VII. szemeszter, 7. előadás – 2005. október 24.

JOHN LUKACS

ÁLLAM, NEMZET, NÉP

Az előadás a címben foglalt három történeti fogalom változó jelentéseit és a nekik megfeleltethető valós társadalmi tények egymáshoz való viszonyát vizsgálja - elsősorban a 19-20. századi magyar történelem összefüggésében. Vannak szerencsés országok, ahol a nép, nemzet, állam valamilyen egysége sok évszázada kiformálódott már, Közép- és Kelet-Európában azonban ez nem így történt. Mindez a nemzetállam függetlenségével kapcsolatban táplált illúziókhoz és nemzetek, nemzetiségek, népek közötti súlyos konfliktusokhoz vezetett. A politikai nemzet nem mindig fogta át azt, amit népnek nevezünk: a modern nemzet koncepciója mindinkább a nyelv és a kultúra közösségét jelenti. A magyar társadalom különösen sikeresnek bizonyult különféle idegen ajkú népcsoportok (németek, zsidók) asszimilálásában. 1945 óta nemzet és nép egyre inkább szinonim fogalmakká válnak, és a tendencia folytatódik: az Európai Unió keretei között a magyar önérzet és öntudat egészséges fejlődése egyre szükségesebb hajtóerővé válik a társadalom számára.

I. BEVEZETÉS

Állam. Nemzet. Nép. A három fogalom - és többről van szó, mint fogalmakról: a történelemalkotó tényezőkről - nem ugyanazt jelöli. Történelmi létezésük - inkább, mint keletkezésük - nem csak összefügg egymással: rendre átfedik, áthatják egymást.

Magam majd hatvan éve az Egyesült Államokban élek és dolgozom. Ha ezzel a sajátos összetételű és történelmű országgal kapcsolatban beszélnék a címben foglalt fogalmak - amerikai állam, amerikai nemzet, amerikai nép - értelméről, hallgatóim vagy olvasóim meglepődnének, és talán nem is értenék, hogy miről beszélek. De ha szülőhazámra nézek, e fogalmak - magyar állam, magyar nemzet, magyar nép - bizony mást jelentenek, főleg 20. századi történelmi viszonyaik és különbségeik gondolkodóba ejtenek. Ezért választottam a Mindentudás Egyeteme megtisztelő meghívására, hogy erről beszéljek. Mert e bonyolult viszonyról a magyar történészek között igazán mélyenszántóan talán csak Szekfű Gyula írt, ő is főleg a 20-as és 30-as években - még a II. világháború vége felé bekövetkezett magyar állami, nemzeti és népi katasztrófa előtt. Én negyvenegynéhány perc alatt Szekfűt finom tollvonásaival szemben nagy, talán durva ecsetvonásokkal kísérlem meg, hogy az ő korát követő hatvan vagy hetven év és egy nagyjában-egészében külföldön befutott életpálya távlatából erről a témáról magyar hallgatóimnak szóljak.

II. AZ ÁLLAM ELSŐBBSÉGÉNEK ÉS FÜGGETLENSÉGÉNEK KÉRDÉSEI

Egy személyes tapasztalattal kezdem. Amikor 26 esztendővel Magyarországról való elmenekülésem után 1972-ben szülőhazámba látogattam, visszatértem után Amerikában élő magyar emigráns barátaim megdöbbentek, mert amit otthon láttam és éreztem, az magyar szempontból bizonyos optimizmust is ébresztett bennem. Nekik mondtam azt, hogy független magyar állam nem létezik, de a nemzet lélegzik, a nép él. A magyar nép és a magyar élet oroszosítása egyáltalán nem történt és nem is történhet meg. A kommunista rendszer sem tudta teljesen bilincsbe verni a magyar életet. Az orosz uralom visszavonulóban van, a kommunizmus zsarnoki építménye világnézetének, belső hitének petyhüdtsége miatt repedezik. Össze fog dőlni, meg fog szűnni, sőt nem is olyan sokára. Sem magyar, sem amerikai barátaim nem akartak vagy nem tudták ezt akkor megérteni.

