V. szemeszter, 8. előadás - 2004. október 25.
KIRÁLY BÉLA
1956 - A SZABADSÁGHARC KATONAPOLITIKÁJA
Az 1956-os magyar forradalom 48. évfordulóján
Király Béla nyugalmazott vezérezredes, a Nemzetőrség egykori parancsnoka,
egyetemi tanár hadtörténészként, s egyben az események tevékeny alakítójának
szemszögéből tekinti át a forradalomban és a szabadságharcban részt vett
különböző fegyveres testületek - a néphadsereg, a rendőrség, a határőrség, az
ÁVH és a belső karhatalom - akkori állapotát és az eseményekben betöltött
szerepét, a szovjet agresszió alakulását, illetve a felkelők harci
tevékenységét Budapesten és vidéken. Az előadás kitér a szabadságharc
nemzetközi megítélésének összefüggéseire is: nemcsak a világ közvéleményének
ítéletére a magyarországi eseményekről, de olyan nemzetközi biztonságpolitikai
megfontolások taglalására is, amelyek a remélt nyugati katonai segítség
elmaradását magyarázzák.
I. ELŐZMÉNYEK
1949.
augusztus 18-án életbelépett a népi demokrácia alkotmánya. Ettől kezdve
hazánkat egypártrendszerű diktatúra tartotta rabságban. Különvéleményt
megfogalmazni nem lehetett, az ellenállás egyenlő volt az öngyilkossággal. A
költők az asztalfiókjukban rejtegették akkoriban írt költeményeiket, mint
Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című remekművét. 1953
és ’56 között azonban gyors egymásutánban olyan események történtek, amelyek
utat nyitottak a magyar forradalom számára.
1953. március
5. Sztálin halála
június
4. Nagy Imre első kormánya
június 17-18. a kelet-német felkelés
1955. április 18. Nagy Imre menesztése
május 11-14. a Varsói Szerződés megalakulása
május
15. osztrák államszerződés
február 15-25. az
SzKP XX. kongresszusa
június 14. a Petőfi Kör működni kezd
június 18. Rákosi megy, Gerő jön
június 28. felkelés Poznańban
október 6. Rajk és társai újratemetése
október
21. Gomulka a LEMP első titkára
II. A FORRADALOM PROGRAMJA
A diákok az egyetemeken -
először Szegeden és Budapesten - gyűléseket tartottak. Október 22-én a Műszaki
Egyetemen összegyűlt hatalmas diáksereg elfogadta a forradalmi magyar
ifjúság 16 pontját. Ez a program futótűzként terjedt országszerte, de a
világsajtó is felfigyelt rá. Ez lett a forradalom és szabadságharc programja.
Itt most csak arra térek ki, hogy mit követelt az ifjúság 16 pontja, és mit
nem.
Mit követelt az ifjúság 16 pontja és mit nem?
Követelte
·
a
szovjet csapatok visszavonulását, a nemzet függetlenségét
·
demokratikus
választásokat
·
gazdasági
reformot
De nem követelte
·
a
kommunista párt betiltását
· a szocializmus eltörlését
Az
azonban, hogy titkos szavazással végrehajtandó általános választásokkal életre
hívott országgyűléstől remélte az ifjúság a nemzet jövőjének építését, azt is
jelenti, hogy lehetségesnek tartották a szocializmus eltörlését is.
Tekintsük
át az októberi-novemberi események legfőbb fordulópontjait:
október 24. az
első szovjet beavatkozás: "Hullám"-hadművelet
október 28. a
forradalom győz; tűzszünet
november 1. a semlegesség kinyilvánítása
november 4. a harcok kezdete
Ez az a keret, amelyen belül most a részletekre térhetünk.
III. TÜNTETÉSEK ÉS HARCOK BUDAPESTEN
Az egyetemeken az október 22-i gyűlések közül a legsikeresebb
a Műszaki Egyetemen zajlott le, ahol a 16 pontot megfogalmazták, és másnapra
két egyetemről kiindulva a Petőfi-, illetve a Bem-szobornál tüntetéseket
kezdeményeztek. A kormány vezetésében uralkodó bizonytalanságra jellemző, hogy
a tömegtüntetést először megtiltották, de mivel az ifjúság dacolt a tilalommal,
mégis megengedték. Egy újabb csoport a Sztálin-szoborhoz ment, és lerombolta. A
legsúlyosabb következményekkel annak a csoportnak az útja járt, amely a rádió
épületéhez vonult, ahol a 16 pont beolvasását követelték.
Innét korábban, 20 órakor a Jugoszláviából visszatért Gerő
Ernő gyűlölködő bolsevista zsargonban megfogalmazott beszédét közvetítették. A
tüntetők elveit "valótlan ellenséges hírverésnek" nevezte,
"ellenséges zavarkeltő, rendbontó elemekről" szólt, akik ellen
fellépésre szólította fel elvtársait. A tüntetőket a beszéd felháborította,
választ kívántak adni, de nem léphettek az épületbe, az ÁVH tüzet nyitott
rájuk. Az erőszak híre futótűzként terjedt, s vele párhuzamosan megindult a
tüntetők forradalmárokká változása: az erőszakra fegyveres választ adtak.
HORVÁTH MIKLÓS KIEGÉSZÍTÉSE:
A magyar és szovjet csapatok karhatalmi alkalmazása az
október 23-28-ig terjedő időszakban
Ahhoz, hogy - ha
vázlatosan is - megértsük az erőszakszervezetek szerepét az 1956-os
forradalomban, szólni kell az államvédelmi szervek közül a Belső Karhatalom, a
Határőrség, illetve a Magyar Néphadsereg és a Rendőrség szervezetéről, és
elsősorban arról, hogy felkészültek-e egy rendszerellenes megmozdulás
felszámolására.
A karhatalmi alkalmazásra vonatkozó tervet Nagy
Imre még 1954. január 18-án hagyta jóvá. A Honvédelmi Tanács a karhatalmi
szolgálat megszervezését, a belső rend fenntartását - a rendőrség és a belső
karhatalom erőinek felhasználásával - elsősorban a Belügyminiszter
kötelességévé tették.
A később több alkalommal módosított tervben
Magyarországot 4 nagy karhatalmi körzetre osztották, amelyekben a rendőri,
államvédelmi és honvédségi erők alkalmazásával számoltak.
