ESTERHÁZY PÉTER
A SZAVAK CSODÁLATOS ÉLETÉBŐL
Tekintsük A halmazt. Ez legyen a prímszámok halmaza. Egy pozitív egész
számot prímszámnak nevezünk, ha 1-en és önmagán kívül más egész számmal nem
osztható. Az 1-et nem tekintjük annak (noha!), de ilyen a 2, 3, 5, 7… és így
tovább. B halmaz legyen a valaha élt magyar írók halmaza, tehát ha valaki
magyar író, akkor benne van, és ha benne van (most az mindegy, hogy nyakig vagy
bokáig), az magyar író. Írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy
az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd
magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író. (Ez a felfogás
tehát nem tud értelmet tulajdonítani a „magyarul ír, de nem magyar író”
kifejezésnek, illetve ez barokkos kifejezése annak, hogy illető nem író.) – Ez
a prím váratlanul tényleg jó definíció, vannak pl. az ikerprímek, 11-13, 17-19,
Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Stan és Pan.
Legyen fNU az ún. népi-urbánus függvény, értelmezési tartománya az A
halmaz, értékkészlete a B halmaz, vagyis minden prímhez rendelünk egy magyar
írót, több prímhez is tartozhat ugyanaz az író, de egy prímhez nem tartozhat
egynél több magyar író, pl. kettő, mert kettő több, mint egy…
Eddig valahogy így kezdődtek itt az előadások, tudósok beszéltek, tudósok,
akik tehát tudnak valamit, és erről a tudásukról itt beszámoltak, mi a meleg
víz?, molekulák, Brown-mozgás (vagy Browning? előkapta 38-as browningját s
ettől fölmelegedett a víz?), mindenesetre szakszerűség, jól definiált kérdésekre
szeriőz válaszok.
Most azonban egy író áll itt, s elég, ha csak az író Örkény István által
kiemelt jelentésére gondolunk: a vaj köpülésekor megmaradó, tejszerű, savanykás
folyadék, s már gyanítható, ma ez itt nem lesz ilyen egyszerű.
[MI A BÁNAT ÉS MI VÉGRE?]
Nem szívesen sertepertélnék a „mi az irodalom?”-kérdés körül, ezt
meghagynám a szakférfiaknak és szaknőknek, de átfogalmazva már jobban kézre
állna, hogy ti. Mi a bánat is az irodalom? (s ha nem volnánk ilyen úri és/vagy
közszolgálati helyen, akkor a bánat helyett más szó is állhatna – mint az
köztudott, tenném hozzá védekezve), és akkor erről a bánatról kicsit.
Vagy másképp arról, hogy mit is akarok. Anekdot. Egy afféle irodalmi
konferencián a nekem rendelt tolmács nagyon tudott spanyolul, ami jó volt, mert
ott spanyolul beszéltek, de az irodalomról halvány dunsztja se, akárha nekem a
tehéntermesztésről beszélnének. Az előadó épp vidám dolgokat mondhatott, mert
körülöttem dőltek a nevetéstől. Mit mond?, kérdem. Várjon, figyelek, majd
később. Megint hallom, hogy Kafka és bruhaha. Mit mond? Majd később. Ez így
ment végig. Wittgenstein, Camus – és a felszabadult, orgiaszerű vihogások.
Taps, szünet, várakozón a tolmácsra néztem, fiatal egyetemista lány volt, aki
szigorúan, mintegy megrovóan azt mondta: Igen. Azt hiszem, az irodalomról
beszélt.
Ezt szeretném én is elérni, hogy Önök a végén azt mondhassák, igen, azt
hiszem, az irodalomról beszélt.
Nem toporognék sokat itt tovább a módszertan körül – bár erre is igaz
ifjabb Plinius mondata, amely szinte minden ún. modern vagy modern utáni szöveg
mottója lehetne: „Ez nem kitérés, ez maga a mű.”, önös szóval: a Bevezetés a
szépirodalomba nem bevezetés, hanem szépirodalom –, szóval azt még megjegyzem,
hogy ha író beszél az irodalomról, író íróként, akkor többnyire a sajátjáról
vagy a neki ismerősről beszél, mert a gyakorlatból beszél, a gyakorlatából – ez
a korlát itt is áll.
Ebben az „író beszélben” nem csak az író problematikus, hanem a beszél is.
Megszoktuk, hogy manapság mindenki beszél, egyszer csak ott egy mikrofon –
nagypapa, hallasz? -, és beszélni kell, háziasszony, focista, táblabíró,
hivatásos pederaszta és amatőr bélyeggyűjtő, mindegy, csak beszéljen.
Folyamatosan műsoridő van. De az író hangsúlyozottan nem beszélő-állat, hanem
író-állat, én is, ahogy a költő mondja (én) „leginkább papírközelben vagyok
én”.
Másfelől meg az a helyzet, hogy már rég szerettem volna így állni egy tábla
előtt. Krétával. Eddig meg is volnánk, de láthatták és látandják, hogy az igazi
tanárok ilyenkor lazán zsebre dugják a kezüket, és csak adnak elő, adnak elő…
Na ebből itt nem lesz semmi. Van énnekem rendes kéziratom, sok szó van rajta,
melyet kímélet nélkül mind fölolvasok, egyetem ez, nem szórakozni vagyunk. Lám,
a mi végre vagyunk a világon? alapkérdésre mintegy véletlenül kaptunk egy
részválaszt.
Heidegger szebben tette föl a kérdést: Wozu Dichter in dürftigen Zeiten?
Vagyis mi végre volnának a költők ínséges időben. Ez a mi végre is témánk.
[MIBEN HASONLÍT AZ ÍRÓ A KŐMŰVESHEZ?]
Szokták mondani, az író szerszáma a nyelv. Ez majdnem igaz. Én szívesen
látom az írót, magamat – mint kézművest. Még inkább kőműves. Kőmíjjes. Tégla,
malter, rakni, nő a fal, leomlik, újra, föl-le, Kelemenné, szóval valami nő.
Itt kicsit megállnék mutatni valamit. A mondat arra lehet példa, hogy
nemcsak én írom a mondatot, az is írja önmagát. Vagy másképp: hogy a nyelv is
szerző. Az írásnál sok és sokféle összefüggésre lehet ügyelni, szimmetriákra,
ismétlődésekre, eposzi állandó jelzőre, a leleményes komplexus, és akkor
többnyire kiderül, mondjuk egy értő olvasásnál, ez akár még egy kritikusnál is
bekövetkezhet, minden jó kritikus jó olvasó is, de nem minden rovar bogár, hogy
rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység
található a szövegben, mint amennyit az író beletett. Egy más szempont szerint
ezt úgyis lehet fogalmazni, hogy az rossz jel a munka minőségét illetően, ha
csak az van a könyvünkben, amit beletettünk.
Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak.
Szóval a következő történt (ezt persze becsületszóra kell elfogadniuk, így
nincs bizonyító ereje, de nem is bizonyítani akarok, hanem mutatni): tehát
írtam, hogy rakosgatjuk a téglát, nő a fal, és akkor eszembe jutott, hogy hány
és hányszor kiderül, hogy amit fölraktunk estére, leomlott reggelre, hogy az
nem is fal volt, hanem legjobb esetben árok – gondolatjel: ha egy napot
végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó
munka, nulla linea, sine dies –, innen logikus ugrás a Kőműves Kelemenné, aki
nemdebár nő. Az én kis linkségem már nem emlékezett, csak a nyelv, hogy a
mondat elején volt már egy nő, de nem asszonyállatként, hanem igeként, cherchez
la verb!
