HUNYADY
GYÖRGY
A NEMZETEK
JELLEME ÉS A NEMZETI SZTEREOTÍPIÁK
A közfelfogás szerint a nemzetek különböznek egymástól. E különbségek számontartása és értékelése gazdagíthatja világképünket, ám a megkülönböztetés bizonyos formái méltatlan bánásmódhoz is vezethetnek másokkal szemben. Fontos kérdés tehát, hogy van-e valóban "jelleme" az egyes nemzeteknek. Ha igen, hogyan ragadható meg tudományosan ez a "jellem"? Milyen szerepet játszanak életünkben az "nemzeti jellemre" vonatkozó közkeletű elképzelések, a nemzeti sztereotípiák? Hogyan állapítható meg, hogy mekkora az igazságmagva egy-egy sztereotípiának, és mikor kell előítéletről beszélnünk?
I. BEVEZETÉS
A bizánci császár, Bölcs Leó jellemzést adott a - korabeli - honfoglaló magyarok természetéről. A jellegzetes vonások között előkelő helyet foglalt el a szabadságszeretet és a vitéz, bátor magatartás. Kevésbé megnyerő az, amit a magyar törzsek politikai színvallásáról és megbízhatóságáról írt: ezt a legjobb indulattal is csak úgy lehet összefoglalni, hogy taktikus "körmönfont politizálás" jellemzi őket. A történeti forrást így idézi fel 1939-ben Szekfű Gyula, a magyar történetírás tekintélyes alakja, a Horthy-korszak mértékadó gondolkodója. Ekkor jelent meg a Mi a magyar című gyűjteményes kötet, amelynek társadalmi üzenetéhez a magyar szellemi élet kiválóságainak páratlan együttese járult hozzá. Szekfű a maga zárótanulmányában Bölcs Leót idézve e három vonásból eredezteti a magyarság különböző időkben tanúsított magatartását, és az ezektől való időszakos eltávolodásban találja meg a magyar múlt válságos korszakainak magyarázatát.
Megjegyzendő, hogy a tanulmány, ha mást nem is, azt bizonyosan időtállóan dokumentálja, hogy a szerzők, Szekfű és intellektuális köre szabadságszerető, bátor és taktikusan politizáló emberek voltak. A második világháború sötét előestéjén - bölcsész, költő, tudós létükre - volt bennük belső indíték, erő és célirányos megfontoltság, hogy a történetileg kiformált és próbára tett nemzetet önértékének tudatára ébresszék, megerősítsék szellemi tartását a német fajelmélet militáns terjeszkedésével szemben. A mondandójuk szolgálatába állított nemzeti karakterrajz esetlegességével és esendőségével - amint ezt a kötet ékessége, Babits esszéje érzékelteti - a céltudatos szerzők is tisztában voltak. Ezzel együtt és ennek ellenére nekünk rá kell eszmélnünk arra, hogy jó másfél évtizeddel később az 56-os forradalomban és utóéletében a magyarságnak épp az emlegetett vonásai villantak fel, tükröződtek a nemzetközi nyilvánosságban és égtek bele a nemzet és tagjai megítélésébe, világszerte. Nem túlzás azt állítani, hogy évekig és évtizedekig a szabadságszeretet és a bátor helytállás kivételes és kiugró példáját tisztelték nemzetünkben a legkülönbözőbb emberek a Föld legtávolabb eső pontjain.
Mint ez a széteső és egybecsengő, laza szövésű történet is mutatja, a nemzeti jellem és a nemzetjellemzés pszichológiája tele van talányos kérdésekkel. Előadásom szűk kereteiben ezekkel kapcsolatban szeretnék bemutatni négy nézőpontot, négy tudománytörténeti stációt, négyféle eredményt. Az első a nemzeti jellem megragadásának kísérlete, a nemzetkarakterológia. A második a jellemzés születésének és kijegecesedő eredményének, a nemzeti sztereotípiának az elemzése. A harmadik a nemzeti egység mibenlétének, jellemezhetőségének latolgatása. S a negyedik a kulturális összehasonlítás mint a nemzeti sajátosságok módszeres pszichológiai mérésének újszerű lehetősége. Így vezet gondolatmenetünk a "nemzeti karakterrel" kapcsolatos fenntartás nélküli odafordulástól az elmélyülő kételyen át egy mértéktartó szakmai ígéretig.
II. A NEMZETI
JELLEM MEGRAGADÁSA: A NEMZETKARAKTEROLÓGIA
A nemzeti karakter céltudatos és rendszeres vizsgálatának kezdete a 19. századra esik. Bármit véltek is a kor emberei a népek eredetéről és a múltról, a francia forradalom után és annak hatására Európa-szerte új tudata támadt az emberi összetartozásnak. A gazdaságban gyökerező társadalmi átalakulás a különböző rétegek feudális válaszfalait megingatta, lerombolta. A jog előtti egyenlőség átrendezte az emberi kapcsolatokat, új alapon teremtett politikai közösséget, amelyben egy kultúra közös nyelvet beszélő tagjai egyesültek, és előbb-utóbb valódi vagy vélt érdekeiket, akaratukat képviselő államokat alakítottak ki.
A nemzetkarakterológiának, tehát a nemzeti jellem - ha nem is módszeres, de rendszeres - vizsgálatának egyik kiváló korai dokumentuma épp a magyar kultúrtörténet érdekessége és értéke. 1847-ben jelent meg Rónay Jácint kötete, a Jellemisme, avagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. Mint az akadémiai levelező tagságra érdemesítő értekezés címe is tükrözi, a tudomány előtti állapotban lévő lélektannak ez igen sokszínű, több szakmai fejlődésirányt magában rejtő vállalkozása. Az európai nemzetek lelki jellegzetességeinek leírása együtt található meg és részben össze is szövődik itt a nemek sajátszerűségeinek tanulmányozásával (amit ma amerikai stílusban és terminussal gender studiesnak mondunk), valamint az életkori típusok elkülönítésével, meghatározásával és jellemzésével (ami a maga módján a fejlődéslélektan előképe, a teljes élettartamot figyelembe véve). Az embereket csoportosító többféle tipológia jelentkezik együtt Rónay Jácint megfigyelésekben és ötletekben egyaránt gazdag, frappánsan szellemes, átgondoltan rendszeres munkájában. Különleges stiláris értékei közé tartozik a nemzetek közötti összehasonlítások több gondolatfüzére, melyekben egyazon szempontból több nemzetet is egybevet, sarkítva a köztük látni vélt különbségeket.
Az írás alapvetően külön-külön fejezetben tárgyalja a megjelölt nemzetek mentalitását, kitekintve a természeti viszonyokra, utalva a jellegzetes életvitelre és szokásokra, elidőzve a szóban forgó nemzet különböző társadalmi rétegeinek tipikus vonásainál.
