És 040123

Dérczy Péter

A nincsben lévő van

Követési távolság

Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből. Magvető Könyvkiadó, 2003. 69 oldal, 1490 Ft

A könyvecske nyitólapjával szemközti oldalon olvasható a következő szöveg: "A Mindentudás Egyetemén, 2003. szeptember 8-án elhangzott előadás bővített változata". A szöveg valóban előadásnak készült, közönség - mégpedig nemcsak a helyszínen, hanem a tv előtt ülő közönség - számára íródott, s e környezetben kíméletlenül fel is olvastatott. Túlzottan nagy jelentősége ennek nincs, de azért egy-két lényeges elemre mégiscsak felhívja a figyelmet. Például arra (s ezt a Kihagyott mondatok jegyzéke című függelékszerű rész - ez volna a "bővítés" - is alátámasztja), hogy Esterházy alkalmasint messzemenően tekintettel volt a sajátos elbeszélői szituációra mind a nyelvhasználatban, mind narratív utalásrendszerében. A szöveg formája változatlan ugyan, de létezésmódja más és más akkor, amikor egy több százezres közönség előtt elhangzik (ezen belül egy több száz fős valóságos hallgatóság előtt), s akkor, amikor csak olvasásra való, mégpedig meghatározhatatlan számú és virtuális olvasó számára írott szövegként jelenik meg. Az előadás egyszeriségében elveszhetnek, elsikkadhatnak akár még fontos szövegrészek, szövegelemek is, az olvasás folyamatában ez kevésbé valószínű, viszont az előbbi veszteséget ellensúlyozza az előadó személyisége, s főként személyessége, valóságos jelenléte. Esterházy ráadásul nagyon jó előadó, formától függetlenül minden szövegét kivételesen hatásosan olvassa fel. Az írott szöveghez persze mindez nem tartozik hozzá, ott a helyszínen, illetve a tv-ben azonban nem lényegtelen, ugyanis a személyiség és a személyesség, úgy mondanám, varázsa is szavatol az irodalom - a Duna mentén amúgy egyre csökkenő - jelentősége mellett. Kevésbé kacifántosan: Esterházy előadása talán olyanok számára is vonzóvá tette az irodalom és az olvasás lehetőségeit, akik nem kifejezetten az olvasó nép lelkes tagjai. (Illúziókba persze azért nem ringatjuk magunkat.)

Hangzó anyagként tehát a szöveghez és értelmezési köréhez ekkor szorosan hozzárendelődik az előadó mimikája, gesztusa, mellyel megerősít vagy éppen kétségbe von, ironizál valamit, s ide sorolható még az a retorikai eljárás is, hogy időről időre humoros anekdotákkal, nyelvi viccekkel, játékokkal tagolja az előadandókat, mintegy folyamatosan fenntartva az esetleg fáradó figyelmet. A személyes jelen levés pedig zárójelbe teszi azt az egyébként mindig felmerülő kérdést, hogy tehát ki is beszél; a közönség számára nyilvánvaló, hogy Esterházy magáról, a maga írói gyakorlatáról és annak problémáiról beszél; szöveg és elbeszélő között nincs távolság, nincs rejtőzködés. Így aztán előadás közben még a műveltebb, érdeklődőbb hallgatóságnak sem tűnik, egyszerűen nem is tűnhet fel, hogy Esterházy tulajdonképpen a saját gyakorlatának az elméleti hátterét foglalja öszsze nem túl invenciózusan. Aminek oka a kettős értelmezői szituáció: abban a nagyon széles nyilvánosságban, amiben az előadás elhangzik, vélhetőleg a legtöbb megállapítás revelatív erejű (feltéve a gondolkodásra való készséget); azoknak viszont, akik Esterházy munkásságát többé-kevésbé ismerik, az előadás és az írás gondolatmenete alapvető újdonságokkal nem szolgál, az esztétikai élvezetet számukra nem a felismerés adja (mint esetleg az előbbi csoportnak), hanem az egyszer már megismertre való újra ráismerés. Illetve még valami: az a vizsgálódás, hogy az ismert és transzparens anyag most milyen módon tagolódik és rendeződik a korábbiakhoz képest; ahhoz képest, amit Esterházy művei alapján eddig vélelmeztünk.