Én személy szerint jó barátságban vagyok a nyelvvel – nyelven a magyart
értem –, illetve ő van velem barátságban, megengedi ezt a barátságot, mert az
még igaz lehet, hogy a kolléga volt az úr, a vers csak cifra szolga, ám végül
is a nyelv az úr.
Ezért van az kérem, hogy hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak
tartozom, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, hanem egyes egyedül a
nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek. Jó társaságban vagyok.
A nyelv az úr, és akkor zárjam parodisztikusan: Habár fölül a gálya. Ez
például egy üres fölül-és volt, csak azért nem húzom, hogy lássák, a nyelvre se
lehet mindent hagyni. Mondatkihúzáshoz ugyanazok a képességek és erők kellenek,
mint mondatíráshoz.
Mindenesetre az már látszik, hogy itt a tárgyról való beszéd része magának
a tárgynak, blöffszerűen használva a matematikai szókészletet: könnyű
Möbius-szalagok úszkálnak szigorú Klein-kancsókban.
A barátságról jut eszembe Balassa Péter, a nyáron halt meg, neki ajánlom
ezt az előadást.
[MIT KERES AZ ÍRÓ A PAMPÁKON?]
Az írónak testközelből kell ismernie a szavakat, kézbe kell venni őket,
fogdosni, mit lehet velük csinálni, mit engednek magukkal, hogyan öregszenek,
fásulnak el vagy kezdenek el hirtelen gügyögni, épp milyen a kedvük, milyen
lábbal keltek föl, babusgatni kell őket és olykor üvöltözni velük, vagy ők
babusgatnak és ők üvöltöznek. Civil ember is ismeri ezt, csak nem szóval.
Azt mondja Wittgenstein, a szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van,
ezt a használatot kell ismerni naprakészen.
Ez a használat erős, szél ellen nem lehet szóhasználni, itt alkalmazkodni
kell, fölemelt fejjel, gerincesen – vállat vonni; egy ideig ragozhatjuk
tisztességesen az ikes igéket, csokoládézhatnám, de a nyelvi rögvalóság
kicsúszik alólunk, hisz az ikesigeragozás stiláris értéke más, mint akár húsz
éve, úgyhogy ha az ember nem vigyáz, azon kaphatja magát, hogy kisujja eláll
tartva a kávéscsészét. Kisujjunk elállna, ha tartanók a csészét. Kevés dolog
van messzebb a finomságtól, mint a finomkodás.
A szóhasználat változik térben és időben, és ugyan igaz, a nyelvnek van
írója, nem az országnak – de mégis, mondjuk meddig német a német? Zürichben
ugyanazt a nyelvet beszélik-e mint Bécsben? Nem egészen. És Csíkszeredán se úgy
és azt, mint Budapesten. És más a környezet is, másképp hangzik az elkiáltott
szó egy kútban és másképp egy… a pampákon, föltéve, hogy a pampa olyan
rónaszerűség, nem pedig egy állatfajta, a puma és az emu közeli rokona, bár
nagy baj, a műveletlenségen túl, nem volna, az akusztikai példázat stimmel.
Tehát, hogy egy példával éljek, ha azt mondom Zürichben, magyar (ejtsd:
madjar), az mást jelent, mint Bécsben. Édes hazám. Lefordíthatatlan szójáték.
Csíkszeredán más a dimenziója, a színe, a sötéte, a játéka, a drámája a
magyarnak, a szónak, mint Zalakaroson vagy Óbudán. Itt nincs drámája. A
drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom. A
nincsben lévő vanról. A lét elviselhetetlen könnyűsége, írja Kundera Párizsban.
És ez pontos, csak itt még a könnyű is nehéz.
A szavak szivárványzása nemcsak térbeli, hanem időbeli is. A szavaknak
idejük van, vagy másképp: idő van a szavakban, a mi időnk, a használóké, a mi
történelmünk, mi magunk.
Elfelejtünk szavakat, másokra rálelünk, olykor túlságosan is, s lesznek
divatosakká. A kérészéletű divatszók, így szerepelne az újságban. A politikusok
például évek óta ragaszkodnak a markánshoz, markáns véleménykülönbség, ez azt
jelenti, hogy egyikőjüknek sincs véleménye, és ezt markánsan a tudomásunkra
hozzák. A másik a mentén. De nem hogy a Maros mentén, vagy hogy folt esett a
nyuszttal bélelt mentén, ami mégis valami megbízható, ha nem is polgári, de
konzervatív ügylet, hanem nemde az „ilyen-olyan értékek mentén”. Tulajdonképpen
anyánk nyelve iránti tiszteletből nem volna szabad ilyen pártokra szavazni. Azt
már nem is említem, hogy egy párt, aki. Markáns, mentén, aki – erős szűrő. Ha
még az alkalmasintot is hozzáveszem, márpedig hozzáveszem – hogy ti. az nem azt
jelenti, alkalomadtán, hanem hogy vélhetőleg, valószínűleg –, akkor csak
állnánk itten pártok nélkül, ami nem volna érdekünk, szügyig mélabúban.
Minthogy e jelenség pártfüggetlen, lehetséges, hogy ez volna ama annyit
hiányolt demokratikus minimum? ez az az aranyfonál, mely összeköti pártjainkat?
Új bekezdést kezdek, megvalósítván az értelmiségi gőg minősített esetét.
[SZEREPELT-E A 7X8 A KOMMUNISTA 1X1-BEN?]
Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. A
diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez,
elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeak-re, az új nyelvre, az Újbeszélre.
Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és
mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a
diktátorokra, még csak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van
a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. De a nyelvet nehéz megváltoztatni.
A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a
diktatúrákat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a van-t nehéz megváltoztatni.
De ha van, van a diktatúra is. És annak is van nyelve, teremt magának. A
szocialista szó például – azt hiszem, ez Czakó Gábor megfigyelése volt –
fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a
szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt
a kilátástalanság, mélységes mély a jövő kútja, a szocialista
segítségnyújtásról pedig szegény Dubcek tarthatna pszicholingvisztikai
értekezést. És hogy a demokrácia és a népi demokrácia között ugyanaz a különbség,
mint a zubbony és a kényszerzubbony között. Vagy mint a … hogy kell ezt itt
mondani? … mint a szabás és a kiszabás közt.
Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra
mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta,
hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. Illetve mi neveztük annak,
pontosabban ki annak nevezte, ki nem, a társadalom mint olyan annak nevezte, de
az embereket lehetett e szerint osztályozni. Ellenforradalmat mondott, aki így
gondolta vagy nyíltan behódolt vagy elege volt már az egészből és nem gondolt
semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy
kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Síva kéne). És aztán volt a
nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte,
sőt támogatta, ennek szava az 56-os események volt, később kis iróniával (bár
hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.
Amikor a New York-i terrortámadásra a szeptemberi események megjelölést
halljuk, a mi diktatúrán edzett fülünk hallja ezt a kis torpanást, dadogást,
enyhe zavart, hogy mondanának is valamit meg nem is, sőt: gondolnának is
valamit meg nem is.
A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én
már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek
nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra
is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt
mindenki konkrétan 56-ról hallgatott. A szorzótáblában nem is szerepelt a 8 x
7. A 7 x 8 sem, minthogy ez a szorzásfajta kommutatív.
A szavak életéről beszélünk, 56-nak viharos volt az élete, 56-nak mint
szónak, mint magyar szónak. A sechsundfünfzig élt, mint Marci Hevesen. Egészen
pontosan: Wie der liebe Gott im Frankreich. Ami a németeknek Franciaország, az
nekünk Heves. A liebe Gottot most nem elemezném.