A legnagyobb terjedelmű és társadalmi (ma úgy mondhatnánk, szociológiai) szempontból legdifferenciáltabb leírás Rónay könyvében a magyar emberről szól, akinek érzelmi életét, hangulatának változásait, a munkához és a szórakozáshoz való viszonyát rendre megtárgyalja, és kitér a reformkor vívódásaira a hagyományok és a megújítási szándékok, a külföld vonzása és a hagyományőrzés kényelme között. A nemzetjellemzések markánsan eltérnek egymástól. A magyar ember emocionális természetét hangsúlyozza - mint oly sokan: haza- és szabadságszeretetét, lelkes, lobbanékony, örömteli és fényűző jellemét, a vendégbarátságot együtt a harcos bátorsággal, a tüzes temperamentummal és némi képmutatással. A szempontokban gazdag és terjedelmes nemzeti önjellemzésnek az angolok jellemzése ellenpontját képezi, a leírás szerint tudniillik az angolokban sok minden megvan abból, ami a magyar emberből hiányzik: eredetiség és műveltség, anyagiasság, gyakorlati, kereskedő, mindenképpen haladó szellem. Rónay Jácint a bontakozó pszichológiai tudományok korai előharcosa hazánkban, akinek nemzetkarakterológiai könyve minden európai összehasonlításban megállja a helyét, és kiválóan érzékelteti ennek a vizsgálódási iránynak a jellegét és időszakos szerepét.
A nemzetkarakterológia a 19. század második felében, sőt a 20. század elején Európa-szerte fellelhető. Esszéisztikus műfaja sok egyéni színt vitt a történelemről és társadalomról való elmélkedésbe, valójában azonban soha nem halmozódtak fel ismeretei, nem mondhatjuk, hogy a különböző szerzők egymás megfigyeléseire és megállapításaira építeni tudtak, s így kialakulhatott volna a nemzetek tudományos ambíciójú jellemzésének valamiféle közösen elfogadott és szervesen fejlődő törzse. Tudománytörténeti szempontból különösen érdekes és tanulságos, hogy hogyan alakult az egyénben lezajló pszichológiai alapfolyamatok módszeres vizsgálatának és az ún. néppszichológiai vagy nemzetkarakterológiai leírásoknak a viszonya a német szellemi életben. Maga Wilhelm Wundt, aki a 19. század legvégén az első kísérleti pszichológiai laboratóriumot létrehozza és megkezdi kísérleti módszerrel, természettudományos objektivitással tanulmányozni a lelki jelenségeket, ettől az úttörő munkától élesen elkülöníti néplélektani munkásságát, amelyben történeti, filológiai, néprajzi alapon elmélkedik társadalmi makrojelenségekről és ezek jellegzetességeiről. Utóbb az ún. szellemtudományi történetírás és társadalomlátás elvben pszichológiai alapon nyugszik, valójában azonban saját nézőpontja és értelmezési szükségletei szerint próbál létrehozni egy pszichológiát. Szemben a természettudományos objektivitásra törekvő kísérleti lélektannal, ennek a pszichológiának a szerepe nem a magyarázat lenne, hanem a megértés, nem az okok felderítése, hanem az embert és csoportját mozgató célok azonosítása. A szellemtudományi irány az 1918-19-es forradalmak után erőre kapott Magyarországon is, ahol a nagy pszichológiai kultúrájú piarista pap és kultúrpolitikus, Kornis Gyula volt az egyik elméleti úttörője. Ő maga a politika, illetőleg a tudomány pszichológiájáról írott - tárgyában úttörő, módszerében igen tradicionális - munkáiban vázolt fel nemzeti karakterrajzokat mindenekelőtt a nagy európai népekről.
A forradalmak után a trianoni kényszerbéke nemzeti traumáját megélő Magyarországon a nemzeti lelkiség és sors, az előnytelen sorsfordulatokhoz hozzájáruló lelki torzulás visszatérő téma, mondhatnánk, gondolati folyam lett. Nem általában a nemzetek összehasonlító módszerrel végzett vizsgálata került előtérbe, hanem a csapások és feszültségek felfokozott közéleti állapotában a nemzet eszmei-pszichológiai önvizsgálata (utalásokkal a zsidók és németek meg-megkérdőjelezett hazai szerepére). Ezt a fajta vádaskodó önvizsgálatot testesíti meg a már említett Szekfű Gyula Három nemzedék című történetpolitikai műve, melyet okkal tekintettek a Horthy-rendszer szellemi alapvetésének. E téren kapott lábra a 30-as években az a társadalmi kritika, mely a parasztság és vele egy vegytisztább népiség felemelkedését és kiteljesedését szorgalmazta.
A második világháborút követően az elszenvedett újabb vereség okainak önelemző feltárása Bibó István emlékezetes írásaiban tárgyát és jellegét tekintve szintén nemzetkarakterológia volt. Van tehát a magyar szellemi életnek egy olyan vonulata, melyben a szerzők - erős válogatással, durván kivonatolva: Prohászka Lajos, Szekfű Gyula, Németh László, Bibó István - rendre a magyar nemzet mentalitásával foglalkoznak, a vereségek és veszteségek rémét és tényét a magyar jellem alakulásából próbálják levezetni, s eközben egymással ellenkező, polemziáló értékeléseket fűznek történeti korokhoz és alakokhoz.
Miközben a nemzet lelkiségével való foglalatosság nálunk eltartott a 20. század derekáig, az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai tudományok terén e vonatkozásban két fontos fordulat és váltás is bekövetkezett. Az első konfrontáció a szociálpszichológia egyik névadójának, William McDougallnek egy kötetével kapcsolatos. A 20-as években állt elő egy monografiával, amely a nemzetkarakterológia elméleti-módszertani alapvetését igyekezett nyújtani, tehát a fejlődő pszichológiai szaktudás és terminológia birtokában megkísérelte az esszéisztikus nemzetkarakterológiát rendszerezett tudományos tanná tenni. McDougall a nemzeti jelleg fontosságát egyébként nemcsak elméletileg emelte ki és tartotta lényegesnek, hanem ő volt az a szaktekintély, aki az igen erősen diszkriminatív bevándorlási kvóták megszabásakor tanácsadóként működött az Egyesült Államokban.
McDougall elméleti műve erős, markáns, tudománytörténeti perspektívában is fontos kritikában részesült. Floyd Allport elutasította azt a gondolati lehetőséget, hogy bármely, sok emberből álló csoport lelki jelenségekkel rendelkezzék a szó közvetlen és eredendő értelmében, s kimondta, hogy csak az egyéneknek lehetnek egyedi élő szervezethez kötött lelki jelenségei. Ezzel a kemény hangütéssel vetette meg az amerikai szociálpszichológia máig domináns szemléleti alapját, miszerint az egyén, illetve az egyének közti kapcsolat lehet csak a pszichológiai jelenségek termőterülete. Tehát legfeljebb homályos, misztifikáló értelemben beszélhetünk nemzeti lelkületről, szellemről, karaktervonásokról, ezek az elvonatkoztatások nem képezhetik módszeres pszichológiai vizsgálatok tárgyát. Jelentkeztek és továbbéltek az amerikai szociálpszichológiában is olyan szellemi hullámverések, amelyek elismerik, hogy vannak a személyek közötti kölcsönhatásoknak magából az egyénből le nem vezethető, hanem épp e kölcsönhatásokban előálló kulturális termékei, de mindez alapvetően nem változtat a szociálpszichológia Amerikából szétáradó elméleti és módszertani individualizmusán.