De ne magamról essen szó. A magyar nép létének, életének, gondolkozásának a megszállóktól való függetlensége a 70-es és 80-as években láthatóbbá vált. Sőt az 1980-as években már - több mint 40 év óta először - a magyar állam egyedüliségének, sajátos önállóságának jelei is itt-ott mutatkozni kezdtek. Mégis nagyjából helyes az a megállapítás, hogy 1526-tól 1918-ig és aztán 1944-től 1989-ig független magyar állam nem létezett. De mielőtt a magyar államiság kérdéseire térek, hadd illusztráljam a közelmúlt egy kis példájával, hogy vajon az állami függetlenség mindig elsőrangú kérdés-e vagy sem.

A szomszéd Románia 1958 óta kezdte bizonyítani Moszkvától való függetlenségét; elérte azt, hogy az orosz katonaság eltávozott Romániából; sőt a 60-as években román kormányok bizalmasan hunyorogva azt sugalmazták Washingtonnak, hogy egy nagyhatalmi háborús összecsapás esetén Bukarest nem lesz összhangban Moszkvával. Ugyanakkor a romániai nép és népek életét ez egyáltalán nem változtatta meg: a kommunista cégér alatti zsarnokság bilincsei nem engedtek, sőt egészen 1989-ig egyre keservesebbé váltak.

Hogy 1526 és 1918 között független magyar állam nem létezett, ez általános igazság, de nem a teljes valóság. Mert kihagyandó ebből itt-ott Erdély, illetve itt-ott 1848-49 egyes hónapjai. De hát többről is van szó, mint ezekről. Arról, hogy a teljesen független állam, pláne kisállam, illúzió, nem létezhet, de nem is létezett soha - épp olyan illúzió, mint a klasszikus liberalizmus által feltett individualizmus, azaz az ember egyéni függetlenségének kategorikus teljessége. Hadd fogalmazzam meg ezt másképpen, egyszerűbben, talán durvábban: mindennek ára van. Finnország 1945 után meg tudta őrizni szellemi, népi, mindennapi egészségét és függetlenségét ugyanakkor, amikor külpolitikai és itt-ott belpolitikai síkon is hatalmas és győztes szomszédjaihoz kellett igazodnia.

Legyünk őszinték! Mi volt az ára az 1918-ban bekövetkezett magyar "függetlenségnek", az Ausztriához kötődő közjogi függőségünk megszűnésének - amit magyar politikusok és a magyar közhangulat nagy része már régen és hangosan követelt? A kettős monarchia megszűnte kérlelhetetlenül Nagy-Magyarország megszűnése volt. A független magyar állam keletkezésének Trianon lett az ára.

III. ÁLLAM ÉS NEMZET

Itt jutottunk el az állam és a nemzet történelmi viszonyához. 1918-ban a régi Nagy-Magyarország fenntartása mindenképpen lehetetlenné vált. De ha 1918-ban és mindjárt azután a nemzet akkori társadalmának, vezetőinek, politikusainak emberi minősége (és itt nem csupán politikai látókörükre gondolok) nem lett volna gyenge és gyarló, akkor az új Magyarország határait nem Trianon szabta volna meg teljesen, hanem a trianoni határokon túlra került hárommilliónyi magyarságnak legalábbis jó része a magyar állam keretein belül maradhatott volna. Nálunk ez sajnos nem történt meg. Ugyanakkor más kelet-európai országokban 1918-ban és azután feltűntek nagy államférfiak: Mannerheim Finnországban, Pilsudski Lengyelországban, Kemal az Ottomán Birodalom romjain, akik a nagyhatalmak dacára, a rájuk szabott határok ellenére nemcsak függetlenségüket vívták ki, hanem katonai erőfeszítéseikkel országaik jobb vagy igazságosabb határait is biztosították.