Mutatok egy példát a változó időkre. Ha mondjuk a 70-es években leírtuk
volna ezt a szép négy pozitív és egész számot, 54, 55, kicsi torpanás, botlás
és félrenyelés, 57, 58, és föléje írtuk volna, hogy Négysoros, akkor egy igazi
bátor hazafias verset kapunk, vélhetően nem remekmű, de a hiányzó mágikus szám
érzékletesen fejezi ki a magyar nép örök szabadságvágyát, és így tovább,
tényleg ott lüktet a Gottfried Bennt idéző új tárgyiasság, mely mintegy Petőfi
Sándor okos lelkesültségével ötvöződik.
Elmúltak a csúf idők, s ha most megpróbálkozunk így evvel a négy számmal,
avval csak azt dokumentáljuk, 54, 55, 57, 58, hogy nem tudunk számolni. Hová
lett a számok e sorrendjéből a szabadságvágy, és Benn és Petőfi? Elvitte a
kiscica, vagyis a kivonuló szovjet katonák, vagyis a demokrácia. Ha nem kell
sejtetni, akkor nem is lehet sejtetni. Akkor beszélni kell, gondolkodni,
mérlegelni, állást foglalni. Túlélőkből élők lettünk.
Mindez nagyon mulatságosan tanulságos, de hogy dermesztően félelmetes is,
azt akkor látjuk, ha elgondoljuk, hogy ez a négysoros (mely a mái napig
lappang) tényleg nem jelenhetett volna meg nyolcvankilenc előtt. És nem
minőségi okokból. Remélem, egy mai húszéves számára ez egyszerűen
elképzelhetetlen.
Pedig így lett volna. Hisz már az is elegendő volt, hogy Nagy Gáspár
[est_ea_24] a főnévi igenév NI végződését nagy betűvel szedesse, és az
ötvenhatról való kussolás és a rossz lelkiismeret ebben – a költői intencióknak
megfelelően – azonnal fölismerte a kivégzett miniszterelnök Nagy Imre nevét,
következésképp betiltás, letiltás, vegzálás.
Itt a német fordítás nem biztos, hogy segítene, EN, ott talán Erich
HoNeckerre gondoltak volna. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Amúgy a Négysoros cím a magyar irodalomban már foglalt a Pilinszky-vers
által. Ezt a verset, amely 1956 júliusában jelent meg, nem érinti a szovjet
katonák ki-bemasírozása. Ezt is jegyezzük meg.
[BEPISZKOLÓDNAK-E A SZAVAK?]
A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias
kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai
társalgásnak. Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak,
akkor ez a használat is hozzá tartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem
döntés, nem elhatározás kérdése.
Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja, nem történik
semmi. De ha már a „magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár
a legnemesbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finomam
szólva nem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni,
egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az
Endlösung nyomasztó árnya.
Tévedés ne essék, ez nem politikai kérdés, hanem nyelvi kérdés. (Bár az
igaz, hogy az meg politikai kérdés…) A nyelv erősebb. Annak idején nem
értettük, hogy mért lett nemzetközi botrány abból, hogy a Fradi-Ajax meccsen
„huhogtak” (ti. ha egy színes bőrű ért a labdához). Azt hittük, hogy ez csupán
a nagyképű hollandok fölényeskedése. A hollandok valóban nagyképűen
fölényeskedtek, de a huhogás, mely sokkal gyakoribb vagy gyakoribb volt a
nyugati futballpályákon, mint nálunk, az olyasmit jelent, mint „büdös nigger”.
Csak föl kell lapozni a nem létező szótárt. És erre hiába mondjuk, hogy mi ezt
nem úgy értettük. Mi ezt nem akartuk mondani. Helyes, akkor meg kell tanulni a
nyelvet, semmi nem indokolja, hogy ezt sértődötten ne tegyük meg, és akkor azt
mondjuk, amit gondolunk. Többé-kevésbé.
De hát nem abszurd ez? Azért mert egy vacak náci vagy nyilas használta
ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az
eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát
ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami
megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk
ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az
óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások
történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem
erkölcs.
Nem véletlen, hogy példáim a fasiszta diktatúrából valók, ez nem a sokat
emlegetett kettős mérce, hanem rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, a
nyilasok, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy
kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel
szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az
emberiség egy részét. A két dolog, látjuk, nem azonos, innét a példatár
féloldalassága.
[A WITTGENSTEINI KŐMŰVES ESETE]
Ezek a nyelvi közmegegyezések nem különleges dolgok, mindennapjaink része,
tudásuk nélkül egy lépést se tehetünk. Röviden elmesélem a wittgensteini
kőműves esetét – velem. Régi történet, majdnem negyedszázada, hogy építkeztünk,
de olyan, mint egy irodalmi remekmű, nem érinti a szabadság hullámzása. A
kérdésemre, hogy valami mennyibe kerül, azt mondja a tisztességes és hozzáértő kőművesmester,
kolléga tehát, hogy húszezer. Amin én azt értettem, hogy az a valami húszezerbe
kerül; ha 19-et mondott volna, nem lett volna hozzáértő, ha 21-et, akkor nem
lett volna tisztességes, 20 az ára, tehát 20-at mond, és majd annyit fizetek,
ha tudok.
Eltelt fél év. Már más ember voltam, arcomra váratlan árkokat vágott az
idő, egy kelet-európai tetőtérbeépítés konok, kemény ideje. Ha ekkor hallottam,
20, mert kérdezni már nem kérdeztem, megtanultam, hogy nem szabad, mindent,
csak kérdezni nem, szóval azt is tudtam, hogy ez a 20 sok mindent jelenthet,
egyet biztos nem, hogy az a valami 20-ba kerül. Illetve még az is lehet, hogy
annyiba. Az csak azt jelentette, hogy abban a helyzetben neki egy számot
kellett mondani, 2, 3, 5, 7 vagy π vagy 20, vagyis csak nyugalom, majd
lesz valami főnök úr, én meg fogom csinálni, maga ki fogja fizetni, nem kell
aggódni, 20.000 ez azt jelenti, hogy élünk, megvagyunk, és előbb-utóbb a
tetőtér is készen lesz.
A változás lényegében leírható Wittgenstein fölfogásának alakulásával, a
Tractatus szigorától, hogy csak arról beszéljünk, amiről beszélni tudunk, a
nyelvjátékok hallgatáson túli beszédéig, beszélgetéséig.
[KI CSÉPEL KIT/MIT?]
De ez csak közbevetés volt, a féloldalas példatárnál tartottunk.
Németországban csináltak egy közhelyszótárt, melynek magyar változatát néhány
éve Barna Imre és Dalos György készítette el, szócséplő néven, két forgatható
korong révén 8192 szólam állítható elő nemzeti-konzervatív, illetve szoc-lib
változatban. Foszforeszkáló ürességeket lehet kiforgatni, a közéletben
angazsáltak számára kötelező játék volna.
Az egyetemes gyökerű Kárpát-medencének a jövőorientált piackonform másság
válaszol; a tizenötmillió gerincű önépítésnek a szabad kisebbségi alternatíva;
a rendíthetetlen nemzeti tragédiának a szociális bibói kilábalás.
Itt most eltűnődhetnénk, hogy vajon a dolgoknak van-e nevük vagy a
megnevezés által lesznek a dolgok, vagyis a szavak a dolgok, mi van az Úristen
titkos Schatzkammerjában, a dolgok maguk, a kenyértől a határozott lakitelki
erkölcsiségig, vagy a szavak, a szalonnától a kétharmados parlamenti
technikákig – de nem tűnődünk el, hanem eredeti várakozásainkkal ellentétben
(mely e nyelvi foszforeszkálás szimmetriájára vonatkoztak) megállapítjuk, hogy
a nemz-konz rizsákon jobban lehet vihorászni, mint a szoc-libeken.