A karhatalmi riadó elrendelése esetén - a
határozat szerint - a rendőrség szervei többek között biztosítják a belső rend
fenntartását, őrzik az állami intézményeket, a tanács- és pártszervek
épületeit, a vasúti objektumokat, a közlekedési hidakat és a polgári
repülőtereket. A Belső Karhatalom csapatai biztosítják a Kormányszervek
épületeit, a nagyobb jelentőségű ipari vállalatokat, erőműveket, állami
raktárakat, védelmi jellegű objektumokat, fontosabb hidakat, hírközpontokat. A
mindösszesen 7723 fős államvédelmi testületből az aktív harctevékenység
folytatására manőverező csoportokat is kijelöltek.
A Honvédelmi Tanács különleges esetekben a
Határőrség változatlan feladataként az országhatár védelmét határozta meg,
ugyanakkor a határőr erők karhatalmi alkalmazását nem köti a Honvédelmi Tanács
külön engedélyéhez. Így válik érthetővé, hogy október 24-én a
határőr-alakulatok Budapesten miért jelenhettek meg.
A karhatalmi terv szerint ha a rendőrség és a
Belső Karhatalom erői "az ellenséges bandák szervezett támadásai
visszaverésére" nem elégségesek, a Néphadsereg csapataival kell az
őrségeket megerősíteni, illetve a szükséges segítséget a támadás elhárítására
megadni.
A politikai és katonai vezetés az országos és
fővárosi karhatalmi terv szerint egy rendszerellenes megmozdulást a
rendelkezésre álló erők - kb. 115 000 katona, 17 366 rendőr, 7723 karhatalmista
és 15 233 határőr, tehát mindösszesen 164 965 fő - nem egészen 14%-ával
felszámolhatónak tartotta.
Nem utolsó sorban szólni kell a Magyarországon
állomásázó szovjet csapatokról is. Az 1955 szeptemberében Magyarországon
felállított szovjet Különleges Hadtest rendeltetése a magyar csapatokkal
együttműködésben az osztrák határ lezárása, védelme, a szovjet csapatok
kivonása esetén a közlekedési útvonalak biztosítása volt. A hadtest a Vezérkar
útján a szovjet fegyveres erők miniszterének volt alárendelve.
A Különleges Hadtest parancsnoka már 1956
júliusában parancsot kapott, hogy az alaprendeltetés ellenére készítsen tervet
a szovjet csapatoknak "a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme,
adott esetben helyreállítása" érdekében történő alkalmazására. A terv a
"Volna" (Hullám) fedőnevet kapta. E terv szerint a 17. gépesített
gárdahadosztály fő erőivel zárja az osztrák határt, a 2. gépesített hadosztály
Budapestre vonul, ahol passzív objektumvédelemmel segíti a rendszerellenes
megmozdulás leverése érdekében aktív harctevékenységet folytató államvédelmi
karhatalmi csapatokat.
Október 23-án a szovjet csapatok ennek a tervnek a
végrehajtását kezdik meg, de a szovjet vezetés a magyar csapatok - elsősorban a
7. esztergomi gépesített hadosztály alárendelt alakulatainak fővárosba
irányítása - mellett további három szovjet hadosztály Magyarországra küldéséről
is döntött. Október 24-én a hajnali órákban Kárpátalja felől a 128. lövész és a
39. gépesített hadosztály, Románia irányából a temesvári 33. gépesített
hadosztály átlépte a határt, és megkezdték a menetet Budapest felé.
Egyes szovjet források szerint az így
riadókészültségbe helyezett és "rendcsinálás" céljából bevetett öt
hadosztály állományába 31 500 fő, 1130 harckocsi és önjáró löveg, 616 tüzérségi
löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű
tartozott. Október 25-én a fővárosban lévő, zömében dezorganizált magyar
kormányerők létszáma hozzávetőleg 10-12 000 főre tehető.
A Kárpáti Katonai Körzet és a Különleges Hadtest
légi erőiből összesen 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra.
A szovjet katonai erők felvonulásának ezen időszakában a vadászrepülők fedezték
a menetben lévő csapatokat, a bombázó repülők a repülőtereiken láttak el
fokozott készültségi szolgálatot.
A magyar és szovjet katonai vezetés
a kormányellenes fegyveres erők felszámolására minden részletében kidolgozott
tervekkel október 28-ig nem rendelkezett, ezért eddig az időpontig képtelenek
voltak magukhoz ragadni a politikai és katonai kezdeményezést.
Már a rádiónál lefolyt események során ismertté váltak a terjedő
fegyveres harcok jellemzői:
·
A
HM a piliscsabai 8. gépesített ezredet rendelte a rádióhoz a tüntetők
feloszlatására. A parancsnok, Solymosi János alezredes, látva a helyzetet,
kijelentette, hogy "nem lövünk a népre". A kijelentést a tüntetők és
a katonák lelkesen fogadták. Ez volt az első barátkozás katonák és tüntetők
között, ami a következő napokban is jellemző maradt.
·
Minden
harc, de főleg az irreguláris (partizán) küzdelem nélkülözhetetlen
alapkövetelménye, hogy e küzdelem okát a harcosok olyan igaz ügynek tekintsék,
ami a legnagyobb személyes áldozatot is indokolja: meggyőződésként éljen a
szabadságharcosok szívében.
·
Az
irreguláris harc egyik nagy nehézsége a fegyver- és lőszerhiány. Ez nem állt
fenn az ’56-os forradalmárok esetében. A piliscsabai ezredparancsnok
kijelentését követve a forradalmárokkal barátkozó katonák egy része átadta
nekik a fegyverét, mások fegyveresen csatlakoztak hozzájuk, vagy elszéledtek. A
forradalmárok tehát vagy így jutottak fegyverhez, vagy pedig a rendőrőrsökről, raktárakból
és a bolsevista rendszerben oly gyakori fegyvertároló helyről kaptak, illetve
"szereztek".
·
Az
irreguláris harc másik nehézsége a harcképzetlenség és az alegységparancsnokok
hiánya. Ez sem állt fenn ’56-ban. A bolsevisták a közép- és felsőfokú intézmények
diákjait a kommunizmus fegyveres védelmére képezték ki abban a tévhitben, hogy
"hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján" (a Rákosi
Mátyásnak tulajdonított egykori mondás szerint). A diploma előfeltétele volt a
tartalékos tiszti képzettség. Így diákparancsnokokból vagy alparancsnokokból
nem volt hiány. Tizenegy évvel a háború után sok frontot megjárt ember is
akadt, aki képes volt alegységeket vezetni.
