ERDŐ PÉTER
A FELTÁMADÁS ÜNNEPE
A Húsvét ünnepe kitüntetetten fontos mind a keresztények, mind a zsidók számára. Az Ó- és Újszövetség húsvétja más eseményről szól ugyan, de közös üzenetet is hordoz. Az előadás azt mutatja be, hogy mit jelent a Húsvét a keresztény ember számára. A Húsvét a keresztények hitében a Feltámadás ünnepe, egyben a legfontosabb ünnep, hiszen a Feltámadás valóságának hite a kereszténység ember- és világképének sarkköve. E hit alapjául az üres sírról és a feltámadott Krisztus megjelenéseiről szóló apostoli tanúságtételek szolgálnak. A Feltámadás hite az egyházi liturgiában és a keresztény szimbolikában is központi szerepet tölt be.
I. BIBLIKUS ALAPOK
A keresztények számára a Húsvét a Feltámadás ünnepe. Ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a mi hitünk – írja Szent Pál apostol (vö. 1Kor 15,12-19). Előadásomban először a Feltámadás bibliai emlékeiről, azután az egyház hitéről, végül pedig az egyház húsvéti ünnepléséről kívánok szólni.
A kereszténység hitének ez a központi ténye az újszövetségi Szentírásban található közvetlen tanúságtételekből tűnik ki. Az első keresztények erről szóló meggyőződése pedig – közvetve – még a nem keresztény körökből származó kortárs véleményekből is kirajzolódik.
1. Az üres sír
Mire alapult az Újszövetség könyvei szerint az első keresztények szilárd meggyőződése Krisztus Feltámadásáról? Egyrészt az üres sír tényére. Jézust az evangéliumok szerint Nagypénteken, vagyis azon a pénteken, mely az abban az évben szombatra eső Peszách ünnepe előtti nap volt, a római hatóságok keresztre feszítették, majd tanítványai még a szombat beállta előtt eltemették.
A temetés helye egy sziklasír volt. Ezt a sírt találták üresen azok az asszonyok, akik a szombat elmúltával kimentek a sírhoz. Szent Lukács evangéliuma így beszéli el ezt az eseményt:
Lk 24,1 [az asszonyok] A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. 2 A kő el volt a sírtól hengerítve. 3 Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták.
Lukács a továbbiakban beszámol arról, hogy az asszonyok híradását maguk Jézus legfőbb tanítványai, az apostolok sem fogadták el, de akik közülük kimentek a sírhoz, ugyanezt tapasztalták.
Lk 24,11 [az apostolok] üres fecsegésnek tartották [szavaikat] és nem hittek nekik. 12 Péter mégis menten a sírhoz futott. Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament és igen elámult a történteken.
2. A jelenések
Az üres sír ténye a Feltámadásról szóló bibliai híradásokban mindenütt fontos szerepet játszik, ám önmagában nem elegendő a Feltámadás eseményének felismeréséhez. Ugyancsak az evangéliumok számolnak be a jelenésekről is. Egyrészt angyali jelenések adják az asszonyok és a tanítványok tudtára, hogy Krisztus feltámadt, másrészt a feltámadt Krisztussal való személyes találkozások alapozzák meg végérvényesen a Feltámadás felismerését, szavakba nem foglalható örömét, a tanítványok hitét. A festményen azt a bibliai jelenetet láthatjuk, amikor a feltámadt Jézus megjelenik Mária Magdolnának.
Szent Pál mintegy húsz évvel az események után így foglalja össze a Feltámadott megjelenéseit, amelyek a korai egyház hitének alapjai voltak:
1Kor 15,5 [Jézus Krisztus] Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. 6 Később egyszerre több, mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak. 7 Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak.
A Feltámadott első megjelenéseiről szóló híradások a felismerés fokozatosságáról árulkodnak. Olyan látszólagos feszültségeket találunk bennük, amelyek az eredeti tapasztalatok frissességét tükrözik, és nem könnyen felelnek meg bármilyen előzetes elképzelésnek vagy elméletnek. Többször előfordul a híradásokban, hogy a Feltámadottat az asszonyok vagy a tanítványok nem ismerik fel rögtön, amikor találkoznak vele, hanem bizonyos cselekedetei, szavai nyitják fel a szemüket a felismerésre.