De ez nem azért van, mintha rút sybarita váz volnánk, és nem is azért
mintha az ürességek minőségében lenne különbség, hanem azért, mert a jobboldali
szóhasználat erősebb kapcsolatban áll a nyelvvel, a nyelvet az összetartozás
jelképének tartja (szép az az anekdota, amelyben valaki magyar turista New
Yorkban magyar beszédet hall a háta mögül, ízes szögediest, megfordul, két
fekete beszélget egymással, nyilván Szegedre jártak az orvosira, a turista
szinte automatikusan mondja és örömmel: Hát maguk is magyarok?!), ezzel szemben
a szoclib gyakorlatiasan használja a nyelvet, visszafogottan, tompán,
tartózkodik a szóvirágoktól, matt, KISZ-es szürkében tartja stíljét. Azért ezek
a fakó kifejezések is megérik a pénzüket. Lám, ez a mondat most 2003 nyárvégén
életesebben viselkedik, mint a Fidesz-kormányzás alatt. – Na tovább, idő: pénz.
[A HÁNY MILLIÓ KOCSIS ORSZÁGA VAGYUNK?]
Ha már a nyilasoknál meg az ávósoknál voltunk, ejtsünk szót a trágárságról.
Trágárság, obszcénság, drasztikusság, mosdatlanság, vaskosság, nyomdafestéket
nem tűrőség, illetlenség és irodalom, mi itt a helyzet?
A művészet legfőképp szabad akar lenni, érzékeny a hazugságra, a
maszatolásra, a Tartuffe-ökre. A szenteskedésnek, szemforgatásnak, a vallási és
erkölcsi képmutatásnak nagy európai hagyománya van, és ez élő hagyomány, újra
meg újra föléled, napjainkban is találkozhatunk evvel a neobarokk álsággal – és
akkor! És akkor az irodalom mámorosan néven nevezi a dolgokat. Ami nem kevés.
Kész, passz, meg is válaszoltuk a kérdést.
Lassabban. A szabadság ilyen könnyen nem szerezhető meg, a szabadság
elérése nem egylépéses matt–feladvány.
Volt nekem egy pótanyám, egy apáca, Gizella, aki a kitelepítésben velünk
lakott. Engem nagyon szeretett, ezért aztán becsületben elolvasta mindig a
soron következő könyvemet. Ez az asszony egész életében imádkozott. Kis
túlzással, két speciális forrásból buzogtak hozzá a szavak: az imákból meg az
én könyveimből. De nem kerültek nagy összeütközésbe, néha picit ingatta a fejét,
ahogy a pót- és nem-pótanyák szokták, muszáj ezt, fiacskám?, muszáj,
bólogattam, mintha azt mondtam volna: Deo gracias.
De azután a Kis magyar pornográfiánál meg később az Egy nőnél mégis azt
javasoltam neki, hogy ezt ne. Jó, sóhajtott megkönnyebbülten.
Ez a „jó” nem arra vonatkozott, hogy én rossz volnék, vagy hogy ezekben
volna a rosszabbik énem, hanem, még emlékeznek, a pampákra vonatkozott, az
akusztikára, a belső hallására. Az én, nevezzük most így, erős szavaim,
kifejezéseim az ő imádságból, egy életen át való kontemplációból épült
szóterében azonnal fölrobbantak, egy ilyen után lapokig nem történt semmi, csak
füst, láng, kormos törmelék, vagyis a szavaim rosszul viselkedtek, nem úgy,
ahogy én szántam, vagyis rossz volt a szöveg. Nem mert én elrontottam, hanem
mert ez esetben író és olvasó nem volt egymáshoz való. Nem volt esélyük
egymással.
A mostani irodalom olykor azért feszélyező, mert máshová teszi önnön
korlátozásának határait. Részint az említett megnevezési mámorában teszi
máshová, részint gyanakvásból, abbéli gyanakvásából, hogy ahová a Titok tábla
tétetett, és a titokról valóban hallgatni lehet csak, ott még nem titok van,
hanem hazugság.
Az a szemrehányás, hogy az irodalom rossz példát mutat, nem helytálló. Hát
először is nem jó példát mutatni van az irodalom. Nem arra való, nem arra van,
hogy irodalomórák tárgya legyen. Nem arra van, hogy tanítson, neveljen,
szórakoztasson. Nem „alkalmazott tudomány”. A szépség vad és szelídíthetetlen.
Ám mindettől függetlenül is kétlem, hogy óvodás barátom azért küld el a
búsba, mert oly verzátus a mai modern prózában. Ok és okozat cserélődne föl.
Magam is olvasó lévén, szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra. Te, drága
Olvasó, te beszélsz így, mért gondolod, hogy a könyvekben nagyon mást
találnál!… A mai író nem áll fölötte az olvasónak, nem olyan valaki, aki
megmondaná az igazságot, ugyanolyan tévelygő alak, mint Te, egy sorstárs, vagy
ahogy Ottlik írta, egy „ürge”.
Ami a példaadást illeti, az egy általánosabb társadalmi jelenség része. Úgy
beszél, mint a kocsisok, mondották régebben. A hány millió kocsis országa
lettünk? Régebben a művelt vagy csak a pozícióban lévő ember súlyt vetett arra,
hogy választékosan beszéljen. A túróba, ez ma nincs így!
Az igaz, hogy olykor az irodalom rosszul értelmezi a korszerűséget,
lemondván az ellenkezés általános kötelméről belenyugszik ebbe az „ürgeségbe”,
pedig a korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti;
benne-gyökerezést jelent, nem gazsulálást. Nincs szánalmasabb, mint trendinek
lenni. Trendinek akarni lenni.
Szerintem nincs obszcén szó, csak obszcén összefüggés. Egyébként hiába
adnának egy tiltó listát szavakról, összefüggésekről, témákról, bármiről,
dúdolva lehetne undorító, mocskos, pornográf szöveget eszkabálni. Mán ha ez
volna a nemes cél… Ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyek a pornólapokban
vannak, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára az irodalom is
képes. Igaz, mint minden csoda, ez is ritka. Az irodalom a csoda hiányáról is
beszámol.
Vagyis mindig az egészről van szó, és nem a szavak felosztogatásáról
szalonképesekre és szalonképtelenekre. De hát nincsen is szalon! – Idetartozik
még, hogy a magyar nyelv e tekintetben másképp viselkedik, mint Shakespeare
vagy Rabelais nyelve. Arany János erotikus írói vesszejét egy titokzsebben
tartotta, nem volt nyilvános. A magyar nyelv szemérmesebb, olykor prűdebb, mint
az említettek. Ez esély is, nyűg is.
Ennek nem mond ellent, hogy nemzeti büszkeségünk egyik alapeleme a magyar
káromkodás; hossza, leleményei, néprajzos gazdagsága, egészséges (kicsi
kérdőjel) erotikája messze más nemzetek fölé emel, melyeknél nemde amúgy se
volnánk alávalóbbak. Egyébként a legmélyebb gyökér, amely a hazához köt, a
trágárság, olvastam valahol, talán Kunderánál. [est_ea_16] Valóban, az idegen
trágárság többnyire információ, adat, s nem pedig szív és érzés.
