VII. szemeszter, 6. előadás – 2005.
október 17.
GYARMATI GYÖRGY
KÉNYSZERPÁLYÁS RENDSZERVÁLTÁSOK
MAGYARORSZÁGON, 1945-1949
A politikai
rendszer átalakításához néhány év is elegendő. A gazdasági rendszer radikális
átalakítása fél-egy évtizedet igényel. De milyen hosszú idő szükséges ahhoz,
hogy a társadalom is berendezkedjen az új viszonyok között? A II. világháború
utáni években Magyarországon néhány év alatt két rendszerváltás is végbement.
Már az első (1945-1946) is a teljes körű átalakítás igényével indult, ami a
politikai rendszer radikális átformálásán túl a tulajdonviszonyokat is
gyökeresen módosította. A második során (1947-1949) a kommunista párt egy röpke
történelmi pillanat alatt próbált társadalmi mélységű átalakítást is
kierőszakolni. A "mindent államosítani" törekvések lényege az volt,
hogy a társadalom minden tagját is totálisan rendszerfüggő alattvalóvá
degradálják. Kérdés, hogy képes volt-e "integrálni” a diktatórikus
rendszer a társadalmat is, és ha igen, akkor mennyi idő alatt?
I. BEVEZETÉS
A modern gazdaság- és
társadalomtörténeti iskolák hatására egyre nagyobb tért hódít a hosszú
folyamatok bemutatása. Vannak azonban időszakok, helyzetek, amelyekről beszélve
nehezen kerülhetők meg a mindmáig sokkal elterjedtebb tradicionális megközelítések,
amelyek a jelentősebb politikai fordulatokhoz kötve tagolják az elmúlt idők
históriáját. Számunkra a legközelebbi példa erre a magyarság története lehet az
elmúlt évszázadban. Magyarországon a 20. században összesen kilenc
rendszerváltás - illetve rendszerváltási kísérlet - történt: 1918, 1919, 1920,
1944, 1945, 1948, 1956, 1957, 1990. Nem veszem őket sorra, csupán a
rendszerváltás(ok) fogalmát próbálom meg történeti közelítésben értelmezni. A
felsorolt időpontokban karakteresen különböző politikai filozófiák, illetve
ideológiák alapján olyan váltások történtek, amelyekben a gazdaság-,
társadalom-, illetve közpolitika - és az abban való részvétel -
szervezése-szerveződése egymástól diametrálisan eltérő rendszereket
reprezentált. Ezek mindegyike döntő módon érintette a társadalom számottevő
hányadának mindennapi egzisztenciális viszonyait, a társadalomszerkezeten
belüli helyét, státusváltoztatási lehetőségét, a materiális és nem materiális
javakból való részesedés körülményeit.
Leegyszerűsítő átlagolással
Magyarországon a kalendárium szerinti évszázad majd minden egyes évtizedére
esett egy ilyen sorsforduló. Ha pedig ezt leszűkítve a közkeletűvé lett
"rövid 20. század" fogalmát használom - értve ezen az I. világháború
végétől a legutóbbi rendszerváltásig tartó időszakot -, akkor Magyarországon
átlagosan nyolcévenként történt politikatörténeti cezúra, rendszerátalakítás
vagy legalábbis erre irányuló kísérlet. Tézisszerűen megfogalmazva:
Magyarország rövid 20. századi története politikatörténeti szempontból nagyon
töredezett, mindazonáltal "belefért" egyetlen hosszabb életútba. Akik
mondjuk az első világháború környékén születtek és megadatott nekik 75 évnyi
vagy több evilági lét, azok kortársként kilenc rendszerváltóan markáns
politikai fordulatról adhatnak számot önéletrajzukban. (Hadd utaljak csak két
ismert életútra: a Mindentudás Egyetemén nemrég előadó, 1912-es születésű
Király Bélára vagy a hazai történettudósok köztiszteletben álló doyenjére, az
1913-ban született Kosáry Domokosra.
A társadalomkutatók mindehhez képest
úgy tartják, hogy a rendszerváltás különböző dimenzióinak nagyon eltérő az
időszükséglete. Némi leegyszerűsítéssel: egy politikai rendszerváltás
minimálisan 3-5 évet igényel, a hozzá tartozó "gazdasági
rendszerváltás" bő évtizedet, míg a "társadalmi rendszerváltás"
egy nemzedéknyi időt. Ez alapján azonnal ki kellene hagyni a rendszerváltások
sorából a fentebb elősorolt múlt századi honi politikai fordulatok nagy részét.
A Tanácsköztársaság 133 napja, Szálasi Ferenc alig félévnyi (és fél országnyi)
regnálása vagy éppen 1956 őszének 12 napos "lélegzetvételnyi
szabadsága" a politikai rendszerváltás minimális időszükségletével sem
mérhető. A felsoroltak esetében arra sem volt mód, hogy a saját célkitűzéseik
szerinti politikai intézményrendszert teljes körűen kiépítsék, a gazdaságnak és
a társadalomnak a vizionált új rendszerbe integrálása elvi kérdés maradt.
Mindezek ellenére mégiscsak számottevően - alkalmasint több generációra is
kihatóan - befolyásolták a táradalom jelentős hányadának további sorsát. Azaz,
még e csonka rendszerváltási kísérleteknek a társadalmi utóhatása is tartós és
széleskörű volt.
Kérdés, hogy a végül is megvalósult
rendszerváltások esetében mennyi idő szükséges a politikai fordulaton túlmenő
gazdasági és társadalmi rendszerváltáshoz? Ezt egy történeti példán keresztül,
a múlt század közepén lezajlott rendszerváltás, illetve rendszerváltások
vázlatos felidézésével próbálom bemutatni. Ezek a rendszerváltások az erőteljes
külpolitikai befolyásoltság következtében egyfelől kényszerpályásnak
nevezhetők, másfelől maximálisan centralizáltnak. A kommunista pártegyeduralom
messzemenően hitt saját akaratérvényesítési képességében. A politikai hatalom
megszerzésével szinte egyidejűleg, gyors ütemben hajtották végre a gazdaság államosítását
is. A harmadik összetevő, "a társadalom államosítása" a diktatúra
legkíméletlenebb eszközeit alkalmazva is jócskán elhúzódott. Egy, a rendszert
is összeomlasztó évtizednek - az ún. Rákosi-korszaknak - kellett eltelnie
ahhoz, hogy kiderüljön: a társadalmi rendszerváltás sokkal időigényesebb.
Visszatekintve úgy tűnik, mintha a
II. világháborút követő fél évtizedben Magyarországon együtt indult volna két
rendszerváltás. Az egyik a nyilvánosság szféráiban zajlott, a másik -
történetileg utólag rekonstruálhatóan - rejtőzködve. Az első időszakban -
1945-1946-ban - egy többpárti parlamentáris berendezkedés kiépítése volt az
aktuálpolitikai küzdelem célja. A korábbi hatalmi és társadalmi elit zömének a
közéletből és a közpolitikából való kiszorítása már ekkor megtörtént. A második
rendszerváltás - 1947-1949 között - viszont felszámolta a világháború után
formálódóban levő társadalomi-politikai tagolódást is. Az 1949-re megteremtett
egypárti (kommunista) diktatúra megfojtotta a háború után köztársasági keretek
között fogant "próbálkozó demokráciát" és - Bibó István másik
szóösszetételét használva - kiépített egy olyan "dúvad államot", mely
minden hagyományos társadalmi réteg számára teljesen idegen volt.
II. A POLITIKAI RENDSZERVÁLTÁS(OK) VÁZLATA (1944-1949)
II. 1. EGY ORSZÁGBAN "KÉT
ÁLLAM"
A magyar állam történetének szinte
egyedülálló eseménye zajlott 1944-1945 fordulóján. Az állam - az államot
reprezentáló intézmények jó része - kivonult az országból. Ezt tette a
nemzetvezető címet viselő Szálasi Ferenc mellett a korabeli törvényhozás, a kormány,
valamint a minisztériumok főtisztviselői. (4. ábra) Folytatható a sor a
honvédség, a csendőrség és a rendőrség állományával vagy éppen a Magyar Nemzeti
Bank valuta- és letéti állományával. Részlegesen evakuáltak egyetemeket -
részben a hallgatókkal együtt -, illetve börtönöket, de hogy a smasszerek ne
maradjanak munka nélkül, vitték foglyaikat is.
