton csakugyan egyszerűsödik a
nyelv, mert kategóriák, szabályok tűnnek el. Például a magyarban:
– a
láték/látál/láta múltidő kihalt, ma csak egy múltidő van: láttam/láttál/látott
– az ly hang kihalt, mindenütt j van helyette
– az ny-hasonulási szabály kihalt, mindenütt ny-et ejtünk.
Más változások viszont nyilvánvaló
bonyolódást hoznak. Például a magyarban:
– a névelő
megjelenése: Láttam várat – Láttam a várat.
– az „ormány-nyúlás”, mely tőváltakozást okoz, pl. sorok, de sórban, vagyis
ugyanaz a szó (sor) most már kétféle alakban jelenik meg;
– a melléknévi igenevek hosszabb többesszáma (láthatóak, letölthetőek), mert
más többesszámuk lesz, mint a többi szófajnak.
Az esetek nagy
részében azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít egyszerűsödésnek és
mi bonyolódásnak. Tekintsük a következő példát.
Az
eszem/eszek szembenállás
|
...egy almát határozatlan tárgy („alanyi ragozás”) |
...az almát határozott tárgy („tárgyas ragozás”) |
|
|
|
|
|
régi/irodalmi |
vágok |
vágom |
|
eszem |
||
|
|
|
|
|
új/fesztelen |
vágok |
vágom |
|
eszek |
eszem |
|
A régi
rendszerben (és ma is az irodalmi nyelvben) a „rendes” igéknek kétféle alakja
van: vágok/vágom, míg az ikes igéknek ehelyett csak egy: eszem. Az új, a
fesztelen nyelvhasználatban tapasztalható elrendezésben már az enni igének is
kétféle alakja van: eszek egy almát, eszem az almát. Ez nyilván bonyolódás,
mert az eddigi egy alak (eszem) helyett kettőt használunk (eszek/eszem). Számos
igének ezáltal az eddiginél több alakja lett. Ám az ellenkezőjével is
érvelhetünk: a rendszer szintjén egyszerűsödés történt, mert most minden igének
egyöntetűen van alanyi és tárgyas alakja egyes szám első személyben is, tehát a
rendszer egységesebb, áramvonalasabb, azaz egyszerűbb lett.
Hasonlóképp
kétarcú a toromba/toronyba változás. Egyfelől egyszerűsödés, mert egy
szabállyal kevesebb van a nyelvben, az ny ma már mindig ny marad. Másfelől
éppen a hasonulás (a toromba) volt egyfajta kiejtési egyszerűsödés, mely
biztosította, hogy az egymás mellett álló hangok hasonlóak legyenek, ne kelljen
kétféle szájállással ejteni őket. Ehelyett most a bonyolultabb — mert
hasonulatlan — „nyb”, „nyv”, „nyk” hangcsoportokat kell képeznünk.
Az
egyszerűsödés/bonyolódás értelmezésében tehát nehézségeink vannak. De ha sok
esetben meg is tudjuk mondani, melyikkel állunk szemben, az nyilvánvaló, hogy
hosszú távon a két tendencia kiegyenlíti egymást. A nyelvek se nem
egyszerűsödnek, se nem bonyolódnak. A mai magyar összességében se nem
egyszerűbb, se nem bonyolultabb, mint az ómagyar.
VII. A NYELVI
VÁLTOZÁS LEHETSÉGES OKAI II: TÁRSADALMI IGÉNY? A GONDOLKODÁS VÁLTOZÁSA?
A tudományos
igényű nyelvvizsgálat a 20. század elején kezdte hangoztatni, hogy a nyelvi
rendszer — bármelyik nyelvé — annyira önkényes, annyira a belső szabályai
szabályozzák, hogy komolyan nem lehet összefüggést keresni a nyelv és az őt
használó társadalom között. A csehben, finnben ma sincs névelő, de ez nem
tükröz semmit, nem mondhatjuk, hogy a cseh vagy a finn társadalom ne jutott
volna arra szintre, hogy a határozottságot el tudja gondolni. A magyar és a
török egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek nemek, de hiba volna azt
mondani, hogy ezekben a kultúrákban kevésbé fontos a férfi/nő megkülönböztetés.
Az angolban nincs tegezés/magázás, de ettől nem mondhatjuk, hogy Anglia vagy
Amerika demokratikusabb ország volna, mint pl. Németország. A nyelv
szerkezetében beálló változásokat sem tekinthetjük a társadalmi változások
tükrének vagy termékének. A magyar nyelvben a kereszténység felvétele után az egyik
legfontosabb változás a magánhangzók nyíltabbá válása volt (pukul →
pokol, -tuc → -tok). A két dolog között bajos volna összefüggést
keresni.