Itt valamit meg kell jegyeznem. Hogy én úgy tanultam, hogy a káromkodás az
az Isten káromlása, nem egyszerűen a csúnya beszéd, de, nézve a tudós
szótárakat, ma ez általában a trágárságot jelöli. Azt a régi káromkodást, azt
semmilyen formában nem tűröm, a sejtjeim nem tűrik. Fizikai rossz hallanom. Azt
hiszem, még sose káromkodtam. Egy kivételt engedtek meg ezek a pápista sejtek,
a tüneményes Vargha Balázs egy örökéletű kétsorosát:
[AZ IRODALOM ESETE A BIRKÁVAL ÉS A KAMIONNAL]
Mondtuk, hogy csak majdnem igaz, hogy a nyelv az író szerszáma, hogy a
szerző birtokolja hű ebét, a nyelvet, s pontosan tudni lehetne, meddig tart a
gazdi, s hol kezdődik a kutyus. Oh Umberto. (Kis drámai privatizálás, egy
Umberto nevű markáns eb mentén, de Önök gondoljanak csak Ecóra, stimmelni fog.)
Egy idézet Thomas Manntól – vagy Goethétől?, minden idézet vagy Thomas Manntól, vagy
Goethétől való – mutatja az irányt: Író az, akinek gondot okoz az írás. Azért
ez meglepő. Mert például pék az, akinek nem okoz gondot pékezni. Schumacher az,
akinek nem okoz gondot autót vezetni. A Ferrari meg az, akinek nem okoz gondot
a Schumacher. Elnézést.
Az irodalom nem egyszerűen használja a nyelvet, tehát nem az a helyzet,
hogy van egy gondolat (mely természetesen nemes és jelentős), aztán van ez a
nyelvi készség, és akkor ezek szerencsésen találkoznak, mint Petőfi Sándor és
Szendrey Júlia, avagy a neutron az atommaggal, ahogy erről nyilván már szó
esett e helyt. Ily módon aztán ezt a gondolatot, üzenetet a nyelv segítségével
közvetítjük. Ahogy mondani volt szokás: irodalmi köntösbe öltöztetjük.
(Igyekeztünk egy ilyen irodalmi köntösről képet mutatni, közvetlenül nem
sikerült; a dressing-gown, gondoljunk Maughamra, és a baby doll, gondoljunk,
akire jól esik, ezek ötvözete lehet…)
Minthogy így tehát a mondat nem valaminek a hordozója, hanem maga a dolog,
ő egyszerre a szállítandó birka és a kamion is (akinek van vizuális fantáziája
– hát annak most jó!), ezért a viszony a mondathoz korántsem technikai. Minden
mondat mögé oda kell az írónak állni, mindenestől, patetikusan szólva az egész
életével. Miközben a jó mondat önmagában még semmi, illetve úgy minden, hogy
alig valami. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy X – ahol X magyar prímszám –,
aki többek közt éles nyelvű, gonoszkodó kolléga, azt a paródiát írta rólam,
hogy sok rossz könyvet írtam, de egyetlen rossz mondatot sem. Hát ez tényleg jó
mondat. Ezt is nekem köszönheti.)
És azt is szoktam mondani, hogy ha írás közben egy gondolatom támad,
fölugrok, és addig járkálok, míg el nem felejtem, és akkor folytathatom a
munkát. (Korán nevet, ki gyorsan nevet (ki), mondván, hogy ez látszik is a
könyveimen.) Az irodalom, a regény nem gondolatokkal dolgozik, a filozófus tesz
így, ő beszél így. És másképp beszél a tudós, másképp a tanár, a pap, mind
külön nyelv. A világ megismerésének különböző módjairól van szó.
Az irodalom a nyelven keresztül nézi és tapasztalja a világot, és itt ugyan
nagy felfogásbeli különbségek lehetnek, gondoljunk Thomas Mannra és Joyce-ra,
de az közös, hogy az akciók a nyelvben történnek. Nem elég gondolatilag tisztázni
valamit, szavak kellenek hozzá. Nem elég szenvedélyesnek lenni, nem elég
szeretni, gyűlölni, szavak kellenek hozzá. Szavakból lesz fölépítve minden – a
legszemélyesebbnek tetsző emlékek is. Sőt, ez a személy is szövegfüggő. A mai
szerzőt a szöveg teremti. Így aztán nem is lehet kifelé mutogatni a szövegből,
a szöveg a világ.
A gondolkodás-nyelv-beszéd-irodalom mondjuk úgy függ össze, hogy nem azt
mondom, amit gondolok, mert nem tudhatom azt mondani, és nem gondolom azt, amit
akarok gondolni, mert nem gondolhatom azt, és így persze az "akarok"
már nem is nagyon értelmezhető. Ekkor lép színre az irodalom. Látjuk, homályos
figura, sok minden rábízható, úriembernek azonban semmiképp se nevezném.
Van, aki ezt a nyelvben-létet másképp gondolja. Vagy legyint rá, nem
érdekli. Mert mondjuk az irodalmat erősebben a történelem felől nézi. Ez a
felfogás az irodalmat a közösség vagy a nemzet szolgálólányának tekinti,
valaminek, amit egy magasabb cél (a haza üdve) érdekében be lehet vetni.
Szabadsághiányos időkben, s szeretjük azt mondani, hogy errefelé ilyenek voltak
az idők, nagy a vonzása a szolgálólányos látomásnak, mert jól és természetesen
működik. Meg nincs is nagyon választásunk Ha nem lehet beszélni, az irodalom
fortélyosan tud hallgatni, épp mondjuk az elvesztett szabadságról. Ma így nem
működik. Az irodalom továbbra is többek közt az elvesztett szabadságról beszél,
csak most már látjuk, amit eddig is lehetett volna, hogy ez nem pusztán
politikai kérdés. A szolgálólányos fölfogás azt is feltételezi, hogy az
irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a
társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra (amit én többé-kevésbé rendben
lévőnek tartok), az a része is fütyül, mely osztja a most említett fölfogást.
A szavak jelentőségével és egyszeriségével kapcsolatban emlékeztetek
Illyés Haza, a magasban című versére:
Haza a magasban. Haza a szóban.
A fentiek értelmében alig provokatívan úgy mondanám, hogy az gyanús, ha az
írónak mondanivalója van. Illetve ha van, akkor mondja, álljon katedrára és
beszéljen. De úgy van, ahogy Joszif Brodszkij írja: szakmánk méltóságának nem a
szónoki emelvényen tanúsított magatartás a mércéje.
Rendben, szerző ne akarjon mondani semmit, de ha a könyve se mond semmit,
akkor minek az egész fölhajtás, akkor az univerzum legerkölcsösebb, legszebb,
leghelyénvalóbb mozdulata, hogy úgy hajintjuk a sarokba az ilyen könyvet, hogy
csak úgy nyekken. Vagy sutba, az is jó. De ha sutba, akkor górjuk. A nyekken
maradhat. (A sut olyasmi, mint a puma, csak melegebb.)
[AZ IRODALOM MINT FÜRKÉSZ]
Befejezésül még valamiket az irodalom jellegéről, alkatáról.
Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait
fürkészi. Azon írók könyvei is, akiknek ez a vallomás túl sok, akik le nem
írnák ezt a mondatot – én is ilyen vagyok, csak én leírom. Ez a fürkészés
komoly dolog, és ebben az értelemben az irodalom komoly. Ám ezer arca van, mert
Vörösmarty sötét, nagy költeményei ugyanúgy fürkésznek, mint Weöres egyszavas
verse (tojáséj) vagy akár egy laza limerik, ki akkor jó, ha jól megrímelik.
Az irodalom újraértelmezi a komolyságot, a kicsiségek, linkségek,
véletlenszerűségek, játszások mögött mindig ott a fürkészés, a fürkészés
felelőssége és méltósága, és hogy mutassam a többértelműséget, így folytatom
léhán, hogy mindez a feszültség azért is van, mert míg az irodalom a lét
titkait fürkészi, addig az író a nőkét. Vagy a férfiakét. A kutyákét és
filodendronokét. – Tabi László [est_ea_37] mondata van a fejemben, sok mondat
van ott, onnét e fölsorolás, ő ír valakiről, aki miután csalódott a nőkben,
férfiakban s kutyákban, egy magányos filodendronnal tartott meghitt
kapcsolatot.