Nálunk akkor Mannerheimhez, Pilsudskihoz, Kemalhoz hasonló formátumú vezető nem akadt. Ezért is kötelességünk az állam és nemzet egymástól elválaszthatatlan történetéről gondolkodni. Trianon volt a magyar állam legújabbkori legnagyobb tragédiája; de e tragédia nem volt független volt a magyar nemzeti gondolat- és szólamvilág hiányosságaitól, sőt részben azokból következett. Erre mutatott rá Szekfű Gyula - még mielőtt állam, nemzet, nép kapcsolatáról szóló esszéit írta volna - az 1918-20-ban keletkezett Három Nemzedékben. Ennek az éles és keserű tollal megírt nagy műnek a lényegét címéből láthatjuk: 1830 után kilencven év alatt három vezető magyar politikai nemzedék irányította az országot, mindegyik gyarlóbb, mint az előző, s a végeredmény: összeomlás, forradalom, katasztrófa, Trianon. Szekfű legélesebb kritikája persze az akkori nemzedéket illette, a függetlenségieket és liberálisokat, radikálisokat, akiknek politikája Károlyi Mihály jellemhibáihoz és illúzióihoz, a "nem akarok katonát látni"-hoz, majd végül Kun Béláékhoz vezetett.

De látnunk kell ugyanakkor, hogy a felelőtlenség, rövidlátás, éretlenség, világnézeti demagógia és emberi gyarlóság 1920 előtt, sőt azután sem csak a baloldalon létezett. Kun Béláék rövid uralma hamar megdőlt. Ez nem hasonlítható a Rákosi-korszakhoz, mivel Kun Béláék egy arcátlan kisebbség uralmát valósították meg, míg Rákosiék egy uralkodó nagyhatalom lehető legalantasabb kiszolgálói voltak. Kun Béláék kicsi, népszerűtlen és gyáva társasága nem a magyar Nemzeti Hadsereg, hanem a közelgő románok előtt futott el Budapestről, ahova aztán hónapok múlva Horthy Miklós és serege is csak akkor masírozott be, miután a románok onnét kimentek.

Az akkori úgynevezett Szegedi Gondolat vagy Nemzeti Feltámadás fatális gyengeségei már születésük pillanatában megjelentek, nemcsak az odatoluló politikusok vagy hivatalkeresők rosszillatú és nagyhangú szólamaiban, hanem egész viselkedésükben, emberi minőségükben. 1918-20 nemcsak a magyar állam, hanem a magyar nemzeti politikai jellemiség katasztrófája, mélypontja is volt.

Ez vezetett - bár nem egyszerűen és nem egészen közvetlenül - az 1944-45-ben bekövetkezett második magyar katasztrófához. Mert az is, sok tekintetben egyszerre és együtt, az állam és a nemzet és a nép katasztrófája volt. Beszéljünk például a magyar államról. Horthy Miklós nem volt diktátor, nem volt nemzetvezető, hanem a szó pontos értelmében államfő volt. E tekintetben javára írandó, hogy minden gyengesége ellenére 1938 után ahhoz a sajnos nemzeti kisebbséghez csatlakozott, mely szemében a legfontosabb magyar feladat már nem Trianon revíziója, hanem a Nagy-Német Birodalommal szembeni magyar függetlenség védelme és megőrzése volt. De 1944. október 15-én bebizonyosodott, hogy Horthynak nem csupán személyisége, de tekintélye is tragikusan kicsiny és kevés volt ahhoz, hogy a magyar államnak egy már bukófélben lévő nagyhatalommal szembeni valamilyes függetlenségét megtarthassa.

Itt érkeztem témám második részéhez: az állam, a nemzet és a nép kapcsolataihoz. A magyar nacionalizmus, a magyar úgynevezett jobboldal, a magyar úgynevezett nemzeti társadalom történetének talán legsötétebb oldala az az október 15-e, amikor Horthy Miklóst tízezrek tagadják meg éppen abból a hivatalnoki és katonatiszti karból, akiknek állását, földjét, címét, vitézi telkét, kardját és kardbotját éppen Horthy Miklós adta. 1944 és az oda vezető folyamat nem a magyar jobboldal és baloldal, hanem a két magyar jobboldal küzdelme: ezek között árnyalati eltérésekről van szó, hanem komorabb és mélyebb különbségekről.

