Mindentudás Egyeteme – 4. előadás – 2002. október 7.

Marosi Ernő: Művészettörténet – az emlékezés tudománya?

Emléknek nevezzük a művészettörténet tárgyait és forrásait, de a művészet története nem egyszerűen ezek felsorolása, például időrendbe szedett listája. Bár az emlékek időbeli egymásutánja is érzékelhetővé teszi a művészet történeti változásait, már kiválasztásuk, vagyis az az ítélet, amellyel műalkotásokként ismerjük el őket, feltételezi, hogy előzetes fogalmunk van a művészet mibenlétéről. Ebben az értelemben emlék az, amit aktuális művészetfelfogásunk és tudományos koncepciónk szerint annak tekintünk.

I. A művészettörténet-tudomány előfeltételei

Mai "művészettörténet" szavunk olyan idegen nyelvű kifejezések - Kunstgeschichte, histoire de l'art, history of art - fordításából ered, amelyek azt jelentik: a művészet története. A kifejezés tehát egyszerre jelenti a tudomány tárgyát és magát a tudományterületet. Lényeges, hogy mindkét szó egyes számban áll: nem különféle művészetekről, hanem a művészetről "mint olyanról", s annak folyamatos történetéről van szó. Ilyen felfogásban először Johann Joachim Winckelmann adott ki könyvet 1764-ben, Az ókori művészet története címmel.

Hol találkozhatunk ezzel az általában vett művészettel, és hogyan ismerhetjük meg a történetét? A valóságban a szemlélőnek mindig egyes művekkel van dolga - de szolgálhatnak ezek a tárgyak arra is, hogy mint csepp a tengert, a bensőséges szemlélet számára a művészetet mint olyant jelenítsék meg. Ám ennek az egyes számban elgondolt - a szemléletesség sajátos birodalmát megjelenítő - "művészetnek" a képzete korábban ismeretlen volt - csak az újkor kezdetén fokozatosan alakult ki és vált általános fogalommá az európai kultúrában. Műalkotások, mióta ember létezik, mindig is készültek - de csak néhány évszázada tekintjük úgy őket, mint amik külön öntörvényű világot teremtenek. Hans Belting joggal mondja, hogy "a kép korát" csak a 16-17. század fordulóján váltotta fel "a művészet kora".

"A 'művészetnek'... előfeltétele a régi kép válsága, majd műalkotásként történt újjáértékelése a reneszánszban, tehát az autonóm művész képzetéhez és a művész invenciójának művészi jellegéről folytatott vitához kapcsolódik. Miközben a régi típusú képeket elpusztítják a képrombolók, újfajta képek jönnek létre a műgyűjtemények számára. Ez már a művészet korszaka, amely a mai napig is tart." (Hans Belting)

A művészettörténet részben a műtermek, részben a műgyűjtemények környékén, és mindenekelőtt az ún. műértők (műkedvelők) tevékenységéhez kapcsolódva született meg: e humanisztikusan képzett szakértők nem voltak művészek, de rendre kapcsolatban álltak művészekkel, tanácsokat adtak a gyűjtőknek és élénk irodalmi, kritikai tevékenységet folytattak. A művészek gyakorlati szempontjaitól és a mecénások privát szolgálatától eltávolodva a 18-19. század folyamán ebből a sajátos köztes szerepből dolgozta ki önállóságát, vált történettudománnyá és alakította ki a szakírás sajátos műfaji struktúráját a művészettörténet.

A fejlett Európában csak a 18-19. sz. fordulójára jöttek létre, ill. szilárdultak meg a tudomány művelésének alapvető intézményei: a nyilvános műgyűjtemények (múzeumok), a műemlékvédelem hivatalai és a nyilvános egyetemi oktatás.

A műértés alapja az alkotó művész kezejárásának, kifejezésmódjának közeli ismerete és nagyra becsülése, amihez a mester szellemi munkájának értékelése is szervesen hozzákapcsolódik. Csak a sokféle tárgyat egyesítő műgyűjtemények közelében, a sokféle rokon forma összehasonlításával, a különbségek számbavételével lehetett szert tenni arra a tapasztalatra, hogy nemcsak egyes művészeknek van sajátos és felismerhető modoruk, stílusuk, hanem az egymást követő koroknak is. A reneszánsz óta elterjedt éremgyűjteményekben például nemcsak a régi uralkodók képeit lehetett időrendbe szedni, hanem jól lehetett tanulmányozni különböző korok ábrázolási jellegzetességeit is.

E napi rutinból fokozatosan fejlődött ki a tudományos művészettörténet szisztematikus összehasonlító gyakorlata, amely ilymódon keresi a művészetnek azt az általános jellegét, amelyet az irodalmi kifejezésmód mintájára a 17. század óta általában stílusnak nevezünk. Ahhoz azonban, hogy roppant heterogén tárgyak egy nagyon speciális szempontból egymással összevethetővé váljanak, bizonyos formai redukcióra volt szükség: olyan közös nevezőre kellett hozni őket, amely épp a stiláris különbségeket tette szembetűnővé.