Az irodalom erről a csalódásról is tud, erről a meghittségről is van szava.
Az intertextualitás, lám, nagyon is emberi.
Van, aki azt szeretné, ha az irodalom is világos kérdésekre világos válaszokat
adna, két derékszögű író négyzetének az összege és így tovább. Egyáltalán, hogy
valljon színt. Az irodalom azonban inkább színeket vall, az igen-nem-hez, a
bináris világhoz nem kell író, az főként a talánhoz meg a lehethez kell. Bár ki
tudja. Mert tud persze az irodalom is zaftosan egyértelmű lenni: Akasszátok föl
a királyokat!, tömör, világos fogalmazás, polgári program szoci beütéssel.
A jó könyv tehát beszél, ám bonyolultan beszél. Akkor most előbb a
beszélről, aztán a bonyolultról.
Noha Bábel-tornya folyamatos társunk, a nyelvi káosz mindennapi
tapasztalatunk, és az is igaz, hogy az irodalmi nyelv elveszítette kitüntetett
szerepét, már csak egy a sok közül, nem első és nem összefoglaló, marginális
nyelvjárás, melyet egyre kevesebben értenek és beszélnek – mindez igaz, az
irodalom mégis megőrzött valamit az univerzalitásból. A matematikában azonnal
látszik, hogy milyen óriási dolog ez: nincs az az elvakult fundamentalista
iszlám matematikus, aki össze tudna különbözni a bigott katolikus kollégával
azon, hogy kétszer kettő az négy. Hogy négy-e. Legföljebb gyanakodva
visszakérdeznének, hogy hányas számrendszerben vagyunk.
Az irodalom – eltekintve a nyelvi problémáktól, melyektől nem lehet
eltekinteni – univerzális. Nem úgy van közmegegyezés mondjuk a Bovarynét
illetően, mint a 2x2=4 esetében, bizonyos értelemben ellenkezőleg, mintegy a
„másik végéről”, úgy, hogy egy regénnyel nem lehetséges egyetérteni, így aztán
egyet nem érteni sem lehet. Nagy dolog ez, kérem. És minél jobb egy regény,
annál inkább áll ez. Egy heggyel nem lehetséges az egyetértés. És fordítva:
minél kevésbé jó egy regény, annál több állítását üdvözölhetjük egyetértőleg.
Ilyenkor a mondat valahogy leválik a regényről, megbomlik az az összhang, amely
ha nem volna, formáról és tartalomról kéne beszélnünk, köntösről és
mondanivalóról.
Nincs kiút, igaza van a nagy szovjet gondolkodónak: Írók, alkossatok
remekműveket!
Az irodalom bonyolult. Tandori [est_ea_37a] szavával: bonyi. Nem gonosz
posztmodernek vagy ásatag naturalisták bonyolítják, hanem eleve az. Nem túl
bonyolult, hanem bonyolult. Ez a természete. A bonyolult ma szitokszó.
Hessegetnénk el magunktól. Olyan bonyi az élet, és akkor még ez is! (Jelzem,
mintha maga az irodalom is errefelé változnék, nem szereti a bonyolultat, vagyis
önmagát, ami nem szokott jóhoz vezetni.) Az a bizonyos fürkészés teszi az
irodalmat bonyolulttá, vagyis ő maga. Akkor is bonyolult, ha egyszerűnek hat,
ezt olykor a nagy írók tudják, ez (is) a nagyságuk.
A bonyolulttól nem kell félni, a zavarostól kell félni.
Newton is bonyolult, nem csak Einstein. De Einstein nehezebben bonyolult,
mindenesetre hamarabb értjük, hogy nem értjük. Einstein és Joyce és Bartók és
Picasso ugyanannak a világnak a szülötte, ugyanazt a világot látják (csak a
szemük más), ugyanazt a világot írják le (csak a tolluk más), ugyanazokba a
problémákba ütköznek (csak az anyaguk más).
Egyre többet tudunk, és egyre pontosabban tudjuk a tudás, sőt tudhatóság
korlátait. (Nagyon szépen és nagyon fölületesen el tudnám mesélni Gödel
idevonatkozó nevezetes tételét…) Mért csodálkozunk hát, ha klasszikus
regényeink mindentudó elbeszélője, ki úgy de úgy a szívünkhöz nőtt –
kézen-közön elillant? (Vagy ha nem illant, akkor, mint oly sok régi, komoly
barátunk, parodisztikus kontúrokat öltött.)
Pedig csodálkozunk.
Miközben már rutinosan zsolozsmázzuk, hogy minden Egész eltörött. Valóban,
de mért gondoljuk, hogy ez éppen a művészetekre ne volna hatással? Heidegger
ínséges időkről beszél. „Nemcsak az isten, az istenek menekültek el, hanem az
istenség fénye is kialudt a világtörténelemben. A világéj ideje ínséges idő,
mert egyre ínségesebb lesz. Már olyan üressé lett, hogy isten hiányát sem képes
hiányként érzékelni. (…) Ínséges az idő, mert hiányzik belőle a fájdalom, a
halál és a szeretet elrejtetlensége.” Akkor mi végre is, mi a bánatnak is a
költő? Heidegger válasza: „Költőnek lenni ínséges időben azt jelenti: éneklően
az elmenekült istenekre figyelmezni.”
Változik a világról való ismeretünk szerkezete és változik a kultúra
szerkezete. Ennek egyik jele – látjuk, érezzük, tapasztaljuk –, ahogy változik
a szó és a kép viszonya. Az előző évezred a könyv évezrede volt. Létünk talán
legfontosabb dokumentumát, a Bibliát ezért is nevezzük a könyvek könyvének. –
Egyébként a könyvek könyve is könyv, így helye a könyvespolcon van. Ott
gyorsabban is rátalál az ember, mintha külön díszasztalkán volna. A díszasztalkákat
belepi a por.
Hogy ez az évezred minek az évezrede, nem tudom.
A mai olvasó olykor ingerülten elégedetlen a mai irodalommal. Hol a
történet, hol vannak a szerethető figurák, hol az élet? Ha harc, hát legyen
harc, én is olvasó vagyok, én meg az olvasóval vagyok elégedetlen.
Amit a bestseller-listák mutatnak, az nem az értékrend hiánya, ennél
gyökeresebb a változás. Mert ha ennyi volna, az azt jelentené, van ez a rend,
tudunk róla, elfogadjuk, csak itt nem érvényesül. Az új jelenség, azt hiszem,
az, hogy nincs konszenzus az értékeket illetően. Te Mozartot tartod jónak, én
Salierit, és akkor mi van?! Ezt most nem részletezem, de hatékonyan tudnám
magam alatt vágni a katedrát.
Nincs történet? Nincs íve az elbeszéléseinknek? Hát mért nem tetszik olyan
életet élni, amelynek íve van? Rajzolom. A-tól B-ig, és halad és rendben és
lineárisan. És mért tetszik események helyett események valószínűségével
dolgozni, és mért tetszik össze-vissza beszélni a fényről, hol azt állítván és
bizonyítván, hogy az hullám természetű, hol meg azt, hogy részecske, és mért
tetszik sunnyogni, ha valaki egyszerre szeretné tudni egy elemi részecske
helyét és sebességét, és mért tetszik faksznizni az idővel is annyit, relatíve
sokat?