Állam. Nemzet. Nép. Történetük nem ugyanaz. Ezt magyarok hosszú és keserű tapasztalatokból tudják: erről a mai napig folynak a viták. Hogy például a kiegyezés korában nem volt teljes magyar függetlenség, hogy nemcsak a nemzetiségek, de a magyar nép jólétének életkérdései is megoldatlanul maradtak, mind valóság; de történelmünkre visszatekintve talán még lényegesebb az, hogy az 1860 utáni kor mégis a nemzet - még inkább, mint az állam és a nép - nagy felemelkedését jelentette. Hegedüs Lóránt gazdaságpolitikus, író, publicista fogalmazott így:: "Mennyi meddő kőzet és kis nemzet páratlanul szerencsés korszakában! Ritka az érc - és töméntelen a használhatatlan törmelék.”

Manapság a Nyugat-Európában mindössze 4-500 évvel ezelőtt kialakult modern szuverén állam tekintélye és hatalma már hanyatlik, csökkenőben van. Ennek több oka van: a technika, a tömeges közlekedés, a nemzetköziség, a világdemokrácia stb. Az államok kereteit lassan a népek töltötték és töltik ki - Hitler maga jelentette ki olykor, hogy ő a nép vezére, és hogy az állam csak egy a népre rákényszerített keret. Hogy az állam elsődleges és hogy minden szerkezeten, minden kérdésen felüli hatalommal bír - ez a felfogás ma lassan változóban van, s ennek példája az, ami ma Európában történik. Bár meg kell hogy mondjam, talán nyersen fog hangzani, hogy meggyőződésem szerint az Európai Unió fából vaskarika. Persze, aki fából vaskarikát készít, még lehet kiváló kovács; és ha jó nyersanyag, acél kerül a kezébe, abból valódi, maradandó vaskarikát is csinálhat. Ez a nyersanyag a nemzetek, népek gondolkodásmódja, szelleme, önérzete.

A magyarság számára máris előnyös, hogy az Európához való csatlakozás következtében a szomszéd államokban élő magyarság körülményei - az őket tőlünk elválasztó államhatár-korlátozások gyengülésével együtt - valamelyest javultak. De az Európához való tartozást alapjában nem a gazdasági, államhatalmi intézmények szerkezetei határozzák meg, hanem a gondolkodásmód, ami Európa történelme folyamán alakult ki, és ami még sok nyugat-európai nép körében sem gyökerezett meg eléggé. Lehet, hogy egyszer majd nekik is, a magyaroknak is választaniuk kell, hogy demokráciájuk európai vagy amerikai típusú legyen.

De most nem az államközösség, hanem a nemzetköziség kérdése álljon előttünk. Hírünk öregbítése a világban most kisebb feladat, mint hírünk magunk között. A magyar önérzet és öntudat egészséges fejlődése kell ahhoz, hogy magyar tudósok és magyar művészek értékei ne külföldi hírnevük miatt tegyenek büszkévé, hanem éppen itthonlétük és honkötődésük miatt: hogy szólalnak meg, miről írnak, mit alkotnak éppen itthon. Az állam hatalma hanyatlik, de a nemzetnek és népnek nemcsak a létezése, hanem történelemalakító fontossága is megmarad - már csak nyelve miatt, amelynek oltalma és megőrzése a népnemzeti demokráciák gyakran sajnos elhanyagolt, de talán egyik leglényegesebb feladata.

IV. NEMZET ÉS NÉP

Itt jutunk el most már a nemzet és a nép viszonyához. A legtöbb európai nemzet, főleg Közép- és Kelet-Európában, államát - és az azzal járó függetlenségi valóságokat és illúziókat - csak a legutolsó 150 évben, és igen gyakran csupán más hatalmak segítségével tudta megteremteni. Vannak olyan - történelmükben mindeddig szerencsés - országok, ahol a nép, nemzet, állam valamilyes egysége már sok évszázada kialakult. De legtöbb esetben - és főleg az utolsó két évszázad Európájában - a nemzetek (majd az államok) létezése már elválaszthatatlan a nép létezésétől, és főleg annak nyelvétől. Itt is vannak jelentős kivételek: például a svájci nemzet, amely (bár csak évszázadok után) négy különböző nyelvű népet egyesít; vagy a kétnyelvű és kétnemzetiségű Belgium, melyet legújabbkori állami kerete és egységes királysága tartott és tart ma is össze. Hogy nemzet és nép nem ugyanazt jelentik és hogy sokáig nem ugyanazt jelentették, az a társadalmak szerkezetével is kapcsolatos. Kétszáz évvel ezelőtt a lengyel és a magyar népesség majd tíz százaléka kisnemesnek tartotta magát. Mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy nemzetállamiságukat kivívják.