Mivel a reneszánsz humanista műértői szerint a rajz volt a közös nevező a különböző művészeti ágak között, a művészet legfontosabb médiumává a grafikai reprodukciók váltak. Ezt a szerepüket őrizték még a 19. században is. A 19. század második felének legnagyobb német művészettörténészét, a művelődéstörténet nagy korszakainak mesteri ábrázolásairól ismert Jacob Burckhardtot 1878-ban lefényképezték, amint a baseli Münsterplatzon át siet egyetemi előadására. A tudós hóna alatt nagy mappában viszi órájának anyagát: nyilván metszeteket és rajzokat.

Hasonló kiegyenlítő-információközvetítő szerepet játszottak a szobormásolatok is. Az előkelők gipszöntvény-gyűjteményei Itálián kívül is lehetővé tették az eredetiben nehezen hozzáférhető antik emlékek tanulmányozását. E gyűjtemények jelentőségét fokozta, hogy az antik művek normaként érvényesültek az akadémiai művészeti oktatásban. A 19. században azután már későbbi korok szobrainak másolatait is magukba foglaló, összehasonlító gyűjtemények keletkeztek: ilyet rendeztek be 1904-es megnyitása idején a budapesti Szépművészeti Múzeumban is. Sajnos e becses gyűjtemény a második világháború óta hozzáférhetetlen.

A fényképezés elterjedésével hamarosan a fotó, ill. az oktatásban a diapozitív vette át a grafikai reprodukciók és a szobormásolatok korábbi szerepét, s vált mind a formai összevetések, mind a tematikai kutatások legfontosabb hordozójává és eszközévé. Az általában vett művészet történeti kutatása ma is elképzelhetetlen a fénykép, illetve a digitális képhordozók nélkül. Mindez rávilágít arra a mély összefüggésre, ami a "művészet" egyetemességéről szóló modern beszédmód és a reprodukciós technikák térhódítása között kezdettől fogva megfigyelhető. Azt mondhatnánk: a művészet általában a reprodukciók közegében él.

II. Kortörténeti emlék vagy kortalan eszmény? Winckelmann és a Laokoón-szoborcsoport példája

Említettük, hogy az első ilyen mai értelemben is művészettörténeti munka J.-J. Winckelmann nevéhez fűződik. Ő azért is joggal tekinthető e tudomány megalapítójának, mert nála jelenik meg először a művészeti emlék fogalma. Példaként idézzük ide a Laokoón-csoportot, amiben Winckelmann annak az eszményi teljességnek a képét látta, amelyet a kedvező természeti és éghajlati viszonyok, valamint az erkölcsök és nevelési szokások eredményeként történelmi fejlődésének tetőpontján alakított ki a görögség. E mű stílusa egy meghatározott népé, "nemzeté", és e közösség történetében meghatározott történelmi korhoz, "évszázadhoz" tartozik: annyiban emlék, amennyiben bennünket egy olyan emberi- és világállapotra emlékeztet, amely régóta a történelemi múlté, de amely - Winckelmann meggyőződése szerint - mégis örök eszményként lebeg a modern ember szemei előtt. "A jó sors, amely még pusztulásukban is óvta a művészeteket, az egész világ csodájára megőrzött ebből a korból" - mostani szempontunkból mellékes, hogy Winckelmann - tévesen - úgy vélte, hogy a szobor Nagy Sándor korának emlékét őrzi. Fontosabb, hogy mint múltbéli műalkotás, azzal, hogy közvetlenül átélhetővé teszi az elveszett ideált, történelmi tapasztalatot közvetít. A szobor részletein tett megfigyeléseit Winckelmann egy évtizeden át csiszolta az 1764-ben kiadott végső változatig, ahol így írt: "...homloka alatt, mintegy egy ponton, a fájdalom és az ellenállás között zajló küzdelem van egyesítve, nagy bölcsességgel mintázva..." Amit a Laokoón szemlélése közben tapasztalunk, átélünk, az Winckelmann szerint az ókori művészet nemes egyszerűsége és csendes nagysága: a szoborcsoport kiegyensúlyozottságában a görögség ideális szépsége a legmagasabb szinten valósult meg.

Winckelmann a műalkotások értelmezését az allegória egy fajtájának tekintette, mert úgy tekintett a művészi formára, mint ami többet követel, mint a puszta közvetlen szemlélés. Már 1755-ben így írt: Az ecset, amelyet a művész használ, az értelembe legyen mártva [...] Többet kell hagynia a gondolkodás számára, mint amennyit a szemnek megmutat, és ezt a művész akkor fogja elérni, ha megtanulja, hogy gondolatait az allegóriákba ne elrejtse, hanem beléjük öltöztesse.

A szobor tehát azzal válik emlékké, hogy nemcsak gyönyörködtet, hanem tanít is.

Számunkra az egyetlen út, hogy nagyok, sőt - ha ez lehetséges - utánozhatatlanok legyünk, a régiek utánzása. És amit valaki Homéroszról mondott, az tanulja meg csodálni, aki megtanulta jól érteni, érvényes a régiek, különösen pedig a görögök műalkotásaira is. Ahhoz, hogy Laokoónt éppolyan utánozhatatlannak találjuk, mint Homéroszt, úgy kell ismernünk őket, mint barátainkat. Ily pontos ismeretségben ítélünk majd úgy, mint Nikomakhosz Zeuxisz Helenéjéről. Ő így szólt egy tudatlanhoz, aki a képet ócsárolni akarta: "Vedd az én szememet, s akkor istennőnek fogod látni".