III. A
NEMZETJELLEMZÉS ÉS A KIJEGECESEDŐ SZTEREOTÍPIÁK
A nemzetek emberi arculatának pszichológiai tanulmányozásában a 30-as évek elején jelentkezett egy új irány, egy új ág indult fejlődésnek. Ennek merőben más az előfeltevése és a módszere, mint a nemzetkarakterológiának. Nem a nemzetre mint megismerendő tárgyra koncentrál, hanem a nemzetekre vonatkozó állítások tartalmát és eredetét tanulmányozza. Nem a nemzetek tagjainak általánosan szembeötlő vagy markánsan egyedülálló cselekedeteiből kerekít ötletes körképet, hanem nemzetekre vonatkozó nézeteket gyűjt, rendszerez, elemez tartalmilag. Nem esszét alkot, hanem az empirikus tudomány igyekezetével számszerűsített adatokból közöl tanulmányt. Mindemellett és mind e mögött nem abból indul ki, nem tekinti azt magától értetődőnek, hogy a nemzeti csoportoknak állandó és jellegzetes eszmeisége és pszichológiai természete van, hanem kétkedve mérlegeli, hogy milyen is, mi is a nemzetek közkeletű megítélése, van-e ezeknek az elképzeléseknek bármi alapja, vagy a nemzetekről formált képek inkább a megismerőből fakadnak, s inkább őt jellemzik, mint tárgyukat.
Az amerikai Katz és Braly először 1933-ben közölte kutatási eredményeit, úgymond, az etnikai, nemzeti sztereotípiákkal kapcsolatban. A sztereotípia műszót egy ragyogó gondolkodó és publicista, Walter Lippmann közvetítésével a nyomdaipar szaknyelvéből kölcsönözték. A kézi szedés során alkalmaztak egykor kliséket, melyekbe a betűket be kellett illeszteni, e klisékkel állították párhuzamba a csoportokra vonatkozó általános hiedelmeket és várakozásokat, amelyek mintegy megelőzik és keretezik az egyes csoporttagokkal kapcsolatos személyre szóló tapasztalatokat. Katz és Braly úttörő kutatásában a vizsgálati személyeknek etnikai csoportokra, nemzetekre nézve jellemzőnek ítélt vonásokat kellett kiválasztani egy hosszú, változatos tulajdonságlistából. A leglényegesebb tanulság három pontban foglalható össze: egyrészt a vizsgálati személyek véletlennek nem mondható egyöntetűséggel, esetenként kiugró arányban rendeltek hozzá az egyes nemzetnevekhez bizonyos tulajdonságokat. A szerzők azt a nemzetjellemzést tekintették sztereotípiának, amelyben nagy volt a véleményegyezés. Másrészt bizonyították, hogy a nemzetek kedvező vagy kedvezőtlen értékelése kivetül a tulajdonságítéletekre (például a kedvelt nép szemünkben művelt és öntudatos, az ellenszenves viszont öntelt és tudálékos). Mintha tehát az értékelés logikája szabná meg, hogy melyik nemzetet hogyan látunk. Harmadrészt közelebbről nem ismert nemzetekkel és etnikai csoportokkal (pl. a törökkel) kapcsolatban is születtek egybecsengő, sztereotíp jellemzések. Ebből a szerzők azt a következtetést vonták le, hogy a nemzettel kapcsolatos érzelmi viszony (pl. pusztán az idegenkedés) elegendő az adott csoport tulajdonságokkal való felruházásához, magyarán tapasztalati alap nélkül születnek olyan általánosítások, amelyek a csoporttagok megismerését megelőzik és keretbe foglalják. Ebben az eredményleírásban ott bujkál a feltételezés, hogy a sztereotípiák előítéletek a szó eredendő és átvitt érelmében egyaránt.
Katz és Braly szakmai és egyben előítélet-ellenes fegyverténye hosszú életűnek bizonyult. Úgy tűnt, hogy a sztereotípia kutatása elméleti és módszertani szempontból lezárult, ám időben és térben kiterjedő adatgyűjtéssel gyarapítható fejezete a szociálpszichológiának. A sztereotípiakutatás első érdemi változása akkor következett be, amikor a 60-as évek Amerikájában tematikája a nemzetekről, etnikumokról kiterjedt a nemek közötti különbségtétel vizsgálatára is. A kutatások technikája is kiegészült, egy olyan eszközt kezdtek alkalmazni a sztereotípiák mérésére, amely kétpólusú tulajdonságskálák sorát ölelte fel.
Amikor a 70-es évek elején itt Magyarországon nekiláttam a nemzeti sztereotípiák vizsgálatának, akkor magam is a kétpólusú tulajdonságskálák sorát alkalmaztam. Ez a technikai körülmény segített abban, hogy felszínre hozzuk a nemzetjellemzések korábban rejtőzködő szerkezetét. Korábban a kutatók Katz és Braly nyomán rendre azt állapították meg, hogy egy etnikai csoporthoz egy tulajdonságot hányan rendelnek hozzá, hányan nem. Most azt is vizsgáltuk, hogy az emberek egy-egy nemzetre nézve relatíve (egymáshoz képest) mennyire tartják jellemzőnek a különböző tulajdonságokat. Nevezzük ezt a tulajdonságok hierarchiájának vagy a jellemzés tulajdonságprofiljának, s azt fogjuk tapasztalni, hogy a tulajdonságok viszonylagos rangsora tekintetében még nagyobb és még szívósabb a személyek közötti és a legkülönbözőbb társadalmi csoportok közötti egyetértés, mint amit a tulajdonság-megjelölések hagyományos számlálása tükröz. Tanulságos volt e tekintetben a nemzeti önjellemzés első vizsgálata a korai 70-es években. Kitűnt, hogy a magyar emberről lényegében ugyanazt a tulajdonságprofilt vázolják fel egy országos reprezentatív minta különböző csoportjai: bár azon az alapon csoportosítottuk a vizsgálati személyeket, hogy hazánkat mennyire értékelik, annyiban megegyezett a véleményük, hogy a magyarokat melyik vonás jellemzi inkább és melyik relatíve kevésbé. A tulajdonságprofilok statisztikailag hasonlóak voltak, ám az országértékeléssel párhuzamosan eltolódtak az értékelés dimenziójában. Ez egyfelől azt jelenti, hogy van egy lappangó nézetegyezés az értékeléskülönbségek mögött és mélyén, másfelől Katz és Braly egykori következtetésétől eltérően nem egyedül az országhoz-nemzethez fűződő érzelmek, értékelő viszonyulás szervezi a nemzetjellemzéseket, némileg különválasztható egymástól a jellemzés tulajdonság-hierarchiája és az értékelés szintje, fogalmazhatunk úgy, hogy a jellemzés értékelő töltete.