De hallgassuk Talleyrand szavait, melyeket 1815-ben lengyelekhez intézett, amikor a nyugati hatalmak kénytelenek voltak beleegyezni a független Lengyelország újabb megszűnésébe, abba, hogy a lengyel állam helyén orosz alkirályság létesüljön: "Önök bebizonyították, hogy nemzetük létezik. Továbbra is tartsák meg büszkén nyelvüket, műveltségüket, Európához való tartozásukat. Ha ezt továbbra is megőrzik és művelik, eljön majd az idő, amikor a nagyhatalmi helyzetek változásai során megteremtődik egy szabad Lengyelország." Mondhatta volna ezt egy nyugati államférfi 1849 után a magyaroknak is.

De érezték ezt és őrizték, ápolták a gondolatot a legnagyobb akkori magyarok: Széchenyi nyomain Kemény, Eötvös, Deák is. A magyar nemzet és a magyar nép problémái továbbra is fennálltak. De 1860 után a magyar kultúra és műveltség felemelkedése, Hegedüs szavaival élve, nem csak "páratlanul szerencsés", hanem főleg Kelet-Európában, egyedüli is volt.

Ennek egy - talán másodlagos, de mindenképpen jelentős és a magyar nemzet történetéhez tartozó - bizonyítékát nyújtja az akkori magyar asszimiláció. Egész Kelet- és Közép-Kelet-Európában, egy-két parányi kivételtől eltekintve, Magyarország volt az egyedüli, ahol az azelőtt önérzetes és a népi lakosságtól ridegen elzárkózó németajkúak – erőszakos kényszerítés nélkül – asszimilálódtak, beilleszkedtek a magyar nemzeti és nyelvi közösségbe, ahol sokszor egy-két generáció alatt magyarnak tekintették magukat. Az asszimiláció, a magyar nemzethez való tartozás - mi több: az azzal való azonosulás - lehet, hogy bonyolította a nép mindenesetre igen kérdéses faji jellegét, de a magyar nemzeti kulturális és nyelvi minőségeket nem hígította, sőt itt-ott gyarapította.

Nem térhetek ki itt a kényes és nehéz úgynevezett zsidókérdés elől, amely mindmáig gyakran – és sajnálatosan – a politikai, sőt világnézeti szembenállások mélyén (a "mélyén" nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint "alapján") ma is létezik - sok tekintetben úgy, mint az 1937 és 1944 között dúló magyar szellemi polgárháború alatt (amelynek, hála a Gondviselésnek, ma nincsenek és nem is lehetnek véres következményei). Mindenesetre minden magyarnak tudnia kell, hogy a zsidók magyar asszimilációja Európán belül majdnem páratlan volt, szélesebb és mélyebb, mint az akkori Ausztriában és Németországban

De ennek eredője nemcsak a magyar szabadelvűség, a Szekfű és mások által ostorozott liberalizmus hanyagsága, hanem a magyar műveltség akkori dinamikus ereje és minősége is volt. Szekfűnek a Három Nemzedékben kifejtett tételét, miszerint a zsidók asszimilációja túlságosan gyors és felületes volt, ne itt vitassuk; de figyeljünk arra, hogy ő 1920-ban is különbséget tett a régebbi, asszimilált zsidó magyarok és az újonnan beözönlők között. S e tekintetben nemcsak az 1920-as, hanem az 1940-es Szekfűn túlmenően is engedtessék azt sugalmaznom, hogy - paradox módon - a magyar nemzeti antiszemitizmus, a népi antiszemitizmustól eltérően, kevésbé volt kirekesztő: mivel elismerte, sőt gyakran befogadta egyes nem magyar eredetű emberek hazafiságát (figyeljünk itt a hazafiság és a hazafiasság, vagyis a patriotizmus és a nacionalizmus különbségére). Ugyanakkor a népi nacionalisták ellenszenve elsősorban a sikeresen, illetve majdnem teljesen asszimilált zsidók ellen irányult. Olyanok ellen, akik nem csupán maguk tekintették magyarnak magukat, hanem akiknek magyar mivoltát mások is elismerték.