Ilyen szemmel nézte Michelangelo, Raffaello és Poussin a régiek műveit. Ők forrásából merítették a jó ízlést, Raffaello épp ott, ahol keletkezett..."

J-J. Winckelmann: Gondolatok a görög műalkotások utánzásáról a festészetben és a szobrászatban, 1755

Annak az alapelvnek érvényén, hogy az emlék a szemléletében közvetlenül átélhető eszmékkel is történelmi tapasztalatokat közvetít, nem változtat az, hogy Winckelmann értelmezéséből ma már alig valami nevezhető érvényesnek. Már kritikus szellemű kortársai is - mindenekelőtt Lessing - rámutattak arra, hogy amit Winckelmann az emelkedett görög szellem kifejezésének nézett, az inkább a képzőművészetek sajátos formálási törvényszerűségeiből következik. Többen vélték úgy, hogy a Laokoón-szobor kevésbé a nemes lélek kiegyensúlyozott szenvedését, mint a kínhalál drámai kifejezését, inkább a naturalisztikus eszközökkel ábrázolt borzalmat, mint a nemes ideált jeleníti meg.

Ezt a felfogást igazolta a szoborhoz tartozó eredeti kartöredék megtalálása is 1904-ben. Ma a vatikáni múzeumban két Laokoón-szobor áll: a hamis, de Winckelman által még érvényesnek tekintett, szabályos mértani idomba foglalt rekonstrukció, és az a másik, amelyen az apa jobb karja be van hajlítva, s amelyet ma az eredetihez közelebb állónak tartanak. A szobor valójában nem is Nagy Sándor korából való, hanem Tiberius császár uralkodása idején (Kr.e. 140 körül) készített római márvány másolata egy Pergamonból származó bronz eredetinek. A mai kutatás kiderítette, hogy a hármas szoborcsoport csak a 18. századi klasszicista ízlés számára látszott az örök görög ideál megtestesülésének: valójában egy nagyon is pillanatnyi politikai helyzet alkalmi termékéről van szó, amely az ókori pergamoni állam élet-halál-küzdelmeinek aktuális mondanivalóit fejezte ki a trójai történet elemeinek segítségével.

Ma egészen másra is "emlékeztet" tehát, mint aminek Winckelmann tekintette. Így hát a nemcsak értelmezésében, de alakjában is változó Laokoón-szobor sorsa a modern emlék-fogalom változandóságának jellegzetes példája.

III. A "szépművészettől" a "képzőművészetig"

Winckelmann Az ókori művészet történetében azt feltételezte, hogy a görögöknél megfigyelt stílusfejlődési szakaszok minden népnél hasonlóan alakulnak. Ahhoz azonban, hogy e megfontolás alapján más népek történelmének emlékeit is bevonják a művészet egyetemes történetébe, le kellett küzdeni a winckelmanni koncepció legfontosabb elvi akadályát: azt, hogy a görög művészet eszményi formáit egyben a szépség egyetemes, abszolút normájának is kelljen tekinteni.

Ez a feladat a fiatal Goethe-re várt, aki 1772-ben rövid, szenvedélyes írásban dicsőítette a strassburgi katedrális, a Münster gótikus homlokzatát.

Eddig a gótikus jelző barbár, a klasszikus hagyománnyal és normákkal ellenkező művészetet jelölt. Goethe elfogadja ezt az ellentétet, de öntudatosan a másik oldalra áll: nem véletlenül adja írásának A német építészetről címet és kezdeményezi, hogy a lekicsinylő gótikus helyett mostantól ónémetnek nevezzék a Münster homlokzatának stílusát. Goethe tehát nem mentséget, hanem megértést és elismerést követel a klasszikustól eltérő művészet számára. Goethe ebben a pamfletjében számol le a "szépművészetek" elgondolásával, s alkalmazza bildende Kunst kifejezést, amit magyarra később "képzőművészetnek" fordítottak.

Így ír: "A művészet már jóval azelőtt kép(e)ző művészet volt, mielőtt széppé lett volna, és mégis igaz, nagy művészet, sőt gyakran igazibb és nagyobb, mint a szép maga." Műve az eredetiségnek, az alkotó géniusz természetes alkotó erejének dicsőítése. A strassburgi torony hatalmas emlékmű, olyan, amilyet Erwin von Steinbach mester - akit Goethe a tervezőnek vélt - érdemel. De ugyanakkor nemzeti emlék is: a német géniuszé.