A nemzetjellemzések ezen két alkotóelemének, értékelő töltetének és tulajdonságprofiljának gondolati és empirikus elkülönítése más szempontból is tanulságosnak bizonyult. Például a 80-as évek fordulóján végzett nemzeti sztereotípia-vizsgálatainkban is visszatérően megfigyelhettük, hogy a "román" ember hazai jellemzése a legkedvezőtlenebb, miközben az "orosz" akkor kinyilvánított értékelése és megítélése az egyik legpozitívabb volt. A polarizálódás felszíne mögött azonban a két nemzetjellemzés belső tulajdonsághierarchiája - már akkor is - rendkívüli hasonlóságot árult el egymással. Megjegyzem, hogy tíz évvel később, a rendszerváltás idején a két nemzeti kategória - a tulajdonságrangsorok minden érdemi változása nélkül - értékelés tekintetében is szomszédos közelségbe került egymással. Mindenesetre vizsgálati módszerünk segítségével eredményesen tártuk fel a nemzetek "mentális térképét" is, és ennek a személyes gondolkodásmódból fakadó változatait, illetve az évek, évtizedek során bekövetkező változásait. Korántsem tanulság nélküli, hogy a nemzetek tablóját tekintve meddig hatolt el a Kádár-kor politikai-ideológiai nyomása: a nyugati nemzetek - élükön az angollal - presztízse nálunk töretlenül fennmaradt.
A nemzetjellemzések tartalmának többszintű vizsgálatával egyidőben a sztereotípiák kutatásának iránya, jellege nagyban változott. A 80-as, 90-es évek a pszichológiában általában és a szociálpszichológiában különösen lényeges szemléleti fordulatot hoztak. Minden területen az információfeldolgozás (időben kibomló, idővel mérhető) folyamata lett a kutatások kitüntetett tárgya. Olyan kérdések tódultak előtérbe, hogy az információfeldolgozás (az ingeranyag természete, a figyelem eloszlása) milyen nyomokat hagy a csoportjellemzéseken, hogyan tároljuk ezeket a memóriában, milyen formában élnek bennünk, aktivizálódásuknak mi az előfeltétele, lehet-e ezt ellenőrizni-fékezni, milyen szerepük lesz a személyekre vonatkozó információk felvételében és feldolgozásában. (Katz és Braly szellemében korábban azzal foglalkoztak, hogy egy-egy etnikai csoportra nézve mit tartanak jellemzőnek az emberek, de azzal nem, hogy milyen információkon alapulnak a tulajdonságítéletek, hogyan őrizzük meg ezeket emlékezetünkben. Például az arabokról szólva konkrét emberalakokat látunk magunk előtt, vagy elvont tulajdonságokat tartunk számon velük kapcsolatban; mi kell ahhoz, hogy a rájuk vonatkozó feltételezéseink egyes emberek megítélését áthassák; tudatára ébredünk-e ezeknek a feltételezéseknek vagy sem; és egyáltalán lehet-e ezek hatását tudatosan ellenőrizni és korlátozni stb.).
Elmondhatjuk, hogy másfél-két évtizedig ez lett a szociálpszichológiai szakirodalom egyik uralkodó témája, eredmények tömkelegével. Mindebből itt kiemelendő, hogy ez a nagytömegű empirikus vizsgálat nem viszolygott a sztereotípiáktól, nem vádolta a társadalmat, hogy miért is élnek a közgondolkodásban előítélet-gyanús csoportjellemzések, hanem magyarázatot keresett. Magyarázatot arra, hogy veszélyeik, torzításaik, túláltalánosított jellegük ellenére miért is maradnak fenn a sztereotípiák, egyéni gondolkodásunkban és társadalmi léptékben miért állnak elő és működnek folyton-folyvást.
A szakirodalomban a sztereotípiáknak több funkciója szóba került, ezeket rendezve és kiegészítve magam négyet különböztetek meg:
Az első a személyek megismerésének folyamatában adódik. Itt találtak a legtöbb kivetnivalót a sztereotípiák szerepében; alapvetően azt, hogy az egyéni sajátosságokra tekintet nélkül beskatulyázza az embereket, és így méltatlan elbánáshoz is vezethet. A kategóriába sorolás és az ezen nyugvó megítélés azonban a társas kapcsolatokban elkerülhetetlen. Egyrészt mert képtelenség lenne minden alkalmi, motiválatlan vagy épp információkkal és motivációkkal túlterhelt helyzetben a másik ember egyéni vonásainak kimerítő felkutatására vállalkozni. Másrészt a sztereotípia a pillanatnyilag hozzáférhető, felszíni információkon túlmenően alkot összképet a típusról, melybe az adott személyt besoroljuk. Így kulturális és egyéni tapasztalati többlettel járul hozzá a személyes kapcsolatfelvételhez és kapcsolattartáshoz. Harmadrészt az adott személy sztereotip képe tartós kapcsolat, ébredő motíváció, felszabaduló figyelem esetén továbbépíthető, illetve átfordítható egyedivé - ilyen értelemben a sztereotipizálás nem egyirányú zsákutca.
A sztereotípiák második funkciója az ön-megkülönböztetés erős motívuma. Az az igény, hogy következetes önmeghatározásunk legyen, arra vezet, hogy önmagunkra alkalmazzuk saját csoportunk látni vélt vagy elvárt jellemzőit. Ez lehet egyszerűen önleírás, de lehet előírás is magunk számára, vagyis a magatartás irányának kijelölése és motívuma. Ezzel kölcsönviszonyban tölti be a sztereotípia harmadik funkcióját, a saját csoport jellemzését, ennek leírását és a saját csoportnak szóló előírást.
S itt jutunk el a sztereotípiák negyedik funkciójáig, nevezetesen, hogy egy világkép alkotóelemei, a társadalom átlátásának, a társadalomban való eligazodásnak az eszközéül szolgálnak. Vannak kiterjedt vizsgálatok, amelyek feltárják, hogy Európa nemzetei milyen képet formáltak és tartanak fenn egymásról, de azt is, hogy milyenek a volt Szovjetunió népeinek egymásról alkotott sztereotípiái. E csoportjellemzéseket nyilván nem lehet egy-egy csoport önkörében, egymástól elszigetelten értelmezni, hiszen csoportközi összehasonlítást sűrítenek magukba, egy nemzetközi erőteret képeznek le, rendszert alkotnak. A sztereotípia-rendszerek gondolata saját kutatásaimnak tanulsága is és egyben meghatározó irányelve.