Két megjegyzést szeretnék tenni a "nép" kifejezéssel kapcsolatban. Egyrészt azt, hogy a "nép" szóval retorikailag könnyedén bánunk, de maga a "nép" nehezen ragadható meg: a "nép" ritkán szólal meg. Inkább az a helyzet, hogy sokan és gyakran beszélnek a nép nevében. Ha egy történész vagy politikus "Kossuth mondatára" vagy "Széchenyi gondolatára" hivatkozik, ez vagy bizonyítható, vagy nem. Többé-kevésbé az is megállapítható, hogy a politikai nemzet hogyan oszlott meg 1848-ban, 1867-ben vagy akár 1938-ban. De aki "a nép akaratáról" vagy a "nép gondolatáról" beszél, az nehezen, vagy egyáltalán nem bizonyítható álláspontokat érint, amelyek vagy helyesek, vagy nem, de csak nehezen vagy egyáltalán nem bizonyíthatóak. A másik megjegyzésem az, hogy "a nép" fogalma, amely főleg a 19. században baloldali kategória volt, a 20. században megváltozik - több okból, melyek közül a leglényegesebb, hogy a nép meghatározásának főleg gazdasági vagy anyagi tényezői nem elegendők, sőt hibásak: a 19. századdal ellentétben a 20. század során sok minden bizonyítja, hogy az államok, nemzetek, népek történetének lényege kevésbé osztályok harcai, inkább nemzetek, nemzetiségek, népek és népfajták közötti ellentétek és küzdelmek.

V. NEMZET ÉS NÉP LASSÚ ÖSSZEOLVADÁSA

A nemzetet az országtól, államtól, néptől függetlenül meghatározni nehéz feladat. Gondoljunk a német "Nation" és "Volk" szavak különbségére, arra, amit Fichte "deutsche Nation"-nak nevezett, s ami Hitlernél "Volk", vagy példaképpen arra, hogy a szomszéd Ausztriában a magukat nacionalista ellenzéknek nevezők az önálló osztrák állam megszűnését és a Nagy-Németországhoz való tartozását képviselték. Maga Hitler írta ifjúkorára visszatekintve a Mein Kampfban: "Nacionalista voltam, nem hazafi (Patriot)."

És most térek rá egy Magyarországon oly nyilvánvaló, de talán mégsem eléggé tudatosult fejleményre: hogy 1945 után a nép és a nemzet különösségei és különbségei megszűntek. A még most is formálódó és - nagyjában, bár nem teljesen - osztálytalan társadalomban nemzet és nép ugyanazzá vált. Társadalmi különbségek létezhetnek és léteznek (ezek fontosabbak, mint a gazdaságiak); de a nemzet és a nép azonosulása, sőt, a nemzetet elsősorban politikailag képviselő osztály megszűnése most már, a tömegdemokrácia korában alig vitatható. Vannak, akik úgy hiszik, hogy 1945 után a nemzet hanyatlott, míg a nép emelkedett; hogy mint azelőtt hitték, a nemzet felsőbbrendű képződmény, hivatva arra, hogy a népet magához emelje; de ma már ez az elgondolás alig több mint nosztalgiától sem mentes illúzió.

Magyarország sorsát 1945-ben, de már azelőtt is, nem osztályharcok, nem politikai vagy társadalmi küzdelmek, hanem a világhatalmak döntötték el (bár nem mindenben). Itt - talán szerénytelenül - ki merem jelenteni, hogy ha Magyarországot 1945-ben nem a Szovjetunió, hanem az angolszász hatalmak hadseregei szállták volna meg, a magyar állam, ország, nemzet, nép sok minden szenvedéstől megszabadulhatott volna, ugyanakkor sok minden, ami Magyarországon azóta bekövetkezett, beleértve a nemzet és a nép lassú összeolvadását is, más módon ugyan, de bizonyosan megtörtént volna.