Mért tetszik pszichoanalitikushoz járni, vagyis mért tetszik lábjegyzetelni
a saját életét, mért tetszik álldigállni a saját élete mellett, mért nem
tetszik átélni, mért csak reflektálni, reflektálni? Mért nem tetszik
elfeledkezni az életről, épp azáltal, hogy élni tetszik?
Mért tetszik folyton rohanni? Mért nem tetszik egy aranykorban élni?
Mért tetszik újra meg újra új életet kezdeni, mért nem tetszik tudomásul
venni, hogy egy életünk van, mért nem tetszik tudni, hogy egy életem, egy
halálom, mégis megpróbálom, mért nem tetszik…
Anyám pedig azt mondta, hogy tetszikezni pedig nem tetszikezik az ember,
fiam. Mire én mélyen a szemébe néztem, bárhol a világban fölismerem ezt a kékes
szürkét, mintha könny csillant volna, ez most hogy jön ide, és azt mondtam:
Irgalom, édesanyám, nézd,
Jaj, mama, kész ez a Zelőadás is.
KIHAGYOTT MONDATOK JEGYZÉKE
Az író mint a Mindentudatlanság Egyetemének professzora – vagy inkább
portása? Takarítónője? Nyoszolyólánya? Kakmutter. Akkor már inkább vátesz.
*
Adalék a Hrabal könyvében a „diktatúra és literatúra”-kiránduláshoz:
(Hallgat, mint a sír. Ennek 1989-től a magyar nyelvben nincs értelme. A sírok
annyit beszélnek, nem győzni.) (Most olvastam, „a hivatalos verzió az 56-os
bosszú- és megfélemlítési sortüzekről”: Negyvenezer hercegprímás, herceg, gróf
és báró, akik születésüknél fogva csepeli vasmunkásnak álcázták magukat,
kenyérrel a hónuk alatt megtámadták a békésen lövöldöző ávósokat.)
*
Félő, hogy a német (osztrák) gemütlichnek magyarul is a gemütlich felel
meg. Csak Kosztolányi meg ne tudja!
*
Olykor épp a drasztikus szó ki nem mondása teszi a szöveget obszcénné, mert
gusztustalanná változtatja a szó körüli sunyi oldalazásunk.
Manapság nehéz megbotránkoztatni, de ha lehet, ha nem lehet, óvatosan kell
vele bánni, mert úgy hiszem, nem megbotránkoztatónak kell lenni, hanem
botrányosnak, minthogy talán igaz, amit olvastam valahol, hogy megbotránkoztató
olykor a pucérság, de botrányos az igazság.
Általában föltehető a kérdés két káromkodás közt, hogy romlik-e a nyelv?
Mindegyik kor szeret erre igennel válaszolni, generációkon át húzódik ez a
bezzeg-a-mi-időnkben nyafogás. Az örök Apor Péter bennünk. Persze ilyenkor nem
a nyelvről beszélünk, hanem a beszélt nyelvről. (A nyelvet nem olyan könnyű
megmozdítani.) Kétirányú a mozgás. Egyrészt egyre kevesebbet bízunk a nyelvre,
egyre egyszerűbb (ha tetszik: primitívebb) kifejezési formákkal élünk. Az
aporos változat: nincs rendes mondat, mert nincs rendes gondolat etc., a
durvaságunk a baj, a növekvő tahóság, a gyűlölet, melyet még tisztességesen
megfogalmazni sem tudunk. Másrészt közelebb kerültünk a nyelvhez, aktívabb lett
a viszonyunk, játékosabb. Ami 80 éve Joyce-os nyelvkísérlet volt, ma
mindennapos, laza szójáték.
Most hallottam a rádióban valami hirdetésszerűben: Mindentudás egye fene.
Azonnal mozdul ez a fajta új reflex.
Régóta foglalkoztat, hogy mért nem hallotta, mert nem hiszem, hogy
hallhatta, Arany János a Tetemre hívásban, amit ma mindenki hall a következő
sorban: Tudhatta, közöttünk nem vala gát… (Minden megoldás érdekel!)
*
Az író alanyban-állítmányban gondolkozik. Mennyi herce-hurca van e mondat
körül, miközben sima tautológia, annyit mond, hogy az író író (nem népvezér,
nem eszmetörténész és nem tornatanár).
*
Várady Szabolcstól tudhatjuk, hogy a limeriknek három fajtája létezik: 1. a
nők jelenlétében is elmondható limerik, 2. az olyan limerik, amelyet nő nem
hallhat, de papi személy még igen, és 3. a limerik.
A limerik ars poétikáját illetően két álláspont létezik. Az egyik szerint
akkor jó a limerik, ha jól megrímelik. A másik a befogadói oldalról támaszt
feltételeket. Akkor jó a limerik, ha olvassák, s kive… - na ezt majd otthon
kitalálják, annyit segítek, hogy rímkényszer.
*
Az irodalom nemcsak univerzális, de van benne valami tágas és nagyvonalú.
Akkor is, ha szereplői kisszerűek. Akkor is, ha a szerzőnek alpári mellékcéljai
voltak (mint például egy Dante nevűnek az akkor városi urakat illetően),
írhatta (írhatja) művét sértettségből, hiúságból, nagyravágyásból – minél jobb
a műve, annál kevesebb látszik ezekből, vagy látszik, de egyszerűen nem számít.
Ne dohogj, ezt mondja az irodalom. A magyar jelentős dohogó nemzet, gazdag
doho-hagyománnyal. A hagyomány mindig nehéz, vagy inkább súlyos, akkor is, ha
belesimulunk, akkor is, ha ellenfeszülünk. Az irodalom nagyvonalúságra csábít,
a dohogás, ha oka van is, kisszerű. (A dohogás egyszerre sok meg kevés.
Helyette vagy hallgatni érdemes, vagy beszélni, esetleg kiabálni.)
*
Az irodalomban minden lehetséges, csak nem lehet tudni, mi a minden.
*
A Mire jó?-kérdésre az irodalom is szereti azt válaszolni, amit a
matematika, hogy semmire. Se oka, se célja. Rendben. De akkor mintegy mellesleg
kiderül, hogy elvont algebrai megfontolások közvetlenül használhatók a
hírszerzésnél, a titkosírások megfejtésében.
Az irodalom a közösségi emlékezet egyik fontos tere, ezen emlékezet őrzője
és teremtője – több más mellett, hiszen a jó törvények is ilyenek, a politika
egésze, vagyis a közbeszéd, a közgondolkodás, a közmegegyezések. De van, hogy
mindez nincs, és irodalom meg van. Mert mintha irodalom mindig volna. (Hát ezt
még át kéne gondolni…)
Nemcsak őrzi a múltat (jövendőt), hanem teremti is, gondoljunk az idézett
Illyés-versre – szókat, miktől egyszer…-, vagy ha a 19. századot képzeljük
magunk elé, ki tudja, hogy nem valami Jókai-kavarcs-e, ami bennünk van. Jókai
kitalálta Magyarországot. Krúdy már csak egy álom-Magyarországot találhatott
ki. Ottlik Géza meg a másik Magyarországot. – Megszűnt ez a másik. Már csak egy
másik van, azaz másikok. Igen, úgy ahogy a zseniális bohóc az arcunkba
kurjantotta: Van másik! A haza közös vállalkozás („a nemzet közös ihlet”) – de
a hazáról való képünknek nem kell ugyanannak lennie. Legyenek képeink – miktől
egyszer futóhomokok, népek, házak Magyarországgá összeállnak.
Olyat vehetünk észre magunkban és a világban a művészetek által, amelyről
amúgy nem volna tudomásunk. Mit tudnánk a könnyűség nehezéről vagy iszonyatáról
vagy vidám súlyosságáról Mozart nélkül? Vagy: van egy szenvedés a világban,
amelyet csak Kertész által láthatunk. De nem is kell „nagynak” lenni, minden
írónak van ilyen „hozadéka”.
