VI. szemeszter, 6. előadás - 2005.
február 24.
A MAGYAR NÉPI IRODALOM
A népi írók célja az egész magyar
népet magába foglaló új nemzettudat megteremtése volt. Az irodalmat a társadalmi
cselekvés eszközének is tekintették. Egyszerre kívánták elősegíteni a Trianon
utáni magyarság nemzeti és szociális felemelkedését. Ez a küldetéstudat
kapcsolta össze az esztétikai irányuk szerint egymástól erősen különböző
alkotókat. Ennek érdekei szerint értékelték újra történelmünket és
irodalmunkat. Ennek jegyében tárták föl műveikben a magyarság életének addig
ismeretlen tartományait. És ezért szervezték meg a Márciusi Frontot és a
szárszói konferenciákat. A fasizmussal és a kommunizmussal szemben a magyarság
saját útját akarták választani. Az irodalmat az egyéni és közösségi önismeret
és életalakítás nélkülözhetetlen eszközének tekintették.
I. KIK AZOK A NÉPI ÍRÓK?
Az 1920-30-as évtized fordulóján
induló fiatal írónemzedék tagjaiban Magyarország trianoni tragédiája és
kétségbeejtő szociális állapota ébresztette föl a nemzeti és szociális
felelősségtudatot. Végveszélyben látták az országot nemzeti és társadalmi
szempontból egyaránt. Ezért azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy társadalmi
egyenlőségen és nemzeti függetlenségen alapuló új magyar nemzetet
teremtsenek.
Nyugat-Európában a nemzetek tudata
századok alatt szerves fejlődéssel alakult ki, s magába foglalta a különféle
társadalmi rétegeket. Ezzel szemben Magyarországon a középosztály és a
nagybirtokos arisztokrácia még a 20. század elején is csak önmagát tekintette
nemzetnek, a társadalom többségét kitevő parasztságot és munkásságot
kirekesztette a nemzetből. Ezzel a nemzetszűkítéssel szállt szembe az 1930-as
években az a szellemi és politikai törekvés, melyet népi irodalomnak és népi
mozgalomnak nevezünk.
A népi mozgalom tagjai a demokratikus
átalakulást halaszthatatlannak ítélték a magyarság megmaradása szempontjából. A
nemzetből korábban kihagyott néposztályok felszabadítása útján akartak
demokratikus magyar nemzetet formálni. A népi írók legfontosabb törekvése az új,
európai mintájú nemzettudat megteremtése volt. Ez a program fogta egységbe
a különféle származású, különféle műveltségű, különféle esztétikai ízlésű
írókat.
Származásukat tekintve a népi írók
közül legtöbben a parasztságból jöttek. Ezek egy része magasabb iskolái révén
már fiatalon értelmiségivé és városivá lett, mint Erdélyi József, Illyés Gyula,
Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József vagy Juhász Géza.
Másik része pedig magasabb iskolák
nélkül, önművelés révén vált íróvá, mint Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál,
Nagy Imre és Sértő Kálmán.
És voltak, akik a középosztályból,
többnyire vidéki értelmiségi családból származtak, értelmiségiként mégis
szívügyüknek tekintették az alulsó Magyarország felszabadítását, nemzetbe
emelését: ilyen volt Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula,
Gulyás Pál, valamint a budapesti születésű Szabó Zoltán.
A népi írók ideológiai tekintetben is
meglehetősen heterogén csoportot alkottak. A közös célt eltérő utakon, módokon
keresték. Ebből következett az is, hogy egymás között is éles vitáik voltak
sok-sok kérdésben. Az akkori fogalmak szerint baloldali, középen lévő és
jobboldali egyaránt volt köztük. Ez könnyen támadhatóvá is tette őket.
Közvetlen élményük volt
valamennyiüknek a falu élete, hiszen a nevesebb népi írók közül egyedül Szabó
Zoltán született Budapesten, a többiek az ország legkülönfélébb tájairól
származtak. Így összességükben az egész ország ismeretét hozták az irodalomba.
Mindenkinek megvolt a maga külön tája, amelynek nemcsak szépségeit, hanem
nyomasztó problémáit is jól ismerte.
A harmincas évek elején a népi írók a
parasztság gazdasági és politikai felszabadítását látták a legfontosabb
aktuális társadalmi feladatnak. A szegényparasztság sorsával való törődés a
népi mozgalom számára azonban csak feladatainak egyike volt. A népi írók
számára a nép az egész nemzetet jelentette, nemcsak a parasztságot. A
népi jelzőt pedig annak a politikai gondolkodásnak és cselekvésnek a jelölésére
használták, amelyik egyszerre irányult a magyarság szociális és nemzeti
problémáinak a megoldására.
A nép fogalmának ezt a tág, a
nemzetével azonos értelmezését a népi írók világosan kifejtették.
Németh László számára Homérosz,
Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi volt a példa arra, hogy az irodalom a nép
legmélyebb megnyilatkozása. Illyés Gyula szerint a népi irodalomban az egész
magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába, hogy
plebejussá váljék, s mint ilyen azonosuljon az egész nemzettel. A népi
irodalmat Gombos Gyula sem egy osztály kifejezőjének tartotta csupán, hanem a
magyarság egyetemes igényű szellemi megnyilatkozásának.
A népi írók a magyar társadalmat úgy
akarták megváltoztatni, szociálisan igazságossá tenni, hogy közben nem
feledkeztek meg a magyarság súlyos nemzeti problémáiról. Ezért volt a népi
irodalomnak az erős társadalmi érdeklődése mellett, határozott nemzeti jellege.
A népi írók világszemléletében a nemzeti érzésnek és nemzeti tudatnak nagyon
fontos szerepe volt. A nemzeti érzést nem erőltették senkire, de tiltakoztak az
ellen, hogy a nemzet nevében olyanok nyilatkozzanak vagy cselekedjenek, akikben
nincs meg a nemzeti érzés. Fontosnak tartották azt, hogy a magyar önismeretben a
nemzet sorskérdéseinek a világos megmutatása legyen az alap, és hogy az új
értelmiség a magyarságért felelősséget vállaljon.