Jegyezzük meg
ismét, hogy a szókincset természetesen érintik a társadalom, a civilizáció, a
gondolkodásmód, a vallás változásai, de arról már elmondtuk, hogy nyelvészeti
értelemben periférikus.
Tudomásul kell
vennünk, hogy a nyelv (értsd: a nyelvtan, a rendszer) nem tükröz semmit.
Önkényes kód, melynek nem kell homológnak (= hasonló alakzatúnak) lennie az
általa továbbított üzenetekkel. Így változása sem tükröz semmilyen változást.
VIII. ÉRZELMI
VISZONY A NYELV VÁLTOZÁSÁHOZ
A nyelv az
emberi élet egyik legfontosabb tényezője. Érthető hát, ha a nyelv iránt sok
laikus érdeklődik, ha véleménye van róla, ha érzelmileg viszonyul hozzá. Ám
ettől a nyelv még az marad, ami, és a féltő jóindulat nem elég ahhoz, hogy
valaki értelmes állításokat tegyen a nyelvről. Sok szempontból hasonló a nyelv
a szexualitáshoz: ennek elsajátítására, használatára is erős ösztön hajtja az embert,
a legprimitívebb társadalmakban is, hiszen egyik nélkül sincs emberi élet. Az
is hasonló bennük, hogy a közösség ősidők óta szabályozni, korlátozni,
nyesegetni igyekszik mindkettőt, és a társadalom színterén mind a
nyelvhasználat, mind a nemiség a természetes ösztönök Szküllája és a társadalmi
korlátok Kharübdisze között lavíroz. De ahogyan a szexológus vagy genetikus nem
foglalkozik a nemi erkölccsel, nem tudja, mi a szép és mi a csúnya, mert a
tudomány ilyen kategóriákkal nem dolgozik, úgy a nyelvész sem tudja értelmezni,
miért volna a Maga nem lássa helytelenebb (vagy pláne csúnyább), mint a Maga
nem látja, hiszen mindkettőt magyar anyanyelvűek szabályszerűen használják.
Megítélésük puszta konvenció, ami fordítva is alakulhatott volna.
A laikusok,
ideértve a művelt közönséget is, gyakran emlegetnek „nyelvromlást”. A
„nyelvromlás” fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt
sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások „rosszak” (mások meg talán „jók”?).
De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A névelő megjelenése a magyarban
jó volt vagy rossz? A láthatóak típusú többesszám elterjedése jó vagy rossz?
Miért volna rossz az „ormány-nyúlás”? Talán mert hosszú magánhangzókat hoz
létre? De miért volna rosszabb egy hosszú magánhangzó egy rövidnél? Vagy azért
kifogásolhatnánk ezt a szabályt, mert bonyolítja a nyelvet? Ez sem lehet baj,
hiszen más pontokon meg egyszerűsödik a nyelv (lásd ly kihalása). A nyelvész
számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a
csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik,
tehát kívül esik a tudomány területén.
Ennél egyébként
tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden nyelvi
változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv ne
változzék. Eszerint az „ormány-nyúlás” meg a láthatók–láthatóak meg a többi
változás egyszerűen azért rossz, mert a nyelv más lesz, mint eddig. Csakhogy a
nyelv működésének egyik állandó és kiküszöbölhetetlen jellemzője a változás.
Nem ismerünk olyan nyelvet, mely ne változna szüntelenül — pontosabban csak a
holt nyelvek ilyenek.
A mai magyar
nyelv egyik legkiválóbb használója, Esterházy Péter néhány hónappal ezelőtt
tartott, remek előadásában megemlített négy „szűrőt”, melyek — érzése szerint —
megkülönböztetik ma a jó és a rossz nyelvhasználatot.
|
Esterházy 4 szűrője (1) markáns véleménykülönbség |
Vegyük észre,
hogy Esterházy itt három esetben stilisztikai-retorikai-műveltségi kifogással
él, s ezek mellé tesz egy valós nyelvi változást. Az (1) markáns és a (2)
mentén általa bírált túlzott használata nyelvileg érdektelen — miközben lehet,
hogy emberileg hazug, csúnya és üres, csak ilyen kategóriákról a nyelv nem tud,
mint ahogy a természet se tudja, hogy a farkas gonosz. A (4) alkalmasint már
értékelhető nyelvileg is: ez a szó ma megváltozott értelemben is használatos.