Nemzet és nép. A magyar karakter, legyen az nemzeti vagy népi, hajlamos pesszimizmusra, ezt tudjuk. Gondolok arra, hogy minden himnusz között talán a magyar a legpesszimistább; de arra is, hogy a "Providentia" szót, amelynek pontos latin jelentése isteni előrelátás, magyarul "gondviselésnek" mondjuk. Talán helyesen: mert hinnünk kell, hogy Isten és a magyarok Boldogasszonya is viseli gondjainkat. De most arra is kell gondolnunk, amire - sajnos - nem elegen gondoltak magyarok a múltban: hogy már nem lehet mindent a minket, illetve államunkat és állapotunkat illető balsorssal, tatár, török, osztrák, német, orosz megszállással magyarázni, arra hárítani. Varga Béla mondta 1990-ben, a szabad magyar országgyűlést megnyitó beszédében: "Azok, akik arról beszéltek, miszerint a 20. században, a világhatalmak korában a kis nemzetek és népek elvesztették létjogosultságukat, végzetesen hibáztak - mert a kis, de összetartó népek korát éljük. Másrészről mélyen kell beidegződnie a magyar tudatba annak, hogy a hibáinkért és gyarlóságainkért most mi egyedül vagyunk és leszünk felelősek."

VI. A TÖRTÉNETÍRÓ FELADATA

Előadásom vége felé járok. A 20. század során a történettudomány - Magyarországon is - nagyjában követte és képviselte az általam felvázolt fejleményeket. Sokáig a történetírás alig foglalkozott érdemlegesen mással, mint politikatörténettel, az államok történetével, itt-ott államférfiak és politikai egyéniségek életrajzaival. De a 20. században a történettudomány tárgya kiterjedt, szélesebb lett, sőt itt-ott mélyebb is. Egy-két kiváló történész kisebb munkái után megint Szekfű Gyula volt az, aki nagyszerű olvasottsága és szellemi hajlama következtében, a politika- és államtörténet elsőbbségét nem vitatva, összhangba hozta azt a társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti források vizsgálatával, sőt ezen felül sokszor különösen megragadó módon, az úgynevezett szellemtörténettel is. Hogy a magyar állam és magyar politika mellett vagy után vagy alatt a magyar nép története kutatható, kifejthető, megírható, az nem kétséges: ma már sok magyar történeti munkára mutathatunk, melyek ezekkel foglalkoztak és foglalkoznak, bár a néppel foglalkozó falukutatók, írók és művészek munkái is gyakran megelőzték a népet tárgyul választó történettudósokat. Ebben a tekintetben a szűklátókörű és doktrinér marxista történetírás alkotásai nagyjából érdektelenek voltak és azok is maradnak.

Ugyanakkor a történész számára nem elegendő az úgynevezett segédtudományok (például szociológia, közgazdaságtan stb.) automatikus felhasználása. A történelem tudománya más, mint a természettudomány, nem támaszkodhat a természettudománytól kölcsönzött módszerekre. Láttuk, hogy a nemzetek és népek alakulása az újkori történelemben elválaszthatatlan volt nyelveik alakulásától, sőt nyelveik tudatától (és az is maradt). Ez áll a történetírásra is. A történelemnek nincsen szaknyelve: a történelmet nemcsak mindennapi nyelven írjuk, hanem így is tanítjuk, így beszélünk, így gondolkodunk róla. Emiatt gyarló az a történész, aki az ország vagy állam vagy nép történetével foglalkozván a magyar irodalom alkotásait, szellemét, történetét a politikatörténethez csak odabiggyeszti, mint egy szobrász a ló testéhez a farkát. A magyar irodalom bizonyos termékei gyakran többet árulnak el a korról, a társadalomról, melyben keletkeztek, mint más források és kútfők. Idő híján csak egyetlen példát említek, Kosztolányi Dezső Édes Annáját, amely egy valódi kor (a 20-as évek eleje) és egy tényleges nemzeti osztály (az úgynevezett városlakó keresztény középosztály) utánozhatatlan képe.