A magyar nézőpont azonban sohasem
jelentette más népek lebecsülését. A népi írók a magyar nemzet boldogulását a
kelet-közép-európai népek közösségében keresték. Németh László úgy látta, hogy
a magyar sorskérdések olyan bonyolultak, hogy aki azok megoldására receptet
talál, az európai mintát is ad. Illyés a maga patriotizmusát is az egyetemes
emberi értékekhez és jogokhoz való mély kapcsolódásával magyarázta: "A
világ összefügg; nem tesz tehát jó szolgálatot más nemzetnek az, aki a maga
nemzetét rosszul szolgálja. Valamennyi nemzet jogából ad fel az valamit, aki a
maga nemzetének jogaiból csak egy szemernyit is fölad."
A népi írók azt vallották, hogy az
irodalom mindenkor előtte járt a politikának. Valamennyien úgy érezték, hogy az
író felelős népe sorsáért. Írói hívatásukat küldetésnek tartották
a közösségi sors alakítását illetően. Nyíltan megvallották, hogy
irodalmi munkásságukkal a nemzet megújulását, igazságosabb életét akarják
szolgálni. "A dolgok rendje,
hogy Bánk bán és Ludas Matyi előtte járjanak Széchenyinek és Kossuthnak"
- írta Németh László. Illyés mondatai szállóigévé váltak: "Áruló
lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban
esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán."
Tamási Áron szerint pedig "nemzet- és sorstársaival egyetemben az író
nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit
mások az ő hallgatása fölött a népével cselekednek." A
népben-nemzetben gondolkodó Veres Péter is a cselekvő történelmi jelenlétet
tekintette az író küldetésének, s meggyőződése volt, hogy az egyéniség
szabadságát nem a közösségen kívül, hanem azon belül kell biztosítani.
A népi írókban nagyfokú nemzeti
felelősségtudat élt. Hittek abban, hogy az irodalom a maga tudatosító,
eszméltető és cselekvésre késztető lehetőségei révén a nemzeti közösség
felemelésének eszköze lehet. Ez a nagyfokú közösségi felelősségtudat szervezte
őket laza közösséggé.
II. ÖRÖK VITATÉMÁK
A népiség olyan politikai és
szellemi program, amelyik az ország nemzeti és szociális gondjainak a
megoldására demokratikus társadalomrendező elv alapján törekszik. A népi írók
népiségének a közösségi felelősségtudat a lényege, nem pedig a népköltészeti
műformák utánzása. Ezért különbözik alapvetően a népiség az irodalmi
népiességtől. A népiesség esztétikai kategória, mely a
népköltészetet utánzó irodalmi alkotások megnevezésére szolgál, s melynek
csúcsteljesítménye a magyar irodalomban Petőfi költészete. A népi belülről jövő
spontán szellemi mozgalom, melynek társadalmi céljai vannak, a népiesség pedig
kívülről, programszerűen a néphez hajló irodalmi irány. A kettő között
természetesen lehet érintkezés is, de a népi irodalomnak nem ez a jellegadó
vonása. Maguk az írók, amikor egyáltalán használták eme
megnevezések valamelyikét, akkor többnyire inkább népinek, s nem népiesnek
nevezték magukat. Ezzel is el akarták különíteni politikai és irodalompolitikai
célokat is követő törekvéseiket az irodalmi népiességtől.
A népi író elnevezés Németh
Lászlótól származik. Ezen a fogalmon a népi írók a magyar irodalom
közösségi-nemzeti felelősségtől áthatott vonulatának a szerves folytatását
értették. A népi irodalom és a nyomában kibontakozó népi mozgalom jellegadó
vonása az volt, hogy összekapcsolta a társadalmi és a nemzeti szempontokat. A
nemzet felemelkedése érdekében akarta megszüntetni a társadalmi
igazságtalanságokat. Éppen ez különböztette meg a népi írókat a baloldali
radikalizmus képviselőitől.
Ez volt a gyökere a népi-urbánus
ellentétnek. A népiek is alapvető társadalmi változásokat sürgettek, de nem
fogadták el a baloldali radikalizmusnak a nemzeti szempontokat mellőző
ideológiáját. A társadalmi problémák éles bemutatásával sohasem fedték el a
nemzeti problémákat, a Trianon következtében a magyarságra szakadt nemzeti
tragédia elleni küzdelem közben sem hagyták figyelmen kívül a megmaradt haza
súlyos társadalmi igazságtalanságait.
A népiek a nemzet
érdekeit is messzemenően figyelembe vevő magyar radikalizmus, a nemzeti
radikalizmus hívei voltak.
A népi-urbánus vitában a baloldali
radikalizmus és a nemzeti radikalizmus ellentéte nyilatkozott meg. Később
azonban sokféle ellentétnek lett fedőneve a népi-urbánus szembeállítás.
A félreértések elkerülése érdekében
fontos hangsúlyoznunk, hogy a népi irodalom meghatározó egyéniségei európai
műveltségű és látókörű művészek és tudósok voltak.
A népi írók történelemszemléletének
fontos eleme volt az a felismerés, hogy történelmünk során valamely külső és
idegen hatalomra való támaszkodás sohasem segítette elő a nemzeti fejlődést.
Ez a történelmi tapasztalat vezette a
népi írókat, mindenekelőtt Németh Lászlót arra, hogy a magyarság saját útját
keressék. Ezt a saját utat nevezte Németh László a harmadik útnak. A
harmadik út a magyar radikalizmus igénye és programja volt.
Németh László folyamatosan alakította
ki a harmadik út programját. A húszas évek Magyarországán egymással élesen
szemben álló jobboldal és baloldal között nem kívánt választani, hanem
megálmodott egy Harmadik Magyarországot, melyet a huszadik századi magyarságnak
kellene megteremtenie a saját kultúrája és hagyományai alapján. A kapitalizmus
és a kommunizmus alternatívájával szemben pedig egy harmadik oldalt keresett,
amelyik mentes eme szélsőségek hibáitól. Majd a fasizmussal és a szovjet
rendszerrel egyformán szemben állva megfogalmazta a harmadik út programját. Ezt
hirdette meg 1943-ban a második szárszói konferencián elmondott előadásában is.