Innét nézve azonban A szavak csodálatos életéből már nem csak egy a sok Esterházy-szöveg között. Mindkét előbb vázolt értelmezői kört ugyanis kisebb-nagyobb meglepetések érhetik. Azokat, akik kevéssé ismerték Esterházyt például az, hogy az előadó nem egy gonosz posztmodern hazátlan bitang, rút szibarita váz, hanem, hanem ... a nyelvhez, a magyar nyelvhez hűséges szerző; merthogy ez az egyik kiindulópont, ez a hűség. A másik "alapvetés" az író szerint, hogy "A drámanélküliség drámájáról szól, azt hiszem, az egész modern irodalom. A nincsben lévő vanról." E kettőhöz pedig immáron természetes módon társul az a tulajdonképpen végkövetkeztetés, hogy egyrészt "Az irodalom (...) a lét titkait fürkészi.", s hogy minden (nyelvi) játék "mögött mindig ott a fürkészés, a fürkészés felelőssége és méltósága". (Az előadás után, az "azonnali kérdések" idején egy kedves hölgy meg is kérdezte szerzőt, hogy "Meddig jutott el ön a lét fürkészésében?" - szerepel ez a Kihagyott mondatok jegyzékében is; tehát nincs itt minden kihagyva, sőt, van, ami inkább betoldva van.) S az már ezek után nem is meglepő, hogy a 33. oldalon azt olvashatjuk: "Minden mondat mögé oda kell az írónak állni, mindenestül, patetikusan szólva, az egész életével." Mindezen (s még egyéb) szövegek a felületes vagy éppen előítéletes hallgatónak/olvasónak is úgy mutatják meg Esterházyt, mint aki egyáltalán nem csak alanyban és állítmányban gondolkodik, noha természetesen abban gondolkodik, hiszen a nyelv, a szöveg a világ. Azaz minden csak nyelvi tényként létezhet, ám etikai értelemben is értékelhető. A viszonylagosság ellen való harc - miközben Esterházy az értékek relativitását erősen mérlegeli minden munkájában (Szegedy-Maszák Mihály) - ennyire transzparensen, ennyire egyértelműen kifejezve vélhetőleg egyetlen más Esterházy-szövegben sem bukkan föl. (Talán nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom: az irodalomban valamilyen módon mindig jelen lévő etikai elemnek ez az erőteljes hangsúlyozása valószínűleg összeköthető a Javított kiadás megszületésének kényszerével/belső igényével.) További két példával is illusztrálhatom az elbeszélő ezen magatartását, mindkettő látszólag ellentétben, feszültségben van azzal az általános nyelvszemlélettel, melyet Esterházy is vall, hogy tudniillik a szövegként megalkotott világból nincs "kifelé" út (referencialitás), valamint hogy a szavaknak, a nyelveknek nincs eredeti értelmük, csak nyelvhasználat van. Ez utóbbival kapcsolatosan érdekes az a gondolatmenet, mely a nyelvi trágárságról, a káromkodásról szól; hogy ugyanis az eredetileg az Isten káromlása lenne, s minden nyelvi szabadság, akár obszcenitás ellenére is ezt a nyelvi tényt az elbeszélő kiveszi a nyelv világából. A vallásnak (vagy Istennek) ez az etikai értelmű felfogása nyilvánvalóan mutat rá arra, hogy az Esterházy-féle viszonylagosság legalábbis erősen korlátozott; azaz lehetséges olyan érték, ami bár nem feltétlenül mutatkozik meg a maga valójában (sőt akár tűnhet úgy, hogy valójában nincs) mégis létezhetőnek tételezhető. Az előadás befejezése bizonyos értelemben még nagyobb meglepetés (pontosabban, ez a meglepetés, mert az előbbi azért mindig érzékelhető volt). Itt ugyanis Esterházy - miközben jogosan beszél kritikusan arról az olvasói elvárásról, hogy miért nincs mese, miért nincs történet, pláne nagy történet, hogy hol az élet az irodalmi alkotásokban - sajátos módon mintha nagyon is rövidre zárná a válaszadás integrációs körét: a kérdésekre ugyanis az a válasz, hogy hát van-e az életednek íve, van-e annak története - röviden szólva: az irodalom olyan, mint az életed. Ami azért ugye nem szokványos egy úgynevezett posztmodern alkotó szájából/tollából (vagy miből).

A szövegben sok "kolléga" idéződik meg, a leghangsúlyosabban azonban József Attila, mert az őrá való utalás mintegy keretbe foglalja az egészet ("mindig az egészről van szó") akkor, amikor a nyitó oldalon feltűnik az Ars poetica egy sora ("A mindenséggel mérd magad!"), a zárás pedig ironikus szeméremmel torzítva idézi J. A. egy töredéksorát. Ha ehhez még hozzáveszem az írásom címében is idézett Esterházy-mondatot (ami nem is olyan távolról rokona az Eszmélet ezen szavainak: "Csak ami nincs, annak van bokra"), akkor láthatják csak igazán azok, akik eddig nem tudták: mennyire komoly játék az irodalom Esterházy számára. Innen folytatjuk.