A 20. században több tudomány is krízisbe került vagy átalakult világszerte, így a történettudomány is, melynek válsága talán később jelentkezett, mint más tudományágaké.

Ugyanakkor Magyarországon, mint máshol is, egy érdekes fejleménynek lehetünk tanúi: annak, hogy a történelem iránti érdeklődés elérte a nép szélesebb tömegeit is, olyanokat, akik régebben közömbösek voltak az ilyen kérdések iránt. Kétségtelen, hogy a történelem iránti étvágyat lehet mindenféle rossz és egészséget romboló étellel is táplálni (Krúdy Gyula szerint "Magyarországon vagyunk, mindenki úgy hamisítja a történelmet, ahogy akarja."). De mégis: maga az étvágy az egészség jele.

A modern történettudomány kezdete 250 évvel ezelőtt párhuzamos volt a modern regény megjelenésével; így akkor a történelmet az irodalom ágának tekintették, amit aztán a 19. században a történelem mint tudományág elmélyedése és módszertanának kialakulása követett. De manapság a történelemmel való foglalatosságot kizárólag a tudomány egyik ágának tekinteni a diszciplína minden nagy vívmánya és maradandó eredményei dacára megkérdőjelezhető. Persze nem térhetünk vissza ahhoz, hogy a történelmet mint az irodalom egyik fajtáját lássuk. Sőt, a nem is oly rég még egész osztályok történelmi tudatát formáló történelmi regény is mintha idejét múlta volna. De egy fordított, érdekes jelenséget is látunk: azt, hogy a regényirodalom átitatódik történelemmel - ez kerül a próza előterébe, majdnem hogy ez válik a fő tárgyává. Ez a történelmi regénynek a fordítottja: ott ugyanis a történelmi elem csupán az elbeszélés érdekességét fokozó festett háttér.

A történésznek persze nehezebb a munkája, mint a regényírónak. Neki nem szabad és nem lehet sosemvolt embereket és tényeket kitalálnia. De meg kell értenie valamit, aminek hallatára a szaktörténész talán megdöbben: azt, hogy a történelem szavakból, és nem csupán ridegen bizonyított és örökre lejegyzett tényekből áll: mert a szavak nem csupán a tények csomagolásai; mert az emberi elmében nem léteznek tények az őket kimondó szavak nélkül. Íme a történész nagy felelőssége. Nemcsak tárgyválasztása: legyen az állam? nemzet? nép? társadalom? politika? egyik vagy másik korszak története?, hanem - még inkább, mint a többi prózaíró esetében - szavainak megválasztása. Mert minden egyes szó kiválasztása nem csupán tudományos vagy művészi kérdés, tehát nem csupán precízió vagy stílus kérdése, hanem probléma is. A történetíró vagy történelemtanár számára szavainak helyessége, tisztessége, becsületessége erkölcsi kérdés, erkölcsi probléma, erkölcsi választás. Erről korábban is beszéltem, írtam már. És mivel a történelem nem ismétlődik, a történész se ismételje önmagát.

Bibliográfia

Tocqueville, A.: A régi rend és a forradalom, Atlantisz, Budapest, 1994.

Tocqueville, A.: A demokrácia Amerikában (válogatás), Európa, Budapest, 1993.

Burckhardt, J.: Világtörténelmi elmélkedések: Bevezetés a történelem tanulmányozásába, Atlantisz, Budapest, 2001.

Huizinga, J.: A történelem formaváltozásai: Válogatott tanulmányok, ford. Radnóti Miklós, Maecenas, Budapest 1997.

Szekfű Gy.: Három nemzedék, Budapest, 1920.

Szekfű Gy.: Nép, nemzet, állam, Osiris, Budapest, 2002.

Lukacs, J.: Egy nagy korszak végén, ford. M. Nagy Miklós, Európa, 2005.