*
Egyre több dolog jut tudomásunkra. A nagy világon e kívül nincsen számodra
hely, jó, meglehet, de nagy-e még a világ? Összezsugorodott, világfalu, szokták
mondani. És mindent megtudhatunk, ami a faluban történik, csak épp érzelmileg
vagy érzékszervileg nem tudjuk követni. A falunk kicsi, de sok, túl sok, nem
vagyunk képesek befogadni.
*
A szó-kép változás nem olyan egyszerűen zajlik, hogy a szó hátrébb szorul,
másodosztályú lesz, a kép meg csörtet diadalmasan, mert ez a rengeteg kép egyre
inkább igényli újra a szót, bizonyos értelemben a szó által látunk jobban.
Mindezektől nem függetlenül megváltozott a fikció és a nem fikció viszonya.
Puha lett a határ. A groteszk, az abszurd mindennapi tapasztalatunk. Kafka
realista író. Örkény realista író. Ha nem figyelünk, nem tudjuk, hogy a híradót
nézzük-e még vagy az utána következő filmet. Ugyanaz a géppisztolyos férfi
lődöz a ház előtt, mint az agyunkban.
*
Az irodalom talán a meséléssel kezdődött, a történettel. Ül valaki és
mesél. De ez aztán elbonyolódott. A diktatúrában csupán egy történet van, a
diktatúráé, és az elmesélhetetlen. A demokráciában mindenkinek külön története
van, csak nincs magától értődően közös nyelv hozzá, az én nehezen ér el a
mi-hez, s ha nem, marad a személyes, más számára érthetetlen motyogás.
(Motyogni csak pontosan, szépen – öncenzúra.)
*
Nincsen kitüntetett beszédmód, nincsen katedra. Ha én egy katedrán állok,
amely tehát ebben a nincsben van, Ernst Herbeck skizofrén ápolt és költő verse
a magányról jut eszembe.
*
Babits mondja: Lehet a szavaknak új értelmet adni (új módon használni),
lehet egy-egy új szót csinálni: de csupa új szóval nem lehet beszélni.
*
Szó, mondat, persze, de azért az írónak a világot is ismernie kell,
különben ilyen mondathoz jut (Németh Gábor idézi Ottlikot): „A parton
jellegzetes öltözékükben sétálgattak a bennszülöttek.” Hacsak úgy nem…
*
Egy ilyen pulpitus csábít, hogy az ember jó tanácsokkal éljen, és mondjuk
olvasásra buzdítson. Nem buzdítok. Aki akar, olvas, aki nem, nem. De azért ez
nem ilyen egyszerű, mert hasonlít a helyzet arra, amikor az újszülöttet
kérdeznénk, hogy mondaná meg, akar-e megtanulni beszélni. Tehát az olvasás
kísértésének lehetőségét kellene megteremteni. Ez nem csak céhérdek, hanem
társadalmi érdek. Illetve a társadalom dönthet így vagy úgy. Könyvkiadók,
könyvesboltok, könyvtárak, ne kerteljünk: elit kultúra – hogy kell-e ez „nekünk”,
ez volna a döntés tárgya. Kell-e az írásbeliség kultúrája?
Mintha az egész világ sodródna csak.
*
Az irodalom nem az irodalmi élet, hanem kultúra, hosszú táv. * Szó kontra
jelszó. * Az irodalom, egyáltalán a szellemi élet plurális vagy semmilyen. *
Idézet, intarzia, utalás, nyelvi törmelék – a mesélés újramesélés. * Nincsen
jó, de felelőtlen mű. Nem tudok róla. * Flaubert: Arra születtünk, hogy
kimondjuk, nem arra, hogy birtokoljuk. * Flaubert mamája: Fiam, egészen
kiszáradtál a mondatok utáni hajszában. * Kundera: Jól ismert metafora: a
regényíró földig rombolja életének házát, hogy annak köveiből építse föl
regénye házát. * A nyelvet nem lehet lerombolni, csak az egyértelműségét,
szakszóval: az előrecsócsáltságát, vagyis a nyelvvel játszani lehet.
*
Kell. Van művész, aki nem szereti ezt a szót, játék, mert komolytalannak
tartja, mindegy, ez csak definíciós probléma, mert valamit neki is tennie kell.
A nehézséget az okozza, hogy az irodalom anyagának, a szónak van jelentése
(használata, most mindegy), ellentétben (kis egyszerűsítéssel) a színnel és a
hanggal. The pen is on the table - ez konkrétan jelent valamit (hevenyészett
magyar fordításban: fürge postakocsisunk imént pattant a nyeregbe), ellentétben
egy festékpacnival. Ugyanazon a nyelven írja Weöres a világ csodáit, amelyen
egy kiló kenyeret kérünk. Ez persze nem csak hátrány. De ebből a
kiló-kenyér-nyelvből mégiscsak összeáll egy jelentés, melynek semmi köze a
műalkotáshoz. Mit érdekelnek engem egy valami Madame Bovary nevű vidéki nőcske
lelki csipkéi?!
De Flaubert addig-addig rakosgatja a szavakat (penjét a téjblön), míg át
nem töri a praktikum páncélját, míg meg nem szólal ezen elsődleges jelentés
fölött, alatt, között az a zene, amiért volna az egész. Ami „rólam” szól, az
életről, a világról, a mi végréről. Ami mégse jött volna létre az érdektelen
lelki csipkék nélkül.
*
Az irodalom fundamentalista. Csak egy nyelvvel dolgozik, hiába volna adott
helyzetben egy másik pászentosabb, marad. Épp ez a lényege: be van zárva egy
nyelv végtelenségébe és végességébe. Ebből a nyelvből kell kihoznia mindent
(ismétlés: mert hogy nincsen valami, amihez keresgetnénk az optimális
nyelveket).
*
Miközben most épp minden a többről, a sokról szól. Legyél sokféle,
játsszunk egyszerre több játékot. Légy többnyelvű, légy EU-konform. Miközben
már nagyapáink, de főleg nagyanyáink is avval a posztmodern jelszóval
biztattak, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Az író 1 nyelvet tud, az
író egy ember.
*
A regény: lélegzetvétel. Így tüdőfüggő. Meg hogy milyen az ájer. * Az akkor
8 éves fiam regénydefiníciója: az, amiben van midőn. * Kölcsey: szebb arcot fog
ölteni a föld, ha a korcs magyar kivész. Hová is akartam ezt? Író és haza
viszonya? Elfelejtettem. * Eliot: Az angol irodalomban ritkán beszélünk
„hagyományról”, bár úgy hébe-hóba megfelelő bánatos arccal fájlaljuk hiányát. *
Mahler: Tradition ist Schlamperei. * Wittgenstein (idézi Neumer Katalin
Nyelvjáték és tradíció c. könyvében, én meg őt, őket A kitömött hattyúban): A
tradíció nem olyasmi, amit valaki meg tud tanulni, nem fonál, amit akkor vehet
föl valaki, amikor neki tetszik. (…) Akinek nincs tradíciója, és szeretné, ha
lenne, olyan, mint a boldogtalan szerelmes. * Borges (De Quincey nyomán): Egy
teológiai vagy irodalmi vita hevében egy pohár bort löttyintenek egy uraság
szemébe. A sértett szemrebbenés nélkül így vág vissza: ez csak egy kitérő,
uram, várom az érvét. (A replika hőse, egy bizonyos Henderson doktor, 1787
táján hunyt el Oxfordban, e találó szavakon kívül nem hagyott ránk más emléket:
szép és elégséges ez a halhatatlanság.)
|
||
|
|