IV. A nemzeti emlék

Az ideális gótikus épület problémáját a romantikus zsenikultusz tűzte napirendre. Az építész-festő Karl Friedrich Schinkelt ez a kérdés többször is foglalkoztatta. 1814-1815-ben kidolgozta a német szabadságvágy és egységtörekvés szimbólumaként felfogott Szabadság-dóm tervét. A napóleoni háborúk után, a francia császári reprezentáció antik formanyelvével szemben tudatosan fordult a középkori formákhoz és a természet erőivel dacoló épület víziójához. Schinkel a tervezett épületnek hármas jelentést kívánt adni: a vallásos emlékét, a történetiét, s végül a német egységét. Ez utóbbi célkitűzése azon a tapasztalaton alapul, hogy olyan nagy építészeti feladatok, mint a katedrálisok felépítése, csakis tartós és hosszas szövetkezéssel valósíthatók meg: "eleven emlék a nép között, mivel már építése révén is olyan valaminek alapjait kell lerakni a népben, ami tovább él és gyümölcsözik". Schinkel legalább másfél évszázadra becsülte a német állam eszmei középpontjaként elképzelt Szabadság-dóm megvalósításához szükséges időt.

Schinkel fantasztikus terve terv maradt, de a középkorban elkezdett és félbemaradt kölni dóm befejezésének története azonban jól mutatja, hogy a gyakorlatban miként érvényesült az emlék kozmikus értelmezése és a nemzeti politikai szimbolika. Az eredeti tervek szerinti kiépítés alapkőletételének 1842-es ünnepélye az egységes német nemzet törekvésének nagy, az 1848-as forradalmakat megelőző manifesztációjára adott alkalmat. A kölni dóm utóbb 1880-ig tartó építése egyszerre vált az egységes német állam reprezentációjának példájává és a császári birodalomban kitört Kulturkampf legfontosabb tűzfészkévé.

A 19. század közepéig a gótika testesítette meg a klasszika "egyetemes" érvényével szemben megfogalmazódó "nemzeti" gondolatot. Németek, franciák, angolok versengtek egymással abban, hogy melyikük földjén született a stílus - mindaddig, amíg a kutatás egyértelműen nem tisztázta, hogy az építészeti gótika Párizs környékén született a 12. század közepe táján. Amióta a művészettörténetben általánosan elfogadottá vált az az alapelv, hogy minden művészetet a maga értékrendje szerint kell megítélnünk, minden emlék a művészet általános történetébe illeszkedik. Ezt ahhoz hasonló módon képzelhetjük el, ahogyan a világirodalom fogalma ugyancsak egyesíti magában a különféle nemzetek és anyanyelvi kultúrák alkotásait.

V. Monumentum és monumentalitás

"Emlék" szavunk tehát, amelyet a művészettörténészek minden különösebb megfontolás nélkül szakkifejezésként használnak, sokféle nyelvi közegben sokfélét jelenthet. Szóhasználatunk különösségére gyakran akkor ébredünk rá, ha magyarul írt szövegeink idegen nyelvű fordításaival szembesülünk. Különbséget kell tennünk memoria és monumentum között: az első fogalom az emlékezés lelki-gondolkodási folyamatára utal (ahogy Petőfi mondja: Boldog órák szép emlékeképen / Rózsafelhők úsztak át az égen), míg az utóbbi a folyamatot kiváltó tárgyat nevezi meg (körülbelül úgy, ahogy Gutenbergre emlékezve Vörösmarty mondja: "...nevednek / Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.")

Az emlékképek, álomlátások és víziók megörökítése nem ritka tárgya a művészetnek, külön előadásban lehetne foglalkozni az ilyen típusú képekkel. A legtöbbször mégis a második értelemben vett emlékkel találkozunk: ez a kategória nevét is, mintáját is a megörökítés szándékával megalkotott tárgyról nyeri. Ide illik Horatius klasszikus mondata: Exegi monumentum aere perennius - azaz: "Ércnél maradandóbb emléket állítottam". A határjel, az emlékszobor, a síremlék olyan mesterséges tárgy, amelyet a figyelem felhívásának szándékával helyeznek el, többnyire éppen ott, ahol a múltban olyasmi történt, amire az utókornak itt és most emlékeznie kell. Ezt a figyelemkeltést jellegzetesen hordozza az ugyancsak közhelyszerűen ismert megszólító felirat: Vándor, állj meg, s vidd hírül a spártaiaknak... Manapság az utcán járva, a tévét nézve percenként részesülünk hasonló felszólításban, nyilván nem kevésbé figyelemre méltó közlések érdekében: de mivel e sűrű felszólítások nélkülözik az üzenet mélyebb értelemben vett alkalmiságát, érzékenységünk is jelentősen csökkent e hangnem iránt.

Pedig nagyon fontos dologról van szó. Ahhoz, hogy az emlékművek (a monumentumok) eleget tudjanak tenni az itt és most emlékeztetés feladatának, egyfajta sajátos kvalitással kell rendelkezniök - amit célszerű megkülönböztetnünk más minőségeiktől, például mesterségbeli kivitelezésük színvonalától.

A monumentalitásról van szó: arról az igényről, hogy a mű megjelenése legyen elég nagyszerű ahhoz, hogy fenségét későbbi korok szemlélője is át tudja élni.A monumentalitás addig töretlen, amíg egy személy, egy eszme megörökítésének szándéka érvényesül.