Úgy vélem, hogy a sztereotípiák változásának ellentmondásos problematikáját is csak a sztereotípia-rendszer feltételezése és értelmezési kerete tudja tisztázni. Az egy csoport-egy sztereotípia megközelítés a csoporttagokkal kapcsolatos tapasztalatok halmozódásától vár - induktív úton - változásokat a nemzeti sztereotípiák tartalmában is, mely azonban többnyire makacsul fennmarad, más esetben viszont (lásd az oroszok megítélését a második világháborút követően) minden újszerű személyes tapasztalat nélkül az emberek tömegeinek nemzetjellemzése radikális változáson esik át. Ha viszont világképet alkotó rendszerben gondolkodunk, akkor értjük, hogy a Princeton egyetem elsőként Katz és Braly által vizsgált hallgatói a maguk kivételezett helyzetében miért tartanak fenn sztereotípiákat évtizedeken át. És azt is értjük, hogy a rendszerváltás Magyarországán, amikor a társadalom képe az emberek fejében egészében és alapvonalaiban átalakul, akkor - deduktív módon - miért és hogyan változik szinte heteken belül az orosz és a magyar, a munkás és a tanár, nota bene, az apa sztereotip képe, vagy hogyan rendeződik át a megkérdezett fiatalok énfelfogása, foglalkozási és nemzeti önjellemzése közötti viszony.
A nemzeti sztereotípiák rendszerével kapcsolatban az első átfogó megfigyelés Montesquieu nevéhez kapcsolódik, aki úgy vélte, hogy rendre fegyelmezettebbnek, összefogottabbnak, jellemesebbek tűnnek az északi népek a délieknél. Hazai vizsgálataink az elmúlt negyedszázadban mindenekelőtt a keleti-nyugati dimenzió jelentőségét érzékelték és érzékeltették, minden bizonnyal a társadalmi-kulturális különbségek tükreként. Már ez is indokolhatja, hogy feltételezzük, hogy a sztereotip nemzetjellemzések tulajdonképpen társadalmi modellt rejtenek magukban. S valóban, széles körben és ismételten alkalmazott egyszerű irányított asszociációs módszerünkkel feltártuk, hogy más és más a különböző nemzetnevekhez kapcsolódó foglalkozási szerepmegjelölések köre, és e tekintetben a kelet-nyugati földrajzi régiókhoz köthető különbségek igen nagyok De ezen túlmenően is, az egymással történetileg-gondolatilag összefűzött nemzetek között árnyalatosan finom eltéréseket észlelnek és mutatnak a foglalkozás-asszociátumok. E vizsgálódásnak ezeken az eredményeken túl az a kutatásstratégiai jelentősége, hogy a kategóriák két területe, a nemzeti és a társadalmi-foglalkozási csoportok fogalomköre között jól értelmezhető közvetlen kapcsolatokra derített fényt.
Felesleges talán arra utalni, hogy a 20. század nagy ideológiai dilemmáinak a közgondolkodásbeli hátterét vizsgáljuk mikroszkópikus részletességgel akkor, amikor olyan kérdések nyomába eredünk, hogy ma a sztereotíp ítéletalkotásban a nemzeti vagy az osztályszempont-e az elsődleges. Amikor tehát például azt kérdezzük, hogy a "magyar munkás" és a "német munkás" jellemzését hogyan befolyásolja a nemzeti különbség, vagy az "angol munkás" és az "angol értelmiségi" leírásában milyen hatást gyakorol a nemzeti összetartozás. A válasz természetesen nem egyértelmű, ismételten azt tapasztaljuk, hogy a saját nemzeti közösségen belül a társadalmi különbség a meghatározó, másutt viszont a nemzeti jelleg kerekedik felül a társadalmi-foglalkozási jellemzőkön. Ezzel összefüggésben a társadalmi-foglalkozási sztereotípiák elsősorban hazai eredetűek és jellegűek, ami érdekes és fontos, ha más társadalmak képét foglalkozási kategóriák mozaikjából rakjuk ki.
Az itt tárgyalt módszert, az ún. keresztkategorizációt ma már több szociálpszichológus alkalmazza, amikor a társadalom sztereotípia-rendszerekben megjelenő önképét teszi vizsgálat tárgyává. A nemek viszonyának alakulása és leképezése szempontjából különösen tanulságos Eagly és munkatársai sokágú vizsgálata, mely során nemzeti és nemi kategóriák kombinációinak közkeletű jellemzését elemezték többek között. Azt mutatták ki, hogy a nemzeti sajátosságok a férfiak megítélésére nyomják rá bélyegüket, a nők jellemzésében viszont tulajdonképpen elsikkadnak. Mondanom sem kell, hogy ez nem a köznapi emberismeret gyakorlatában van így, hanem a csoportjellemzések elvont, ideologikus szintjén, de ez a magyarázata annak, hogy a feministák a női szerepváltozások érdekében a közfelfogás átalakítását célozzák meg.
IV.
JELLEMEZHETŐ-E A NEMZET?
Beszámoltam az utak elágazásáról, arról, hogy az egyiken nagy közfigyelem mellett, de szakmailag elbizonytalanodó léptekkel haladt a nemzetkarakterológia a nemzetek természetének megismerése felé, a másikon pedig tikkadt várakozás után nagy lendületet vett a sztereotípiakutatás, amely a pszichológiai absztrakció mind magasabb csúcsaira hágva tekint a nemzetek látni vélt jellegzetességeire. Elágaztak az utak, így kerülik meg azt a kérdését, hogy mikor és hogyan mutatja meg a nemzet a maga valós természetét, és hogy mennyi a sztereotip nemzetjellemzések igazságmagva. Az ezzel kapcsolatos kételynek és fenntartásnak van egy merészen végletes formája, amely nem csak azt vonja kétségbe, hogy jól látjuk-e, láthatjuk-e jól a nemzetek jellegzetes tulajdonságait, hanem általában megkérdőjelezi, hogy beszélhetünk-e egyáltalán nemzetekről mint a megítélés tárgyairól úgy, ahogy ezt a köznapi gondolkodás magától értetődőnek tekinti
Ennek a nemzet-szkeptikus pozíciónak több tudomány közös határvidékén tűnnek fel és szólalnak meg képviselői, érvelésükben pszichológiai elemek is fellelhetők. Meghökkentőnek szánt és metszően éles mondandójuk jól illik az utóbbi évek posztmodern szellemi áramába, melynek általános munkamódszere a triviális közfelfogást megcsúfoló ízekre szedés, a dekonstrukció. Durván leegyszerűsítve a nemzetkritika négy - egyébként nem igazán összhangzó, nem jól illeszkedő - tételt ölel fel.