·
Az
irreguláris harc egy másik jellemzője, a rugalmasság szintén jellemző volt. Ha
egy kisebb csoport olyan helyzetbe került, hogy a megsemmisítése valószínűvé
vált, egyszerűen eldobták fegyvereiket, és a tüntetők közé vegyültek. Másnap
újra harcba álltak. Emiatt a szabadságharcosok valódi létszáma soha sem volt
világos ellenségeik előtt, azok tervezését összekuszálta.
Ezek a tényezők jellemezték a budapesti harcokat. Rátermett,
leleményes alegységparancsnokok szervezték az ellenállási gócokat Budapest
minden kerületében és vidéken. Különösen sikeresek voltak a Móricz Zsigmond
körtéri, Széna téri, Baross téri, Corvin közi, csepeli gócok. Mielőtt a
Nemzetőrség Főparancsnoksága megalakult, a harcok ezeken a környékeken folytak.
A gócok között, ha volt is némi együttműködés, közös "hadműveletekre"
nem került sor.
Mégis, 28-án a "srácok" győztek, központi vezetés
híján a szabadság eszméje volt a "parancsnokuk".
IV. KÉT VÉRES NAP BUDAPESTEN
Az első "legvéresebb nap" október 25-e volt. A tragédia, mely
körülbelül 100 áldozatot követelt, a Kossuth téren zajlott le. A másik október
30-a volt, amikor a Köztársaság téren 30-an haltak meg. Ez utóbbi egy működő
központi vezetés esetén megakadályozható lett volna. Országszerte körülbelül
300 áldozata volt a sortüzeknek.
Kossuth tér, október 25.
Október 25-én dél felé minden irányból több ezres tömeg árasztotta el a
Kossuth teret. A fő követelésük Gerő menesztése volt. Az Országházat őrző s a
közben beérkezett szovjet harckocsik és a tüntetők között fraternizálás
kezdődött. A szabadságharcosok zászlókkal a harckocsikra ugrottak, és baráti
orosz nyelvű röplapokat adtak a szovjet katonáknak.
Szerov, a GPU (szovjet titkosrendőrség) tábornoka a Parlament közelében
lévő szovjet harckocsik közül néhánynak tűzparancsot adott. Már ezelőtt -
valószínűleg - határőrök (zöld ávósok) tüzet nyitottak a tüntetőkre - ma is
vitatott, hogy a Földművelési Minisztérium tetejéről vagy máshonnan. Hatalmas
tűz zúdult a fegyvertelen tömegre. A szovjet katonákkal való barátkozásnak vége
szakadt
Köztársaság tér, október 30.
A budapesti pártbizottság Köztársaság téren álló székházának megerősített
őrsége akkor még ÁVH-s egyenruhát viselő hivatásos és sorozott ÁVH-sokból állt.
A három ott lévő szovjet harckocsit Kovács István, a budapesti pártbizottság
titkára kérésére 28-án visszavonták.
Október 29-én ÁVH-s egyenruhát viselők tüntetőket tartóztattak le, de el
is engedték őket. Mégis megmaradt az a vélemény, hogy az épületben
szabadságharcosokat tartanak fogva. Az október 30-án a helyszínre küldött,
vidékről felrendelt, néphadseregbeli harckocsik nem ismerték fel a pártházat.
Összevissza mozogtak, majd - tévedésből - tüzet nyitottak rá. Azaz épp azokat a
szabadságharcosokat támogatták, akik ellen küldték őket. Háromórás harc után a
szabadságharcosok elfoglalták a pártházat, és 24 főt - főleg sorozott ÁVH-sokat
- meglincseltek. Sajnos Mező Imre, a Nagy Imréhez hű kommunista vezető is
halálos sebet kapott.
A tömeges lincselést a helyszínen lévő külföldi riporterek
lefényképezték, és világszerte terjesztették. Ez a sajnálatos és mindkét fél
tévedésein alapuló esemény volt az első olyan információ Budapestről a
nagyvilág számára, amely rontotta a szabadságharcosok addigi makulátlan jó
hírét.
V. VIDÉKI ESEMÉNYEK
A
régi rendszer hívei először október 23-án délután, órákkal a budapesti rádiónál
történt tűznyitás előtt, Debrecenben használtak fegyvert - három ember halálát
okozva.
Vidéken
az események Bács-Kiskun, Győr-Sopron, Komárom, Somogy, Pest és Veszprém
megyékben voltak a legélénkebbek. Mégis, volt különbség Budapest és a vidék
között. A fővárosban ugyanis valóságos háborúvá fejlődtek a dolgok, a
tüntetőkből forradalmárok, azokból szabadságharcosok, végül pedig az általuk
megválasztott és Nagy Imre által elismert főparancsnokság vezetése alatt
nemzetőrök lettek, és október 28-a - a győzelem napja - után sikeres
konszolidálásba kezdtek. Ezzel szemben a HM és azon belül a Katonai Bizottság
tehetetlen volt, csak konfúziót okozott ahelyett, hogy vezetett volna.
Vidéken
a központi vezetés még kevésbé működött, egyes parancsnokokon múlott, mit
tesznek a rendszer fegyveres erői, ezért az események lefolyása nagyon sokszínű
volt. Nem voltak nagy területre kiterjedő fegyveres harcok, de egyes helyeken
véres összecsapások történtek a hadsereg és a szabadságharcosok között.
A néphadsereget a helyi parancsnokok jobban kézben tartották,
mint ahogy Budapesten történt, így a fővárosban szokássá vált fraternizálások
helyett sok esetben a katonák túlkapásokat követtek el a tüntetők ellen.
Várpalotán azonban a parancsot, hogy géppuskával a tüntetőkre tüzeljenek, a
legénység megtagadta. Akik a vidéken élők közül harcolni akartak, több helyről
szervezett csoportban a fővárosba mentek, hogy az "igazi"
szabadságharcban vegyenek részt.
Bármilyen különbség volt is a fővárosi és a vidéki
események között, a nemzet egysége 1848 óta nem volt oly szilárd, mint 1956-ban.
VI. A
GYŐZTES FORRADALOM FEGYVERES EREJE, A NEMZETŐRSÉG
A
forradalmi harcok október 28-ig központi vezetés nélkül folytak. Az egyetemi
hallgatókra, a szabadságharcosokra 1848 ideái nagy hatást gyakoroltak. A 48-as
nemzetőrség példájára nemzetőrségnek kezdték nevezni saját alegységeiket. A
központ szervezésének megkezdése Kopácsi Sándor, a forradalom hű fia nevéhez
fűződik.