A monumentalitásra nincs alkalmas magyar szó; Henszlmann Imre a 19. század második felében sikertelenül kísérletezett az "emlékszerű" jelző meghonosításával. Amikor a mindennapi nyelvben például egy "monumentális szoborról" beszélünk, inkább lenyűgöző méreteire, mint esztétikai minőségére gondolunk. Műkritikusok kedvenc dicsérő fordulata, hogy egy-egy sikerült vázlat vagy kisplasztika "fal után", "nagy méretekért és tartós anyagért" kiált. Pedig már Leon Battista Alberti szükségesnek tartotta, hogy figyelmeztessen: a festői teljesítmény "nagysága" nem a munka kolosszális méreteitől, hanem a jelenet alkalmas megkomponálásától függ.

Mindez arra világít rá, hogy a monumentalitás kvalitás-fogalma is a művészet reneszánsz óta kialakult felfogásában gyökerezik: olyan nagyszerűséget jelöl, amelynek nem a méret az egyetlen forrása. Kialakulásában szerepet játszottak kényszerű adottságok is: az egykori monumentumok ugyanis sokszor elpusztultak, és róluk az utókor gyakran csak kis méretű reprodukciók - érmek, miniatúrák, rajzok - alapján alkothatott fogalmat. Efféle kicsinyített ábrákon edződött az a modern esztétikai érzékenység, amely utóbb már egy-egy vázlatban, előkészítő tanulmányon képes volt tetten érni a magasztos művészi gondolat születését. A "monumentalitás" esztétikai kvalitása éppen az emlék-mű tényleges méreteitől, illetve a felállítás helyétől és alkalmától való függetlenedéséről, műalkotásként való önállósulásáról tanúskodik. A fényképeken, diapozitívokon, könyvekben vagy a szemünk előtt villogó képernyőkön már nem számít a méret: az aprót felnagyítva, a nagyot lekicsinyítve állítjuk egymás mellé, hiszen inkább a monumentalitás, kevésbé a monumentum, inkább a művészi idea, kevésbé a tárgyi hordozó számít.

Mindez nem jelenti azt, hogy a modernitás kora ne várta volna el a művészektől, hogy méretükben is, hatásukban is maradandónak szánt monumentális emlékeket állítsanak. 1937-ben, a párizsi világkiállításon két nagy, a propagatív erőt a modern festészet eszközeivel kereső festmény volt látható: Aba-Novák Vilmosnak a francia-magyar kapcsolatok történetét ábrázoló két pannója a magyar pavilonban és Pablo Picasso Guernicája a köztársasági Spanyolország kiállításán. Mindkét mű azért született, hogy politikai tiltakozásra használja fel a világkiállítás nyilvánosságát. Picasso festményének témája az a csak néhány héttel korábban történt, a második világháború borzalmait előlegező terrorbombázás, amelyet Franco tábornok parancsára a német légierő gépei követtek el a baszkföldi Guernica városa ellen. Az ugyancsak kormánymegbízásra festett Aba-Novák-képek célja a tiltakozás volt Magyarország lebecsülése és az ország megcsonkítása ellen. Az egyik pannó Magyarországot mint a nyugati kultúra őrzőjét és a kereszténység védőpajzsát mutatja be, a képen a Hunyadi János hadait lelkesítő Kapisztrán János s a déli harangszót idéző harangláb dominál. A másik nagy kép ugyancsak zenét idéz: a harangzúgással szemben a Berlioz és Liszt Ferenc által európai közkinccsé tett Rákóczi-indulót.

V. Monumentum és monumentalitás

Picasso és Aba-Novák egyaránt a monumentalitás igényével alkottak: a jórészt kor és alkalom szülte egyezéseken túl a két festmény iskolapéldája lehetne a stílusok ellentétének is. Az ilyen, az összehasonlításból nyert ellentétpárokra épített klasszikus elemző módszert a stílustörténet nagy mestere, Heinrich Wölfflin honosította meg a művészettörténetben.

Az ő fokozatos, a művészi látásmód alapelemeitől az egészet átfogó struktúraelvekig haladó szempontjai közül itt csupán a kompozíció kvalitását érintő megfigyeléseket érdemes használnunk. Picasso a Guernicán olyan képi elemeket használt, amelyeket már korábbi munkáin is az ártatlanság és a brutalitás szimbólumaiként értelmezett. Ezeket a formákat itt olyan zárt, geometrikus rendben foglalja össze, akár a hasonló élet-halál-küzdelmek görög timpanon-kompozíciói. A Guernica zsúfolt képmezeje egyben szorongató óvóhely-belső is vergődőkkel és halottakkal, amelynek borzalmára a lámpást hozó nőalak világít rá: akár az elvarázsolt lovászt felfedező szolgáló Hans Baldung Grien fametszetén, amely más ismert művekkel együtt talán Picasso forrásaként is szolgált. Picasso kompozícióját nemcsak az egység jellemzi, hanem - figuráinak formai torzításai és a szemlélőtől, az értelmezőtől sok erőfeszítést követelő szubjektív jelentésével ellentétben - egyfajta klasszikus jelleg is.