Az első szerint nemzeti összetartozás csak érzéseinkben és világképünkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi. De visszakérdezhetünk: mit ért "társadalmi realitáson" az, aki ebből ki tudja vonni az embertömegek összetartozás-érzését, közösségtudatát, s ennek jegyében tett erőfeszítéseit és együttműködését. Mi erősebb kötés ember és ember között, mint a szó tág értelmében vett közös kultúra, nyelv, irodalmi élményanyag, emlékezetes tapasztalatok, követett normák és közösen tisztelt értékek?
A második tétel szerint szubjektív dolog, személyes döntés kérdése, hogy mely nemzethez tartozunk és milyen nemzetfelfogást vallunk magunkénak. Nem lehet azonban túlbecsülni annak a pszichológiai alaptendenciának a jelentőségét, amelyet Zajonc mondott és mutatott ki: ami ismerős, az - nagy általánosságban - pozitívabb érzést kelt; így van ez az egyszerű tárgyakkal, szavakkal, de az otthon, a család, a haza vagy a társadalmi tapasztalatokat kínáló, diktáló, megszűrő, értelmező kultúra esetében is. A nemzeti hovatartozás szubjektív vágya pedig nem érvényesülhet adott vagy kiküzdött külső kapaszkodók és elfogadás nélkül sem.
A harmadik tétel arról szól, hogy a nemzeti tudat művi termék, melynek elfogult látásmódját társadalmi intézmények és mechanizmusok formálják ki az emberek fejében. Nem vitás, hogy az intézményesült - nem utolsósorban a történettudomány révén rendszerezett és közvetített - szellemi hatások hozzájárulhatnak egy sajátos, nézőponthoz kötött nemzeti perspektívához. Mint minden perspektíva, ez is vezethet jellegzetes torzulásokhoz a világképben.
Számos empirikus kutatás illusztrálja ezt, mi is végeztünk ilyet a meglehetősen kritikus magyar-román viszonylatban. A magyar és román diákminták - a már ismertetett módszerrel felkutatott és bemutatott - nemzeti önjellemzése és másik nemzetről formált képe a szakirodalomból már ismert ún. tüköreffektust mutatja. Mindkét náció tagjai egymáshoz hasonlóan látják - és magasabbra értékelik - önmagukat, egymáshoz hasonlóan látják - és alacsonyabbra értékelik - a szomszédos ország lakóit. Ez a párhuzamosság (melyen belül a megkérdezett magyar fiatalok kifejezett ellenszenve volt az erőteljesebb) sok mindent elárul az egymással kapcsolatos beállítódásról, de vajmi keveset mond ezen benyomások történeti előzményeiről és valóságtartalmáról.
A nemzeti önnagyobbításnak természetesen sokféle - valóban tetten érhető - formája van. Így idézhetjük azt a vizsgálati eredményt, hogy korábban két évtizeden át az országos és a tanulói minták jó része egyformán igent mondott arra a két kérdésre, hogy a magyar nemzetbe bele értik-e a hazánkban élő nemzetiségeket és beleértik-e a határainkon túl élő magyar kisebbségeket. Egy elv logikus alkalmazása helyett a kérdezettek többsége visszatérően a kiterjesztve befogadó álláspontot képviselte.
Végül a negyedik tétel szerint az idők történeti változása a nemzeti összetartozás ellen dolgozik, az emberi kapcsolatok jövője nemzetek feletti vagy inkább nemzettelen. Vannak azonban ennek ellentmondó érvek és tények. A fékevesztett nacionalizmus legyűrése után, a második világháborút és a gyarmatbirodalmak felbontását követően soha nem látott számban léptek fel a nemzet politikai rangjára és kulturális egységére igényt tartó közösségek világszerte. Ezeket az új nemzeteket regisztrálja az Egyesült Nemzetek Szövetsége, és egymás között elvben és a gyakorlatban felosztják a Föld majd minden talpalatnyi területét.
Az Amerikai Egyesült Államok esete a nemzetek jövőjéről szólván mindenképpen figyelmet érdemel, minthogy a nemzet-szkeptikusok ma kimondva-kimondatlanul az USA létét, szerepét, feltételezett belső viszonyait tekintik az emberiség számára példaadónak. Első megközelítésben valóban semmi sem emlékeztet az Egyesült Állomokban a nemzeti hagyományra és a hagyományos nemzetekre. Nem véletlen a "népek olvasztótégelye" kifejezés, ezer irányba köti a hatalmas ország polgárait a családi emlékezet homályába vesző múltjuk, közös történetük minden európai mércén mérve rövid, amit jól jelez, hogy egy 100-150 éves épületrom egész régiókban ismert muzeális emléknek számít. Minden utazó, író, elemző szembetalálja magát az amerikai ember megélt, vállalt, következetesen képviselt individualizmusával, ami elvben nem kedvez az erős nemzeti összetartozás, a kollektívában való feloldódás érzésének, önfeledt világképének és önátadó magatartásának. Gyanítható lenne még az is, hogy az amerikai emberek üzleties racionalizmussal és adófizetői öntudattal formálnak - az "államnemzet" parafrázisaként – "állampolgár-nemzetet", amely minden nemzettípus közül a legkevésbé misztifikálja az egymásrautaltság okát, mértékét és természetét.
Figyelemre méltó módon azonban az Egyesült Államokról, amely kétségtelenül világszerte egyfajta társadalmi modellt kínál, nem a nemzeti apátia képe él a köztudatban. A nálunk mért sztereotípiák nyugalmas összképében előtérbe nyomul az amerikai ember, kinek látni vélt hazafisága kiemelkedik mind nemzetközi összehasonlításban, mind a nemzet tulajdonságprofiljában. S valóban, Amerika népe nemzet a javából. Egyedi előtörténete és szemre szokatlan változatossága ellenére rajta tanulmányozható igazán a nemzeti keretekjez kapcsolódó legyűrhetetlen belső igény, tömörítő erő, elkápráztató öntudat. Szinte azt mondhatnánk, hogy egy roppant szociálpszichológiai kísérlet ment itt végbe, amely segít tisztázni, hogy mik is a nemzettéválás ténylegesen elengedhetetlen feltételei, és segít felbecsülni ezek szerepét a jövőben. E grandiózus kísérlet kiindulópontja a szinte példanélküli társadalmi struktúrálatlanság volt. Eredeti kulturális közegükből kiszakadt, az esetek többségében kitaszított, magukra hagyott emberek és családok vetődtek egy határtalanul nagy térségbe. Kemény individualizmusuknak nyilván itt a történeti gyökere. Fel sem merült közöttük a vérségi kötelék, előtörténetük nem közös és hagyományok sem rendezték viszonyaikat. Ezt a helyzetet nem is lehetett értelmezni és elrendezni másként mint - a 18. és 19. században legkorszerűbb szellemiség - a szabadság és jogegyenlőség alapján. A tág társadalmi mozgástérben zajlik a túlélésért vívott harcuk, melynek mindenre kiterjedő versenyszelleme feltételezi és ki is követeli az egyre szélesebb körben kialkudott szabályozást. A mérlegelő közös döntéshozatal racionalitása és a megkötött társadalmi alku elvszerű követése lesz az a működésmód, amely a súlyos belső feszültségekkel küzdő közösséget - melyhez gyarmatok is tartoznak - a mai napig képessé teszi válságainak konstruktív megoldására. Választottak maguknak nyelvet, a gazdag természeti erőforrások mellett kamatoztatják a felpörgő technikai fejlődés minden vívmányát, a hatalmas és hatalmát egyre növelő országban célszerűen alkalmazzák az emberi kapcsolattartás és a társadalmi nyilvánosság közhasznú eszközeit. Mára megszületett az amerikai életstílus, egy szembeszökően egységes nemzeti sztenderd, amelynek számtalan jól azonosítható eleme közt ott van a remek zuhanyozó, az elérhető gyorsbüfé, a végeláthatatlan autópálya, a populáris zene és az ajkakról le nem hervadó mosoly. Ha mindenki úgy tudja és ahhoz tartja magát, hogy ő a gazdája sorsának, ha a pénz itt egyben eszköz és cél, ha józan prakticizmus hatja át az életvitelt és az emberi kapcsolatokat, az mind nem jelenti, hogy az Egyesült Államokban nem erős a közösség tudata, hogy az egyéni és a közösségi öntudat nem fürdik egymás fényében, és az emberek nagy részét nem hatja át szenvedélyes nemzeti érzés. A nemzet-szkeptikusok figyelmére érdemes, hogy az állampolgár-nemzet tagjainak sokasága előkertjében nemzeti lobogót húz fel, és az iskola American Studies címen aprólékos műgonddal biztosítja a felnövekvő generációk jártasságát az alapító atyák élettörténetében, az alkotmány főbb passzusaiban, s a nemzeti büszkeség olyan ékességeiben, mint a trösztellenes törvény és a partraszállás a fasiszta Itáliában.