A korabeli történeti-politikai
közgondolkodás szerint az államiságot kitüntetett módon és önállóan is
jelképező Szent Koronát szintén elmenekítették, hogy azután Salzburg közelében
elásva, egy használaton kívüli benzines hordóba gyömöszölve várja jobb sorsát.
Az ország nyugati szegletében még
1945 januárjában is rendíthetetlenül gyártották a Hungarista Állam kiépítéséről
szóló különböző belügyi és igazságügy-minisztériumi rendeleteket, noha a
hivatalnokok intézkedési lehetősége már alig terjedt túl az adott
irodahelyiségen. Külön nyomatékosították a szolgálati pótlékok, a rekvirálások
vagy éppen az élelmiszer-kiutalások "országos hatókörét". 1945
márciusában Salzburg alatt a Honvédelmi és a Belügyminisztérium illetékesei még
azon vitatkoztak, hogy kinek vagy joga ítélkezni az őrizetben tartott politikai
foglyok, illetve katonák felett. A Nyilas Számonkérő Szervezet képviselője meg
pártszolgálatos öntudattal közölte az említett tárcák tisztviselőivel, hogy
csak ők illetékesek az őrizetben levő főtisztek sorsáról dönteni. Ezenközben
ugyanilyen intenzitással kereste mindegyikük a módját, hogy a lehető legkisebb
zökkenővel essenek már végre amerikai fogságba.
A két világháború közötti
Magyarország tiszti és hivatalnoki karának azon része, amelyik 1944 őszén
"átigazolt" Szálasi Ferenchez és vele tartott, a háború elvesztésekor
elmenekült az országból, felmorzsolódott. De a két világháború közötti időszak
kormányzati, illetve tágabb értelemben felfogott politikai elitje is osztozott
a bukásban: korábbi státusa, társadalmi és pártszerveződései történelmi múlttá
váltak. Az államiság és a politikai rendszer újjászervezése a világháborúban
nyerésre álló antifasiszta nagyhatalmak - ezen belül a térségben domináns
szerephez jutó Szovjetunió - közvetlen katonai és politikai felügyelete alatt
zajlott.
A napnyugatnak elillanó magyar
államiság pótlására már 1945 szeptemberétől nyomultak ellenkező irányból a
"napkeleti bölcsek". 1944 decemberére a szovjet Vörös Hadsereg már
Budapestet is körülzárta és uralta a Dunától keletre eső országrészt. Sztálin
háborús külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter
évtizedekkel később is úgy emlékezett az új államiságot reprezentáló Ideiglenes
Nemzetgyűlés, illetve az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakításában játszott
szerepére, hogy "én hoztam létre, és elég gyorsan". Az új államiság
arculatának megformálására - kezdetben - a Horthy-rendszer ellenzéki pártjai
nyertek jogosultságot. Nevezetesen a Szociáldemokrata Párt (SZDP); a Magyar
Kommunista Párt (MKP); a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt
(FKgP); a Nemzeti Parasztpárt (NPP); valamint a Polgári Demokrata Párt (PDP).
Ide sorolható a csak 1945 nyarán működési engedélyt kapó Magyar Radikális Párt
(MRP) is.
Az elősorolt pártok képviselőiből -
az MRP-t leszámítva - jött létre már 1944. november végén a Magyar Nemzeti
Függetlenségi Front. Ők adták az 1944 decemberében életre hívott Ideiglenes
Nemzetgyűlés újdonsült képviselőinek zömét. Sebtében szervezett népgyűléseken
közfelkiáltással döntöttek a jelöltekről, akiket szovjet katonai járműveken
fuvaroztak Debrecenbe.
Előzetes moszkvai egyeztetések nyomán
1944 karácsonyára Ideiglenes Nemzeti Kormány is létesült. Tagjait részben a
fentebb jelzett pártok Kelet-Magyarországon fellelhető reprezentánsaiból,
részben "átállt" horthysta katonatisztekből verbuválták. Nota bene:
a Debrecenben székelő ideiglenes kormánynak 1945. április második feléig -
Budapestre költözéséig - a közlekedés és a hírközlés bénultsága miatt majdnem
annyira korlátozottak voltak a lehetőségei, hogy megszülető rendeleteinek
érvényt szerezzen, mint ugyanez idő tájt Szálasinak az ország nyugati
fertályán.
Az Ideiglenes
Nemzetgyűlés másik sajátossága, hogy nem igazán volt
"munkaparlament". Debrecenben 1944 decemberében kettő, Budapesten
1945 szeptemberében hat ülésnapot tartott. Egy-egy ülésnap átlagosan három és
fél órás volt. Fennállásának 10 hónapja alatt az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek 29
órányi volt a tényleges munkaideje. Ezalatt 10 törvényt fogadott el - egy
kivételével - közfelkiáltással.
II. 2. A POLITIKAI ERŐVISZONYOK
NYILVÁNOS LÁT(SZAT)KÉPE
Képviseleti demokráciák politikai
erőviszonyait elsődlegesen a választási eredményeken nyugvó parlamenti
pártreprezentáció jeleníti meg. Ennek választásonkénti módosulását kísérhetjük
nyomon a 7. ábrán 1944 és 1949 között. A dátumokat is figyelve az a leginkább
szembetűnő, hogy alig több mint egy szokásos parlamenti időszak alatt négyszer
módosultak voksolás nyomán az erőviszonyok. Az első és a második sor közötti
egy évnyi időeltérés még racionálisan megokolható Kül- és belpolitikai okokkal
egyaránt magyarázható, hogy célszerű volt mielőbb felváltani a kutyafuttában
verbuvált Ideiglenes Nemzetgyűlést (1944. december) a már törvényileg is
rendezett módon választott Nemzetgyűléssel (1945. november). Ez utóbbinak
viszont normális esetben 1949 végén járt volna le a mandátuma. Ehhez képest
volt két újabb "idő előtti" parlamenti választás. Az 1947. augusztus
végi országgyűlési voksolás azt jelentette, hogy az 1945-ös választott
Nemzetgyűlés 48 hónapnyi "normális" ciklusának még a felét sem
töltötte ki (összesen 20 hónapig funkcionált). Ugyanilyen hosszúságú volt az
1947-es Országgyűlés is, mivel 1949 májusában újra az urnákhoz szólították a
választókat.
Alig több mint egy ciklusnyi időszak
alatt megtörtént a többpárti parlament leváltása egy kommunista dominanciájú
törvényhozással. Annak bemutatására koncentrálok, hogy a háború utáni évek
parlamentjében a pártoknak a voksok alapján ábrázolható - erősen tagolt és
időben is változatos - látképe látszatkép. Ez a tabló a pártok tényleges
akaratérvényesítési képességéhez képest egy politikai délibáb. Délibábnak
bizonyul akkor, ha összevetjük ezt a kommunista pártnak már az ideiglenesség
korszakában megszerzett hatalmi térfoglalásával, illetve annak folyamatos
bővülésével. A parlamenti erőviszonyok tükrében úgy tűnik, hogy a Magyar
Kommunista Párt igazából csak 1949-re került egyeduralkodó helyzetbe, vagy
legfeljebb 1948 júniusa után, midőn - a Szociáldemokrata Párt szelektív
bekebelezésével - létrehozták e két pártból a Magyar Dolgozók Pártját (MDP).
II. 3. A PARLAMENTI CIKLUSOK
KRONOLÓGIAI RENDJE
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés,
1944-1945
A 20. század közepén a hazai
foglalkozásszerkezeti adatok szerint még többségben volt az agrártársadalom.
Ehhez képest a képviselők alig egynegyede volt az Ideiglenes Nemzetgyűlésben
kisgazda (FKgP), de a földműves nép szegényebb rétegének képviseletében fellépő
parasztpárti (NPP) honatyákkal együtt sem érte el arányuk az egyharmadot.
Hozzájuk képest a kommunista párt, melynek ekkor saját becslései szerint is
legfeljebb háromezer fős tábora volt - azaz a népesség 0,1 százalékát sem érte
el -, közel 40 százalékát adta a képviselőknek. Az Ideiglenes Nemzetgyűlésben a
két munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt abszolút többsége volt (57,8 %).