Aba-Novák pannói egészen más szellemben fogantak. Stílusukra nem a formai zártságra való törekvés, hanem nyitott, mondhatni bővíthetőséget sugalló formaképzés jellemző. A képmezőket jól felismerhető, kompozicionálisan fontos és hosszas olvasást igénylő feliratok tagolják - e képek ugyanis mintegy "érvelni" próbálnak egy történelmi igazságszolgáltatás jogosultsága mellett. A festett jelenetek ezt a nyelvi argumentációt vannak hivatva illusztrálni. Nehéz számot adni arról, hogy mennyi szövegről és kísérő ábráról van itt szó: a részek egymásra tolulnak, végeérhetetlen láncolatot alkotnak, mint egy felsorolás-szerű, ám izgatott történelmi érvelésben. Sorozatuk nyitott, mintha arra utalna, hogy az érveket még hosszan lehetne sorolni. A pannók vezérmotívumaival való kapcsolatuk nem formai vagy térbeli, hanem nyelvi-logikai. Míg Picassónál maga a kompozíció a művészet formai hagyományában gyökerezik, addig Aba-Nováknál a történetírásé a főszerep, a képalkotó művészet pedig csupán a történeti tézisek illusztrálására vállalkozik.

Itt véget is ér a wölfflini elemzés lehetősége. A két mű közötti különbségek nyilvánvalóan messze túlvezetnek a képzőművészet körén.

Közvetlenül a második világháború után, 1948-ban Aby Warburg tanítványa, Fritz Saxl egy a művészettörténet-tudomány létjogosultságáról tartott előadásában éppen a Guernica példájára hivatkozott, amikor a tradíció ápolásának haszna mellett érvelt. Picassónak a képhagyományt kreatívan kiaknázó-továbbfejlesztő művészi eljárását szembeállította azzal a radikális attitűddel, amely a régiség minden kultuszát s vele a művészettörténetet is elvetette - ifjúkorában Picasso maga is nyilatkozott így. E tekintetben a leghevesebben a futurista festők 1910-es kiáltványa fogalmazott: El végre az ócska képek restaurátoraival! El a hullaimádásban idült érzelmes régészekkel! El a készséges kerítőkkel, a kritikusokkal! El a köszvényes akadémiákkal, a tudatlan és részeges professzorokkal! - Az azóta eltelt évtizedek művészi fejleményei azt igazolják, hogy a kérdés ma is aktuális. Ez az előadás is érveket keres abban a vitában, amelyet napjainkban Hans Belting újított fel, aki igencsak provokatív címmel - Vége a művészettörténetnek -írt nagyhatású vitairatot.

VI. Szándékolt és spontán emlékek: a Szentkorona példája

Eddig az emlékről a szó eredeti értelmében, mint a jövőnek szánt alkotásról volt szó. Ez nyilvánvalóan a művészettörténetre tartozik, függetlenül attól, hogy létrejöttében inkább művészeten kívüli okok - például a vallásos hit, a hatalmi reprezentáció, a halottkultusz igényei - játszottak-e szerepet vagy a kifejezett művészi szándék. A művészettörténet azonban emléknek tekinti a múlt örökségének olyan darabjait is, amelyek véletlenszerű megőrzésüknek köszönhetik fennmaradásukat.

A legtöbb nyelvben az "emlék" szó nem enged meg efféle különbségtételt. Magyarul - legalábbis nyelvileg - határozottan megkülönböztetjük az emlékművet a műemléktől. Bár az utóbbi kifejezést inkább az ingatlan, épített emlékekre gondolva (ennyiben jogi kategóriaként is) használjuk, így nevezhetnénk azokat a régiségeket is, amelyek értékes ingóságokként múzeumokba valók.

Ezek a tárgyak elvben mind véletlenszerűen megőrzött maradványok - s minél régebbi korokból valók, annál becsesebbek. Különféle tanúságokat hordoznak a múltról: régi emberekről, életmódjukról, szokásaikról. Amikor műalkotásokként szemléljük őket, abból indulunk ki, hogy az újkőkori eszközkészítőt vagy a középkori fazekast is hasonló szempontok vezették, mint az újkori gyűjtőt. Az ilyen maradványok fennmaradásuk módjában hasonlóak az ereklyékhez, amelyeknek eredeti elnevezése (a latin reliquia) is maradványt jelent: szentek testének, csontjainak részeit, az általuk használt, megérintett tárgyakat. Alig érthető, miért emlegetnek manapság emléktárgyak vagy jelvények helyett "relikviákat", holott - mint pl. a futballcsapatok esetében - többnyire nem maradványokról van szó. Mintha bizony ereklyét szándékosan is csinálhatnánk vagy fogyasztási célból sokszorosíthatnánk.