A régi rendszer központi vezetősége
azonban nem a forradalom eszméinek szolgálatára, hanem a párt és a kormány
védelmére kívánta a munkásságot felfegyverezni. A forradalom győzelme után a HM
és a BM - bár még mindig a szabadságharcosok lefegyverzését kívánta - az
elbocsátott szabadságharcosok helyén "kezelhető" nemzetőrséget akart
látni. Október 29-én Nagy Imre követelte Kopácsitól, hogy "valódi
szabadságharcosok" legyenek a nemzetőrségben, mert a néphadsereg
alkalmatlannak bizonyult feladata ellátására.
Itt kitérőt kell
tennem annak megmagyarázására, hogyan kerültem kapcsolatba Nagy Imrével és
váltam munkatársává. 1956. szeptemberi szabadulásom után Sárközi Márta - az író
Molnár Ferenc lánya - vett gondozásába, és mutatott be az ország jeles
értelmiségeinek. Azt hiszem, ezen az úton jutott el a nevem Nagy Imréhez is,
akinek nevében és megbízásából október első hetében felkeresett Ádám György, a
Közgáz professzora két barát kíséretében.
Tájékoztattak, hogy
létezik egy "Nagy Imre baráti köre", akik Nagy Imre első kormányának
reformjait kívánják békés eszközökkel folytatni. Minden minisztériumban és más
fontos intézményben kulcspozícióban vannak olyan személyek, akik Nagy Imre
miniszterelnöksége alatt szabadultak. Csak a HM-ben és az ÁVH-ban nem volt még
senki a csoportból. Az ÁVH-ban nem is lesz, mert azt feloszlatják. A HM-be
pedig engem szeretnének bejuttatni.
Abban állapodtunk
meg, hogy állok a feladat elébe, de előtte bejuttatnak egy kórházba, hogy
feltápláljanak, és kezeljék valóságos és képzelt betegségeimet. Végül, mivel
békés átmenetről volt szó, javaslatukra írtam Bata honvédelmi miniszternek,
hogy kész vagyok a szolgálatra.
Október 10. körül a
Központi Honvéd Kórházban voltam, 13-án Illy Gusztávék újratemetésén Illynét
kísértem el férje sírjához. A temető kapujában állt Nagy Imre vejével, Jánosi
Ferenccel, akivel barátok voltunk. Ő figyelmeztethette Nagyot ottlétemre, aki
így szólt: "Tábornok, remélem, hamarosan meggyógyul, akkor szeretnék Önnel
beszélni." Ezzel hitelesítette Ádámék felkérését.
Október 19-én egy
kisebb műtéten estem át. Október 29-től Budapestről, de vidéki városokból is
szabadságharcos küldöttségek gyülekeztek a Deák téri rendőr-főkapitányságon.
Sokféle probléma hozta oda őket, de mindegyikük a nemzetőrségbe való egyesülést
tartotta a legfontosabb, azonnal megoldandó feladatnak. 30-án délután értem
küldtek a Központi Honvéd Kórházba. Igent mondtam a meghívásra, és egy
terepjáró gépkocsin a Deák térre mentem. Itt Kovács István vezérőrnagy, az ülés
elnökségének egyik tagja mutatott be a küldötteknek, akik rövid vita után a már
kongresszussá szélesedett tömeggyűlés elnökévé választottak. Így csatlakoztam a
forradalomhoz.
A
vita fő tárgya a nemzetőr-alakulatok szervezéséhez és egyesítéséhez szükséges
központi szervezet létrehozása volt. Elfogadták javaslatomat, hogy az új
vezetőtestületet - bár a szabadságharcosok szabad elhatározásukból keltették
életre - szükséges kormánya nevében Nagy Imrének is elfogadnia.
A
határozatot egy küldöttség élén 30-án az esti órákban vittem át Nagy Imréhez,
aki Tildy Zoltán és Vas Zoltán jelenlétében azonnal fogadott bennünket. Nagy
dolog volt ez, mert mi - szemben a legtöbb küldöttséggel - nem
"követeléssel", hanem feladatvállalással, kérdések
"megoldásával" mentünk. Mindhárman örömmel üdvözölték a tervezetet.
Vas Zoltán javasolta, hogy a Forradalmi Honvédelmi Bizottságot kereszteljük át
Forradalmi Karhatalmi Bizottságra, mert a Szovjetunió a "honvédelem"
szó használatát ellene irányuló készülődésként ítélhetné meg.
A
határozatnak a közgyűlés által elfogadott szövegét magam fogalmaztam, és apróbb
módosítások után Nagy Imre is aláírta. A Kossuth Rádióban aznap 22.43-kor
olvasták be. Így hangzott:
"A forradalmi
harcokban részt vett egységek megbízottaiból, a honvédség és rendőrség
képviselőiből, a megalakulás alatt álló munkás és ifjúsági fegyveres egységek
képviselőiből alakuló forradalmi karhatalmi bizottság előkészítő bizottságának
a mai napon történt megalakulását a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa
nevében tudomásul veszem és megerősítem. A forradalmi karhatalmi bizottság
szervezze meg a forradalmi harcokban részt vett egységekből, a honvédség és
rendőrség erőiből és a munkás- és ifjúsági osztagokból alakuló új karhatalmat.
Ennek segítségével is teremtse meg hazánk belső békéjének helyreállítását és az
október 28-án és 30-án elhangzott kormányprogramok végrehajtásának feltételeit.
A forradalmi karhatalmi bizottság
az általános, titkos választásokkal létrehozandó új kormány hivatalba lépéséig
működjék.
Budapest,
1956. október 30. Nagy
Imre s. k.
A
Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke"
Szükség volt a gyors konszolidációra, mert a
szovjet veszély növekedése félreérthetetlen volt. Ehhez olyan, a szükséges
utasításokat kiadni képes felső vezetést kellett létrehozni, amelynek
intézkedéseit tiszteletben tartják és végrehajtják. Ennek érdekében a
Forradalmi Karhatalmi Bizottság kebelében létrehoztam a Nemzetőrség Főparancsnokságát.
A Deák téren a Forradalmi Karhatalmi Bizottság szűkebb tagsága állandóan jelen
volt; az ő tudtukkal, de saját felelősséget vállalva adtam ki a parancsokat.