A népiek szemléletében a "két
pogány közt egy hazáért" harcoló Zrínyi példája nyomán nagyon eleven volt
a saját út álma, s a harmadik út gondolata a népi mozgalom jellegadó eszméje
lett.
Nemcsak az utópiákkal szívesen
foglalkozó Németh László hitt a harmadik út szükségességében.
A reálpolitikus Bibó István is a
harmadik út lehetőségéhez fellebbezett, amikor 1945-ben nagy tanulmányban mérte
fel a kétféle félelemtől gyötört magyar demokrácia válságát: "aki
Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki
Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig
Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e
kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van
a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális
reformpolitikát folytató, demokratikus, független, szabad Magyarország
lehetősége".
Az adott történelmi körülmények
között a harmadik út eszméje nem juthatott többre, minthogy megfogalmazza egy
független, szabad Magyarország igényét, melynek gyakorlati megvalósítására
azonban akkor a történelem semmiféle lehetőséget nem adott. Mint eszmény mégis
megmaradt a magyarságban.
III. A NÉPI
MOZGALOM
Az erős nemzeti és szociális
felelősségtudat eredményezte azt, hogy a népi írók gyakran vállaltak politikai
szerepet is. A trianoni országvesztés hatása abban is megmutatkozott, hogy a
húszas években Magyarországon sokféle ifjúsági és értelmiségi közösség
érdeklődése fordult a magyarság szellemi és szociális állapota felé. Egyszerre
keresték a tragédiához vezető okokat és kiutat a nemzeti katasztrófából. A népi
irodalom e közösségek egy részének irányt adott, és ezáltal megteremtette a
maga tömegbázisát is.
Az új írói nemzedék jelentkezését
Németh László jelentette be 1928-ban Népiesség és népiség című írásában.
Legfontosabb ismertető jegyének a népiességtől határozottan elkülönített
népiséget nevezte. Új reformkor felé című esszéjében pedig már az új
nemzedék programját is körvonalazta. Eszerint új, népi tartalmat kell hoznia a
magyar irodalomnak, s ennek kell előkészítenie és kiformálnia a jövő magyar
politikáját. Ha ez sikerül, akkor ez a politika új reformkort teremthet
Magyarországon, és ellensúlyozhatja Trianont is, mert megerősíti a sokfelé
szakított magyarság nemzeti tudatát.
Az új generáció első közös estje
Budapesten volt 1929. február 27-én. Németh László vezette be Népi író
című írásával, melyben új, társadalomformáló igényű nemzedéki ars poeticát
fogalmazott meg. A mozgalommá
szerveződés több fontos eseménye Debrecenhez kapcsolódik. 1931. november 29-én
a Debreceni Ady Társaság rendezett az új nemzedéknek irodalmi estet. Ezen
Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László és Szabó Lőrinc
olvasott fel műveiből. Ekkor tudatosították igazán a közös céljaikat. Ettől
kezdve Debrecen a népi irodalom egyik bázisa lett. Itt fogalmazta meg Németh
László 1933-ban a Debreceni Kátét, melyben a magyarság új életre
lobbantásának egész programját körvonalazta. Itt született meg 1934-ben
nemzedéki folyóiratuk is: a Válasz.
Az 1933-as esztendő a népi mozgalom
szerveződésének a külső fenyegetettség révén is új lendületet adott. Illyés Pusztulás
című szociográfiai esszéje drámai erővel szólította cselekvésre a fiatal
nemzedék tagjait. Hatalmas lendülettel dolgoztak. Véleményük a politika számára
is megkerülhetetlenné vált. Javaslataik egy részét a reformokat ígérő
kormányprogramban is viszontláthatták. Még egy találkozó is létrejött 1935-ben
Gömbös Gyula miniszterelnök és néhány népi író között. Erre a találkozóra az
írók nem egyezkedés végett mentek el, hanem azért, hogy elmondhassák a
miniszterelnöknek, milyen tragikusnak látják az ország állapotát. Véleményüket
a miniszterelnök joggal minősítette nyílt szembenállásnak. Ez a találkozó és az
ehhez kapcsolódó néhány cikk volt az Új Szellemi Front, amely miatt az
urbánusok oly élesen bírálták a népieket, mintha nem szembeszegültek, hanem
egyezkedtek volna Gömbössel.
A laza szerveződésű népi írói
mozgalom egyik csúcspontját a Márciusi Frontban érte el. Ennek tizenkét
pontba foglalt programját 1937. március 15-én Kovács Imre ötezer főnyi tömeg
előtt ismertette a Nemzeti Múzeum lépcsőiről: demokratikus átalakulást,
földreformot, a munkásság és parasztság érdekeinek a közösségét, antifasizmust,
a Duna menti népek összefogásának a szükségességét hirdette. A Márciusi Front
programja az 1848-as eszméket vitte tovább, egy korszerű európai ország
létrehozását követelte.
A népi mozgalom szellemi magaslata a Második
Szárszói Konferencia volt 1943 augusztusában. Ennek az volt a célja, hogy
nagy nyilvánosság előtt tisztázza a népi mozgalom társadalmi és gazdasági
alapelveit. Ekkor azonban a történelem különösen feszült pillanatában már
élesen polarizálódtak a nézetek. A két pólust Erdei Ferenc és Németh László
nézetei jelentették.
Erdei Ferenc álláspontja szerint a
magyarság számára nincs más út, mint a szocializmus választása - szemben a
fasizmussal. Németh László viszont sem a fasizmust, sem a bolsevizmust nem
fogadta el, hanem egy harmadik oldal, egy harmadik út koncepcióját fejtette ki.
A szárszói konferencia megítélése mindmáig viták tárgya. Később Kovács Imre úgy
látta, hogy a probléma kibontásában Némethnek, az akkori helyzet megítélésében
Erdeinek volt igaza. Szárszó a népi mozgalom történetének olyan magaslata,
amely jelképévé is vált.