Nem ez az egyetlen eset, hogy a művészettörténész nem ugyanúgy vélekedik az emlékről, mint a közvélemény vagy a politikusok. Ilyen véleménykülönbségek álltak azoknak a vitáknak a középpontjában is, melyek a 2000. millenniumi év előtt a Szentkoronának az Országházba való átviteléről folytak . Vajon ereklye-e a korona, amelyet ki kell szabadítani az élettelen múzeum poros unalmából, vissza kell helyezni a magyar államiság szimbolikus-szakrális terének középpontjába, hogy érvényesülhessen az a misztikus erő, amellyel képes mintegy maga köré gyűjteni a nemzetet - vagy inkább műtárgy, történeti és ötvösművészeti emlék? Vajon azzal, hogy rámutatunk a korona keletkezésének bonyolult történetére, számbavesszük a vele kapcsolatos egykori vélekedéseket és elkülönítjük az utóbb rárakódott, a későbbi generációk sajátos szükségletei diktálta képzetektől (például a nemzeti gondolat történeti változataitól), vagy azzal, hogy meglehetősen határozott művészet- és eszmetörténeti helyére illesztjük a koronát, korlátozzuk-e vallási vagy alkotmányos tiszteletét is - ahogy ezt a Szentkorona-tan jogtörténeti értelmezései sugallják? Úgy gondolom, hogy a válasz erre: nem. A kritikai-történeti szemlélet legfeljebb azt zárja ki, hogy Szent István-ereklyének tekintsük, vagyis hogy eredetét a korai történelem mitikus ősködébe burkoljuk, és hogy belőle "belé kódolt" (már ez az informatikai kifejezés is anakronisztikus!), a jövőre vonatkozó misztikus üzeneteket olvassunk ki. A Szentkorona nem emlékmű, amelyet eleve a jövőre való tekintettel emeltek. Ilyen képzeteket csak utóbb, különböző elemeinek későbbi összeszerelése és e tárgynak a Szent István-i koronával való azonosítása után kezdtek hozzá fűzni. Hasonló módon vált történelmi emlékké már a középkorban az a székesfehérvári miseruha, amelyet koronázási palásttá alakítottak át. Nyilvánvaló, hogy megbecsülését a rá hímzett feliratnak és Szent István felirattal megnevezett képének köszönhette. Akkor járunk el helyesen, ha a tárgyakat történelmi (fizikai és szellemi) sorsukkal együtt, a róluk megszerezhető pozitív tényismeret és a rájuk vonatkozó elképzelések történelmi váltakozásaival egyetemben tekintetjük és értékeljük. Ennyiben a Szentkorona nem időtlen ereklye és nem történeti maradvány, hanem a szó legkomplexebb értelmében vett történeti emlék, amely emlékezésre - egész történelmünk számbavételének feladatára - szólít fel bennünket.

VII. Konzerválni vagy restaurálni?

Lehet-e szándékosan műemléket létesíteni? A spontán hagyományozódás fenti értelmezése szerint bizonyosan nem. A régi maradványoknak műalkotásként - azaz megőrzendő műemlékként - való elismerése nem nélkülözheti a tudatosságot, és mindenképpen ízlésünknek, aktuális művészeti tájékozódásunknak megfelelő ítéleten alapul. Minden kor a maga alkotásaival és a régiek emlékeivel együtt rendezi be a maga művészeti világát, amelyben a régiek nemcsak együtt élnek az újakkal, hanem idomulnak is hozzájuk. A 19. század végéig az volt a szokás, hogy a leromlott állapotú műemlékeket restaurálták, vagyis az éppen uralkodó legjobb ízlés szerinti - az aktuális jelen számára éppen hitelesnek tetsző - módon állították helyre. A jelen ízlésének ezt a múltba vetítését nevezzük historizmusnak.

Ez egyfajta szerepjátszásnak is tekinthető - bizonyára nem véletlen, hogy a egyik mintaképe a múltat idéző színpadi díszletezés. A historizálás Európa-szerte uralkodott a 19. század nagy építészeti vállalkozásain: műemlékek megújításán és új alkotások hagyományos formákba öltöztetésén egyaránt, míg 1900 táján be nem következett a szakítás ezzel a gyakorlattal. "Konzerválni - nem restaurálni!" - hangzott parancsolóan az új jelszó, a műemlékvédelem 20. századi irányelve, párhuzamosan azzal a követeléssel, hogy a művészet a jelenkor megjelenítésére és ne történelmi álarcosbálok rendezésére törekedjék.

Könnyebb volt ezt a parancsot megfogalmazni, mint érvényét meghatározni. Ma már tudjuk, hogy egy tárgy megtisztítása, egy festmény eredeti koloritjának, világosságának helyreállítása is felveti azt a kérdést, hogy hol van az eredeti határa, és hol kezdődnek a mi feltevéseink, a korunk ízléséhez igazodó változtatások. Egykor Rembrandt úgynevezett Éjjeli őrjáratának megtisztítás utáni kivilágosodása keltett általános megdöbbenést, mostanában Michelangelónak a vatikáni Sixtus-kápolnát díszítő falképei és Masaccio firenzei Brancacci-kápolnájának freskói körül alakult ki hasonló vita. Mindig arról a gyanúról van szó, a tisztítás talán az eredeti egy részét is eltávolította.

Ha régen rajzok és metszet-reprodukciók, a 19. század végétől pedig fekete-fehér fényképek és nyomataik közvetítették a művészet kedvelőihez a művészetet, azt, aminek emlékeit a művészettörténet tárgyalja, sorba rendezi, a 20. század végének új médiumai megváltoztatták a művészet befogadásának feltételeit. A színes fényképezés és a színes reprodukciók, filmek, videofelvételek olyan részleteket tettek láthatóvá, a megvilágításnak és a színeknek olyan intenzitását ragyogtatták fel, amivel a helyszíni látvány, a nehezen megközelíthető, gyéren megvilágított művek bizony nehezen versenyezhetnek. Mindenekelőtt a múzeumlátogatóknak és turistáknak nyújtandó látványosság kényszere diktálja azt is, hogy többnyire az emlékek jobban követhető, teljesebb alakját kínálják a látogatóknak, akik - mint mondani szokás - a pénzükért nem töredékeket és hiányos ócskaságokat kívánnak látni.

Ez a törekvés az utóbbi években Magyarországot is elérte. Ismét megjelent és nyomatékot kapott a romjaikban ránk maradt műemlékek kiépítésének elgondolása. A zsámbéki premontrei prépostság 13. századi templomának romját a 19. század végén csak konzerválták, vagyis csak annyira állították helyre, hogy tovább ne pusztuljon. Noha mindig is eleven maradt az az igény, hogy a rajzban minden nehézség nélkül lehetséges rekonstrukciót meg is építsék. Napjainkban ez a követelés ismét felerősödött, ami heves vitákat váltott ki.

A 2000. évi millenniumi ünnepségekre épült újjá Mátyás király visegrádi palotájának díszudvara - itt a töredékek alapján olyan elképzeléseket építettek meg, melyeket a kutatók eddig legfeljebb rajzban mertek megkockáztatni.

A rekonstrukciók és a restaurálási műveletek körüli vitákban gyakran hangzik fel a hitelesség érve, ugyanaz az érv, amit sokszor emlegetnek a műkereskedelemben, becsüs-körökben is. A hitelesség azonban csalóka dolog és soha nem elégséges hivatkozás.

Vélekedésen alapul, olyan ítéleten, amelyet mindenkori ízlésünk és ismereteink alapján alkotunk: korábban Winckelmann vagy Goethe példáján is azt láttuk, hogy az hiteles, amit annak fogadunk el. Jókat tudunk derülni azon, hogy régebbi korokban mi mindent fogadtak el hitelesnek, s bizonyára utódainkat is szórakoztatni fogják a mi ítéleteink.

A művészeti emlék ideális formája az eredeti, a megismételhetetlen, egyedi alkotás. Egyedül ebben ismerhetjük fel tévedhetetlenül a múltbeli alkotó keze nyomát, az anyagot formáló gondolkodásának lenyomatát - különösen akkor, ha nem feledjük, hogy a mi pillantásunkat is sokezer év egymásra rakódó tapasztalata befolyásolja. Eredeti formájukban kell tehát megőriznünk őket, miközben fel kell dolgoznunk azt is, ami egykori eredetük és a mi mai jelenünk között történt. Ezzel együtt, a mi tudásunkkal együtt kell továbbadnunk a későbbi értelmezőknek - csak így felelhetünk meg minden történettudomány alapvető parancsának. A művészettörténet számára ez a parancs annyiban sajátos, hogy megismerése tárgyának, a művészetnek magának a létmódja az öröklés és tovább-örökítés.

Az emlék tehát örökség, amellyel kapcsolatban kétféle feladatunk van: értelmeznünk kell a ma és őriznünk a jövő számára. A művészettörténész, ha komolyan veszi munkáját, egyik feladattól sem szabadulhat. Mindkettő kultúránk elevenségének feltétele. Új értelmezések kialakítására nyilván utódaink is igényt tartanak majd. De erre nekünk kell biztosítanunk a lehetőséget az örökség hűséges kezelésével. Mert élet a művészet is, melyet az ember - ahogy a költő mondja - "a halálra ráadásra kapja, s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg..." (József Attila: Eszmélet)

Az előadáshoz kapcsolódó további anyagok az internetes változatban érhetők el.

Kislexikon Marosi Ernő előadásához

Az itt következő szószedet nem lexikon, sem a teljesség látszatára, sem általános érvényre nem tart számot. Egyedül az előadásban alkalmazott kifejezések értelmezését szolgálja.

allegória
Valóságos tárgynak (ember-, állatalaknak, dolognak, tájnak) olyan ábrázolása, amelynek célja nem a tárgy puszta ábrázolása, hanem általa valamely elvont eszme, fogalomn megjelenítése. Legegyszerűbb formája a megszemélyesítés (personificatio), pl. a bölcsességet nőalakkal, a bátorságot oroszlánnal szokás felidézni. Az ilyen allegorikus alakok valamilyen közmegegyezést tételeznek fel: egy közösségben, kultúrában, korban nyilvánvaló a tárgy és jelentése közötti kapcsolat, amelyet szükség esetén írott magyarázat, értelmezés is nyilvánvalóvá tesz. A tulajdonképpeni allegória olyan cselekmény, amely allegorikus alakok között zajlik (pl. az erények és a bűnök harca Prudentius Psychomachia c. eposza nyomán, Mercurius és a Philologia házassága a szabad művészetek jelenlétében Martianus Capella költeménye szerint).