A főparancsnokságot a Zrínyi Miklós Katonai
Akadémia tanáraiból és hallgatóiból alakítottam meg. (1950-ben én voltam az
alapító parancsnoka ennek az intézetnek.) Közülük sokat ismertem, így 24 órán
belül szakmailag kitűnő, ’56-hoz hű törzs állt rendelkezésre.
Még egy utolsó nagygyűlést hirdettem meg 31-én
délre a Kilián laktanyába, hogy mindenki, akit illet, tudjon arról, mit
tettünk, és mire készülünk.
A gyűlés a Forradalmi Karhatalmi
Bizottság kongresszusának mondta ki magát, és megerősítette az előző nap hozott
döntéseket. Több technikai kérdésben döntött még, de a lényeg az volt, hogy a
Nemzetőrség megalakulásáról országszerte tudomást szereztek. Eddig Budapesten
és néhány vidéki városban tudtak csak rólunk, és vették fel velünk a
kapcsolatot. A gyűlés után - amiről a rádió bő tájékoztatást adott - vidéken is
felgyorsult a nemzetőr-alakulatokká való átalakulás, és tömegével jelentették a
városi és megyei központok, hogy önként alárendelik magukat a Nemzetőrség
Főparancsnokságának: a munka megkezdődhetett.
Munkám
végrehajtására kitűnő munkatársakat kaptam. A nemzetőr-ügyeket - mint
említettem - a Zrínyi Akadémia tisztjeiből alakult törzzsel intéztem, ezt
Zólomy ezredes vezette. Amikor október 31-én Budapest katonai parancsnokává
nevezett ki a miniszterelnök, megkaptam az újonnan alakult 4. hadsereg törzsét,
amely még úgysem vette át a parancsnokságot a csapatok felett. Kovács Imre
vezérőrnagy volt ennek a törzsnek a vezérkari főnöke. Ez a két képzett katona
szervezte meg már október 31-ről november 1-re virradó éjjelre a főváros kerületeinek
biztonságát honvédekből és nemzetőrökből lett járőrökkel. Ez, a katonák és a
nemzetőrök együttes alkalmazása lett a munkarendünk. Bajtársi együttműködésben
indult meg a konszolidációs munka. Ha az idegen hatalom nem avatkozik
belügyeinkbe, heteken belül példás rend tette volna lehetővé Nagy Imrének a
kormányzást.
VII. A NÉPHADSEREG ÁLLAPOTA ÉS TEVÉKENYSÉGE
A néphadsereg
1956-ban teljesen felkészületlen volt bármilyen kényes feladat végrehajtására.
Egyrészt 1953 óta a létszám fokozatosan csökkent. A tisztek helyzete
bizonytalan volt, elkeseredésükben sokan kérték elbocsátásukat. A tisztikar
kettészakadt: a régi, iskolázatlan, csakis párthűség miatt előléptetett
tisztekre megvetéssel néztek a magas fokú katonai kiképzésben részesült
fiatalabb tisztek. A forradalom kitöréséig sem az újoncok, sem az újonnan
avatott tisztek nem vonultak még be csapataikhoz, a tisztiiskolákon még
szabadság volt. A politikai és elhárító tisztek domináltak a csapattisztekkel
szemben. Mindezek következtében a néphadsereg harci szelleme alacsony volt.
A katonai felső
vezetés nem értette meg, miről van szó - munkáját végig kapkodás és
bizonytalanság jellemezte. Például a legtöbb helyen az alegységek lőszer nélkül
jelentek meg, egymásnak ellentmondó parancsokat kaptak. Sok helyen egyszerűen
beleolvadtak a tüntető tömegbe, vagy egymásra tüzeltek.
A jellemző az volt, hogy a tisztikar nagy része
egyénileg békés megoldásra törekedett. Vidéken sok helyen fegyvertelenül mentek
a tömeg közé, s beszéddel, egy helyen katonazenével csillapítottak. Volt
azonban néhány bolsevista meggyőződésű, véreskezű katonai parancsnok is.
Közülük a legmerevebb a III. hadtest parancsnoka, Gyurkó Lajos vezérőrnagy
volt, aki a statáriumra hivatkozva Kiskunhalason megfélemlítésül 20 személyt
felkoncoltatott. Még október 28-án, a megyei párttitkár tiltakozása ellenére is
előfordult az elfogott fegyveresek felkoncolása, 17 békés tüntetőt pedig
repülőegységek bombáztak halálra. Október 31-én Gyurkó a szovjet csapatokhoz menekült.
Sok helyütt lövettek más parancsnokok is a békés tüntetők közé. A sortüzek
közül a debreceni, győri és székesfehérvári, valamint az esztergomi és a
miskolci volt pusztító hatású, több
esetben csak riasztó lövést adtak le. A különösen véres mosonmagyaróvári
sortüzet a belső karhatalmi vagy határőr ávós egységek követték el. De az
október 28-ai tűzszünet után a vidék is lecsendesedett.
.
1947. szeptember 15.-én hatályba
lép a párizsi béke: a szovjet hadsereg Magyarországon marad;
1948. február 18.-án megkötik a szovjet-magyar barátsági
és segélynyújtási szerződést;
1955.
májusában létrejön a Varsói Szerződés egységes parancsnokság alatt, az osztrák
államszerződés pedig garantálja a szovjet erők magyarországi berendezkedését
1955.
szeptemberében feláll a Különleges Hadtest és létrejön a nyugati határzár.
Október 31-ról
1-jére virradó éjszaka hatalmas szovjet invázió kezdődött. Erről különböző forrásokból
mind több és több jelentést kaptunk. Ahogy 1944-ben a francia maquisard-ok
(nemzeti ellenállók) a francia vasutasoktól, úgy mi is a MÁV-tól kaptuk az
ellenségről a legjobb értesüléseket. Ezenkívül, a Szolnokon működő
telefonközpontban, amely a Szovjetunióval való titkos telefonösszeköttetést
bonyolította le, volt egy munkatársunk, Taraszovics Sándor, aki mindent
lehallgatott, és elmondott velünk.
Jól tudtuk tehát,
hogy masszív új szovjet invázió indult: több mint egy tucat - pontosan 16 -
hadosztály erejű magasabb egység özönlött hazánkba.