A tudományok világában az amerikai történetírás - a dolgok természeténél fogva - talán nem tud központi szerepet kivívni, de szociológiájuk és pszichológiájuk - bízvást mondhatjuk - világviszonylatban is fejlett és egyben nemzeti tudománynak is mondható. Ezek az emberrel egyetemesen foglalkozó és az emberiséghez egyetemesen szóló tudományok természetesen épp úgy nem függetlenek a hely szellemétől, mint a történeti stúdiumok. Az amerikai szociológus, szociálpszichológus esszéisták - mint Fromm vagy Riesmann - a társadalom mozgató erőiről és a fogyasztói társadalomról ugyan általánosságban írnak elemzést és kritikát, de ez tulajdonképpen nem más, mint mai önelemző nemzetkarakterológia, csak nem jelölik érvényességi körét, kontinensnyi földjük határait.
V. KULTURÁLIS
ÖSSZEHASONLÍTÁS: A NEMZETI SAJÁTOSSÁGOK VIZSGÁLATÁNAK ESÉLYE
S itt térek rá előadásom utolsó részére, amely viszont épp annak taglalásával és tagadásával foglalkozik, hogy okkal-joggal tekinti-e egyetemesnek a maga tárgyát, módszerét és eredményét egy vagy néhány fejlett ország pszichológiája. Új és egyre izmosodó szakmai irány és terület az, amely a kultúrák különneműségét hangsúlyozza, s elutasítja azt a tudatos vagy szándéktalan, hangoztatott vagy eltagadott tendenciát, hogy helyhez, országhoz kötött szűk kérdések és vizsgálati minták - például kredittel jutalmazott amerikai egyetemi hallgatók tapasztalati anyaga - alapján formáljunk képet általában az emberről, a személyek és a társadalmak közötti kapcsolatokról. A kulturális összehasonlító pszichológia szemlélete és empirikus eszközrendszere a 21. század fordulóján megteremti annak a lehetőségét, hogy a nemzetek között feltételezett, látni vélt, színesen leírt pszichológiai különbségek nyomába eredjünk és módszeres kutatásokkal felderítésükre vállalkozzunk.
Az ilyen kutatások logikáját és esélyét csak egy példán érzékeltetem. Ismert tétel a szociálpszichológia nemzetközi szakirodalmában, hogy sokakban él a hajlam egyfajta társadalmi önáltatásra, amit az "igaz világba vetett hitnek" neveznek. E jelenségnek megvan az előzménye és társadalomtörténeti magyarázata a kapitalista Európában, de az amerikai szociálpszichológia tárta fel teljes mélységében. A sikeresek lelkendező elismerése és a vesztesek kritikus lebecsülése sok életszférában felbukkan, többek között a gazdagok és a szegények megítélésében is. E mögött egy olyan előfeltevés rejtőzhet, mely nem veszi figyelembe a körülmények és véletlenek szerepét, és azt gondolja, hogy mindenki azt kapja, azt éri el a világban, amit megérdemel. Ha így lenne, akkor kiszámítható világban élnénk, melyben a normák kellő betartásával biztonságban érezhetjük magunkat. Ez a gondolkodásmód igen elterjedt az Egyesült Államokban, s akár általános-emberinek is vélhetnénk, ha nem vizsgáljuk meg jelentkezésének határait. De hát nem kell nagy merészség ahhoz, hogy feltételezzük, hogy Magyarországon nincs a sikernek ilyen kultusza, s a sikertelenség és a balsors sem ezt a fajta megvető elutasítást váltja ki. Hogy itt helye van kulturális összehasonlításnak, azt saját empirikus vizsgálataink is alátámasztják. 2002 elején alkalmaztunk először egy olyan véleményvizsgáló skálát, amely azt mérte, hogy az emberek mennyiben vélik úgy, hogy társadalmunkban kontraszelekció érvényesül, ami az "igaz világba vetett hitnek" épp az ellentettje: kontraszelekció esetén méltánytalan mind a győzelem, mind a vereség, meglehet, hogy épp a fordítottja lenne méltányos. Azt tapasztaltuk, hogy ez az álláspont élő, elterjedt, koherens véleménynyaláb Magyarországon. Az utóbbi hónapokban a vizsgálatot megismételtük országos reprezentatív mintán, s a kontraszelekció feltételezése ma még markánsabb, még elterjedtebb, mint két éve. Itt van tehát egy karakteres, sőt elmélyülő különbség, ami kifejezetten szembeállítja az amerikai és a magyar mentalitást. Ez a hazai, kritikus, keserű helyzetjellemzés egyébként beleillik abba a pesszimizmusba hajló világképbe, amely a honfitársainkat - egybecsengő eredmények tanúsága szerint - hosszabb ideje, több vonatkozásban jellemzi. Minden bizonnyal nem egyszerűen hangulati hullámverésről, hanem kikristályosodó nemzeti-kulturális sajátosságról van szó.