1945 nyarától jórészt az
ideiglenességet felváltó - immár törvénnyel szabályozott - parlamenti
választásokra való felkészülés és a vele járó pártszervezés tette mozgalmassá a
belpolitikai életet. A választások mielőbbi megtartása kívánatos volt, mivel a
győztes hatalmak ettől tették függővé a háború során német oldalon harcoló
vesztes államok diplomáciai elismerését. A pártok programkészítési buzgalmát csupán
tagtoborzási versengésük múlta felül. Ez meg kereszteződött a közszolgálati
alkalmazottak ún. igazoló eljárásával. Az időbeli egybeesésen túl más módon is
"rövidre záródott" a két aktus. Minden egyes párt komoly
erőfeszítéseket tett azért, hogy párttagjain keresztül képviseltesse magát az
újjáélesztett vagy újonnan létesített közhivatalokban. A kortársaknak meg arra
volt szükségük, hogy - túlesve az igazoló eljáráson - álláshoz jussanak. A
pártok káderéhsége és a szemfülesebbek hivataléhsége egymásra talált. Szóvá is
tette ezt annak idején egyik-másik publicista. Mondandójuk lényege: vigyázzanak
a demokratikus pártok, mert nem kevesen vannak, akik korábbi ballépésük
nagyságát jelenlegi balra lépésük nagyságával próbálják sokszor kompenzálni. Az
sem volt ritka, hogy némelyek több párt tagjaként is jegyeztették magukat.
A Nemzetgyűlés, 1945-1947
A kommunisták
önbizalmát tanúsította az MKP főtitkárának, Rákosi Mátyásnak magabiztossága,
amikor kijelentette, hogy (a szociáldemokratákkal együtt) "a munkáspártok
lenyűgöző győzelme előre vetíti árnyékát". A nemzetgyűlési választások
főpróbájának szánva rendezték meg 1945. október 7-én a
"nagy-budapesti" helyhatósági választásokat. Ebbe a főváros körüli
agglomeráció településeit is bevonták, mely - statisztikailag - a korabeli
nagyipari munkásság 60 százalékát tömörítette. Ez volt az ún. vörös övezet, s
magától értetődően számítottak az itteni voksokra. Csak azzal nem számoltak,
hogy a férfi szavazók számottevő hányada ekkor még hadifogságban - vagy már
"málenkij roboton" - volt. A nagy-budapesti helyhatósági választásokon
- jórészt a női voksoknak köszönhetően - a Független Kisgazdapárt szerzett
minimális (50,7 százalékos) többséget. Ez bizonyos mértékig előre vetítette az
egy hónappal később, 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választások
kimenetelét is: a Független Kisgazdapárt a szavazatok 57 százalékét elnyerve
végzett az élen. Akkora részesedése lett a parlamentben, mint amennyi a két
munkáspártnak (MKP, SZDP) együtt volt a korábbi Ideiglenes Nemzetgyűlésben.
A választások a korabeli nemzetközi
megítélés szerint is tisztának minősültek. A jelenlévő szovjet befolyás erre
csak közvetve volt hatással. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet
elnöke, K. Vorosilov marsall hajlíthatatlan volt, midőn újabb pártok indulása
is szóba került, mondván: az addig elismert pártok bőségesen elegendőek ahhoz,
hogy választhassanak közülük. Az utólagos szociológiai elemzés arra enged
következtetni, hogy az adminisztratív tiltás következménye volt, hogy a
pártkínálat nem volt képes megjeleníteni a választók korabeli politikai tagolódását.
Ennek következménye lett az FKgP abszolút győzelme.
A kötelező
érvényű szovjet instrukció egy másik következménye az lett, hogy a
kormánykoalíciót alkotó pártokon kívül más politikai erők alig mérethették meg
magukat. A kormánypártok így szinte teljes egészében (97 %-ban) kitöltötték a
törvényhozás padsorait. A választási eredményt csak számszerűleg nézve szinte
az egész ország "kormánypárti" lett. Az FKgP nemzetgyűlési
reprezentáltsága pedig az agrárnépességnek az össznépességen belüli arányával
került szinkronba, holott - gyűjtőpárttá válva - már korántsem csak "a
gazdák" pártja volt.
Rákosi Mátyás
1945-1946 fordulójának hónapjaiban visszatérően arról szónokolt az MKP
vezetőségében és pártja parlamenti frakciójának ülésein, hogy "korrigálni
kell a választások eredményeit... A kisgazdapártot elemeire kell bontani...
Megengedhetetlen, hogy az ilyen [kisgazdákra adott] szavazatokat egyenrangúnak
vegyük a demokrácia híveinek szavazatával". Egészében kérdőjelezte meg a
legnagyobb koalíciós partner demokratikus mivoltát.
A kisgazdák
választási sikerét ellensúlyozandó a kormánykoalíció másik három pártja (MKP,
SZDP, NPP) Baloldali Blokk néven politikai szövetségbe tömörült. A Baloldali
Blokk pártjai a pártközi konfliktusok során rendszeresen éltek a
nyomásgyakorlás parlamenten kívüli eszközeivel is. 1946 első felében az egész
országot megmozgató - úgymond a reakciót tisztogató -
"népítélet"-eket rendeztek. Ennek nyitó rendezvényén Rákosi Mátyás
maga tüzelte híveit: "a demokráciában helye van a tömegmozgalmaknak, a nép
jogosult arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét." A
népítéletek számos esetben fordultak köztisztviselők elleni fizikai
atrocitásba, helyenként lincselésbe, illetve antiszemita pogromba. A
szociáldemokraták és a parasztpárt statisztáló támogatását élvező kommunisták
ezzel kívánták demonstrálni a kisgazdáknak, hogy – úgymond – ti a parlamentben,
mi az utcán vagyunk többségben.
Az 1946. évi
politikai naptárt ez a (meghasadt) koalíción belüli huzakodás töltötte ki.
Miközben a kommunisták által szorgalmazott közigazgatási tisztogatást
(B-listát) végül is keresztülerőszakolták, a kisgazdák által sürgetett
helyhatósági, önkormányzati választások megtartását mindvégig elszabotálták.
Pontosítva: ebbe csak akkor mentek volna bele, ha előzetesen megállapodnak
abban, hogy függetlenül a voksok megoszlásától, fele kisgazda, fele blokkpárti
"eredményt" hirdetett volna ki a választások lebonyolításáért felelős
kommunista belügyminiszter, Rajk László. Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök
ezt az alkut elutasította. Ekkor döntött úgy a kommunista párt vezetése, hogy a
választások nyomán létrejött hatalmi patthelyzetet a kisgazdapárt
"felrobbantásával" oldják fel.
Ennek
érdekében "köztársaság-ellenes összeesküvéssé" nagyították fel egy polgári
magántársaság fehér asztal melletti diskurzusait. Ez a Magyar Közösségnek
elkeresztelt laza kompánia a békeszerződés életbe lépése - azaz a szovjet
megszállás remélt megszűnése - utáni időkre vonatkozóan a kommunista hatalmi
részesedés visszaszorításáról ábrándozott. Nem rendelkeztek viszont semmilyen
érdekérvényesítő eszközzel. A kommunista irányítás alatt álló politikai
rendőrség hathatós közreműködésével - több lépcsős hamisítással, erőszakkal
kivett vallomásokkal - megpróbálták a kisgazdapárti vezetőket
belekompromittálni ugyanebbe a procedúrába. Az MKP célkitűzése megfenekleni
látszott azon, hogy az FKgP szintén gyanúba kevert főtitkárát, Kovács Bélát -
akiről a politikai rendőrség már 1945 szeptemberétől gyűjtötte
"kommunistaellenességének bizonyítékait" - a parlament nem fosztotta
meg képviselői mentelmi jogától. Ezt követően a szovjet katonai hatóságok
léptek akcióba: Kovács Bélát 1947. február 25-én letartóztatták, elhurcolták.
(Nyolc év rabság után, 1955-ben engedték haza a Szovjetunióból.)
Három
hónappal később Rákosi Mátyás ugyanezt a rágalmat - az ún.
"összeesküvőkkel" való kapcsolatait - használta fel az éppen
külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálására.