A Deák téri irodámból "K" telefonon személyesen Nagy Imrének
jelentettem a szovjet invázióról érkező híreket. Ebből és más forrásokból is
világossá vált számára a szovjet agresszió veszedelme és az erők nagysága.
Ezért Andropov nagykövetnél is és közvetlenül a Kremlnél is tiltakozott. Hazug
válaszokat kapott. Erre november 1-jén bejelentette a Varsói Szerződésből való
kilépést, az ország semlegességét, és jelentést tett az ENSZ főtitkárának.
A "K" telefonon Nagy Imre közölte velem, hogy fegyveresek
behatolása akadályozta meg, hogy a külügyminisztérium kapcsolatba lépjen az
ENSZ-szel. A helyszínre siettem. Tűzszünetet rendeltem el, és a fegyvereseket a
földszinti térségben gyülekeztettük. A parancsnokuk Seifert Tibor alezredes
volt, aki jelentette, hogy a Széna téri védelmi góc emberei, és azért jöttek,
mert azt a jelentést kapták, hogy bolsevisták foglalták el a minisztériumot.
Magatartása és jelentése olyan furcsa és primitív volt, hogy igazoltattam.
Kisült, hogy tizedes, és egy távirattal igazolta, hogy Dudás József nevezte ki
alezredessé. Letartóztattattam, és megmagyaráztam a szabadságharcosoknak,
milyen nagy hibát követtek el. De ez valóban Dudás megalomániájának
következménye volt. Másnap saját emberei el is mozdították a Szabad Nép
székházában lévő "főhadiszállásáról".
November 2-án Nagy
Imre a "K" telefonon közölte: "Andropov tiltakozott a
nagykövetség 'ostroma' miatt, s szovjet csapatok védelmét kéri, ha nem
biztosítjuk diplomáciai munkája szabadságát." Egy harckocsi- és
lövészszázadot riadóztattam, majd három tehergépkocsi szabadságharcossal
indultam a helyszínre. A nagykövetség utcája üres volt, nyoma sem volt
ostromnak. Egy tolmáccsal mentem a nagykövetség ajtajához. Andropov fejedelmi
fogadtatásban részesített. Meg akart nyerni talán, mint Kádárral tették?
Közölte, hogy az "ostrom" félreértés volt, és hogy szovjet-magyar
tárgyalást javasolnak a szovjet csapatok kivonásáról. Kérte, kérdezzem meg Nagy
Imrét, mi a válasz? Az irodájába vitt, ahol volt egy "K" telefon.
Felhívtam Nagy Imrét. Örömmel nyugtázta az üzenetet, a magyarok aznap délután
készek - mondta - a tárgyalásra az Országházban. De csak másnap, november 3-án
kezdődött meg a szovjet-magyar tárgyalás. Kovács vezérőrnagy kora délután
tájékoztatott arról, hogy megegyezés született, amely szerint
·
A szovjet csapatok 1957. január 15-i kezdettel
visszavonulnak;
·
a magyar kormány gondoskodik ellátásukról,
szállításukról;
·
a megrongált szovjet emlékműveket helyreállítják
·
az aláírásra este Tökölön, a szovjet hadiszálláson kerül
sor.
A magyar delegációt
Tökölön letartóztatták - de ezt akkor még nem tudtuk.
Döntés
az újabb támadás megindításáról, a "VIHR" (Forgószél) fedőnevű hadművelet végrehajtása
Október 28-án a forradalom új szakasza kezdődött
meg. A magyar kormány nyilatkozata alapján a szovjet hadvezetés is elrendelte a
tűzszünetet, és a 2. és 33. gépesített, valamint a 128. lövész
gárdahadosztályok egységei október 29-én a harctevékenységet beszüntették.
A szovjet csapatok kivonását, a magyar kormány
szovjet vezetőkkel történt megállapodásán túl a Különleges Hadtest parancsnoka,
Lascsenko altábornagy véleménye szerint "a csapatok tétlensége,
passzivitása miatt is" végre kellett hajtani. A szovjet csapatok kivonása
terv szerint október 30-án 18 órakor kezdődött el, de a teljes kivonulást csak
31-én a déli órákban tudták befejezni.
A Különleges Hadtest törzse a Tökölön lévő
repülőtérre települt, ahol egy szovjet repülőegység állomásozott. A szovjet
csapatok Budapest határától 15-20 km-re összpontosítási körletet foglaltak el,
ahol a harci technikát és fegyverzetet karbantartották, a személyi állományt, a
lőszert, az üzemanyagot és az élelmiszerkészleteket kiegészítették.
A szovjet csapatok mozgása a
Szovjetunió területén a szovjet alakulatok Budapestről történő kivonása
időszakában is folytatódott. Október 30-án, a szovjet kormány nyilatkozata,
amely szerint új alapokra kívánja helyezni a többi szocialista országgal
kapcsolatos viszonyát, még a győztes forradalom reményeit táplálta, de október
31-én megszületett a második intervencióra vonatkozó szovjet döntés.
Megkezdődtek a katonai előkészületek és az újabb szovjet katonai beavatkozással
kapcsolatos egyeztető tárgyalások. Ezen a napon kezdetét vette az újabb erők
Magyarországra irányításával a november 4-i támadás előkészítése.
A Magyarországon lévő, illetve november első
napjaiban a határt átlépő, összességében 17 hadosztálynyi erőnek november 3-án
estig kellett elérni a készenlétet a feladatok megkezdéséhez, és a
"Vihr" (Forgószél) hadműveletet végrehajtását a "Grom"
(Menydörgés) jelszó elhangzását követően kellett megkezdeni.
A magyar vezetés ezt követő
döntései - segítségkérés az ENSZ-től, a semlegesség bejelentése, a Varsói
Szerződés felmondásának kilátásba helyezése, javaslat újabb tárgyalásokra stb.
- az új magyar bábkormány összeállításával és a többi szocialista ország
tájékoztatásával, meggyőzésével elfoglalt szovjet vezetést nem bírta jobb
belátásra.
A vidéki alakulatok a hadműveleti
csoportfőnökségtől minden esetben olyan parancsot kaptak, hogy ne álljanak
ellen a szovjet csapatoknak, vegyék fel a kapcsolatot az odaérkező szovjet
csapatok parancsnokával, és akadályozzanak meg minden összeütközést,
"provokációt".