A lengyel nemzeti önjellemzésről mutatták ki a közelmúltban, hogy mindenképpen önmegkülönböztető vonásokat keres és talál, még olyan áron is, hogy a sajátosságai esetleg negatívumok, az önértékelés gyengéit tükrözik és annak kárára vannak. Mi talán nem igényeljük teljes szívvel, hogy a magyar mélabú és önmarcangolás tartós nemzeti ismérv maradjon, aminek természetesen nem az Amerika-konform önáltatás vagy a mondvacsinált derűlátás az ellenszere. Kívánjuk azt, hogy ez a derű az élettapasztalatunkból adódjon, az integrálódó ország társadalmi gyakorlatából, a teljesítményelv és a moralitás töretlen érvényesítéséből. Mi másra törekedhetne a 21. század hajnalán egy szabadságszerető, bátor és "körmönfontan" politizáló kis nép Európában?
|
||
|
|
|
Bibliográfia |
|
Allport,
F. H.: Social Psychology,
Boston, Houghton Mifflin, 1924: 453. Anderson,
B.: Imagined Communities:
Reflections on the Origin and Spread of Nationalism, London,
Verso, 1983: 213. Balogh A.,
Rostoványi Zs., Búr G., Anderle Á.: Nemzet
és nacionalizmus, Budapest, Korona Kiadó, 2002. Bibó I.: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés,
In: Bibó I.: Válogatott tanulmányok (vál. Huszár T., Ifj. Bibó I.), II.
kötet, Budapest, Magvető, 1948. Billig,
M.: Banal Nationalism,
London, Sage, 1995. Breakwell,
G. M., Lyons, E.: Changing European
Identities: Social Psychological Analyses of Social Change,
Oxford, Butterworth Heinemann, 1996. Buchanan,
W., Cantril, H.: How Nations See
Each Other, a Study in Public Opinion, Urbana, University of
Illinois Press, 1953. Csepeli
Gy.: Nemzet által homályosan,
Budapest, Századvég Kiadó, 1992. Csepeli
Gy.: A nagyvilágon e kívül...
Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon 1970-2002,
Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2002. de
Madariaga, S.: Englishmen,
Frenchmen, Spaniards: An Essay in Comparative Psychology,
London: Humphrey Milford, 1929. Dénes I.
Z.: Eltorzult magyar alkat: Bibó
István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával, Budapest,
Osiris Kiadó, 1999. Dilthey,
W.: A történelmi világ felépítése a
szellemtudományokban, Budapest, Gondolat Kiadó, 1974. Eckhardt
S.: A francia szellem,
Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1938. Graumann,
C. F.: The individualization of the
social and the desocialization of the individual: Floyd H. Allport
contribution to social psychology, In: Graumann C., F.,
Moscovici, S. (eds.) Changing Conception of Crowd Mind and Behavior,
Springer, New York, Springer, 1986: 97-116. Gyáni G.: Posztmodern kánon, Budapest,
Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003. Hagendoorn,
L., Linssen, H., Tumanov, S.: Intergroup
Relations in States of the Former Soviet Union, Philadelphia,
Psychology Press, 2001. Hanák P.: Alkat és történelem: Egy Bibó-tanulmány
továbbgondolása, Budapest, Világosság, 5-6, 1994: 3-37. Hobsbawm,
E., J.: Nations and Nationalism
Since 1780: Programme, Myth, Reality, 2nd ed., Cambridge,
Cambridge University Press, 1990. Hunyady
Gy.: Sztereotípiák a változó
közgondolkodásban, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1996. Hunyady
Gy.: A nemzeti identitás és a
sztereotípiák görbe tükre, In: Új Pedagógiai Szemle, XLVII.
1997. 10: 45-59. Hunyady
Gy.: Stereotypes During the Decline
and Fall of Communism, (International Series of Experimental
Social Psychology. szerk. P. W. Robinson) London, Routledge, 1998. Hunyady
Gy., Nguyen, L. L. A., Hamilton, D. (szerk.): Csoportok percepciója, (Pszichológiai tanulmányok
XVII) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1999. Hunyady
Gy., Nguyen L. L. A. (szerk.): Sztereotípia-kutatás:
hagyományok és irányok, Budapest, Eötvös Kiadó, 2001. Hunyady
Gy. (szerk.): Nemzetkarakterológiák,
Budapest, Osiris Kiadó, 2001. Hunyady
Gy.: Mi lenne velünk sztereotípiák
nélkül?, In: Magyar Pszichológiai Szemle, 2001. 2: 213-238. Hunyady
Gy.: A kontraszelekció
pszichológiája, In: Magyar Pszichológiai Szemle, 2002. 3:
397-434. [Angolul: Hunyady Gy.: Psychology of contraselection, In: Applied
Psychology in Hungary, 2001/2002. 3-4: 7-33.] Karácsony
S.: A magyar észjárás,
Budapest, Magvető Kiadó, 1985. Katz, B.,
Braly W.: Verbális sztereotípiák és
a faji előítélet, In: Halász L, Hunyady Gy., Marton L, M.
(szerk.): Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései. Budapest, Akadémiai
Kiadó, 1979: 190-197. Kornis
Gy.: Tudomány és társadalom: A
tudomány szociológiája. 1. kötet, Budapest, Franklin
Társulat, 1944. Kornis
Gy.: Az államférfi: A politikai
lélek vizsgálata I-II, Budapest, Franklin Társulat, 1933. Lackó M.: Korszellem és tudomány 1910-1945,
Budapest, Gondolat, 1988. Lerner M.
J.: The Belief in a Just World,
New York, Plenum Press, 1980. Lippmann,
W.: Public Opinion,
New York, The Macmillan Company, 1922. Lukacs,
J.: A XX. század és az újkor vége,
Budapest, Európa Könyvkiadó, 1994. Mc
Dougall: The Group Mind: A Sketch
of the Principles of Collective Psychology with Some Attempt to Apply Them to
the Interpretation of National Life and Character, New York,
Putnam's Sons, 1920. Montesquieu:
A törvények szelleméről I-II,
Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962. Nguyen L.
L. A., Fülöp M. (szerk.): Kultúra
és pszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. Peabody,
D.: National characteristics,
Cambridge, Cambridge University Press, 1985. Prohászka
L.: A vándor és a bujdosó,
Budapest, Danubia Könyvkiadó, 1941. Rákos P.: Nemzeti jelleg a miénk és a másoké: Öncsalások és
előítéletek mint történelemformáló tényezők, Pozsony,
Kalligram, 2000. Rónay J.: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar,
német, olasz, orosz, spanyol nemzet, nő, férfiú és életkorok jellemzése
lélektani szempontból, In: Hunyady Gy. (szerk.):
Nemzetkarakterológiák. Budapest, Osiris Kiadó, 2001: 51-224. Szekfű
Gy.: Három nemzedék. Egy hanyatló
kor története, Budapest, Élet, 1920. Szekfű Gy.
(szerk.): Mi a magyar?,
Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939. Szűcs J.: Nemzet és történelem, Budapest,
Gondolat, 1974. |