Egyszerű lexikális változás ez, mely egy elszigetelt szót érint.
Egészen más a
(3) egy párt, aki: itt valós nyelvi változásról van szó, mert egy szabály
módosul, a vonatkozó névmás „személyességi” szabálya. A régebbi szabály, melyet
Esterházy követendőnek sugall, csak a tényleges természetes személyeknek adta
meg a „személy” jegyet, s egyben az aki névmást: egy ember, aki; egy mérnök,
aki; az a kislány, aki. A módosult új szabály a „személyes” jegyet kiterjeszti
személyek csoportjára, testületre, sőt felsőbbrendű állatra is: a Fesztiválzenekar,
akinek számos lemeze...; olyan családok, akik segélyt kaptak; az a bank, aki
nem emel kamatot; épp a katolikus egyház, aki történelme során...; behoztak egy
kutyát, aki részeg volt. Ma sincs viszont olyan, hogy *a bank, aki előtt a
baleset történt, mert itt nem testület, hanem épület.
Azért bátorkodtam a kiváló író észrevételeit boncolgatni, hogy
megmutassam: a nyelvet érző-féltő laikus által megfigyelt jelenségek mennyire
különböző kategóriákba tartozhatnak. Az aki-kiterjesztő szabály feltehetőleg győzni
fog és elterjed (nyelvi változás), az alkalmasint alighanem az új jelentésre
tér át (szókincsi változás), a markáns és a mentén virágzása nyelvészetileg
érdektelen gyakoriság-emelkedés, mely egy idő múlva majd visszaesik. Hogy az
Esterházy által megfigyelt jelenségek valóban csúfnak minősülnek-e, ehhez erről
a katedráról nem tudok hozzászólni.
IX. A NYELVI VÁLTOZÁS LEHETSÉGES ÉS LEHETETLEN OKAI
Talán már az eddigiekből is kiviláglott: nem tudjuk, miért változik a
nyelv, de azt kötelességünk vizsgálni, hogy hogyan. Erről nagyon sokat tudunk
is. Ugyanakkor fontos, hogy elutasítsuk az ezzel kapcsolatos téves
feltevéseket: a nyelv nem romlik és nem javul; nem egyszerűsödik és nem
bonyolódik; nem lesz szebb vagy csúnyább; nem követi és nem tükrözi a társadalom
és a gondolkodás változásait.
A szakirodalom — a fentiek előrebocsátásával — meg szokott említeni
néhány jellemző okot: a kiejtés megkönnyítése (ly → j), az analógia
(vágok → eszek), az egybeesés elkerülése (én várnék, hogy különbözzön az
ők várnák-tól). Ám azt is hozzáteszik, hogy nem tudjuk megmondani, máskor miért
nem következnek be az ilyen változások, sőt miért az ellenkezőjük történik.
Például az „ormány-nyúlás” nem könnyíti a kiejtést, sőt bonyolítja; a -ban
→ -ba változás (Egerbe vagyok) felborítja az analógiát a „hol” és „hová”
párhuzammal; az ő eszik (valamit) és az ők eszik (azt) számos igénél egybeesést
okoz, melyet nem igyekszik kivédeni a nyelv. Így sajnos ezek az „okok” olyanok,
mintha azt mondanánk: az elefántnak azért fejlődött ki ormánya, hogy könnyebben
fölszedhesse a földről a táplálékot — no de akkor mivel indokoljuk, hogy a
többi állatnak nincs ormánya?
Talán nem is
érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek. Valószínűleg azért
változik a nyelv, mert nincs, ami visszatartsa — bizonyos korlátok között.
Nincs akadálya, hogy a generációk, tájegységek módosítgassanak rajta, mert
úgyis csak annyit tudnak módosítani, hogy ne sérüljön a kommunikáció. Egy
hasonlattal élve: olyasféle a nyelv, mint egy ösvény a réten keresztül. Folyton
változik a nyomvonala (egy tócsa, egy kő, egy kinövő bokor miatt, vagy akár az
emberi járás természetes kilengése miatt), ám ez voltaképpen nincs kapcsolatban
a céljával, azzal, hogy átjusson a rét túlsó végére, sőt részleteiben néha még
el is téríti attól. Az ösvény mint ösvény mégis változatlan, azaz sosem fog
például félkörben visszafordulni a rét innenső oldalára, mert el kell jutnia a
célba: a nyelvnél ez cél a közlés, a kommunikáció, amely minden változás
közepette is megvalósul.
|
||
|
|
|