1956. november 4-én megindult a mindent elsöprő katonai
gépezet. A támadási terv sikere érdekében Szerov, a KGB elnöke a szovjet
csapatok kivonásáról tárgyalásokat folytató magyar tárgyalóküldöttség tagjait
letartóztatta. A Moszkvában összeállított, Kádár János vezette bábkormány
politikai legalizálása és a törvényes kormány lemondásának kikényszerítése
érdekében pedig Nagy Imrét és a politikai vezetők egy jelentős részét - a Josip
Broz Titóval történt megállapodás értelmében - a menedékjog felkínálásával a
Jugoszláv Követség épületébe csalta.
Moszkvai idő szerint 6, magyar idő szerint hajnali
4 órakor elhangzott a jelszó: "Mennydörgés" és ezzel megkezdődött a
"Forgószél" fedőnevű hadművelet.
A támadó csapatok három nagy csoportban a
hajtották végre a támadást (a Dunántúlon a 38. összfegyvernemi hadsereg -
állományában 3 gépesített és egy légvédelmi tüzérhadosztállyal;
Kelet-Magyarországon a 8. gépesített hadsereg - alárendeltségében 3 gépesített,
egy harckocsi-, egy lövész- és egy légvédelmi tüzérhadosztállyal; Budapesten a
Különleges Hadtest és megerősítő erői - a 2. és 33. gépesített és a 128.
lövészgárda-hadosztályok).
Babadzsanjan és Mamszurov tábornokok hadseregei
vidéken körülvették a Magyar Néphadsereg legfontosabb helyőrségeit, laktanyáit.
Először a repülőtereket, majd ezzel szinte egy időben a laktanyákat támadták
meg, foglalták el, de ellenőrzésük alá vonták a Budapestre és az osztrák
határhoz vezető útvonalakat is.
A szovjet hadsereg nagy erejű támadását látva a
Magyar Néphadsereg alakulatainak többsége meg sem kísérelte az ellenállást. A
már november harmadikán körülzárt vidéki laktanyák egy részére a szovjet
csapatok minden figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak, a magukat többségében
harc nélkül megadó alakulatokat lefegyverezték, szétkergették. A magyar
felkelők szervezett ellenállását november végére sikerült mindenütt megtörni.
A szovjet csapatok Magyarország ellen végrehajtott
támadásának szomorú következményeit a következő adatok is érzékeltetik: A
harcok következtében Budapest 11 évvel a háború után ismét romokban hevert,
közel 20 ezer fő megsebesült, kb. 200 000 magyar hazája elhagyására
kényszerült, több mint két és fél ezer ember - csak Budapesten 1945 fő -
meghalt. Ezen belül a magyar erőszakszervezetek állományából összesen 428
személy vesztette életét - a Magyar Néphadseregből 285 fő, az BM dolgozóiból és
a Belső Karhatalomból 90 fő, a Rendőrségtől 41 fő, a Határőrségtől 12 fő. A
Magyar Néphadsereg állományából a felkelők és nemzetőrök oldalán folytatott
harcokban kb. 105 fő vesztette életét.
A szovjet honvédelmi minisztérium veszteséglistája
szerint a hadműveletben részt vett 7349 tiszt, 51 472 tiszthelyettes és
sorkatona. A szovjet csapatok vesztesége 2260 fő, ebből 669 fő - 85 tiszt, 584
tiszthelyettes és honvéd - meghalt, 51 fő - köztük 2 tiszt - eltűnt és 1986 fő
megsebesült.
A szovjet csapatok
az Alföldön kezdték a támadást még éjfél előtt. Később a Dunántúlról is jöttek
jelentések támadásról. Minderről tájékoztattam Nagy Imrét. Éjfél körül egy
jelentést továbbítottam neki, hogy a Budapest körül vont "védelmi"
övet, ami nem volt erősebb egy figyelő vonalnál, a szovjet csapatok áttörték.
Ekkorra előttem világossá vált, hogy háborús állapot állt be. A következőt
jelentettem Nagynak: "A szovjet erők támadása országszerte olyan méretű,
hogy kimeríti a háború fogalmát. Javaslom, hogy jelentse be, 'háborúban állunk
a Szovjetunióval'. Ha kívánja, az Ön nevében és megbízásából, mint a
szolgálatot teljesítő rangidős katona, megteszem ezt a bejelentést." Nagy
Imre szemrehányóan oktatott ki, hogy én nem tehetek ilyen kijelentést. "Különben
sem viselünk a Szovjetunióval háborút. Andropov nagykövet az irodámban van, és
biztosít, hogy ők nem viselnek háborút ellenünk, ha van lövöldözés, az csak
magyar provokációra adott szovjet válasz lehet."
4 óra 30 körül egy
szovjet harckocsioszlop jelent meg a Deák téri főparancsnokság előtt, de nem
támadtak meg bennünket. Elkanyarodtak az Országház felé. Felhívtam Nagy Imrét,
és jelentettem a helyzetet. "Köszönöm, nem kérek több jelentést." Még
ma sem értem ezt a választ. Végtére is, a szolgálatban lévő legmagasabb rangú
katonai parancsnok voltam. Egy óra múlva, 5 óra 20-kor hangzott el a történelmi
tragédia híres bejelentése.
"Figyelem!
Figyelem! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Itt Nagy Imre beszél, a Magyar
Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak!
A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!"
A bejelentést, hogy
"csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van", úgy értelmeztem,
hogy bármily reménytelen is a legyőzhetetlen, hatalmas szovjet túlerővel
szembeszállni, a küzdelmet folytatjuk. Azaz, az egy órával korábbi javaslatomat
Nagy Imre elfogadta, és most kimondta a kimondhatatlant: hadban állunk a
Szovjetunióval.
Nagy Imre háborút
bejelentő szózatának elhangzásakor már úton voltunk. Amikor ugyanis a Deák
teret átszelő szovjet harckocsik eltűntek az Országháza felé, a riadókészültségben
lévő főparancsnoksággal és védőivel elindultam a budai hegyekbe. Útközben a
várban elszállásolt egyetemi nemzetőrezredet utasítottam, hogy csatlakozzanak
hozzánk a Manréza szerzetesháznál, onnan a Szabadság Szállóhoz vonultunk, ahol
ideiglenes hadiszállást rendeztünk be. Két harckocsi is volt ebben a
csoportban.