Nagy Ferenc - akit Rákosi azonnali hazatérésre szólított fel - Kovács Béla
sorsát elkerülendő, 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette
lemondását és emigrációba vonult. Három nappal később pedig, a letartóztatására
szóló parancs kiadásáról értesülve követte őt Varga Béla (FKgP), a Nemzetgyűlés
elnöke. Ezek a fejlemények, illetve velük kapcsolatban 50 képviselő kizárása
vagy kilépése elsősorban a Független Kisgazdapártot zilálták széjjel. Mindezek
elleni tiltakozásul viszont a Nemzeti Parasztpártból és a Szociáldemokrata
Pártból is kiléptek azok a képviselők, akik a továbbiakban blokkpárti
szövetségesekként sem vállalták, hogy statisztáljanak a kommunisták illegitim
akcióihoz. A külföldön akkreditált magyar követek, diplomaták mintegy
kéttucatnyi csoportja állásáról való lemondással tiltakozott a politikai
indítékú boszorkányüldözés ellen. (A későbbiekben jórészt az említettekből
szerveződött a magyar politikai emigráció ún. 1947-es csoportja.)
Rákosi végül is elérte másfél évvel
korábbi célkitűzését a kisgazdapárt "elemeire bontását" illetően.
Politikailag sikeres volt, s aligha zavarta, hogy a közvélemény másként
vélekedett a "köztársaság-ellenes összeesküvés" veszélyességéről. A 8.
ábrán megjelenített korabeli közvélemény-kutatás szerint ugyanis kevesen hittek
abban, hogy egy, a parlamentben többséggel bíró kisgazda kormányzópárt
lényegében "önnön hatalma ellen" állt volna neki összeesküdni.
Az Országgyűlés, 1947-1949
A kisgazdapárt szétzilálásából eredő
erőviszony-módosulásra hivatkozva az MKP vezetése elérte, hogy Tildy Zoltán
köztársasági elnök (FKgP) új - idő előtti - parlamenti választásokat írjon ki.
Ehhez egyfelől úgy módosították a választójogi törvényt, hogy az - 1945-höz
képest - mintegy félmillióval szűkítette a választójogosultak körét. Az előző
választáshoz képest már nem korlátozták, hanem ösztönözték, hogy minél több
párt szálljon ringbe. A kommunista vezetők ugyanis abból indultak ki, hogy a
viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhető voksok
"felértékelődhetnek", ha minél több párt között szóródik a többi
szavazat. Végül négy újabb párt jelentette be indulását: a Barankovics István
vezette Demokrata Néppárt (DNP), a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi
Párt (MFP), a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt (FMDP),
valamint Schlachta Margit Keresztény Női Tábora (KNT).
A törvényben
rögzített kizárásokon túl további félmillió polgárt - akiket a politikai
rendőrség aktái alapján minősítettek "reakciósoknak" - kihagytak a
választók listájából, így ütötték el őket a szavazástól. De az MKP még így sem
érezte biztosítva a hőn áhított választási elsőség megszerzését. Ezért a párt
számára külön is nyomattak azokból a speciális űrlapokból (ezek voltak az ún.
kék cédulák), amelyekkel szabályszerűen azok szavazhattak, akik a voksolás
napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön (pl. szolgálatban lévő vasutasok).
Ezekkel felszerelve indult útjára a kommunisták egy része 1947. augusztus
31-én, hogy az útba eső szavazóhelyiségeknél sorra megállva külön is gyarapítsa
a pártjára eső szavazatok számát. (Biztosnak tekinthető, hogy ezzel a
módszerrel 62 ezer extra szavazathoz jutott az MKP, de egyes történészek ennek
a kétszeresét valószínűsítik.) A 9. ábrán lévő grafikon azt mutatja, hogy
hogyan oszlottak meg a szavazatok mindezek után, összevetve az 1945. évi
választások eredményeivel.
Az 1947. évi országgyűlési
választások legnagyobb vesztese a Független Kisgazdapárt volt. Két évvel
korábbi szavazótáborának közel háromnegyede elpártolt tőle. Ezek jó részét
viszont a belőle kivált "utódpártok" (DNP, MFP, FMDP, KNT) szívták fel.
Utóbbiak a megroggyant FKgP-vel együtt az urnákhoz eljutók voksainak 52
százalékát szerezték meg. A választók többsége immár másodszor utasította el a
magántulajdont és a parlamentáris demokráciát egyre nyíltabban megkérdőjelező
törekvések képviselőit. Más megközelítésben az ellenzék - addig két százalékot
sem érő erejéhez képest - majdnem meghúszszorozta szavazótáborát. Övéké lett a
voksok több mint egyharmada (37 %). Ez ismét rácáfolt Rákosi várakozására, aki
a választások előestéjén azt prognosztizálta Moszkvának, hogy az ellenzéki
pártok együttesen sem érik el a 15 %-ot.
A kommunisták
alig több mint 5 százalékkal növelték részarányukat. Az SZDP támogatottságának
csökkenése miatt viszont a munkáspártok együttes növekedése még a 3 százalékot
sem érte el. Tisztátalan eszközökkel élve is kevésnek bizonyultak
erőfeszítéseik ahhoz, hogy másik dédelgetett céljukat elérjék: arra
számítottak, hogy a parasztpárttal kiegészülő blokkpárti szövetség immár a
kisgazdák nélkül is megszerzi a szavazatok többségét. A Baloldali Blokk triásza
együtt is csak 46 %-os támogatottságot könyvelhetett el.
Ráadásul az
újonnan létesült ellenzéki pártok egyike, a Magyar Függetlenségi Párt a
kékcédulás csalások miatt a Választási Bírósághoz benyújtott keresettel vonta
kétségbe a választások érvényességét. Ezt a kommunisták egy ellenkeresettel
próbálták kivédeni. Azt indítványozták, hogy a Választási Bíróság semmisítse
meg az MFP összes mandátumát, mivel ők meg - úgymond - a jelöltek indulását
segítő ún. ajánlási ívekkel éltek vissza. A döntés előtti napon Rákosi magához
rendelte a Választási Bíróság kommunista párti elnökét. Azzal riogatta, hogy a
testület döntésétől függ: polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróság
mindezek után a baloldali keresetet respektálta és az MFP összes (49) mandátumát
érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be, így jelentősen csökkent a
képviselők összlétszáma. Ez önmagában is számottevően módosította a pártok
parlamenten belüli képviseleti arányát is. A korrigált számítással a
Baloldali Blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 %-os) többséggel
rendelkezett az Országházban. A blokkpárti szövetségen belüli dominanciáját
fenntartva így érte el az MKP, hogy 27 százalékos relatív elsőségével már
szinte korlátok nélkül uralta a törvényhozást is.
A presszióval korrigált eredmények
többet jelentettek a parlamenti helyek újraosztásánál. 1947 őszére a Magyar
Kommunista Párt restaurálta az ideiglenesség időszakában kialakult hatalmi
képletet. Azt a helyzetet, amikor a törvényhozás és a végrehajtó hatalom
egyaránt baloldali többségű volt.
A Magyar Dolgozók Pártja létrehozása
Belpolitikai következményeit tekintve
is meghatározó esemény volt 1947. szeptember-október fordulóján a Kommunista és
Munkáspártok Tájékoztató Irodájának megalakulása. Ennek alapító nyilatkozata
arra szólította fel a szervezetbe tömörült kommunista pártokat, hogy
országaikban vegyék át a hatalmat. Ugyancsak a Tájékoztató Iroda létrehozásával
teljesedett ki a térség szociáldemokrata pártjainak agóniája. Magyarországon a
szervezet megalakulásáról a kommunista pártapparátust tájékoztató
főtitkárhelyettes, Farkas Mihály 1947. október közepén már arról beszélt, hogy
az SZDP "egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a kommunista
párttal".
A magyar szociáldemokraták a rájuk nehezedő
vehemens politikai nyomás következtében 1947 végére két markáns csoportra
szakadtak. Kéthly Anna vezetésével az "együttműködni, de nem
egyesülni" irányzat hívei álltak az egyik oldalon. Velük szemben a Marosán
György vezette fúziópártiak. A párt vezetője, Szakasits Árpád a
konfliktus-helyzetekben már korábban begyakorolt "én itt sem vagyok"
megoldással élt. Moszkvába vonult egy kormányküldöttséggel, s fúziópárti
helyettesére, Marosán Györgyre hagyta az egyesülést ellenzők megregulázását.
Így is történt. Marosán 1948. február
18-án összehívott egy funkcionáriusgyűlést, ahonnét - különböző beszámolók
szerint - leginkább az SZDP-tagok hiányoztak, s indítványára megfosztották őket
(Kéthly Annát, Bán Antalt, Szélig Imrét, Szeder Ferencet) tisztségeiktől. Két
nappal később pedig megállapodást írtak alá a kommunista vezetőkkel a további
tisztogatásról. Eszerint az SZDP Központi Titkársága hívja vissza tisztségéből,
bocsássa el állásából, illetve zárja ki soraiból azokat a tagjait, akiket az
MKP pártközpontja (!) nemkívánatosnak ítél az egyesült munkáspártba való
átvételre. A tavaszi hónapok alatt ennek megfelelően szórták ki az SZDP korábbi
vezetőinek, valamint parlamenti képviselőcsoportjának a felét, továbbá az
összes vonakodó közigazgatási tisztségviselőt. Mire 1948. június 12-14. között
sor került a szelektív bekebelezés egyesülési kongresszusnak elkeresztelt
záróaktusára, további tízezrek kizárásával biztosították, hogy - úgymond -
valódi marxista párt lehessen az új nevű Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ennek
elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett, míg a főtitkár-helyettesi
tisztségeken Marosán György, Farkas Mihály és Kádár János osztozott.
Szakasits Árpád még be sem
rendezkedett pártelnöki irodájában, midőn újabb és méltóságteljesebb stallumot
találtak számára. Tildy Zoltán köztársasági elnököt családon belüli
kompromittálással megbuktatták - kémkedés gyanújával őrizetbe vették vejét,
Csornoky Viktor kairói magyar követet. 1948. augusztusában Szakasitsot ültették
a helyébe. (Csornokyt kivégezték, Tildy Zoltán és felesége a következő nyolc
évet házi őrizetben töltötte.)
A társadalom
rendszerbe integrálása szempontjából elengedhetetlennek tartották a felnövekvő
generáció átnevelésének mielőbbi kézbe vételét. Két nappal az MDP megalakulása
után, 1948. június 16-án a magyar parlament törvénybe iktatta a felekezeti
fenntartású iskolák államosítását. Hatezerötszáz - addig jórészt a katolikus
egyház által működtetett - iskola került állami tulajdonba. Ez ellen az egyházi
vezetők magától értetődően tiltakoztak. Őket 1948 folyamán egymás után
állították félre, mint Ravasz László református püspököt, vagy küldték
börtönbe, mint Ordass Lajos evangélikus püspököt. Mindszenty Józsefet a magyar
katolikus egyház fejét Karácsony másnapján hurcolták el. A következő év elején,
1949 februárjában harsány propagandahadjárat közepette kémkedéssel és
valutaüzérkedéssel vádolták meg és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ez
egyszerre szolgálta a magyarországi egyházak megtörését és a társadalom hívő
többségének megfélemlítését.
A kommunista dominanciájú
országgyűlés, 1949-től
A világháború után létesített Magyar
Nemzeti Függetlenségi Front (MNFF) helyett 1949 elején - némileg módosított
elnevezéssel - életre hívták a Magyar Függetlenségi Népfrontot (MFNF). Rákosi
Mátyásnak a pártvezetést bizalmasan informáló szavait idézve, a változás
értelme: "csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani
elhalásukat, likvidálásukat". Tartalmát tekintve alig tért el ettől az új
szerveződés főtitkárává választott Rajk Lászlónak az alakuláskor nyilvánosan is
megfogalmazott krédója: "aki más programot vall, mint a szocializmus
építését, az nem a kormányzat valamiféle konstruktív ellenzéke, az már a magyar
nép ellensége". Az 1947-es választásokon az ellenzéki oldalon legtöbb (16
%) szavazatot kapott párt vezetője, a kereszténydemokrata Barankovics István
értett a szóból. A fentiek elhangzásának másnapján feloszlatta pártját és
elmenekült az országból.
A választásokat nyilvánosan az MFNF
Országos Tanácsa készítette elő. Ez a szerv azonban csak propagandakirakat volt
az MDP Operatív Választási Bizottsága, valamint a belügyminiszter és az - ekkor
még alája tartozó - Államvédelmi Hatóság számára. A kommunista pártközpontban
döntöttek arról, hogy egyáltalán ki lehet jelölt, a belügyi apparátus és az ÁVH
pedig azt biztosította, hogy a politikai elhatározás érvényesüljön. Ellentétben
a korábbi választással, ahol minél több választó távoltartása volt a cél, ez alkalommal
a minél nagyobb arányú részvételt szorgalmazták. Ennek kettős oka volt.
Egyfelől ország-világ előtt demonstrálni kívánták a diktatúra állítólagos
társadalmi támogatottságát. Másfelől nem kevésbé tartották fontosnak
ellensúlyozni a Mindszenty bíboros elhurcolása nyomán megindult szolidaritási
akciót. Bár a pártellenőrzés alá vont honi sajtó nem tudósíthatott róla,
1948-49 fordulójának hónapjaiban egyházi és világi aláírásgyűjtési akciók sora
és több tucat - a rendőrséggel menetrendszerűen összetűző és letartóztatással
végződő - nyílt tüntetés szerveződött országszerte Mindszenty szabadlábra
helyezése érdekében. Ez is motiválója volt a választási kampányt helyettesítő
felfokozott művi sikerpropagandának. Ugyanezen okból sulykolták visszatérően a
választási statisztikák hivatalos adatait is, mely szerint az 1949. május 15-i
voksoláson kiugróan magas, 96 %-os volt a részvétel, és ugyanilyen arányú
"a népfront győzelme". A kommunista képviselők aránya 71 % lett,
pontosan annyi, amennyit a pártvezetés három hónappal korábban készített
"választási tervében" rögzített.
II. 4. FOLYAMATOSAN BŐVÜLŐ
TÉRFOGLALÁS A VÉGREHAJTÓ HATALMI POZÍCIÓKBAN
A
törvényhozási erőviszonyoktól eltérő kép tárul elénk, ha azt is vizsgáljuk,
hogy milyen pozíciókkal rendelkeztek a pártok a végrehajtó hatalomban és az
önkormányzatokban. Ez attól kezdve vált egyre élesedő politikai vitakérdéssé,
amikor a nemzetgyűlési választásokon győztes kisgazdapárt felvetette: vagy
megrendezik a vidéki helyhatósági választásokat is, vagy a parlamenti
arányszámoknak megfelelően "arányosítják" a kulcspozíciók
megoszlását. Ezeken a területeken ekkor még a megelőző
"ideiglenesség" korszakában formálódott erőviszony-megoszlás volt a
jellemző.
A 10 ábra grafikonján
jól követhető, hogy parlamenti többségükhöz képest a kisgazdák mennyivel kisebb
arányban voltak reprezentálva az állami és az önkormányzati igazgatás fontosabb
posztjain. A front elvonulása után jórészt a szovjet katonai kommandatúrák,
illetve városparancsnokok felügyelete alatt szerveződtek újjá az
önkormányzatok. Ez óhatatlanul segítette a munkáspártokhoz tartozók pozícióhoz
jutását. Az 1946 tavaszán létrejött politikai szövetség - az MKP, az SZDP és az
NPP alkotta Baloldali Blokk - a végrehajtó hatalomban megszerzett kedvező
pozícióinak a megőrzésére törekedett. Ebből ugyan állandósuló civódás
kerekedett, de a blokkpárti hármak rendre visszaverték a módosítást célzó
kisgazda törekvéseket.
Ugyancsak a kisgazda többség
eliminálását szolgálta a pártközi értekezlet intézménye. Ez a koalíció politikai
egyeztető fórumaként működött, de itt az egyes pártok nem a parlamenti
erőviszonyok szerinti arányban, hanem paritásos alapon vettek részt. A
napirendre kerülő kérdésekben a Baloldali Blokk pártdelegáltjai rendre
leszavazták a kisgazda vezetőket, s döntéseik kormányrendeletek formájában
jelentek meg. A politikai akaratérvényesítésnek ez a módja lehetőséget
teremtett a (parlamenti) többségi elv mellőzésére. Ebben a konstrukcióban a
Független Kisgazdapárt képtelen volt saját politikai felfogását érvényesíteni.
S ha egyik-másik kérdésben mégis kötötték az ebet a karóhoz, akkor vagy
miniszterelnöküket, Nagy Ferencet rendelték raportra Vorosilovhoz (később az őt
helyettesítő Szviridov tábornagyhoz), vagy a szovjet nagykövet, Georgij Puskin
jelent meg a miniszterelnökségen, hogy a vitás ügyekben jobb belátásra bírja a
kormányfőt.
A kisgazda többség eliminálására
irányuló törekvések harmadik pilléreként az 1945 decemberében életre hívott
Gazdasági Főtanácsot említhetjük. Ennek a testületnek elvileg a kormányfő volt
az elnöke, de a gyakorlatban ez kezdettől csak formális cím maradt. Önálló
rendeletalkotási joggal felruházva mindvégig a kommunista Vas Zoltán irányítása
alatt működött. Így hiába volt a gazdasági tárcák egy része kisgazda kézen, a
Gazdasági Főtanács határozta meg a pénz-, a hitel-, az anyaggazdálkodás
tényleges rendjét, az ár- és bérviszonyokat, s irányította egyben a jóvátételi
termeltetést is. A kormány tehermentesítésének ürügyével, lényegében kezdettől
az MKP gazdaságpolitikai törekvései érvényesültek a Főtanácsban.
A közigazgatási stallumokban az
ideiglenesség idején kialakult arányszámok a pártpolitikai érdekek felől nézve
a munkáspártoknak kedveztek, tehát nem volt érdekük a korrekció. E tekintetben
szövetségesre leltek magában az apparátusban is, mert bármifajta
"arányosítás" kinek-kinek a hivatali székét, állását, egzisztenciáját
tette kérdésessé. Tömören az történt, hogy a túlnyomórészt a baloldalhoz kötődő
apparátusnak a kisgazda többségű Nemzetgyűlés 20 hónapját kellett kibekkelni,
hogy az újabb választás nyomán folytatódhasson - és folytatódott is - a
baloldali térfoglalás a hatalmi intézményrendszerben. Az 1947. évi
országgyűlési választások nyomán azonnal elkezdték újraosztani a végrehajtó
hatalmi és önkormányzati részesedést. 1947 decemberére - amint az a 15. ábra grafikonján
látható - már 80-90 százalékban uralták a blokkpártok a megyék, városok
kulcspozícióit is.
Ezt a folyamatot csak kiteljesítette
az MKP és az SZDP egyesülését megelőző nagytakarítás a szociáldemokrata
tisztviselők körében. Helyükre vagy eredendően is kommunista párttagok, vagy az
MDP tagságra is érdemesnek bizonyult "szocik" kerültek. Az így
végrehajtott tömeges “kádercserével” szinte teljes egészében birtokba vették a
kommunisták a hatalmi intézményrendszert.
Ha újra vetünk egy pillantást a
parlamenti erőviszonyok rapszodikusan változó politikai tablójára, akkor
megállapítható, hogy hozzá képest a hatalmi intézményrendszer egészére egy
folyamatosan kiteljesedő baloldali térfoglalás volt jellemző. Ebben az értelemben
az 1949. évi voksolás a már elfoglalt egyéb hatalmi posztokhoz "igazította
hozzá" a parlamenti erőviszonyokat.
Most már csak az a kérdés, hogy egy
vagy két rendszerváltás történt-e Magyarországon a tárgyalt bő négy év során.
III. A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS(OK) -
TÖRVÉNYEKKEL ÉS ANÉLKÜL
III. 1. A FÖLDOSZTÁS
A korábbi időszak politikai elitjének
radikális (zéró toleranciás) lecseréléséhez társult egy nem kevésbé radikális
gazdasági-társadalmi rendszerváltás. Ezt jelentette 1945 tavaszán a - részben
szovjet sürgetés miatt - döbbenetes gyorsasággal végrehajtott földreform.
A földosztás előfeltételeként kereken 75 500 birtokot koboztak el, illetve
vettek igénybe (majdani megváltás ígéretével). Az így nyert, együttesen 5,6
millió katasztrális hold (kh) területnek viszont csak szűk 60 százalékát
osztották ki az igénylők között, míg 28 %-a (zömében erdő) állami, szövetkezeti
tulajdonba, a maradék pedig közlegelő, illetve házhely formájában községek,
városi önkormányzatok kezelésébe került. A 650 000 főre rúgó kedvezményezettek
kétharmadát korábbi agrárnincstelenek, mezőgazdasági munkások, cselédek,
illetve törpebirtokosok alkották.
A tradicionális nagybirtokrendszert
felszámoló földreform - családtagokkal együtt - mintegy negyedmilliónyi,
korábban privilegizált társadalmi csoportot deklasszált egy történelmi pillanat
alatt. (Amint az az animáció földosztás előtti értékeit ábrázoló grafikonján
látható, korábban övék volt a földbirtokok közel fele.) De ne tévesszen meg
bennünket az animáció földosztás utáni értékeit ábrázoló grafikonján látható,
21 százaléknyi 100 kh feletti birtokhányad-jelölés. Keveseket leszámítva
(ellenállási érdemekért meghagyott birtok) ez a rész már az állami,
szövetkezeti, közbirtokossági területeket jelöli - zömében erdőket, réteket,
legelőket.
Az egy juttatottra eső átlagosan 5
kh-nyi terület a parasztság - egzisztencia-fenntartó, de kevéssé árutermelő -
törpe- és kisbirtokosi kategóriáinak számát gyarapította. Ennek oka, hogy a
földreform során az FKgP által képviselt közgazdasági rentabilitás szempontjai
alulmaradtak az MKP elsődlegesen társadalmi-politikai elégtételszerzést
hangsúlyozó törekvéseivel szemben. Ami azonban sok volt nagybirtoknak, az
kevésnek bizonyult a nincstelenek igényeihez képest. A mezőgazdasági
munkásokból, uradalmi cselédekből, törpebirtokosokból összeálló agrárszegénység
közel fele - ugyancsak több százezres nagyságrend - jogosultsága ellenére sem
részesült a földosztásból. Ezt az ellentmondást csak úgy lehetett volna
feloldani, ha az árutermelő paraszti birtokhoz is nagyobb arányban
hozzányúlnak, ami viszont az ország élelmiszerellátásának veszélyeztetésén túl
a már korábban is birtokos paraszti rétegeket fordította volna szembe az új
rendszerrel. Azaz, miközben - tisztán közgazdasági nézőpontból - a megvalósult
változat is kritizálható, a még szélesebb körű földbirtokreform már
politikailag sem lett volna kifizetődő.
III. 2. AZ ÁLLAMOSÍTÁSOK
Az államosítások 1945 végén indultak
az energiatermelő magánvállalkozásokkal (bányák, villamos erőművek). A következő
évben a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok kerültek sorra (a
Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű, a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek, a
Győri Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád).
1947 nyarán a
háború utáni újjáépítést szolgáló hároméves tervvel elkezdődött a
tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Az előzményekhez tartozik, hogy
július 10-én a magyar kormány - Moszkva nyomására - elutasította a csatlakozást
a Marshall-tervként ismertté vált európai újjáépítési programhoz. Ehhez képest
a mind nyilvánvalóbban a szovjet érdekszférába kényszerülő országok - köztük
Magyarország - egy államosított és központilag vezérelt gazdasági
mechanizmustól reméltek gyorsabb ütemű helyreállítást, illetve általános
prosperálást. Következésképp a termelőeszközök és a pénzügyi javak
koncentrálását szorgalmazták, és egy piaci mechanizmuson kívüli
(redisztribúciós) fogyasztási rendet kívántak kiépíteni.
1947 őszén
állami felügyelet alá vonták a bankokat, 1948 tavaszán pedig államosították a
száz főnél több alkalmazottal működő vállalatokat. Utóbbi esetben már a
törvényesség látszatára sem ügyeltek. Március 25-én úgy rendeltek be a vasas
szakszervezetek székházába több száz leendő "munkásigazgatót", hogy
összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. Rövid eligazítás nyomán
kezükbe adták megbízólevelüket és visszairányították őket az üzemek azonnali
átvételére. A minderről rendelkezni hivatott törvényt majd csak egy hónap
múltán, április végén terjesztették a parlament elé. Az országgyűlés érdemi funkciója,
a törvényhozás komolysága enyészett el, midőn képviselők utólag adták nevüket
(voksukat) a már befejezett tény szentesítéséhez. Ezzel az aktussal az állami
szektorban dolgozók aránya a bányászatban és a nehéziparban 90 százalék fölé
emelkedett, míg a könnyűiparban elérte a 75 százalékot.
1948 augusztusában Rákosi Mátyás
meghirdette a mezőgazdasági termelés szervezeti rendjének gyökeres
átalakítását, a szövetkezesítés programját. "Nem tartható tovább a régi, a
megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás" - üzente azoknak, akik
közül sokan alig három éve jutottak hozzá a dédapák óta sóvárgott "ősi
jusshoz", s a bürokratikus huzavona miatt alig fél vagy egy éve vették
kézhez végre a birtokbahelyező okiratot. De azok sem álltak sokkal jobban, akik
régebb óta voltak birtokosok. Részben azért nem, mert még ők sem heverték ki a
háborús károsodást, részben mert az apa, a fiú vagy éppen a vő - ha túlélte is
a háborút - még nem tért meg a hadifogságból. Harmadrészt pedig azért, mert a
tervgazdaságra áttérő stabilizációs árpolitika újra szélesre nyitotta az ún.
agrárollót. (Erre alább még visszatérek.)
1949-ben a gazdaság mellet már minden
más társadalmi szféra központosított állami ellenőrzés alá vonása volt a cél. A
könyvkiadást épp úgy központi irányítás alá rendelték, mint ahogy átszervezték
a Magyar Tudományos Akadémiát, valamint az egyetemeket és azok oktatási
rendszerét. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat, a műsort is
meghatározták. Államosították a 10 főnél többet foglalkoztató üzemeket és a
nagykereskedelmet is.
Magyarországon 1945 és 1949 között
olyan mértékű tulajdonviszony-átrendeződés ment végbe, amilyen addigi
történelme során ismeretlen volt.
IV. A RENDSZERVÁLTÁS(OK) TÁRSADALMI
DIMENZIÓJA
Nyers, rideg összesítő adatokban szoktuk
volt megvonni a háború veszteségmérlegét: elpusztult a nemzeti vagyon kereken
40 százaléka. Ezen belül is kimagasló, közel 60 százalékos volt a közlekedési
infrastruktúra - utak, vasutak, hidak, vasúti és közúti járműállomány -
vesztesége. Rommá lett a városi lakóházak egyharmada - a fővárosban ennél is
nagyobb az arány stb. A nem materiális romlást az írók, irodalmárok tudják
inkább érzékeltetni - például Fenyő Miksa, Illyés Gyula, Márai Sándor korabeli
naplójegyzetei. Konklúziójuk egybevág az egyik alföldi mezőváros
lelkipásztorának diagnózisával: a hadi járások végére "testileg-lelkileg
lerongyolódott a társadalom". A legprecízebb veszteséglajstromhoz is nehéz
empátia-segédletet mellékelni, mely érzékeltethetné, hogy mit jelentett a harctérré
lett országban az elhurcoltatások, megaláztatások, megbecstelenítések
garmadája, apák, fiak, testvérek, jegyesek, hitvestársak elvesztésének
tömkelege, valamint az ezekből eredő tartós lelki defektusok. E tekintetben a
háborúk nem érnek véget a fegyvernyugvással vagy a békeszerződések
ratifikálásával.
A háború utáni gazdasági újjáépítést
és a társadalom regenerálódását is végletes ellentmondások jellemezték. A romok
eltakarítása és a termelés újraindítása érdekében tett heroikus
erőfeszítésekről szóló korabeli tudósítások inkább csak visszatekintve tűnnek
patetikusnak. Az emberibb életkörülmények mielőbbi megteremtését célzó tömeges
méretű személyes áldozatvállalás épp úgy jellemző volt, mint az, hogy mindez
alig elviselhető nélkülözések közepette történt.
A munkavállalók zömének átlagos
életszínvonala alig érte el az utolsó békeév (1938) egyharmadát, illetve
rapszodikusan szóródott 12 és 50 százalék között. A háborús pusztulásból is
következően katasztrofális volt a közellátás. A kollektív nyomor 1945-1946 fordulójának
téli hónapjaiban a főváros peremén és az iparvidékeken éhséglázadásnak is
nevezhető sztrájkhullámot gerjesztett. A hazai népesség számára is csak
szűkösen elégséges javakból a fegyverszüneti egyezmény előírásai szerint már a
jóvátételi szállításokat is teljesíteni kellett. Ehhez járult az 1945-ben
másfél milliós, 1946-ban félmilliós létszámú megszálló szovjet hadsereg
ellátásának kötelezettsége. Ennek terhei 1948-ig az összes állami kiadás 30-40
százalékára rúgtak. Ezek a tényezők, valamint az, hogy a Vörös Hadsereg maga is
nyomatott magyar valutát, nagymértékben hozzájárult a pénz rohamos
elértéktelenedéséhez.
Ennek következménye volt a só-,
dohány-, illetve aranyalapú cserekereskedelem újjászületése és a feketepiac
virágzása. 1946 tavaszi hónapjaiban billiókkal, trilliókkal számolták a pengőt,
miközben a heti bérből egy jobb ebédre se tellett. Városi férfiak, nők vegyesen
kerekedtek fel "batyuzni", hogy a ritka járatú vonatokon még a
vagonok tetején is utazva a front alatt megkurtított értékeik maradékát
cseréljék falun egy tyúkra vagy oldalszalonnára. Ennek intézményesített formája
volt, midőn bányavidékeken a közeli falvakkal kötött barterüzletet az
üzemvezetőség. A grafikon egy ilyen, 1945 végén létrejött falu-bánya
megállapodás "szénegyenértékét" mutatja.
Legénykoromban a diósgyőri gimnázium
történelemtanára, Kiséry Laci bácsi a következőképpen illusztrálta nekünk, hogy
mit jelentett 1946 tavaszán az infláció: "Szombatonként kaptunk fizetést,
aznap csak három órám volt - mesélte -, útba esett a piac, hát benéztem reggel,
hogy mennyit ér a hetibérem. Éppen kitellett belőle egy tojás. Délre viszont,
amikor visszafelé jövet a féltáskányi bankóval fizetni akartam, már csak a
sárgájára volt elegendő."
A következő grafikon logaritmikus
skálán mutatja a pénz értékvesztésének menetét 1945-1946-ban. Látható, hogy
főként a késő tavaszi hónapokban már nem kúszó, nem vágtató, hanem egyszerűen
követhetetlen volt az infláció.
Ez a mindennapi szükségleti cikkek
beszerzésének gondjai mellett immár a népgazdaságot is működésképtelenné tette.
Egyre inkább elkerülhetetlen volt a
valutareform. 1946. augusztus 1-én az addig használt pengőt a forint váltotta
fel. Előbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhető
használati értéke. (1 Ft = 4,6 x 1029, azaz négyszázhatvanezerkvadrillió
pengővel volt egyenértékű.). Az új forint fedezete egyfelől egy jelentős
mértékű - részben aratás utáni - árualap felhalmozása volt, másfelől pedig a
front alatt Magyarországról elhurcolt aranykészlet maradéka. A világháború
finisében a nyilaskeresztes kormány által Nyugatra indított ún.
"aranyvonatok" az amerikai hadsereg zsákmányai lettek. Ebből
juttattak vissza a magyar kormánynak, nagyobbik része viszont az amerikai
őrizet ideje alatt kézen-közön eltűnt.
A stabilizációhoz
tartozott a bérek újbóli megállapítása is. Valorizált értéken számolva
átlagosan az 1938-as bérszint felére redukálták a fizetéseket. A szakmunkások
ennél valamivel többet kaptak (60 %), a segéd- és betanított munkások 40,
illetve 50 %-ot. A mérnökök, tisztviselők, pedagógusok bére viszont az 1938-as
summa valorizált értékének az egyharmadát is alig érte el (~ 30 %). A
stabilizáció harmadik összetevője az agrárolló ismételt kinyitása volt. Ezt a
társadalmon belül még legnagyobb létszámú mezőgazdasági népesség sínylette meg,
mivel a gazdálkodáshoz-háztartáshoz szükséges iparcikkek beszerzéséhez a
korábbinál átlagosan kétszer több agrárterméket kellett értékesíteni.
1946 és 1948 között az elősorolt
nélkülözések ellenére megindulni látszott egy jó tempójú regenerálódás. A
bérből és fizetésből élő munkásrétegek fokozatosan megközelítették, a bányászat
szakmunkásgárdája - pótlékokat hozzászámítva - már el is érte az utolsó békeév
bérszintjét. Az alkalmazotti középrétegeknél viszont még szó sem volt erről. A
parasztságot pedig folytatólagosan sanyarú mindennapjaiért legfeljebb az
újdonsült "birtokosi tudat" kompenzálta valamennyire. Nem tovább,
mint az 1948-as aratás végéig, mert utána ez is megkérdőjeleződött. A Magyar
Dolgozók Pártja megalakulása után sorra tapasztalta meg minden egyes társadalmi
réteg a Rákosi Mátyás nevéhez kötődő diktatúra kíméletlen represszióját.
V. KITEKINTÉS A RÖVID 20. SZÁZAD
TOVÁBBI ÉVTIZEDEIRE
1949. augusztus 18-án a parlament
érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alaptörvényét. Az alkotmány
tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a
törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való
elkülönítését. Az ország államformája népköztársaság lett, holott a köztársaság
nemkülönben a népszuverenitáson alapul. A változás legelőbb a jogalkotásban
vált kézzelfoghatóvá. A megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe új
intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) lépett. A NET elnöke önmagában
érdemi jogosítványok nélküli formális államfő volt. A NET mint testület viszont
nagyon is kiterjedt jogkörrel bírt. Ezek közül az Országgyűlést
helyettesítő funkciója volt a legfontosabb. Hatásköre és gondosan megválogatott
összetétele miatt szükség esetén napok alatt verifikálták ún. törvényerejű
rendeletekké a pártvezetés elhatározásait. Ezek a törvényerejű rendeletek
egyenértékűek voltak a parlament által alkotott törvényekkel. A népköztársasági
korszakban - amint azt a grafikon mutatja - évente közel ötször annyi ilyen
rendelet lépett életbe, mint ahány törvény. Ezzel a módszerrel tűnt formailag
legitimálhatónak a pártegyeduralom a következő negyven évben.
A legutóbbi grafikon már kitekintést
nyújt arra az időszakra is, amelyik kívül esik az eddig vázolni próbált, háború
utáni éveken. Itt megállunk, de zárásképpen két további grafikonnal próbáljuk
meg érzékeltetni, hogy mit is jelentett a magyar társadalom mindennapjaiban az
új rendszer, Bibó Istvánt idézve ismét: a Rákosi-korszak "dúvad
állama".
Mint már utaltam rá, a havi bérek
adatai szerint a forint bevezetését követően jó tempóban indult meg a
társadalmi regenerálódás. A háború utáni Európát - s még inkább az ún. vesztes
államok csoportját - tekintve, nagyon is bíztató volt az, hogy 1948-ra az
utolsó békeév 90 százalékán állt a bérszint. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy az
átlagok erősen torzítanak.) A következő fél évtizedben viszont ez is jelentősen
csökkent, olyannyira, hogy 1956-ra éppen csak elértük az egypárti uralom
kezdőévének szintjét. Hosszabb távon szemlélve a folyamatot pedig az
állapítható meg, hogy az utolsó békeév (1938) szintjét közel két évtized múltán
sem érték még el a bérek. A kíméletlen represszió legkülönbözőbb változatain
túlmenően az is a Rákosi-korszak tehertételeit szaporította, hogy egy bő
évtizeddel meghosszabbította a világháborút követő társadalmi regenerálódás
időtartamát.
Ugyanezt szemlélteti egy másik
grafikon, mely a korabeli ár- és bérszint egymáshoz való viszonyának időbeli
változását mutatja az egész szocialista korszakra. Ez egy metszetben próbálja
érzékeltetni, hogy a rendszer üzembe helyezése és üzemben tartása a hidegháború
közepette miként hatott a hétköznapi létviszonyokra. A Rákosi-korszak kezdetén
"szétnyíló" ár-bér olló ágai az 1956-os forradalom, illetve Kádár
János hatalomra jutása után mintegy hat évvel találnak újra egymásra.
Politikatörténeti időszámítás szerint Kádár azt teljesítette ki a hatvanas évek
elejére, amihez Rákosi Mátyás másfél évtizeddel azelőtt látott hozzá. Ekkorra
szinte teljes körűen megvalósulni látszott a társadalom államosítása, miközben
a jelenlevő társadalom - statisztikai megközelítésben - legfeljebb azt
konstatálhatta: negyed század elmúltával megközelítően ugyanott tart a
megélhetési viszonyok tekintetében, mint ahol a II. világháború előtti utolsó
békeév táján tartott apáik generációja.
VI. ZÁRSZÓ
Az előadás
kezdetén egy olyan mozzanatra utaltam, mely a szimbolikus politika körébe
tartozott. Zárásképpen is ezt teszem. Azt említettem, hogy 1944-1945 fordulóján
kihurcolták az országból a magyar államiság egyik történelmi szimbólumát, a
Szent Koronát. Ez 1978 elején, egy generáció - vagy ha tetszik, egy krisztusi
kor - elteltével került vissza újra az országba. Ekkorra már valóban egy a
rendszerbe jórészt betagolt társadalom ismerhette meg az erősen historizált -
egykoron önálló kultusszal is bíró - történelmi ereklyét. Ezzel egyidejűleg
kezdhette érzékelni a társadalom napi létviszonyainak fokozódó romlását. Véget
ért a szocialista kereteken belüli prosperitás időszaka. Beléptünk a rendszer
hanyatlásának, majd összeomlásának évtizedébe. A korona visszatérése, illetve a
makrogazdasági és szociális depresszió között persze aligha található oksági
összefüggés. Csupán az egy generációnyi "társadalmi rendszerváltás"
időszükségletét próbáltam ezzel is érzékeltetni.
Meg azt, amit
szintén az elején mondtam. Miközben közeledtünk a "rövid 20. század"
kilencedik rendszerváltásához és felcseperedőben volt az e században
születettek harmadik nemzedéke, jórészt még itt volt velünk az előző két
generáció is. Lehet a politikatörténet előre nem kalkulálhatóan bármilyen
fragmentált, szakadozott-töredezett, a társadalom metamorfózisa érdemlegesen
csak hosszabb folyamatként, több generációnyi időtartamban vizsgálható,
értelmezhető. A fentiekben egy bő fél évszázadra visszatekintve, kényszerpályás
rendszerváltás(ok) következményeiről esett szó. Kérdés, hogy az egyéb módon
végbement teljes körű rendszerátalakításnak milyen kifutású a társadalmi
időszükséglete. De ez már egy másik előadás tárgya.
|
Bibliográfia |
|
Bihari M.: Magyar politika 1945-1995, Korona, Budapest, 1996. Bogár L.: A fejlődés ára, KgJK, Budapest, 1983. Horváth J., Szabó É., Szűcs L., Zalai K. (szerk.): Pártközi
értekezletek 1944-1948, Napvilág, Budapest, 2003. Hubai L., Tombor L. (szerk.): A magyar parlament 1944-1949,
Gulliver, Budapest, 1991. Izsák L., Kun M. (szerk.): Moszkvának jelentjük...: Titkos
dokumentumok 1944-1948, Századvég, Budapest, 1994. Izsák L.: Rendszerváltástól rendszerváltásig, Magyarország
története 1944-1990, Kulturtrade, Budapest, 1998. Jánossy F.: A gazdasági fejlődés trendvonaláról, Magvető,
Budapest, 1975. Kertész I.: Magyar békeillúziók 1945-1947, Európa-História,
Budapest, 1995. Kollega Tarsoly I. (főszerk.): Magyarország a XX. században,
Babits, Szekszárd, 1996. Palasik M.: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca
Magyarországon 1944-1949, Napvilág, Budapest, 2000. Pető I., Szakács S.: A hazai gazdaság négy évtizedének története
I. 1945-1968, KgJK, Budapest, 1985. Romsics I.: Magyarország története a XX. században, Osiris,
Budapest, 1999. Tóth István Gy. (főszerk.): Millenniumi magyar történet,
Osiris, Budapest, 2002. Ungvárszki Á.: Gazdaságpolitikai ciklusok Magyarországon 1948-1988,
KgJK, Budapest, 1989. Valuch T.: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második
felében, Osiris, Budapest, 2001. |
|
Linkajánló |
|
http://www.abtl.hu/ http://www.archivnet.hu/ http://www.mult-kor.hu/ http://www.arcanum.hu/ http://www.tte.hu/ http://tortenelem.lap.hu/ http://www.rev.hu/ http://www.polhist.hu/intezet/index.php http://www.xxszazadintezet.hu/index2.html |