A népi íróknak természetesen
folyóiratokra és újságokra, könyvkiadókra volt szükségük ahhoz, hogy új
szemléleti irányuknak hangot adhassanak. Fórumaik közül csak a legfontosabbakat
említhetjük itt.
A nemzedéki folyóirat terve először
akadályba ütközött, ezért 1932 szeptemberében létrehozta Németh László a maga
egyszemélyes folyóiratát, a Tanút (1932-1937). A Tanúban kifejtett gondolatai és az esszéiben
érvényesülő erkölcsi és szellemi magatartás révén vált Németh László a népi
mozgalom nagy hatású, ösztönző alakjává. Reformtervei a magyar társadalom
teljes megújulásának a programját kifejtették. Gyakorlati javaslatai nemegyszer
utópisztikusnak bizonyultak, de legfontosabb eszméi, a minőség, erkölcs, a nemzeti
sajátosságoknak megfelelő társadalmi rend - egyre időszerűbbek.
A népi írók nemzedéki folyóirata, a Válasz
(1934-1938) 1934 májusában indult Debrecenben. Előbb Gulyás Pál, Németh
László és Fülep Lajos, majd Németh Imre, 1935-től pedig - már Budapesten -
Sárközi György szerkesztette. A magyar önismeret és az európai tájékozódás
révén kívánt választ adni a magyarság sorskérdéseire. Meghatározó szerepe volt
a Márciusi Front létrejöttében is. Irodalomszemléletében a Nyugat című
folyóirat zártabban esztétikai jellegű törekvéseivel szemben az erőteljesebben
társadalmi érdekű új realizmus útját egyengette. A Válasz közölte a
legjobb irodalmi szociográfiákat, így Illyés Gyula remekművét, a Puszták
népét is.
A Kelet Népét (1935-1942)
Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál alapította Berettyóújfaluban. 1937-től
Budapesten jelent meg, főszerkesztője Szabó Pál volt, ő adta át 1939-ben Móricz
Zsigmondnak. 1938-ra, a Válasz kényszerű megszűnése idejére felnőtt a Válasz
írógárdájának teljes és méltó befogadására. A szociográfiai irodalom
elemzésével, társadalmi és esztétikai szempontú értékelésével végezte a
legfontosabb munkát. De itt jelent meg Móricz Árvácskája, s itt kezdte
közölni Németh László az Iszonyt.
A Nyugat című folyóirat
lapengedélye Babits Mihály nevére szólt, ezért az ő halálával a Nyugat megszűnt.
Illyés Gyula folytatta Magyar Csillag címmel (1941-1944). A Magyar
Csillag nem népi folyóirat volt, hanem programja szerint is minden értéket
összefogó. Egyesítette a Nyugat, a Tanú, a Válasz és a Kelet
Népe legjobb törekvéseit. Csodát művelt: a háború sújtotta Magyarországon a
teljes magyar irodalom élvonalát munkatársul hívta és fogadta. Illyés Gyulának
sikerült létrehoznia - a különbségek tiszteletben tartásával - a legjobb írók
szekértáborát. A Magyar Csillag úgy vállalta az irodalom irodalmon túli
feladatait, hogy össze tudta azt egyeztetni az irodalom függetlenségének benső
igényével.
A Magyar Csillag Magyarország
német megszállásakor megszűnt. A háború után a népi írók még a kibontakozás
némi reményében újraindították a Választ (1946-1949). Ezt is Illyés
Gyula szerkesztette. Ez a folyóirat teret adott a korszak legjobb irodalmi és
társadalomtudományi törekvéseinek. Ebben jelent meg például Németh László Iszony
című regényének a folytatása és Szabó Lőrinc Tücsökzene című
önéletrajzi ciklusának sok darabja. Bibó István klasszikus értékű, akkor
sok vitát kiváltó tanulmányait pedig szinte folytatólagosan közölte a Válasz.
A kibontakozó kommunista diktatúra következtében az 1949. május-júniusi
összevont számmal azonban meg kellett szűnnie ennek a kitűnő folyóiratnak is.
A népi irodalom fórumai között fontos
hely illeti meg a Magyar Élet Kiadót (1939-1950), melyet Püski Sándor
azzal a céllal indított meg 1939-ben, hogy a népi írók műveinek legyen a
kiadója. Valóban otthona lett ez a kiadó a legtöbb népi írónak (22-23. ábra).
1939 és 44 között több mint hetven könyvet jelentett meg, számos ezek közül
több kiadást is megért. Emellett Püski Sándor óriási szervező munkát is végzett
a népi írók műveinek és eszméinek terjesztése érdekében. Ő szervezte meg a
második szárszói konferenciát is.
IV. A NÉPI
IRODALOM SOKSZÍNŰSÉGE
A húszas években induló fiatal írók
művei tárgy, szemlélet és stílus tekintetében egyaránt új irányt adtak a magyar
irodalomnak. Bennük közvetlenül szólalt meg a társadalmi elégedetlenség és a
társadalmi lázadás hangja is. A nemzedék kritikusává szegődött Németh László
rögtön fel is hívta erre a figyelmet. Az is feltűnt neki, hogy a fiatal Erdélyi
József, Kodolányi János, Tamási Áron, Illyés Gyula és társaik szemlélete
visszahatott az idősebb írókra is, s 1930 körül a magyar irodalom egy-két év
alatt teljesen átalakult. Az irodalom tartalmilag megtelt
közösségi problémákkal, művészi megformáltság tekintetében pedig jóval egyszerűbbé,
közvetlenebbé vált, mint a Nyugat hőskorának vagy az avantgárdnak a
művészete.
Az új nemzedék a társadalmi változás
elkerülhetetlenségének gondolatát tudatosítsa a magyarságban, bevitte a
közgondolkozásba a változtatás igényét. A népi írók a magyar irodalmi
hagyományból azokat tekintették elődeiknek, akikben a közösségért felelős
magatartást és a nemzeti önismeret forrását fedezték fel. Közvetlen elődeik
közül Ady nemzeti felelősségtudatához, Móricz valóságismeretéhez, Szabó Dezső
lázadó magatartásához kapcsolódtak leginkább. De erős szemléleti ösztönzést
kaptak a parasztzene archaikus rétegeit a modern zene számára megnyitó Bartók
Béla és Kodály Zoltán művészetétől is.
A nemzet szabadságküzdelmeit emelték
a nemzeti történelem fő vonulatává. A reformkort és az 1848-as szabadságharcot
saját törekvéseik egyenes előzményének tekintették, a kiegyezés utáni kort
pedig elmarasztalták. Élesen bírálták a társadalmi elnyomás bármely
megnyilvánulását.
Meggyőződésük volt, hogy a nemzet
boldogulásának előfeltétele a reális nemzeti önismeret. A
megoldásra váró társadalmi problémák sokaságának adtak műveik révén nagy
nyilvánosságot. Dokumentatív és művészi erejükkel egyaránt arra ösztönözték
olvasóikat, hogy szembenézzenek a föltárt társadalmi bajokkal.
A harmincas évek közepéig a
parasztság nemzet alatti helyzetéről és sorsáról főleg szépirodalmi munkák,
regények, novellák, színdarabok és versek tudósítottak. Aztán hirtelen
megszületett a két sajátos népi műfaj: az önéletrajz és a szociográfia.
A sors nyomásának és a változtatási
szándéknak egyszerre tudható be az, hogy a népi írók legtöbbje korai
önéletrajzot írt, vagyis nem pályájuk végén írták meg önéletrajzukat, mint az
általában természetes és szokásos volt. Belső szükségből szólaltak meg ezek az
önéletrajzok, s valamennyien fölrázóan új önismereti tartományokkal formálták a
nemzet tudatát. A Puszták népe, a Számadás, a Szülőföldem,
a Fekete bojtár vallomásai és a többi önéletrajz vészjelzés volt és
változásért kiáltott.
A szociográfiák is döbbenetes tényeket
tártak a nemzet elé. Elsüllyedt falvakról, a nép önpusztító néma forradalmáról,
a paraszti életforma kilátástalanságáról, a magyarság alsóbb néprétegeinek a
pusztulásáról adtak számot. A népi írók felosztották maguk között
Magyarországot, hogy mások számára is felfedezzék ennek az országnak az életét.
Ki-ki annak a vidéknek az életét rajzolta föl irodalmunk térképére, amelyikről
származott, amelyiknek a mélyvilágát legjobban ismerte. Így jött létre, szinte
kollektív alkotásként, a két háború közti ország hatalmas szociográfiai
körképe, fölrázó látlelete.
A népi írók új világszemlélete
természetszerűleg hívta létre a művészi megformáltság új változatait minden
műfajban. Hatalmas életművek bontakoztak ki ennek jegyében. Ezek közül csak
kettőről szólhatok itt részletesebben: az Illyés Gyuláéról és a Németh
Lászlóéról.
Illyés Gyula remekműve, a Puszták népe az
önéletrajz és a szociográfia szintézise. Megjelenésekor elsősorban tényanyaga
hatott, később elbeszélő szemléletének a pusztai tényvilágot ellenpontozó
autonómiája és tágassága kapott nagyobb figyelmet. Babits számára olyan volt ez
a könyv, mintha egy ismeretlen földrészről és lakóiról szólna, de bevallotta
azt is, hogy megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal olvasta.
Bálint György lélegzetelállító vádiratnak nevezte a testi és erkölcsi
megaláztatások pokoli vízióját, melyet a Puszták népe eléje tárt. Pedig
nem vízió volt az, hanem tényszerű, tapintható valóság. Illyés művét olvasva
Németh László valami népítéletszerű elemi morajlás közelében érezte magát. Cs.
Szabó László pedig már azt az egész nemzetre vonatkozó következtetést vonta le
Illyés könyvéből, hogy amíg százezrek úgy élnek, ahogy Illyés elrettentő
például megörökítette, a magyar nemzet is halálosan gyönge.
Illyés költészete a népiség és
modernség, természetesség és gondolatiság szintézisét teremtette meg. Közösségi
felelősségérzet és nagyfokú művészi minőség találkozásának eredménye az, hogy
Illyés korszakról korszakra megírta a maga és a nemzete katartikus nagy versét.
A Nem menekülhetsz, Kacsalábon forgó vár, Haza a magasban, Nem volt elég, A
reformáció genfi emlékműve előtt, Egy mondat a zsarnokságról, Bartók, Koszorú erkölcs
és esztétikum, közösségi felelősségtudat és művészi megalkotottság harmóniája
révén szólaltatja meg a költő létérdekű életelveit.
Drámáiban is azért vizsgálja a magyar
történelem sorsdöntő helyzeteit, hogy az elmulasztott lehetőségek elemzésével
is új értelmű hazafiságra ösztönözzön. A Fáklyalángban Kossuth és Görgey
vitájának a tétje a magyar szabadságharc továbbfolytatása vagy feladása. A
döntés századokra meghatározhatja a magyarság sorsát. Kossuth és Görgey
párbeszéde óriási küzdelem, mert egy sorsdöntő ügy megítélése vizsgáztat két
teljesen különböző karakterű, különböző magatartású, de egyaránt nagy formátumú
személyiséget, s a maga módján mindkettőnek igaza van. Magyar történelmi tárgyú
drámái általános érvényű magatartásmódokat világítanak meg. Egyetemes témái
viszont problematikájukkal mindig a magyar sorskérdésekhez is kapcsolódnak. Az 5.
századi Rómában játszódó Kegyenc című drámája azt vizsgálja, hogy mi
teszi lehetővé a zsarnokságot. S arra a következtetésre jut, hogy "az
ember megcsúfolásával istent sem lehet szolgálni".
Németh László az új magyar irodalom küldetését a
nemzeti történelem, sors alakítására méltó és alkalmas erkölcsiség
kialakításában jelölte meg. A Trianonban szétdarabolt magyarság megmaradásának
és felemelkedésének az útját a példanemzet megteremtésében látta. Ezért
állította minden műfajában a minőség eszményét a magyarság elé. Tanulmányaiban
fölvázolta az igényt, az eszményt, szépirodalmi műveiben, regényeiben és
drámáiban pedig azt is megvizsgálta, hogy az eszménynek milyen ellenállással
kell szembesülnie az életben.
A cselekményes epikát és drámát
esszéelemekkel, erős gondolatisággal, mély lélektani elemzéssel és mitikus
távlatokkal emelte egyetemes érvényűvé. Regényeinek - Gyász, Iszony, Égető
Eszter, Irgalom - híres nőalakjaiban felismerhetjük a görög mitológiai
istennők egy-egy vonását is. E regények társadalomrajza mégis eleven és gazdag.
Iszony című regényének művészi nagyságát lélektani, társadalmi és
mitológiai köreinek összhangja teremti meg. Kárász Nelli és Takaró Sanyi alkati
szembenállása nemcsak Artemisz és Akteon párhuzamát idézi föl, hanem két társadalmi
réteg ellentétét is megvilágítja.
Németh László drámáinak -
Villámfénynél, VII. Gergely, Széchenyi, Galilei - igazságkereső,
vívódó hősei égetően aktuális társadalmi kérdésekkel néznek szembe, de
küzdelmük olyan létmodell is, melyet az olvasó vagy néző mindenkor új, időszerű
jelentéssel értelmezhet. A Villámfénynél című társadalmi drámájában az
értelmiségi középosztálynak a népért való felelősségét - a népi irodalom egyik
fontos elvét - egy, a betegeivel végül magára maradó falusi körorvos küzdelmeiben
jeleníti meg. Történelmi drámáiban a történeti objektivitásigény és a lírai
személyesség egymást erősítve társul. Ennek köszönhetően egy-egy történelmi
drámája jelenkori érvényű korítélet is.
Illyés Gyula és Németh László
klasszikus értékű életműve mellett legalább jelzésszerűen utalnom kell más
alkotók műveire is. A lírában először Erdélyi József 1922-ben
megjelent Ibolyalevél című kötete mutatta a szemléletváltást. Egyszerű
formáinak, tárgyias szemléletességnek olyan vonzása lett rövid idő alatt, hogy
szinte mindenki a hatása alá került, nemcsak a fiatal József Attila és Szabó
Lőrinc, hanem még Babits Mihály is.
Sinka István a népi kultúra archaikus mélyvilágát
hozta a magyar irodalomba. Az úgynevezett népi szürrealizmus különleges képi
látásmódját kapcsolta össze az "alulsó Magyarország" küldetésszerű
képviseletével.
Tamási Áron novellái, regényei és játékai a
székely világot rajzolták rá a magyar irodalom térképére. Ábel a magyar
irodalmi mítosznak éppoly maradandó alakja, mint János vitéz vagy Toldi Miklós.
Benne a székelység értelmessége, kedélye és szomorúsága kapott feledhetetlen
művészi alakot. Az Ábel-trilógia három kötete a szegény székelység három
képtelen választási lehetőségét mutatja meg, a rengeteget, a várost és a
kivándorlást. Ábel élettörténetében a létminimumért való küzdelem társul a
létezés értelmének keresésével. A szabadságot jelképező zászlót kitűzi a
Hargitán egy magas fenyőfa tetejére. A fenyőfáról lefelé jöttében pedig
levagdossa az ágakat, nehogy valaki levehesse onnan a szabadság lobogóját.
Később, Amerikában a nagy kérdésre, hogy mi célra vagyunk a világon, megtalálja
a számára legfontosabb választ: hogy valahol otthon legyünk benne. Ez az
otthonkereső szándék emeli Ábelnek a székely sorshoz kötött jellemét és történetét
egyetemes jelentésűvé.
Kodolányi János naturalisztikus korai novellái a
dunántúli parasztság erkölcsi és szociális állapotáról adtak megdöbbentő képet.
Példázatérvényű történelmi regényei a magyar középkort keltették életre,
nagyformátumú mítoszregényei pedig mély transzcendens érzékenységét mutatják
meg.
Veres Péternek a tények drámaiságával ható,
tárgyi pontosságra törekvő, szociográfiai jellegű, "sültrealista"
novellái és regényei az alföldi "ridegparasztság" életét örökítették
meg szociológiai és néprajzi érvénnyel.
Szabó Pál novelláiban és regényeiben a paraszti
élet szenvedését, nyomorúságát is a létezés öröme és szépsége hatja át.
Szabó Zoltán szociográfiai munkásságának az a
meggyőződés volt az ösztönzője, hogy az ország szociális anatómiájának ismerete
nélkül minden politikai elgondolás kuruzslásszámba megy. Cselekvő
patriotizmusának klasszikus értékű dokumentuma a Szerelmes földrajz című
könyve, melyben a magyar irodalom segítségével szellemi hazát rajzol a magyar
tájak fölé.
A népi irodalom legjobbjainak a
szépirodalmi munkássága azt is dokumentálja, hogy a népi irodalom nem
esztétikai kategória, hanem eszmei. Esztétikai jegyekkel a népi irodalom
legjobbjainak a művei nem különíthetők el a nemzeti irodalmon belül. Maguk sem
törekedtek elkülönülésre, hiszen éppen az volt a céljuk, hogy a magyar nemzeti
irodalmat a magyarság önismeretének forrásává tegyék.
V. A NÉPI
IRODALOM ÉLŐ HAGYOMÁNYA
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel
után a népi írók nemzeti törekvései ellenségesnek minősültek, a szociális
törekvéseiket pedig alapvetően eltorzítva kompromittálta a diktatúra, mely
magát a népi írói tábort is megosztotta.
A népi írók legjobbjai műveikkel
kezdettől fogva szemben álltak a diktatúrával. Illyés 1950-ben írt, 1956
november másodikán publikált verse, az Egy mondat a zsarnokságról a
zsarnokság természetének világirodalmi mértékkel nézve is kiemelkedő szintű
leleplezése. Bartók című versében pedig 1955-ben, a kötelező optimizmus
idején mondta ki a szállóigévé vált igazságot: "Csak növeli, ki elfödi
a bajt."
Németh László 1953-ban írt Galilei
című drámája az inkvizíció módszereiben a kommunista diktatúra természetét is
bemutatta.
Rákosi Mátyás Kállai Gyulával
olvastatta el a Galileit. Kállai véleménye az volt róla, hogy "a
darab irodalmilag jó, de számos célzás van benne, amit a fasizmus alatt a
fasizmusra értettek volna, de minthogy népi demokráciában élünk, arra
értenének." A Galileit végül csak 1956. október 20-án mutatták be.
A közönség azonnal felismerte a darab időszerű üzeneteit, s hatalmas
lelkesedéssel fogadta.
Az 1956. októberi forradalomban a
népi írók a harmadik út megvalósulásának lehetőségét látták, a nemzet
újjászületéseként értékelték. A forradalom leverése után a kommunista hatalom a
népi írókat tekintette fő ellenségének. 1958-ban párthatározatban ítélete el
őket az "ellenforradalom" előkészítésében vállalt szerepük és a
szocialista öntudat kialakulását veszélyeztető "nacionalizmusuk"
miatt. A népi mozgalom és az 1956-os forradalom célkitűzései valóban közösek
voltak.
Az idők folyamán változott az a
közvetlen társadalmi-nemzeti feladat, amelyik a népi írókat akkor is
összefogta, amikor már nem használták a népi író kifejezést, mert szűkítő
értelműnek érezték.
A második világháború után összetartó
erő volt a bolsevizálás elleni védekezés, a demokratikus és nemzeti
hagyományokhoz való hűség, majd a forradalom idején a nemzeti függetlenség
iránti igény kifejezése.
Ha azt vizsgáljuk, hogy 1948 utáni
irodalmunk miként segítette a nemzeti szabadság eszméjének az ébren
tartását és a magyarság nemzeti önismeretének a mélyítését, akkor
szembetűnik, hogy a népi írók közösségi-nemzeti felelősségtől áthatott
munkásságának ösztönző hatása mindmáig nyilvánvaló a magyar irodalomban. A
sok-sok kínálkozó példa közül csak néhányra utalhatok itt.
Az 1950-1960-as évek fordulóján
végrehajtották Magyarországon a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálását. Ennek
a drámája ösztönözte a népi írók örökségét tudatosan vállaló fiatal írókat
arra, hogy megújítsák a szociográfiát. Az új szociográfiai hullám országos
visszhangot kiváltó darabja, Csoóri Sándor Tudósítás a toronyból
című könyve volt. Műfaji mintának Illyés könyveit, a Puszták népét és a Magyarokat
tekintette. A parasztok sérelmeinek kibeszélésével saját közérzetéről is számot
adott. A dokumentumszerű tényvilágot költői látásmóddal szemlélte, erős
erkölcsi ítéletekkel minősítette.
A második világháborút követő
békediktátumok a kisebbségek sorsát a többségi ország belügyének hatáskörébe
utalták. A szomszédos országokhoz csatolt kisebbségi magyarság teljes
kiszolgáltatottságát jelentette ez a többségi nemzetek nacionalista
törekvéseinek. Magyarországon viszont a nemzeti gondok említése is a
nacionalizmus bélyegét kapta. Ennek a politikának az lett a következménye, hogy
Magyarországon nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy hallottak volna a
Magyarország határain kívül rekesztett több mint hárommillió magyarról. A
hivatalos Magyarország sem a kisebbségi, sem a nyugati magyarokat nem
tekintette a magyar nemzet részének. Lemondott a magyarság egyharmadáról.
Ezzel a képtelen politikával és
nemzeti felelőtlenséggel Illyés Gyula már a hatvanas évek elején szembeszállt.
Ahol csak tehette, nemzetközi fórumokon is szót emelt a nemzeti kisebbségek
védelmében. Ebben a munkában Illyés Gyula legfontosabb társa, sok esetben
ösztönzője, majd törekvéseinek legkövetkezetesebb, legbátrabb és legnagyobb
hatású folytatója Csoóri Sándor lett. Csoóri a hatvanas évek végétől kezdve azt
tekinti egyik legfontosabb feladatának, hogy a kisebbségi magyarság történelmét
és jelenkori helyzetét megismertesse a magyarság egészével, s ezáltal
fölébressze a nemzeti felelősséget az elszakított nemzetrészekért. Csoóri
Sándor előbb a magyar népi kultúra tanúságaival tudatosította a sokfelé
szakított magyarság kulturális és szellemi összetartozását. Később pedig
elemző, a problémákat átvilágító esszék sorában állt ki a kisebbségi magyarság
jogaiért.
A népi irodalom kezdeményezését viszi
nagy ívűen tovább Csoóri Sándor azzal is, hogy esszék, tanulmányok sorában
tárta föl a népi kultúra ma is hatékony szemléleti elemeit és tanulságait. A
népi kultúra és a magas kultúra valamint a magyar és európai kultúra
szintézisének lehetőségét már Németh László felismerte, s azt művelődési
programjába illesztette. Azt vallotta, hogy a népi kultúra a modern művelődést
gazdagító és frissítő elem lehet. A népi kultúra erkölcsi erőtartalékaival
szerette volna gazdagítani a magas kultúrát. Németh László vetette fel azt a
gondolatot, hogy a bartóki modell egész kultúránk mintája is lehet. Csoóri
Sándor a modern költészet tapasztalatai felől fedezte fel a népi kultúra
korszerű értékeit és egy új egyetemesség
koncepciójává fejlesztette a Németh László-i gondolatot. Rámutatott arra, hogy
a népi kultúra mélyrétegeit éppen a modern művészet legnagyobbjai - Picasso,
Lorca, Bartók, József Attila - hasznosították legteljesebben ősit és újat
egységbe fogó művészetükben. Juhász Ferenc és Nagy László példája azt is
igazolta számára, hogy az egyetemességre törekvő művész a 20. század második felében
is ihlető tiszta forrást találhat a népi kultúra archaikus anyagában.
Önismeret, pontos helyzettudat nélkül
cselekvésképtelen az egyén és a nemzet egyaránt. Ez a tudat vezeti Csoóri
Sándort a nemzet tisztázatlan ügyeinek a számbavételére. Ezek között számára az
egyik legfontosabb a nemzet történelmi tudatának és jelenkori önismeretének a
hiányossága. Ezt a tudatlanságot és felelőtlenséget leplezi le Csoóri Sándor
remek esszék sorában.
Az erdélyi magyar irodalom élő
klasszikusának, Sütő Andrásnak is a népi irodalom nagy alakjai, Illyés
Gyula, Németh László, Tamási Áron az ösztönzői, Sütő András munkásságát is
ugyanaz a nemzeti felelősség hatja át, melynek nagy példáit a népi írókban
látta. Erről maga is esszék sorában vallott, de művei is ezt tanúsítják.
Az erdélyi magyarság sorsának
problematikáját az ő Anyám könnyű álmot ígér című könyve tudatosította
először a nagyközönségben. Nem véletlenül kapta ez a könyv "az erdélyi Puszták
népe" jelzőt. A sokféle
szociográfiai tényanyagot az író személyes jelenléte, alakító, vallomást tevő,
magyarázó, elemző magatartása fogja össze. Ennek lényege pedig az otthoni
közösségért érzett felelősség.
Önéletrajzi hitelességgel szólaltatja meg a sokszínű életanyag érzelmi
és intellektuális tartalmait: nemcsak vállalja szülőföldjének a világát, hanem
egyetemes emberi távlatokba is emeli. Engedjétek hozzám jönni a szavakat
című esszéregénye pedig a veszélyeztetett, üldözött anyanyelv védőirata.
Ösztönzője az a tudat, hogy "nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik
az ember". A Németh László és Illyés Gyula munkásságában kiformált,
nemzeti sorskérdésekkel szembesülő, erős gondolatiságú, sűrű szövésű történelmi
dráma kapott méltó egyéni változatot Sütő András drámaírói életművében.
Drámáiban - a történelem szövetében - mindenkor az erdélyi magyarság
legfontosabb létkérdéseivel néz szembe. A sajátosság értékeit veszi védelmébe.
Hősei az egész kisebbségi magyarság nevében perelnek a méltó emberi sorsért: "Mert
ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában."
Erdélyi változatlanságok című könyve pedig drámai tanúságtétel arról,
hogy Sütő András az 1989 óta eltelt időben is önmagát megsokszorozva küzd a
szellem és az erkölcs tiszta eszközeivel az erdélyi változásokért, az erdélyi
magyarság európai minták szerinti autonómiájáért.
Máshol tüzetesen kifejtettem, itt
csak utalhatok arra, hogy a népi irodalomhoz erősen kötődő Nagy László és
Kányádi Sándor költészete magasrendű esztétikai értékű nemzeti-közösségi
sorskifejezés és sorsmegítélés is, miközben mindkét költő mélyen szembesül a
20. századi emberlét egyetemes kérdéseivel is.
A Németh László-i lélekábrázolást,
társadalomrajzot és mítoszt társító regénytípus ösztönzése is nyilvánvaló Szilágyi
István művészetében.
Csak utalhatok arra is, hogy a magyarság
népesedési gondjait először Illyés Gyula Pusztulás című drámai
esszéje vitte bele a köztudatba 1933-ban. Ez a szempont azóta mindig jelen van
a nemzeti felelősségtől áthatott népi irodalomban. A magyarság létszámának
drámai fogyatkozása az 1960-as évek elején Illyés Gyulát is, Veres Pétert is
foglalkoztatta. Ezt a súlyos nemzeti problémát az ezerkilencszázhatvanas évek
elejétől Fekete Gyula művei vizsgálták legmélyebben. Ő nemcsak a
magyarság fogyásának drámai következményű tényeit tárta fel, hanem a politika
cinikus felelőtlenségét is leleplezte.
A népi írói szociográfiák példája
adta az indítékot az 1970-es évek elején arra, hogy újraindítsák a Magyarország
felfedezése című könyvsorozatot.
Az sem véletlen, hogy a
müncheni Új Látóhatár Németh Lászlót is, Illyés Gyulát is különszámmal
köszöntötte születésnapjukon, hiszen az Új Látóhatárt négy évtizeden
keresztül a népi irodalom jegyében szerkesztette Borbándi Gyula.
A népi írók élő örökségét ma is
továbbvivő alkotók sorát kellene még említenem a Veres Péter-énekeket író Tornai
Józseftől, a népi írókat esszék sorában megidéző Ágh Istvánig. Az
Illyés Gyulát versben is megszólító Utassy Józsefig, Vári Fábián
Lászlóig.
Azt is csupán csak jelezhetem itt,
hogy a mai középnemzedék erkölcs és esztétikum tekintetében egyaránt kiemelkedő
képviselőjének, Nagy Gáspárnak az egész életművét áthatja Illyés Gyula,
Németh László, Tamási Áron és Bibó István példája. Az ő nyomukban haladva
teremtett a maga számára egy olyan félelem nélküli költői tartományt, mely a mi
időnkben is szellemi és erkölcsi hatalomnak bizonyult rendszerváltó verseivel
és szinte szakrális tisztaságú erkölcsével egyaránt. Nekünk is üzeni, hogy "nem
méltó hozzánk már / - azok után … / ami megtörtént velünk - / a félelem".
A népi irodalom legfontosabb öröksége
az, hogy az irodalmat a nemzeti önismeret és történelemalakítás felelősségével
gazdagította. Sokféle érték van egy nemzet irodalmában. Ezek az értékek nem
ellenfelei és ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A népi irodalom
szemléleti öröksége ma is időszerű és nélkülözhetetlen számunkra, hiszen az
európai történelemnek nemzetként leszünk alakítói vagy áldozatai.
|
Bibliográfia |
|
Béládi
M.: Érintkezési pontok, Budapest, 1974. |