Ahogy a budai
hegyoldalon felfelé haladtunk, láttuk, hogy nemcsak ifjak, hanem felnőtt és
idős emberek és asszonyok is egyes útszakaszok elzárására akadályokat ástak,
építettek. Egy kis csoport gimnazista megszerezte Rákosi Mátyás vörös zászlóval
ékesített páncélozott ZIM luxus gépkocsiját, és felderítő utakat tettek
számunkra. A szovjet csapatok egy napig, amíg rá nem jöttek a megtévesztésre,
udvariasan utat engedtek a kommunista vezéreknek fenntartott luxuskocsi
számára.
November 8-án éjjel
átvonultunk a törzzsel, a két harckocsival és a körülbelül 2000 nemzetőrrel
Nagykovácsiba. A Teleki-kúriában rendeztük be a főparancsnokság hadiszállását,
a falut pedig körkörös védelemre rendeztük be. A település körüli hegyeken egy
honi légvédelmi tüzérosztály volt tüzelőállásban, igen nagy mennyiségű
lőszerkészletét silókban és pincékben tárolták. A katonák hazamentek, de
mielőtt otthagyták lövegeiket, a zárakat szétszedték, és a bozótba dobták, hogy
szovjetek ne használhassák őket. A törzsben lévő légvédelmi tüzér tartalékos
tisztek elmentek a Zsíros-hegyre, hogy legalább egy löveget tüzelőképessé
tegyenek.
November 10-én
hajnalban a kilátótoronynál volt találkozóm egy dorogi nemzetőrküldöttséggel.
Terepjárón hajtottam a hegyoldalon a turista kilátótoronyhoz, amikor - mint
derült égből a villámcsapás - egy kilenc gépből álló vadászbombázó alegység
egyenként zuhanó repülésben rakétákkal bombázta állásunk északi szakaszát.
Hatalmas tüzérségi előkészítő tűz is zúdult állásunk arra a részére. Végtelen
örömömre, a légvédelmi ágyúnk tüzelni kezdett a támadó repülőkre. Az
egyetemistáknak sikerült egy löveget tüzelőképessé tenniük.
A repülők ez ellen a
lövegünk ellen irányították rakétatüzüket. Ekkor történt a második meglepetés.
Az egyik rakéta becsapódása helyén olyan hatalmas robbanás történt, aminek a
nyomása majdnem ledöntött a lábamról. Nyomban ez után hatalmas füstfelhő
emelkedett az égig, amely ott méltóságteljesen gomba alakra formálódott. A rakéta
egy silóba csapódhatott, és felrobbantott több vagonnyi lőszert, aminek a
nyomása csakis felfelé terjedhetett. Ez okozhatta a gombaalakot. A szovjetek
pedig azt hihették, hogy az ördögi magyarok taktikai atombombát robbantottak.
Perceken belül minden szovjet csapat eltűnt a vidékről. "Győztünk" -
gondoltam. De nem ültünk örömünnepet, átvonultunk a Bakonyba.
Közel egy fél évszázaddal később, 2001-ben Moszkvában találkoztam Malasenko
tábornokkal, a volt ellenséggel, a Különleges Hadtest vezérkari főnökével.
Felhoztam neki a háborút és a "nagykovácsi csatát". Ő így válaszolt:
- Nagykovácsi csata?
Jó mesemondó ön, generális.
- Akkor mi az, ha az
egyik fél - maguk - több tucat tankkal, tüzérségi tömegtűzzel, mechanizált
lövészezredekkel - amelyeknek Ön még a sorszámát is közli a könyvében - és
taktikai légierővel megtámadják az "ellenfelet" - minket?
-
Sohasem használtunk légierőt maguk ellen - felelte.
- Meghívom hazánkba
egy látogatásra, minden költségét fedezzük. Jöjjön el velem a Zsíros-hegyre.
Megmutatom a betemetett krátereket, amelyeket a maguk rakétái okoztak, a
kontúrjaik még ma is láthatók. Akkor mondja a szemembe, hogy nem alkalmaztak
repülőket ellenünk.
- Köszönöm, de nem
megyek. Nem leszek egy másik Pinochet - felelte.
Mivel pedig
Malasenko az egész beszélgetés alatt azt állította, hogy magyar meghívásra, a
segítségünkre jöttek, és nem folyt háború közöttünk, csapdát állítottam neki.
Olyat kérdeztem, amire a választ jól tudtam.
- Kérem, magyarázza
meg, mi az, hogy a "Szovjetunió hőse".
- Háborúban végrehajtott
kiemelkedő bátorsággal és önfeláldozással egybekötött eredményes harccselekmény
- volt a büszke válasz.
- Valóban csak
háborúban érdemelhető ki?
- Igen - válaszolt
Malasenko tábornok.
- Tanulmányában Ön
közli, hogy 26 szovjet katona kapta meg ezt a kitüntetést 1956-ban
Magyarországon. Akkor miért nem ismeri el, hogy háborút viseltek ellenünk?
Síri csend volt a
válasz.
Itthon az a vélemény terjedt el, hogy a szabad világ
"uszított" bennünket, de cserbenhagyott. Erre a válasz az, hogy az
erőviszonyokat illetően a Szovjetunió a hagyományos fegyveres erő tekintetében
abszolút fölényben volt, ilyen fegyverekkel vívott háborúban akár Párizsig
eljutott volna. A Nyugat védelme taktikai atomfegyverekre épült. A Nyugat
katonai fellépése a magyar ügy mellett csakis nukleáris lehetett volna - egy
atomháborút azonban nem kockáztattak.
Végezetül néhány,
számomra fontossá vált mondatot idéznék, amelyek azt igazolják, hogy a Nyugat
és az ENSZ a forradalom után elismerte annak igazságait. Az ENSZ Ötös
Bizottsága megállapította a szovjet agresszió tényét. Hannah Arendt szerint:
"Amikor a szovjet-orosz tankok szétzúzták a magyar forradalmat, valójában
a világ egyedüli létező szabad és cselekvő tanácsait semmisítették meg". Milovan Gyilasz, Tito volt helyettese,
prófétai következtetésre jutott: "A magyar forradalom a kommunizmus
végének kezdete…". Raymond Aron pedig úgy vélte, "a magyar
forradalom… győzelem a vereségben, mindörökre egyike marad azoknak a ritka
eseményeknek, amelyek visszaadják az embernek önmagába vetett hitét, és
emlékeztetik… sorsa értelmére, az igazságra".
Végül az
elégtétel: 1992. november 11-én Borisz Jelcin orosz elnök a magyar
Országgyűlésben mondott beszédében kijelentette, hogy "1956 tragédiája… a
szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké".