Gángó Gábor
MI A NEMZET?
- A NÉPEK ÉLETÉRŐL ÉS HALÁLÁRÓL
Az előadás azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyek valamennyiünket a leginkább foglalkoztatnak mint egy adott nemzeti közösség tagjait. Hogyan keletkeznek a nemzetek? Milyen vonások jellemzik őket? Hol keressük nemzeti előszereteteink és előítéleteink eredetét? Hogyan gondolkodunk mi, magyarok, a nemzetről? Mit hozhat a jövő a nemzet, e történeti képződmény számára?
I. A MODERN
ÉRTELEMBEN VETT NEMZETEK KIALAKULÁSA EURÓPÁBAN
A mai értelemben vett nacionalizmus Európában körülbelül a 18-19. század fordulója óta létezik. A modern nemzet és nemzeti ideológiák kialakulása egybeesik az individualizmus, az ipari társadalom, a kapitalista gazdálkodás, a polgári életforma és családmodell kialakulásának idejével. De vajon oka-e mindezen fejleményeknek a nacionalizmus, vagy inkább következménye?
Sokat vitatták már a kérdést, mióta léteznek nemzetek a Földön. Az etnikai és a politikai közösségről és a köztük levő viszony természetéről az ókori rómaiaknak már világos fogalmaik voltak: az előbbieket a ’gentes’, ’nationes’ szóval jelölték, az utóbbira a ’populus’-t alkalmazták. A nemzetre vonatkozó kulcsszavaink régóta léteznek tehát, ám jelentésük nagy változásokon ment keresztül.
Ma már nemigen védelmezik azt a századokkal ezelőtt még közkeletű felfogást, hogy a nemzetek “időtlen idők” óta léteznek. Általában elfogadjuk, hogy a jelenlegi európai nemzetek sok vonásának kialakulása az írott történelmüket megelőző időre, a népvándorlás korára avagy a törzsi kultúrák idejére (Isaiah Berlin) tehető.
Pontosan meghatározható viszont, hogy mióta gondolkodnak e közösségek önmagukról és másokról nagyjából a mai fogalmaink szerint. Másképpen szólva: mióta létezik a nacionalizmus mint ideológia. A modernitás kora, azaz az ipari termelés és a modern parlamentarizmus intézményeinek elterjedése óta beszélhetünk nacionalizmusról. A nacionalizmus kialakulása alapvetően összefügg a nagycsalád és a tradicionális közösségek alkonyával. Míg a középkorban az identitás fő meghatározója a faluközösséghez, egyházhoz, uradalomhoz stb. tartozás érzése és tudata volt, addig a polgári társadalomban, a nukleáris családban élő egyén számára a közösséghez tartozás élményét elsősorban a nemzet nyújtja.
Az ipari társadalom tendenciái felől nézve a kérdést megállapítható, hogy az indusztrializmus versenyhelyzeteiben, a megélhetés élethalálharcában több esélyt adott a sikerre, ha az elszigetelt egyén maradéktalanul beilleszkedett a nemzeti közösségbe, és elsajátította a társadalmi kommunikáció mindazon (nem csak nyelvi) elemeit, amelyekre szüksége volt az érvényesüléshez.
Ha a középkori rendi társadalom zavaraira adott válaszként értelmezzük a nacionalizmust, akkor azt mondhatjuk, hogy bizonyos országokban (mindenekelőtt Angliában és Franciaországban) a társadalom és a gazdaság funkcióinak zavartalan ellátásához kellett átértelmezni a nemzet fogalmát. Szükség volt a tudományosan, illetve szakmailag tevékeny és produktív, ám nem nemes, közrendű egyének egyenjogúságának elismerésére és beemelésére a nemzet tagjai közé.
II. A
NEMZETEK KOLLEKTÍV AZONOSSÁGTUDATA
Elképzelhető a nemzetnek olyan felfogása, mely azt elsősorban érzelmi alapon szerveződő közösségnek tekinti. A nemzet fogalmáról beszélve fontos probléma, hogy objektív kritériumok vagy belső meggyőződés kérdése-e egy nemzethez tartozni. Nem könnyű eldönteni, hogy ki “érti meg” jobban a másikat: az olasz kőműves az olasz közgazdászt vagy a magyar atomfizikus a japán atomfizikust. Ugyanilyen izgalmas kérdés, hogy nemzeti hagyományainkat készen kapjuk és ápoljuk csupán, vagy inkább mi magunk találjuk ki őket. A történelemírást sokszor a nemzeti szükségletek befolyásolják: ezt a fajta történelemalkotást, s annak eszköztárát nevezzük etnohistóriának.
Azok, akik az elmúlt századokban a nemzetről gondolkodtak, unos-untalan azt keresték-kutatták, vajon miféle jellemző jegyek alapján lehet egyértelműen meghatározni, mi a nemzet, és kik tartoznak hozzá. Milyen kritérium lehet mérvadó? A közös történelem? A közösség stabilitása? A saját terület? Az egységes gazdasági rendszer? A közös lelkiség és kultúra? Ma általánosnak mondható a meggyőződés, hogy az egy nemzethez tartozó egyének “halmazának” meghatározásakor elsősorban az egyének igen-igen nehezen megingatható belső meggyőződését kell figyelembe venni.
A vérközösség és a közös leszármazás a tudomány eszközeivel általában nem igazolható (sokkal inkább az ellenkezője). Ám a nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések (hitek) és a mítoszok az irányadóak. Mi több, e “családi” jellegű összetartozás érzését nemcsak azokra a nemzettársainkra vetítjük rá, akiknek kortársai vagyunk, hanem mintegy az időtől függetlenül létező közösség tagjaiként gondoljuk el a nemzetet. “Őseinket felhozád Kárpát szent bércére” – mondja a mi Kölcseynk, s a Hymnus többes szám első személye oly magától értetődően hangzik a fülünknek...
Egy nemzet tagjai közösen rendezgetik múltjuk emlékeit, közösen dolgozzák ki és őrzik szimbólumaikat, tradícióikat. E szimbólumok és hagyományok működtetésének terén (képzeljünk el egy lakodalmat vagy egy temetést!) sokkal hatékonyabban tud kommunikálni egy adott közösség bármely két tagja, társadalmi és kulturális helyzettől függetlenül, mint két azonos érdeklődésű, de más nemzethez tartozó személy.
A emlékek és szimbólumok célelvű, összefüggő rendszere: a nemzeti történelem. A történelem a nacionalizmus-kutatás nézőpontjából csak kisebb részben objektív tudomány, nagyobbrészt az egyes népek érzelmi színezetű portréja. E portrékat a szakemberek (a történészek, néprajzkutatók, nyelvészek stb.) az adott nép szükségleteinek megfelelően alakítják ki a források eredendően kaotikus halmazából. Az így előállított történeti leírást etnotörténetnek nevezzük. Ezek a portrék az adott nemzetet mindig bátornak, nagylelkűnek és sikeresnek tüntetik fel: ugyan ki szeretne előnytelen arcképet magáról?
Miben különbözik az etnotörténelem a “tudományos” történelemtől? Az etnotörténelem nemritkán hatalmi vagy sérelmekért kárpótló ideológiává válhat. Nyelve első látásra tudományos nyelv, de nélkülöz fontos kritériumokat (pl. nem lehet cáfolni). Fontos különbség, hogy a “tudományos” történetírás nagy részétől eltérően az etnotörténelem tézisei könnyen kifejezhetők népszerű formában, problémátlanul megjeleníthetőek szimbólumok és ceremóniák segítségével.
III. AZ
"IDEGEN"
Hol húzódnak az egyes nemzetek határai? Bár léteznek külső, földrajzi és politikai határvonalak, e határok leginkább mégis “belülről” képződnek. A nemzet önmeghatározása egy nagy család határ-megvonó gesztusaihoz hasonlít e tekintetben. A szimbolikus határképzés leggyakoribb formája a nyelvi elkülönülés. Az önmagunkról és másokról kialakított sommás ítéletek, a sztereotípiák célja ugyancsak a határképzés. Az asszimiláció célja e láthatatlan határok lebontása; a disszimiláció az ezzel ellentétes folyamat.
A nacionalizmus kutatói számára inspiráló a gondolat, hogy a nemzet eredete a nagycsaládban, az ókori és népvándorlás kori törzsi viszonyokban keresendő. A nemzeti közösségeknek a “családi hasonlóság” elvén működő önképe valóban sok vonással járulhat hozzá a nacionalizmus megértéséhez. Feltűnhet például, hogy a nemzet a családhoz hasonlóan szimbolikus határképzéssel és kirekesztéssel határozza meg önmagát. Számos nép önelnevezése (és más népek megnevezése az adott nyelvben) utal arra a kommunikációs szakadékra, amely az “Mi”-t az “Ők”-től elválaszja. Sokszor az építkezési, ruházkodási, köszönési sajátosságok alapján is ugyancsak első látásra-hallásra kimutatható, illetve ellenőrizhető a hovatartozás.
(Fontos megjegyezni, hogy a rasszizmust, azaz a faj és a bőrszín alapján történő megkülönböztetést és kirekesztést el kell választanunk a nemzet problematikájától. Amíg a nacionalizmus elsősorban politikai ideológia, addig a rasszizmus a világot “emberfajokra” osztja, amelyek harcban állnak, vagy legalábbis versengenek egymással. A rasszizmus gyökerei a 19. század pozitivizmusának tudománytörténeti illúzióiba nyúlnak vissza: Arthur de Gobineau és mások úgy hitték, hogy az eltérő embertípusok, az egyes népek szépségükre, tehetségükre nézve “tudományosan” osztályozhatok és rangsorolhatók. A rasszizmus mint ideológia a nácizmusban jelent meg legegyértelműbb és legszörnyűbb formájában.)
Az asszimiláció a “belső csoport” és a “külső csoport” tagjait elválasztó szimbolikus határok lebontásának folyamata. Bizonyos esetekben az asszimiláció a beilleszkedni kívánó “külső” csoporttól indul ki (pl. az USA történelmében találkozunk erre vonatkozó számos példával). Sokkal gyakoribb azonban, hogy az erőfölényben levő “belső” csoport gyakorol nyomást a szimbolikus határait védő másik csoportra vagy csoportokra e határok felszámolásának érdekében.
Nem báró Wesselényi Miklós, a 19. századi magyar nacionálliberalizmus reprezentáns alakja volt az egyetlen, aki úgy hitte, hogy az egyszer sikeresen véghezvitt beolvasztás megoldást kínál a nemzetiségi ellentétekre. A történelmi tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az asszimiláció nem egyirányú folyamat: visszájára is fordulhat. A Kárpátaljától Walesig számos példájával találkozunk Európában a disszimilációs folyamatoknak, amelyek során egyes közösségek (esetünkben a magyar és a walesi) erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a történelem során lebontott szimbolikus határokat újra visszaállítsa.
IV. NEMZET,
ÁLLAM, NEMZETÁLLAM
Az ókor és a
középkor folyamán a néptörzsek, nyelvi közösségek élete a dinasztikus
királyságok politikai eseményeitől többé-kevésbé függetlenül alakult. Ezzel
szemben az újkori nemzetfogalom sajátos vonása, hogy a politikához, az államhoz
igencsak sok köze van. Minden nemzet államot szeretne magának. A nemzet
politikai aspirációinak elsődleges tárgya és alapja: a saját terület. Meglepő,
de tény, hogy a Föld országainak csupán igen kis hányada alkot homogén
nemzetállamot. A nemzeti mozgalmak politikusainak örök dilemmája: “felülről”
vagy “alulról” szervezzünk nemzetállamot?
Az állam és a nemzet fogalmának azonosítása, vagy legalábbis a közöttük levő történeti különbség eltűnése elsősorban a politikai gondolkodás újkori fordulataihoz, mindenekelőtt a népszuverenitás doktrínájának megjelenéséhez kapcsolható. John Locke és Jean-Jacques Rousseau filozófiájában kapcsolódik össze a nép (azaz náluk a felnőtt férfiak összességének) fogalma és a politikai legitimáció.
Ettől az időtől fogva vált a nemzetek természetes törekvésévé, hogy életüket önállóan, saját területen, éspedig lehetőleg kizárólagos “tulajdonosként” berendezkedve folytassák. Ez a nemzetfelfogás vezérelte a német és az olasz egységtörekvéseket éppúgy, mint a Habsburg birodalom szláv népeinek nemzeti mozgalmait a 19. században. E törekvések hátterében érzelmi megfontolásokon túl az a felismerés munkált, hogy a képviseleti, tanácskozó demokrácia és a polgári közigazgatás, mely intézmények közös eszményként lebegtek a 19. század Európájának értelmisége előtt, homogén nemzeti viszonyok között lehetnek csak igazán sikeresek. Megfordítva a kérdést viszont azt mondhatjuk, hogy a modern állam teoretikusai magától értetődően a nemzetállamra dolgozták ki a maguk teóriáit: a tartósan fennmaradó etnikai pluralizmussal való szembenézés feladata korunkra maradt.
A nemzetállam megteremtésére irányuló törekvés, amely a 20. században globális jelenséggé vált, úgy tűnik, mindmáig éles ellentétben áll Földünk népeinek tényleges földrajzi elhelyezkedésével. A Föld országai között kb. 15%-os arányukkal igen jelentős kisebbségben vannak azok, amelyek valóban homogén nemzetállamnak tekinthetők (pl. Szváziföld, Leshoto), a jelentős lélekszámú országok között pedig e formáció különösen ritka (pl. Japán). (Azon országokat tekintjük homogén nemzetállamoknak, ahol a lakosság legalább 90%-ának ugyanaz az anyanyelve.) Ezzel szemben az államok jelentős hányadában az uralkodó népcsoport számaránya az 50%-ot sem éri el.
A “nemzetállam” ideálja éppúgy ott lebegett a francia forradalmárok, mint a totalitárius rezsimek, az olasz vagy a német fasizmus vezetői és ideológusai előtt. Ennek az eszménynek a nevében lépett fel a forradalmi francia közigazgatás a nyelvi és regionális különbségek ellen. Ugyancsak az állam és a nemzet “akcióegységének” érdekében nyilvánítottak károsnak minden érdek-, vélemény- és nézetkülönbséget a két világháború közötti olasz államban.
A “felülről” szervezett politikai nemzetépítést általában a hatalmi pozícióban levő bürokratikus elit hajtja végre. A vezető réteg az általa preferált nemzeti értékrend minél teljesebb elterjesztésére, és egyben a rivális csoportok lehetőségeinek visszaszorítására törekszik. Ennek egyik leggyakoribb eszköze a kisebbségi nyelvek kodifikációjának, a kisebbségi kultúrák fejlett technikájú írásbeliségben való rögzítésének a megakadályozása. Az “alulról” építkező nemzeti mozgalmakat általában felsőbb társadalmi rétegekből érkező értelmiségiek vezetik, akik előszeretettel élnek a populizmus retorikájával: azaz közös, nagy történelmi vállalkozásra hívják fel az alsóbb néposztályokat.
V. EGY
SAJÁTOS VILÁG: KELET-KÖZÉP-EURÓPA
Kelet-Közép-Európa
olyan terület Európa szívében, amelyre már számos megnevezést és jelzőt
aggattak. Régió, periféria? Megkésett, elmaradott, kényszerpályás? A térség
népeinek közös államalakulata egészen 1918-ig a Habsburg birodalom volt. Állami
szuverenitás híján az itt élő népek gyakran könyvekben és filozófiai
doktrínákban keresték létük igazolását. Mindenekelőtt J. G. Herder német
filozófus tanítása volt nagy hatással a kelet-európai népek nemzettudatára.
Kelet-Közép-Európa nemzeti mozgalmai alapvetően nyelvi és kulturális
nacionalizmusok alakjában nyilvánultak meg.
A kelet-közép-európai régió az a terület, amely a történelem során a viszonylag állandó Nyugat-Európa és a folyamatosan más és más (fenyegető) alakot felvevő Kelet közé szorítottnak érezte magát. A Keletet a török birodalom, az orosz birodalom és végül a Szovjetunió testesítette meg, és Közép-Kelet-Európa népei mind úgy szerették beállítani magukat, mint védőbástyát ezzel a fenyegetéssel szemben (antemurale-gondolat). A térség nemzeteinek nemzeti öntudatát nagymértékben meghatározza a geopolitikai nézőpont. Talán túlságosan is térség-központúan gondolkodnak önmagukról?
A kelet-közép-európai nacionalizmusok sajátos természetét sokan a modernitás fejlődési rendellenességének tekintik. Mivel ezek a nemzetek nem tudtak lépést tartani a gazdasági fejlődés ütemével, vezetőik a populizmus eszközeivel szólították fel a magát vesztesnek vagy lemaradottnak érző társadalmat, hogy lépjenek a történelem színpadára.
A kortársak, a nemzeti ébredés korának gondolkodói azonban mindezt másképp látták. A Habsburg birodalom keleti felében élő szláv népek törekvéseik ideológiai megerősítését láttak Johann Gottfried Herder német nyelvész és filozófus (1744-1803) műveiben, s az azokban kifejtett gondolatokban.
Közép-Kelet-Európa népei a kelleténél kevésbé voltak ellátva az etnotörténelem rekvizítumaival. (Erre is utal Marxnál a “történelem nélküli népek” kifejezés, ez a szűkkeblű és elhibázott meghatározás.) Több erőfeszítést kellett tenniük, hogy “megteremtsék” történelmüket, s az adott nemzeti kultúrát önálló arculattal, értékként fogadtassák el a világgal. Herder filozófiája azért lehetett vonzó a számukra, mert a háborús hőstettek leírása, a régi vitézség, egyszóval az etnogenetikus történelem rekvizítumai helyett a nyelvet és a népköltészetet tekintette egy nép igazi sajátosságának.
Herder historicista, “organikus” nemzetfelfogása értelmében az egyes népek (akárcsak a nyelvek) sokkal inkább a természet, semmint Isten teremtményei. Az egyes népeknek (s a “nép” Herdernél a népköltészet, népművészet stb. hagyományozóit és alkotóit, azaz az alsóbb néposztályokat jelenti), akárcsak az embereknek, megvannak a maguk életszakaszai: születés, ifjúság, érett kor, öregedés és halál.
Az organikus felfogás Herdernél ennélfogva nemcsak azt jelenti, hogy az egyes népek tagjai között feltétlenül vérségi kapcsolat állna fel, hanem azt is, hogy a nép mint komplex organizmus az emberi lény analógiájára írható le tudományosan. Herder téziseinek értelmében a népeket, az egyénekhez hasonlóan, nem szabad erőszakkal kimozdítani természetes kultúrájukból, fejlődési ütemükből. Az eltérő természeti körülmények között eltérő karakterű népek fejlődtek ki. Ez a karakterkülönbség a nemzeti ellentétek alapja. Herder a 116. humanitás-levélben foglalta össze kiskátészerűen a nemzeti lét feltételeit, e gondolatok találtak oly gyakran visszhangra a Habsburg birodalom szláv népeinek publicisztikájában.
A térség népei az újkorban a Habsburg birodalom (Osztrák Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia) államában, annak sajátos politikai keretei között éltek. A Habsburg birodalom nemzeti és nemzetiségi problémáira a nemzetállam megközelítésének fogalmi keretei nem alkalmazhatók. Ebben az értelemben Herder téziseinek aktualizálása a birodalom szláv népei részéről nem volt egyéb, mint nyílt vita az osztrák “nemzet” fogalmával. Melyek e sajátos nemzetfogalom jellemzői?
Az osztrák patriotizmus gondolata a 19. század derekán volt a legnépszerűbb, majd a kiegyezés korában fokozatosan értékét vesztette, s a Monarchiával együtt halt el 1918-ban. Egyik utolsó nagy népviselője Jászi Oszkár. A birodalmi gondolat képviselői számára Ausztria léte nem véletlenszerű, fennállása nem káros a benne élő népek számára. Ellenkezőleg: a birodalom történeti hivatását éppen e soknemzetiségű mivoltában tudja betölteni, így képes egyensúlyi szerepet betölteni az európai hatalmi politikában, így tudja feltartóztatni az orosz birodalom terjeszkedését, és így töltheti be leginkább kultúrmissziós hivatását, a Nyugat értékeinek kelet felé való terjesztését.
Kelet-Közép-Európa nemzeti fejlődéseihez képest a magyar nacionalizmus sajátos vonásokkal rendelkezik. Mielőtt ezekre a vonásokra térnénk a következő részben, meg kell különböztetnünk két általában egymást kizáró nemzetmodellt: 1) a polgári-bürokratikus-területi modellre és 2) az etnikai-genealógiai típusú nemzetfelfogásra. Az első modell értelmében a nemzeti mozgalom jellemzően arisztokratikus-nemesi elitek kezében van, amelyek bekebelezik egyfelől az alsóbb néprétegeket, másfelől a külső területeket. Az etnikai-genealógiai alapozású nemzeti mozgalmakat kirekesztett, emigráns vagy renegát értelmiségi elemek szervezik, mintegy “alulról”.
A kelet-európai nacionalizmusokra ez a második típus a jellemző, amely politikai hatalom híján kulturális erőforrásokat mozgósít. Az etnotörténelemre, a nemzeti nyelvre, az esetleges etnikai vallásra és a szokásokra hivatkozva szólít fel a belső egységre és szolidaritásra, és az “idegen elnyomóval” szembeni fellépésre. Ennek érdekében teremt fejlett írásbeliséget, irodalmi magaskultúrát, és alkot hősi múltat magának. (Napjaink nemzeti mozgalmai is alapvetően e séma szerint modellálhatók.)
VI. A MAGYAR NEMZETTUDAT A 19-20. SZÁZADBAN
A magyarság
“köztes” helyzetet mondhatott a magáénak a térségben. 1526 előtti önálló
államiságából a 16-19. században a Habsburg birodalmon belüli szűkebb-szélesebb
közigazgatási autonómia maradt meg. E közigazgatási autonómia többnemzetiségű
területre terjedt ki. Az itt élő népeknek a területi-történeti gyökerű
“hungarus-tudat” egysége helyett a modern nemzeti ideológiák vonzóbb
alternatívát kínáltak. Innen eredeztethető a magyar nemzeti elit és értelmiség
kettős stratégiája. Bürokratikus-adminisztratív eszközökkel kezelték a
nemzetiségi konfliktusokat, ám ugyanakkor nyelvi-etnikai-kulturális igényekkel
léptek fel Béccsel szemben. E kettős beszédmód elemeinek továbbélése máig
nyomon követhető.
A magyar nemzeti fejlődés alapvetően “kétarcúságában” különbözik a Habsburg birodalom többi népének hasonló folyamataitól a 19. század során. Túlságosan leegyszerűsítő volna azonban azt mondanunk, hogy e kettősség abban állt, hogy a magyar nemzet a nem-magyar nemzetiségekkel szemben “elnyomó”, míg a bécsi udvarral szemben “elnyomott” szerepben volt. A két hatalmi viszony és a belőle következő magyar magatartás struktúrája és logikája alapvetően más.
A magyar nemzettudatot egyfelől mindmáig az “államnacionalizmus”, az “államalkotó” nemzet végső értékfogalmában gondolkodó szemlélet határozza meg. Másfelől továbbra is hangsúlyos az a kultúrnacionalista és az etnikai értelemben vett nép fogalmában gyökerező ideológia, amely legfőbb feladatának a nyelv, a “faj” és az “autentikus”, “népi” kultúra védelmét tartja. Az állami-bürokratikus és az etnikai-mozgósító nacionalizmus között minden jel szerint logikai prioritássorrend áll fenn: a másodikra akkor kerül sor, ha az első lehetőségének feltételei hiányoznak.
A bürokratikus-adminisztratív államnacionalizmus ideológiájához és retorikai hagyományához tartozik a nemesi nemzet, a “natio Hungarica” doktrínája, a hivatalos latin nyelv védelmezése a 19. század közepéig, Kossuth magatartása a nemzetiségekkel szemben 1848/49-ben, Deák Ferenc “politikai nemzet”-felfogása, Trefort Ágoston és Grünwald Béla magyarosító intézkedései a dualizmus kori iskolaügy terén, a magyar Millennium épületekben, városképben és műalkotásokban megnyilvánuló történetfelfogása 1895-96-ban, Klebelsberg Kunó kultúrfölény-programja a Horthy-korszakban a Szent István-i államalapításra és a Szent Korona tradíciójára alapított bármiféle történetszemlélet, vagy akár a roma népesség asszimilálására tett kísérletek a Kádár-korszakban.
Az etnikai-kulturális nemzetfelfogás párhuzamos vagy rivális tradícióját olyan törekvések és mozgalmak jellemzik, mint a nyelvvédelem és nyelvújítás a 18-19. század fordulóján, a hun mondakör vagy a honfoglalás alapjára felépíteni kívánt, irodalmi alkotásokban kidolgozott etnotörténelem, a népköltészet és a népdalkincs gyűjtése az első felhívásoktól napjainkig, 1848-49 forradalmának és szabadságharcának a konkrét politikai összefüggésektől és céloktól elszakított, heroizált-mitikus hagyománya, az 1867 utáni konzervatív gondolkodás Széchenyi-kultusza és proto-nemzetkarakterológiája, a Trianon utáni “Mi a magyar?”-viták hullámai, a falukutatás, a faji gondolkodás és “fajvédelem” ideológiája, a törekvés a “nyugati” hatások előli elzárkózásra, vagy akár a táncházmozgalom.
A magyar királyság, amely a 11. századtól a 15. század végéig
Közép-Kelet-Európa egyik jelentős állama volt, az újkor folyamán a török
birodalom terjeszkedésének és a Habsburg-ház megerősödésének következtében
elvesztette állami szuverenitását. A 17-18. század fordulójától kezdve a magyar
korona országai a Habsburg-Lotharingiai uralkodó-dinasztia birodalmához
tartoztak. Mindazonáltal a magyar politikai elit - a magyar nemesség -
számottevő jogokkal rendelkezett az önkormányzati igazgatás területén, és
lehetősége volt e jogainak országgyűlési képviseletére. A rendi országgyűlések
(melyek nem a modern képviselet elvén, hanem a vármegyék kötött követutasításos
és nemesi képviseleti elvén álltak fel) az 1830-as évektől kezdve a
reformkorban egyre több eredményt értek el a feudalizmus intézményeinek
lebontása és a polgári modernizációs lépések bevezetése terén.
E követelések egyik legfontosabbika a magyar államnyelv bevezetését szorgalmazta. A törekvéseket az 1840-es évek közepén siker koronázta: az 1843/1844. évi országgyűlés a korábbi latin nyelv helyett a magyar nyelvet tette meg az államigazgatás hivatalos nyelvévé.
A modern nacionalizmus korának e politikai aspirációit - Magyarországon éppúgy, mint Közép-Kelet-Európa más nemzeteinél - a kulturális nacionalizmus jelenségei kísérték, illetve előzték meg. A 18. század utolsó harmadában és a 19. sz. első évtizedeiben e törekvések fő mozgatója az irodalom volt. Ebben az időszakban olyan írók és irodalomszervezők tevékenységének köszönhetően, mint Bessenyei Gyögy, Kazinczy Ferenc, Kármán József, Kölcsey Ferenc vagy Vörösmarty Mihály, kialakult az az irodalmi beszédmód, amely magyar nyelven, magas művészi színvonalon és eredeti szépirodalmi művekben szólaltatott meg hazafias témákat. Kialakultak a magyar irodalom és általában véve a magyar tudományosság intézményei, létrejöttek a kulturális emlékezet helyszínei: Széchényi Ferenc gróf felajánlása (1802) nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum és nemzeti könyvtár (1848. jan. 24.), fia, Széchényi István gróf fellépését követően a Magyar Tudományos Akadémia. 1837. augusztusában megnyílt a közadakozás nyomán felépített Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház. Megindultak az első magyar nyelvű tudományos és kulturális folyóiratok, és végül 1841 januárjában Kossuth Lajos szerkesztésében megjelent az első modern értelemben vett politikai lap, a Pesti Hirlap.
A magyar reformkorral és 1848/49 forradalmával és szabadságharcával kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés: el akartak-e szakadni a magyarok Ausztriától? Jóllehet az osztrák-német politikusok és a sajtó gyakran kárhoztatta a magyarok szeparatisztikus törekvéseit, az 1849. április 14-i trónfosztás körüli időszakot leszámítva erre vonatkozó komoly politikai szándék nem jelentkezett. A magyar “szeparatizmust” sokkal több joggal lehetne, a modern szakirodalom terminológiájával élve, szecesszionalizmusnak nevezni. A szecesszionalizmus olyan politikai stratégia, racionális alkufolyamat, ahol az elszakadással kacérkodó fél minél messzebb menő engedményeket akar kicsikarni az anyaállamtól.
Az új abszolutizmus korszaka után az 1867-es osztrák-magyar közjogi kiegyezés visszaállította a magyar nyelv, művelődés, autonóm közigazgatás jogait a magyar korona országaiban. Ugyanakkor a magyar elit (mely uralkodó szerepet töltött be autonóm közigazgatásban) a nem magyar nemzetiségek hasonló törekvéseit nem méltányolta, hátráltatta és adminisztratív eszközökkel megakadályozta. 1875, azaz a fúzió éve után, Tisza Kálmán miniszterelnökségének másfél évtizede idején (az 1868. évi népoktatási és nemzetiségi törvények betűje ellenében) a kormányzati politika szintjére emelkedett a nemzeti kisebbségek kulturális intézményeinek betiltása és az asszimiláció kényszerrel való előmozdítása (pl. az iskolákban).
Kulturális-szellemi vonatkozások tekintetében a századforduló a nemzeti kultúra és államiság dicsőítésének jegyében telt el. Az irodalom, a történettudomány, az építészet legfőbb feladatának tekintette a nemzeti nagyság megörökítését a maga eszközeivel. Ez a gondolkodásmód és ideológia a honfoglalás ezeréves jubileumán, az 1895-96-os millenniumi ünnepségekben érte el a tetőpontját.
Az első világháborút lezáró békeszerződések megszüntették az
Osztrák-Magyar Monarchiát. Magyarország független nemzetállammá alakult (amelynek
államformája a “király nélküli királyság” volt). A harmincas évek fő nemzeti
ideológiája a kultúrfölény-gondolat volt, amelynek értelmében a magyar
nemzetnek a szellemi teljesítménnyel kell visszaszereznie regionális vezető
szerepet.
A kormányzati és helyi politika a trianoni Magyarország területén maradt nemzeti kisebbségeket (mindenekelőtt a németeket) “büntette” a kialakult helyzetért, s ugyanez a türelmetlenség jellemezte a bécsi döntésekkel visszacsatolt területeken folytatott nemzetiségi politikát. A torz magyar nemzettudat leggyászosabb fejleménye a magyar zsidóság fokozatos jogfosztása, munkaszolgálatra vezénylése, végül 1944-es deportálása és részleges kiirtása a Harmadik Birodalom haláltáboraiban.
A Kádár-korszak kormányzata a maga nemzetiségi politikáját a “kölcsönösség” elve alapján rendezte be. Azoknak a nemzeti kisebbségeknek biztosított kulturális jogokat, amely kisebbségek anyaországaiban magyar nemzetiségű lakosság élt. A roma lakosságnak viszont a civilizációs körülmények emelését ígérte, inkább kimondva, mint kimondatlanul, a nyelvi, öltözködés- és életformabeli asszimilációért cserébe. A kulturális és önkormányzati igényeket azzal a cinikus érvvel utasította el, hogy “Cigányország” nem létezik.
A rendszerváltozást követően több törvény szabályozta a magyarországi nemzetiségi és etnikai viszonyokra vonatozó elveket és gyakorlatot: az 1993-ban elfogadott LXXVII. törvény A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól, Az 1999. évi XXXIV. törvény Az Európa Tanács Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló, Strasbourgban, 1995. feburár 1-jén kelt Keretegyezményének kihirdetéséről, és a 2001-ben elfogadott törvényünk A rasszizmus és az idegengyűlölet elleni fellépésről és az egyenlő bánásmód biztosításáról. A környező országokban végbement demokratikus fordulatok nagymértékben kiszélesítették a minden oldalú kommunikáció lehetőségeit a határon túli magyar kisebbségekkel.
A törvényi és
intézményi keretek jócskán átalakultak. De vajon lépést tart-e ezzel
gondolkodásunk a nemzetről? Erről lesz szó a továbbiakban.
VII. A NACIONALIZMUS TERMÉSZETRAJZÁNAK MAGYAR KUTATÓI: EÖTVÖS JÓZSEF, JÁSZI
OSZKÁR, BIBÓ ISTVÁN
A magyar
tudományosság jelentős eredményekkel járult hozzá a nacionalizmus kutatásához a
19-20. században. Eötvös József nyugat-európai kortársainál, J. S. Millnél és
Lord Actonnál egy évtizeddel korábban ismerte fel a modern kor
nacionalizmusainak jellemzőit. Jászi Oszkár a Monarchia végnapjai idején a
társadalomtudományok akkoriban legkorszerűbb módszereit vonta be a nemzetiségi
kérdés vizsgálatába. Nagyszabású föderációs terve egy közép-európai
államközösség megteremtését célozta meg. Bibó István egyike volt azoknak, akik
1945 után választ kerestek a magyar nemzetfejlődés miértjeire, és hangsúlyosan
vetették fel a kollektív önvizsgálat és felelősség kérdését. Mi időszerű még ma
is tanításaikból, és melyek a nemzetről szóló gondolkodás lehetséges korszerű
irányai?
A nemzet életéről és jövőjéről való gondolkodást a magyar történelem új- és legújabb kori krízisei nagymértékben elősegítették. Igaz, a veszélytudat egyben sajátos irányt is adott a töprengéseknek. 1849, a forradalom és szabadságharc bukása után az osztrák összbirodalmi gondolat és az esetleges föderalizmus esélyei kerültek előtérbe. 1867 után a dualista rendszer kompromisszumainak bírálata volt napirenden. A trianoni békeszerződés, 1920 után a nemzetkarakterológia problémái és a magyar kultúrfölény lehetőségei kötötték le az értelmiségiek figyelmét. 1945 után, amíg lehetett, a háborús bűnök és felelősség ügyében indultak meg a viták. A magyar nemzettudat visszásságait illető intő szózatok a gulyáskommunizmus idején sem hiányoztak.
Még a 18-19. század fordulóján is sokat vitáztak arról a magyarok, hogy vajon a hadi dolgokban való jeleskedés avagy a szellem kiművelése illik-e inkább a nemzethez. Valóban, “kard és penna” közül történelmünk során nagy hazafiaink általában csak akkor nyúltak az utóbbihoz is, ha válságos helyzetekben újra át kellett gondolni vagy fogalmazni a legfőbb közösségi célokat és értékeket. Werbőczy István Hármaskönyve a Dózsa-parasztháború, Zrínyi Miklós munkái a török fenyegetés, Kisfaludy Sándor Hazafiúi szózata a Napóleon-pánik légkörében íródott.
A krízisközpontú gondolkodás, úgy tűnik, a magyar nemzetteória meghatározó sajátossága. Ennek fő következménye, hogy a nemzet sorskérdéseire legmagasabb szinten reflektáló politikai gondolkodás elsősorban nem a maga folyamatos és tudatos hagyományára van tekintettel, nem azt tekinti fő mércéjének, hanem elsődlegesen a válságtudat mozgatja. Ezért talán három legnagyobb politikai gondolkodónk, Eötvös József, Jászi Oszkár és Bibó István nemzetfelfogásában is kevéssé találjuk meg az elődökkel való párbeszéd jeleit. Mindhármuk írásai a maguk időszakának – az 1849-es bukott forradalomnak és vesztes szabadságharcnak, a Monarchia felbomlásának és a vesztes II. világháborúnak - a problematikájába ágyazódnak be elsősorban. Ez a szemlélet eredményezi végső soron, hogy az egyetlen szellemi kapcsolatfelvétel – Jászi Oszkár Eötvös-recepciója – minden dicséret és elismerés mellett is több ponton félreértésbe torkollik.
Eötvös József egyik legnagyobb érdeme: prioritása a nacionalizmus teoretikusai között Európában. A nacionalizmus tudvalevőleg korhoz kötött jelenség: mivel empirikusan vizsgáljuk, egy későbbi elemzés előnyben van a korábbival szemben, mert több tapasztalatra támaszkodhat. Növeli Eötvös felismeréseinek jelentőségét, hogy 1850-ben talán legkorábban tette közzé elméletét, amely a nacionalizmus kialakulására keres magyarázatot.
1. Eötvös nemzetiségelmélete négy, egymással nem maradéktalanul összeegyeztethető tézis alakjában formalizálható. Első alapvető meggyőződésének értelmében az egyes nemzetiségek érzései és törekvései általában véve kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, mivel mindegyikük kizárólagosságra és uralomra törekszik. Ez vég nélküli harchoz vezet, ami az egész európai civilizációt komoly veszéllyel fenyegeti.
2. A második alaptétel értelmében (ezt a szabad kulturális fejlődés tézisének nevezhetjük) minden nemzetiség valamennyi tagjának joga van az akadálytalan kulturális kibontakozáshoz. E meggyőződés válik politikai akarattá az 1848. évi népoktatási törvénytervezet eredeti változatában éppúgy, mint az 1865-ös A nemzetiségi kérdés című értekezésben vagy az 1868-as népoktatási törvényben.
3. Harmadrészt, már az 1849-es év vitái során kiformálódott Eötvös azon meggyőződése, hogy a történetileg kialakult, többé-kevésbé célszerűen működő struktúrák mindig elsőbbséget kell hogy élvezzenek azokkal az igényekkel szemben, amelyek észposztulátumok életbe léptetésére törekednek. A történeti jog bázisa mindig szilárdabban áll a természetjogra alapozott érvelésnél. Ezt az elvet, amely leglátványosabb formájában az Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról írott röpirat Palacky-vitája alapján rekonstruálható, történeti-jogi tézisnek nevezhetjük.
4. Végezetül éppen a fent említett meggyőződések kialakulásával egyidejűleg válik Eötvös számára kényszerítő erejűvé a követelmény, miszerint a Habsburg birodalom egységét mindenáron meg kell őrizni. Az integritás-tézis Eötvös József megingathatatlan politikai meggyőződése maradt 1849-től haláláig.
Jászi Oszkár a nemzetiségi kérdésről írott nagy munkájában elsősorban a nemzetek állami aspirációit, valamint nemzetállam és modern parlamentarizmus belső összefüggését emeli ki. A nemzeti lét fontos kritériumainak tekinti az átfogó társadalmi kommunikációt. Módszertani érdemei a magyar nacionalizmus kutatásában elévülhetetlenek: először tett kísérletet a magyar nemzettudat történeti gyökereinek feltárására és a kérdés történeti-statisztikai eszközökkel való megvilágítására.
Nemzetiség-felfogásának legproblematikusabb része, hogy osztotta a marxizmus nézeteit a társadalmi konfliktusok és a történeti folyamatok osztályszempontú szemléletéről, illetve Marxhoz hasonlóan kevéssé volt megértő a kis lélekszámú, politikailag erőtlenebb népek nemzeti érzelmei iránt. Erről az elméleti alapról bírálta és utasította el Eötvös nemzetiségelméletének azon részeit, amelyek ma a leginkább maradandónak és értékesnek tűnnek: nacionalizmus és modernitás összekapcsolását egyfelől, és a kis népek nemzeti érzéseinek hatalmi-politikai aspirációkba való beágyazottságát másfelől.
Bibó István fő hozzájárulása a nemzeti kérdés magyarországi irodalmához egészséges nemzettudat és demokratikus politikai rendszer, ahogy fogalmaz, “előnyös” összekapcsolásának követelése. Mivel legfontosabb írásait a tárgyban 1945 és 1948 között, a II. világháborút követő nagy politikai átalakulások idején tette közzé, gondolkodásmódjára messzemenően jellemző a geopolitikai szemlélet; túlságosan is a kiszolgáltatottság terminusaival szól a nemzeti sorskérdésekről, mintha a nemzet jövője csak a nagyhatalmak kezében volna.
Bibó nem kapcsolja össze nacionalizmus és modernitás problematikáját. Gondolatmenetének fő erénye, hogy a magyar fejlődést összeurópai keretek közé helyezve vizsgálja. Látószöge annyiban nem elég tágas, hogy a kelet-európai fejleményeket egy feltételezett “egységes” nyugati fejlődéssel szembesíti – mintha a franciáknál vagy másutt nem volnának meg az etnotörténelem elemei. Felismeri és kifejti, hogy Kelet-Európában átpolitizálódott a kultúra, és az értelmiség lett a kulturális nacionalizmus letéteményese. A kelet-európai kisállamok nyomorúságában kitűnő leírását adja az etnotörténelem megszületésének: “A »nemzeti« tudományok művelői kezdték kidolgozni »tudományos« alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták »tudományos« alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást […]”.
Az Oszták-Magyar Monarchia intézményét és a kiegyezéssel létrejött dualizmus politikai struktúráját Bibó István hazugnak és életképtelennek tartotta. E szemléleti alapbeállítódása vezetett ahhoz, hogy a magyar nemzettudat kialakulása szempontjából értéktelennek tartotta azokat a kétségtelen civilizációs és kulturális vívmányokat, melyekkel a dualizmus kora gazdagította Magyarországot. Ezen túlmenően, eleve elutasította elődeinek azon koncepcióit, amelyeknek történeti szövegösszefüggése a Habsburgok államalakulatának fennállása volt.
Láttuk, hogy a kollektív történelmi tudat kialakításának leggyakoribb eszköze a hősi múlt emlékeinek, szimbólumainak ápolása. A közös traumák feldolgozásának is megvan azonban a maga kohéziós ereje. Bibó a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányban fejtegeti, hogy a bátorság, a gyávaság, az együttérzés stb. beállítódásai nem egyediek, hanem, mondhatnánk, a “társadalmi mező”-től függő minőségek. De a veszteségek, vétségek, felelősség feloldása által formálódó nemzettudat sokkal ritkább. Miért? Mert a kollektív tudat megingatása fájdalmas folyamat.
Eötvös, Jászi, Bibó erőfeszítéseinek közös vonása, hogy feladatuknak érezték bizonyos kényelmes, ám félrevezető kollektív hitek megingatását koruk nemzetfelfogását illetően. Mindhármuknak megvoltak a maga műveltség- és előfeltevésbeli korlátai, amelyek felvetett kérdéseik konzekvens végiggondolását alighanem kedvezőbb történeti körülmények között is megakadályozták volna. A körülmények sem alakultak kedvezően: magányos teljesítményük nem volt hatással a nemzeti történetírás más-más alapozású, de végső soron egyaránt érdek- és szükségletorientált nemzetkoncepcióira 1867, 1920 és 1948 után.
VIII.
LEGÉGETŐBB KÉRDÉSÜNK: AZ ELISMERÉS DILEMMÁJA
Embertársaink
másfajta azonosságát, másfajta etnikai-nemzeti hovatartozását elismerni vagy
nem elismerni: nemcsak a jog, hanem az emberi méltóság alapvető kérdése is. E
kérdésben tisztábban látunk, ha megfelelő különbséget teszünk a privát, a
társadalmi és a publikus szférák között. Mindennapi életünk e területeire az
együttélés más és más szabályai vonatkoznak. Mindazonáltal a többségi
társadalomnak a demokratikus berendezkedés keretei között nemcsak tolerálnia
kell a kisebbségek igényeit, hanem a pozitív diszkrimináció eszközeivel elő is
kell mozdítania igényeik teljesülését.
Már volt szó arról, hogy valamely nemzet tagjaként értelmezett azonosságunk mindenekelőtt önnön belső meggyőződésünk, intuitív tudásunk függvénye. Nagyon lényeges azonban az is, hogy vajon mások elfogadnak-e bennünket mint az általunk választott közösség tagját! Az elfogadás megtagadása, az elutasító attitűd az elnyomás egy fajtája a többségben vagy erőfölényben levő rivális közösség tagjai részéről. Az elfogadás hiánya kisebbségi érzéshez, önleértékeléshez vezet. Ezért az elismerés nem jómodor vagy udvariasság kérdése, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartása.
Az elismerés központi problematikáját Magyarországon először alighanem Bibó István ismerte fel. Éleselméjű és egyedi felismerése, hogy a “nemzethalál” reális veszélyét nem a fogyás, beolvadás, hanem az elismerés hiánya jelenti: “itt nem kell kiirtani vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát, elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik.” (Bibó István: ’A kelet-európai kisállamok nyomorúsága’, in: Uő: Válogatott tanulmányok I-III.. Szerk. Vida István, Vál., utószó Huszár Tibor, Budapest, Magvető, 1986, II., 217.)
Az elismerés politikai gyakorlattá és intézménnyé emelése vezet el a plurális vagy multikulturális társadalomhoz. A kisebbség elfogadásának politikája az önkormányzat biztosításától kezdve a politikai jogokon keresztül egészen a különleges képviseleti igények kielégítéséig terjed.
E politikai és társadalmi probléma kezelése során ajánlatos világos különbséget kell tenni a privát, a társadalmi és a politikai (publikus) szféra szabályai között.
A magánszféra ellenőrzéséhez, az egyéni választások kontrolljához elvben sem a társadalomnak, sem a politikának nincsen joga a demokrácia keretein belül. Saját házunkban, lakásunkban olyan ízlésvilágot alakítunk ki, olyan vallásos vagy kulturális szimbólumokat akasztunk a falakra, amilyent csak jólesik! S egyéni ízlésvilágunk rejtve marad az indiszkrét tekintetek előtt.
A politikai szféra a nyilvánosság tere, ahol a különbségek a jogegyenlőség formális elve alapján megjelennek és egymás mellett léteznek. Mivel kulturális vagy vallási javaink közösségi értékek is egyben, ezért nyilvános diszkussziójuk magától értetődő. Vegyünk egy példát! Képzeljünk el egy országot, amelyben a lakosság egyharmada a rock’n’roll, egyharmada a heavy metal és maradéka a raggie fanatikus és eltántoríthatatlan híve. Ennek az országnak a parlamentjében, a demokrácia szabályainak megfelelően, békésen meg kell férnie a pálmafás nyakkendőnek, a bőrszerelésnek és a rasztafrizurának.
A legtöbb bonyodalomra a társadalmi szféra ad okot, amelynek egyszerre jellemzője a nyilvánosság és a személyes preferenciák szabad egyenlőtlensége. Az előbbi példánál maradva: elképzelt országunk polgárai esti szabad idejükben magától értetődően szegregálódhatnak egymástól olyan klubokban vagy más rendezvényeken, ahol ízlésüknek és életformájuknak szabadon hódolhatnak. Az élet azonban nem ennyire egyszerű: Mi történjék akkor, ha két fiatal, akik külön közösséghez tartoznak, együtt akarnak elmenni szórakozni? Szétültessem-e, avagy sem azt a két kisdiákot, akik eltérő közösséghez tartozó szüleik minden viselkedésmintáját és előítéletét magukkal hozzák az iskolába?
A társadalmi szférában efféle konfliktusok óhatatlanul előadódnak, és “kezelés” nélkül általában el is mérgesednek. A róluk folytatott társadalmi diszkusszió és valamely működőképes gyakorlat kialakítása ezért az egészséges nemzettudat egyik előfeltétele.
IX. AZ IPARI
FORRADALOM KORA ELMÚLT, A NACIONALIZMUS FENNMARADT
Korunk
fejleményei cáfolják azt a vélekedést, hogy a nacionalizmus csupán átmeneti
korjelenség lett volna. A Harmadik Világban, de Nyugat-Európában is, az
etnopolitika újjáéledésével, a nacionalizmus új formáival kell szembesülnünk. E
formák az új polgárháborúktól a kettős identitásig, az államhoz és az etnikai
közösséghez való lojalitás szétválasztásáig terjednek.
A második világháború után beköszöntő békeévek és az általános gazdasági prosperitás a várakozásokkal ellentétben nem a nemzeti különbségek és ellenségeskedések megszűnését és elnyugvását, hanem ellenkezőleg, az etnikai indíttatású nacionalizmusok újabb feléledését hozták magukkal. Az emberiségnek rá kellett döbbennie arra, hogy az egyes közösségeket elválasztó különbségek széthúzó ereje gyakran erősebb a civilizáció összekötő szálainál. A nemzeti önrendelkezés elve, amely oly felemás módon zárta le az I. világháborút, 1945 után újabb mozgalmak ösztönzőjévé vált.
Mindezek miatt a nacionalizmus-kutatásban korábban egyeduralkodó “modernista” álláspontot felül kellett vizsgálni. Nem lehetett ugyanis a segítségével számot adni számos kérdésről. Miért nem simította el az etnikai antagonizmusokat a modernizáció a Harmadik Világban? Miféle irracionális összetevők állnak a nacionalizmusok hátterében? Miért élték túl bizonyos etnikai és vallási közösségformák a modernitás korának egységesítő tendenciáit? Úgy tűnik, hogy számos modernitás előtti, ún. premodern kulturális és etnikai kötelék ismét megerősödött, még a fejlett nyugati társadalmakban is.
A példák sora közismert: az amerikai életforma kultusza jellegzetesen fehér kultúrának őrizte meg az Egyesült Államokat; Kanada Quebec tartományában a francia népesség nem szűnik meg harcolni nemzeti jogaiért a jóléti demokrácia keretei között sem.
Nyugat-Európa társadalmainak is szembe kellett nézniük azzal, hogy a francia, brit, spanyol stb. államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nemzettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak újjáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat. E mozgalmak stabil, jóléti államokban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve követelnek nagyobb kulturális és közigazgatási mozgásteret.
A jelenkor nacionalizmusai azonban sokban más körülmények között jelentkeznek. Olyan országokban lépnek fel, ahol a jogállam rendezett, és ahol az állam része egy olyan globális rendszernek, amely maga is nemzetállamokból áll. Ezért e mozgalmakra sokkal inkább a szecesszionalizmus a jellemző. Amíg a szeparatista törekvések célja az anyaállamtól való elszakadás, addig a szecesszionalizmus elvben ugyanezt akarja, de nem minden áron. A szecesszionalizmust bátorítja, hogy a belügyekbe való idegen beavatkozás kockázata általában kisebb lett.
A modern nemzet eszméje, kétszáz év múltán, elevenebb mint valaha. A világszerte jelentkező, szerteágazó problémák tanulságait a nacionalizmus-kutatás képes néhány fő tendencia alapján, egységes tudományos szemlélet alá rendelni. Kérdéseinkkel és kétségeinkkel nem vagyunk egyedül: előszereteteinkben, előítéleteinkben, vágyképeinkben és sérelmeinkben a világ számos más közössége osztozik.
A magyar nemzettudat mai állására vonatkozóan, vizsgálódásaink végeztével megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzeti azonosság bizonyos aalpővető kérdésekben szilárdnak és problémamentesnek mondható: ilyen a nyelv és a vallási viszonyok ügye például. A társadalmi kommunikáció civilizációnk alapértékeit illetően többé-kevésbé zavartalan. Ezek olyan pozitívumok, amelyekkel a Föld országainak többsége nem rendelkezik, ám számunkra olyan természetes közeget jelent, hogy szinte észre sem vesszük.
A legnagyobb gondok pillanatnyilag alighanem identitásunk úgynevezett narratív összetevőivel kapcsolatban merülnek fel. Azaz, magyarán mondva, jelenleg képtelenek vagyunk eldönteni, mire emlékezzünk, és mit felejtsünk el. Még nem tudtuk feldolgozni a 20. századot.
|
Kislexikon |
|
Abszolutizmus Államnacionalizmus Bibó István (1911-1979) 1957. májusában letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság 1958. augusztus 2-án életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte. Az 1963. évi amnesztiával szabadult. 1971-es nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Nyugdíjas évei alatt munkáit rendezte, fordításokat vállalt, kisebb műveket publikált. 1979. május 10-én halt meg Budapesten. A Valóság 1945. októberi számában jelent meg A magyar
demokrácia válsága című nagy vitát kiváltó cikke. A következő években főként
a Válaszban jelentek meg nagy elemző tanulmányai a közelmúlt és a jelen nagy
kérdéseiről. Eötvös József (1813-1871) 1848-ban a Batthyány kormányban elvállalja a vallás- és közoktatásügyi tárca vezetését. Bécsi, majd müncheni emigrációja után 1850 végén költözött vissza Magyarországra. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként, tudományszervezőként nagy szerepet vállalt a modern magyar tudomány megteremtésében. 1867-től haláláig kultuszminiszter volt; neki köszönhető a kötelező és ingyenes népoktatás törvényben való bevezetése és az első valóban modern iskolarendszer kiépítése. Főbb művei: Etnotörténelem J. G. Herder (1744-1803) Főbb művei: Jászi Oszkár (1875-1957) Főbb művei: Kultúrnacionalizmus John Locke (1632-1704) Főbb művei: Nagycsalád Nukleáris család "Organikus" nemzetfelfogás Palacky-vita Proto-nemzetkarakterológia Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) Írásai (Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól, A társadalmi szerződésről, Emil stb.) egyre fokozódó értetlenséget váltottak ki kortársai körében, olyannyira, hogy menekülni volt kénytelen a kontinensről, és a neves angol filozófus, David Hume pártfogoltjaként Angliában talál menedéket. Azonban csak egy rövid időre, mert elhatalmasodó üldözési mániája saját jótevője ellen fordítja, és visszaűzi Párizsba. Utolsó éveit Ermenonville-ben töltötte nagy, magányos sétákkal és elmélkedéssel. A Nagy Francia Forradalom idején az általa kifejtett népszuverenitás doktrínája a hivatalos állami ideológia rangjára emelkedett. Hamvait 1794-ben a nagy rivális, Voltaire mellett helyezték el a párizsi Pantheonban. Szecesszionalizmus Szeparatizmus |
|
Bibliográfia |
|
I. A modern értelemben vett nemzetek kialakulása Európában Berlin, Isaiah: Nacionalizmus. 2000, 1994/6, (Ford. Seres Iván) Bretter Zoltán - Deák Ágnes (szerk.): Eszmék a politikában: a nacionalizmus. Pécs, Tanulmány, 1995. Bretter Zoltán: Mi a nemzet? Gondatlanságból elkövetett nacionalizmus. J. S. Mill és Lord Acton a nemzeti elvről. Magyar Tudomány, 1996/7, 849-861. Hobsbawm, Eric J.: A nacionalizmus kétszáz éve. Budapest, Maecenas, 1997. Hahner Péter: Sieyes abbé és Jefferson nézetei a nemzetről, a társadalomról és a képviseletről. Magyar Tudomány, 1996/2, 194-200. Ludassy Mária: Ernest Renan időszerűsége: A nemzet mint akarat és szolidaritás. Holmi, 1994/8, 1175-1177. Ludassy Mária: A nemzet kétféle fogalmáról: Rousseau a társadalmi szerződéstől a történelmi tradíció tiszteletéig. Magyar Tudomány, 1996/1, 47-54. Sieyes, Emmanuel: Mi a harmadik rend? (Részletek). In: Hahner Péter (összeáll, ford., jegyz.) A Nagy Francia Forradalom dokumentumai, Budapest, Osiris, 1999, 36-43. Deutsch, Karl: Nationalism and Social Communication: An Inquiry into the Foundations of Nationality. London, 1953. Greenfeld, Liah: Nationalism: Five Roads to Modernity. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1992. Nairn, Tom: The Maladies of Development. In: John Hutchinson - Anthony D. Smith (eds.), Nationalism: A Reader. Oxford University Press, 1994. Nyíri Kristóf: Notes toward a Theory of Traditions. In: J. C. Nyíri (ed.), Tradition: Proceedings of an international research workshop at IFK. Vienna, 10-12 June 1994, Wien, (Verein Internationales Forschungszentrum Kulturwissenschaften), 1995. II. A nemzetek kollektív azonosságtudata Ádám Péter: Mi a nemzet? Elzász-Lotharingiától a nemzeti önrendelkezésig - Renan nemzetfelfogása. Magyar Tudomány, 1996/6, 692-701. Ádám Péter: Még egyszer a renani nemzetfelfogásról. Holmi, 1995/5, 678-686. Dávidházi Péter: "Őseinket felhozád..."? In: Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára. Budapest, Argumentum, 1998. Fichte, Johann Gottlieb: Beszédek a német nemzethez. Hetedik beszéd. Valamely nép eredendőségének és németségének még mélyebb megragadása: a nacionalizmus. Kellék, 2001/17, 7-19. (Ford. Rigán Lóránd) Kedourie, Elie: Nacionalizmus: Utószó. Kellék, 2001/17, 21-26. (Ford. Tamás Emőke) Tamir, Yael: Nemzeti identitásválasztás és a kultúrához való jog. Kellék, 2001/17, 57-80. (Ford. Demeter M. Attila, Orosz Annamária) Anderson, Benedict: Imagined Communities. Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, Verso, 1983. Breuilly, John: Nationalism and the State. Manchester - New York, Manchester University PressSt. - Martin’s Press, 1993. Hobsbawm, Eric: Inventing Traditions. In: Eric J. Hobsbawm - Terence Ranger (eds.), The Invention of Tradition. Cambridge, Cambridge Univ. Press, 1983. Smith, Anthony D.: The Nation: Invented, Imagined, Reconstructed? In: Marjorie Ringrose - Adam J. Lerner (eds.), Reimagining the Nation. Buckingham, Philadelphia, Open University Press, 1993. Weber, Max: Die Nation. In: Schriften zur Sozialgeschichte und Politik. (Hrg., Einl. Von Michael Sukale), Stuttgart, Reclam, 1997, 182-188. III. Az "Idegen" Heller Ágnes: Identitások, életterek, hatalmi terek, ismeretlen belvilágok. A saját és az idegen eredetéről. Kritika, 1996/8, 14-17. (Ford. Glavina Zsuzsa) Sándor Klára: "A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája" az emberek nyelvhasználata. Replika, 2001/11, 241-259. Wesselényi Miklós: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Szöveggond., jegyz. Deák Ágnes, előszó Dénes Iván Zoltán, Budapest, Európa, 1992. Wieviorka, Michel: Rasszizmus és modernitás. Mozgó Világ, 1994/6, 75-80. (Ford. Őry Zsuzsa) Armstrong, John A.: Nations before Nationalism. Chapel Hill, University of North Carlina Press, 1983. Conversi, Daniele: Boundary Theories in the Study of Ethnic Conflict. In: The Dividing Line: Borders and Peripheries in the New Europe. Helsinki, University of Helsinki/The Renvall Institute, 1997. Gobineau, Arthur de: Essai sur l'origine et l'inégalité des races humaines I-IV. Paris, Firmin Didot Freres, 1853-1855. Horowiz, Donald L.: Ethnic Groups in Conflict. Berkeley, University of California Press, 1985. Manzo, Kathryn A.: Creating Boundaries: The Politics of Race and Nation. Lynne Rienner, 1996. Pirotte, Jean (éd.): Stéréotypes nationaux et préjugés raciaux aux XIXe et XXe siecles. Leuven, Nauwelaerts, 1982. Smith, Anthony D.: Nationalist Movements in the Twentieth Century. Oxford, 1979. IV. Nemzet, állam, nemzetállam Kende Péter: Politikai közösség és nemzet. Magyar Tudomány, 1994/4, 443-454. Kymlicka, Will - Straehle, Christine: Kozmopolitanizmus, nemzetállamok, kisebbségi nacionalizmus: a legújabb irodalom kritikai áttekintése. Kellék, 2001/17, 27-55. (Ford. Jakab Dénes Barna) Péter László: "Állam", "nemzet", "nemzeti kisebbség": Három szó használata, Holmi, 1997/10, 1449-1458. (Ford. Rakovszky Zsuzsa) Rousseau, Jean-Jacques: A társadalmi szerződésről avagy a politikai jog elvei. (szerk., jegyz. Ludassy Mária) Budapest, PannonKlett, 1997. (Ford. Kis János) Connor, Walker: Nation-building or Nation-destroying? World Politics 24 (1972), 319-355. Gentile, Giovanni: Genesi e struttura della societa. (Intr. di Vito A. Belluze). Verona, Arnoldo Mondadori Editore, 1954. Brunner, Otto - Conze, Werner - Koselleck, Reinhart: (1972-1988) Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon zur politisch-socialen Sprache in Deutschland. Stuttgart, Klett, 1972-1988, 'Volk' szómonográfia. Gellner, Ernest: Nations and Nationalism.
Oxford, Basil Blackwell, 1983. V. Egy sajátos világ: Közép-Kelet-Európa Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest, Kossuth, 1986. Boia, Lucian: Történelem és mítosz a román köztudatban. Bukarest, Kriterion, 1999. (Ford. András Sándor) Bojtár Endre: A kelet-européer pontossága. In: Ring Éva (vál., szerk.) - Berend T. Iván (bev. tan.): Helyünk Európában. Budapest, Magvető, 1986, II, 340-342. Bojtár Endre: "Az ember feljő...": A felvilágosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban. Budapest, Magvető, 1986. Hanák Péter: Ragaszkodás az utópiához. Budapest, Liget, 1992. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Budapest, Közgazdasági, 1989. Herder, J. G.: Értekezés a nyelv eredetéről. Az emberi művelődés újabb történetfilozófiája. Levelek a humanitás előmozdítására. In: Értekezések -Levelek. Budapest, Gondolat, 1983. Hroch, Miroslav: Nemzeti újjászületés - európai párhuzamokkal; Jan Havránek: Nemzeti és birodalmi eszmények vonzásában. (Frantisek Palacky - a politikus és kora). In: Szarka László (szerk.) Csehország a Habsburg-Monarchiában. Budapest, 1989. Kelemen János: Mi a nemzet? Kétszáz esztendő kérdései és kétségei. Herder historicista nemzetfogalma. Magyar Tudomány, 1996/4, 486-493. Kosik, Karel: Mi Közép-Európa? Magyar Filozófiai Szemle, 1993/3-4, 639-673. (Ford. Berkes Tamás) Lendvai L. Ferenc: Közép-Európa-koncepciók. Budapest, Áron Kiadó, 1997. Nyíri Kristóf (1980b): A Monarchia szellemi életéről. Budapest, Gondolat, 1980. Nyíri Kristóf (1986a): Európa szélén. Budapest, Kossuth, 1986. Patocka, Jan: Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996. Rathmann János: Herder eszméi - a historizmus útján. Budapest, Akadémiai, 1983. Szűcs Jenő: Vázlat Európa három régiójáról. In: Ring Éva (vál., szerk.) - Berend T. Iván (bev. tan.): Helyünk Európában. Budapest, Magvető, 1986, II, 515-568. Bradley, John F. N: Czech Nationalism in the Nineteenth Century. (East European Monographs, No. CLVII.). New York, Boulder, 1984. Brock, Peter: The Slovak National Awakening: an essay in the intellectual history of east central Europe. Toronto - Buffalo, University of Toronto Press, 1976. Deák Ágnes: Nemzeti egyenjogúsítás: Kormányzati nemzetiségpolitikai Magyarországon, 1849-1860. Budapest, Osiris, 2000. Franzel, Emil: Der Donauraum im Zeitalter des Nationalitätenprinzips. Bern, Francke Verlag, 1958. Hroch, Miroslav: Die Vorkämpfer der nationalen Bewegungen bei den kleinen Völkern Europas: eine vergleichende Analyse zur gesellschaftlichen Schichtung der patriotischen Gruppen. Prague, Universita Karlova, 1968. Hroch, Miroslav: Social Preconditions of National Revival in Europe. Cambridge, Cambridge Univ. Press, 1985. Kann, Robert A.: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie I-II. (Veröffentlichungen der Arbeitsgemeinschaft Ost. Bd IV-V). Graz-Köln, Böhlau, 1964. Magris, Claudio: A Habsburg-mítosz. (Részletek.). Budapest, Európa, 1988. (Ford. Székely Éva) Nimni, Ephraim: Marxism and Nationalism: Theoretical Origins of the Political Crisis. London, Pluto Press, 1993. Sundhaussen, Holm: Der Einfluß der Herderschen Ideen auf die Nationsbildung bei den Völkern der Habsburger Monarchie. (Buchreihe der Südostdeutschen Historischen Kommission. In Verbindung mit Balduin Saria und Felix v. Schroeder hrsg. v. Adam Wandruszka. Bd 27). München, R. Oldenbourg Verlag, 1973. Szarka László: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek - kisebbségi politikai a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, Ister, 1998. VI. A magyar nemzettudat a 19-20. században Gergely András - Szász Zoltán: Kiegyezés után. Budapest, Gondolat, 1978. Hankiss Elemér: A bűntudatról mint társadalmi jelenségről. In: Társadalmi csapdák -Diagnózisok. Budapest, Magvető, 1983, 348-395. Hankiss Elemér: Kényszerpályán? In: Diagnózisok 2, Budapest, Magvető, 1986, 351-382. Ring Éva (szerk.): Helyünk Európában. Nézetek és koncepciók a 20. századi Magyarországon, I-II. Budapest, Magvető, 1986. Hermann Róbert (szerk.): 1848-1849. A szabadságharc és forradalom története. Budapest, Videoprint, 1996. Illyés Gyula: Szellem és erőszak. Budapest, Magvető, 1978. Prohászka Lajos: A Vándor és a Bujdosó. Budapest, 1936. Szegő László (szerk.): Cigányok, honnét jöttek - merre tartanak? Budapest, Kozmosz Könyvek, 1983. Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar? Budapest, 1939. Szűcs Jenő: A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Budapest, Akadémiai, 1970. Szűcs Jenő: Nemzet és történelem, Budapest, Gondolat, 1984, 11-188. Braham, Randolph L.: A magyar Holocaust. Budapest, 1990. Fischer, Rolf: Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn, 1867-1939. München, Oldenbourg, 1988. Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest, 1939. Juhász Gyula: Uralkodó eszmék Magyarországon, 1939-1944. Budapest, Kossuth, 1983. Karácsony Sándor: Magyar lélek. Budapest, 1938. Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Budapest, 1939. Keresztury Dezső: Kelet és Nyugat közt. Magyar Szemle, XXI. Kötet, 1934. Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja. (Gondolkodó magyarok.) (előszó, jegyz., szerk. Szigethy Gábor). Budapest, Magvető, 1985. T. Kiss Tamás: Klebelsberg Kunó. Budapest, 1999. T. Kiss Tamás: A magyarországi kulturáis minisztériumokról. Budapest, 1993. Klebelsberg Éva (szerk.): Klebelsberg Kunó emlékezete. Budapest, 1994. Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938-1944. Budapest, Európa, 2001. Romsics Ignác: Magyarország története a 20. században. Budapest, 2000. Tilkovszky Loránt: Magyarság és nemzetiség. Nemzetiségpolitikai irányzatok Magyarországon (1919-1945). In: Lackó Miklós (szerk.): A két világháború közötti Magyarországról. Budapest, Kossuth, 1984, 341-372. VII. A nacionalizmus természetrajzának magyar kutatói: Eötvös József, Jászi Oszkár, Bibó István Lord Acton: Nacionalizmus. In: Ludassy Mária (szerk.): Az angolszász liberalizmus klasszikusai I. Budapest, 1991, 120-152. Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanulmányok I-III. (szerk. Vida István) Budapest, Magvető, 1986, II, 569-619. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In: Válogatott tanulmányok I-III. 185-265. Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életművéről, Pécs, Tanulmány, 1993. Eötvös József: Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúságáról In: Reform és hazafiság I-III. Eötvös József művei. (szerk. biz. Fenyő István, Illés Endre, Pándi Pál, Sőtér István, Wéber Antal) Budapest, Magyar Helikon, 1978, II, 467-579. Jászi Oszkár: Báró Eötvös József állambölcselete és politikája. In: A Huszadik Század körének történetfelfogása. (Történetírók tára. Szerk. Glatz Ferenc) Budapest, Gondolat, 1982, 239-286. Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest, Új Magyarország, 1918 [reprint 1988]. Jászi Oszkár (1973b): Néhány szempont a nemzetiségi kérdéshez. In: Litván György és Szűcs László (vál., bev. tan.): A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre. (Társadalomtudományi könyvtár. Szerk. biz. Berend T. Iván, Huszár Tibor, Kulcsár Kálmán, Pataki Ferenc, Tőkei Ferenc) Budapest, Gondolat, 1973, I. 416-39. Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. (Válogatás) (Bev., vál., jegyz. Litván György) Budapest, Gondolat, 1986. Muray, Leslie A.: Bibó István politikai gondolkodása. In: Magyar Filozófiai Szemle, 1994/3-4, 521-528. (Ford. Keresztes György) Mill, J. S.: A képviseleti kormány.
Budapest, 1867, XVI. fejezet (295-306). Deák Ágnes: Eötvös József és Lord Acton: találkozás a liberalizmus és nacionalizmuskritika metszéspontján, Holmi, 1994/1, 25-36. Hanák Péter: Alkat és történelem. Egy Bibó-tanulmány továbbgondolása, Világosság 1994/5-6, 3-37. Hanák Péter: Jászi Oszkár dunai patriotizmusa.
Budapest, Magvető, 1985. Jászi Oszkár: Báró Eötvös József állambölcselete és politikája. In: Pók Attila (vál., s. a. r., bev. tan.): A Huszadik Század körének történetfelfogása. Budapest, Gondolat, 1982, 239-286. Vajda Mihály: Államalakulás és önrendelkezés. Európa Bibó István szemszögéből. Múlt és Jövő, 1994/1, 94-98. VIII. Legégetőbb kérdésünk: az elfogadás dilemmái Fleischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In: Fleischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus, Budapest, Osiris, 1997, 7-28. Hall, Stuart: A kuturális identitásról. In: Fleischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus, Budapest, Osiris, 1997, 60-85. Kelemen János: Emberi jogok-e a kisebbségi jogok?, Világosság, 1996/3, 38-44. Nenad Miscevic - Miomir Matulovic: Etika, nemzet és nacionalizmus, Hitel, 1994/2, 47-62. (Ford. Szilágyi Károly) Taylor, Charles: Az elismerés politikája. Café Babel, 1996/3, 77-88. (Ford. John Éva) Raz, Joseph: Multikulturalizmus - liberális szempontból, Café Babel, 1996/21, 77-88, (Ford. John Éva) és In: Fleischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris, 1997, 173-189. Arendt, Hannah: The Human Condition. Chicago - London, The University of Chicago Press, 1958. Arendt, Hannah: Reflections on Little Rock, Dissent 6 (1959/Winter), 49-57. Will Kymlicka: Multicultural Citizenship: A Liberal Theory of Minority Rights, Oxford, Clarendon Press/New York, Oxford University Press, 1995. Charles Taylor: The Politics of Recognition, In: Amy Guttman (ed.): Multiculturalism, Princeton, N. J., Princeton University Press, 1992, 25-73. IX. Az ipari forradalom elmúlt, a nacionalizmus marad Bauman, Zygmunt: Identitás és globalizáció. Ford. Mihancsik Zsófia, Magyar Lettre Internationale 42 (2001/Ősz), 11-13. Dér Balázs: Az európai identitás elméletéhez. Európai Szemle 13 (2002/1.), 55-75. Hans-Georg Gadamer: Európa sokrétűsége, öröksége és jövője. Ford. Nagy Attila, Symposion, 1995/3, 2-9. Galló Béla - Hülvely István (szerk.): Szuverenitás - nemzetállam - integráció, Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1996. Anthony D. Smith: Nacionalizmus és a millennium. Ford. Keszthelyi András, Café Babel 10 (1993/Tél), 15-25. Guntram von Schenk: A nyugat félelme az iszlámtól. Ford. V. Szabó László, Pro Philosophia Füzetek, 2002. 29. sz., 51-59. Walker Connor: A Nation is a Nation, Is a State, Is an Ethnic Group, is a... Ethnic and Racial Studies, Vol. 1 (1978), 377-400 Michael Hechter: The Dynamics of Secession. Acta Sociologica, 35, (1992), 267-283. Anthony D. Smith: Nationalism in a Global Era. Cambridge, Polity Press, 1996. |