A legdrámaibb hagyomány Tamás apostolról szól, aki nem fogadja el a többi tanítvány tanúságtételét, hanem saját tapasztalatával akar meggyőződni a Feltámadásról:
Jn 20,25 »Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem!«
A Feltámadott válasza Tamásnak:
Jn 20,27 »Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!« 28 Tamás fölkiáltott: »Én Uram, és Istenem!«
Mindenekelőtt ilyen jelenéseken alapszik a tanítványok szilárd meggyőződése, hogy Krisztus feltámadt a halálból. Arról pedig, hogy a Krisztusba vetett hit az első keresztények alapvető meggyőződése volt, még kereszténységen kívüli források is tudósítanak – igaz, szűkszavúan.
Magának az Újszövetségnek az elbeszélésében központi szerepet kap a hit, amely a Feltámadás felismeréséből fakad. Ennek a hitnek a későbbi generációkban az első tanítványok tanúságtételére kell alapulnia.
Az első tanítványok ugyanis olyan örömhírnek tekintették Krisztus Feltámadását, ami mindenki számára fontos. A festményen Szent Péter apostol prédikációját láthatjuk. Az ő pünkösdi prédikációja hirdette a Feltámadás örömhírét.
Maga az Újszövetség is beszámol arról, hogy a kortársak közül nem mindenki fogadta el Krisztus Feltámadását; akik viszont hittek benne, azokat nevezzük keresztényeknek.
3. Kihívás minden ember számára
A Feltámadás megvallása kérdést jelent mindenki számára. Kinek-kinek döntenie kell, hogy hisz-e Krisztus Feltámadásában, hiszen kinek-kinek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy meg fog halni. A keleti egyház húsvéti köszöntése a Feltámadás örvendező hitére utal: "Feltámadt Krisztus!". A válasz a köszöntésre: "Valóban Feltámadt."
II. AZ EGYHÁZ HITE
1. Mítosz vagy valóság?
Az a tény, hogy a (Jézus Krisztus születésének utólag becsült időpontjától kezdődő) mai időszámításunk szerinti harmincas évek elején Jeruzsálemben egy római módra kivégzett ember váratlanul feltámadt a halálból, önmagában csak rendkívüli, különleges és bizarr esemény lenne. A nagy római történetírók is felsorolnak olyan eseményeket, amelyeknek az értelmét nem tudják pontosan, de különlegességük miatt megörökítik őket.
Az egyház hitében azonban Krisztus Feltámadásának sajátos jelentése és jelentősége van. Az első fontos tény, hogy a keresztények Krisztus Feltámadását konkrét történeti valóságnak tekintik, vagyis nem mitikus eseménynek, amely csupán jelentésében hordozna igaz tanulságokat. Nem az évente megújuló természet jelképe a Feltámadás, nem az emberi, vagyis a történelmi újjászületés képletes leírása, hanem konkrét tény. A keresztények erre a tényre építik az életről, a történelemről, az ember sorsáról szóló hitüket.
2. A Feltámadás jelentése
Krisztus Feltámadásának jelentését a kereszténység hitében csakis az Ószövetség vallási összefüggésében érthetjük meg. Szenvedése és kivégzése előtt Jézus közös étkezésen vett búcsút tanítványaitól, ami a hagyományban úgy jelenik meg, mint valódi pászkavacsora. Ezt az elemet fejti ki bőségesen az egyházatyák hagyománya. A "pászka - peszách" szó "átmenet" jelentését a keresztények Krisztusra vonatkoztatták. Ahogy hajdan a választott nép a Vörös-tengeren átkelve jutott el a szolgaságból a szabadságra, úgy Krisztus a halálból az életbe ment át, és szenvedésével, halálával, Feltámadásával megváltotta az embert. Erről emlékezik meg a húsvéti szertartásban a húsvéti gyertya előtt énekelt örömének, az Exultet is. Jézus mint húsvéti bárány jelenik meg a keresztények hitében, aki maga a tökéletes áldozat, mert keresztje és Feltámadása által az egész világot megváltotta.
Ez a megváltás, pedig szabadulást jelent a bűntől, sőt a haláltól is. Utat nyit az embernek az örök boldogságra. Jézus kereszthalálának leírásakor azt a jelenetet, hogy a római katonák nem törik meg a már meghalt Krisztus lábszárcsontját, az újszövetségi szerző úgy értelmezi, hogy így teljesedett be az ószövetségi előírás: "csontot ne törjetek benne" (Jn 19, 33-37, vö. Kiv 12,46; Zsolt 34,21), vagyis Krisztus személyében a húsvéti bárány előképének beteljesedését fedezik fel.
Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy keresztények és zsidók ugyanazt ünneplik-e húsvétkor, vagy teljesen különböző dolgokat? A válasz keresztény ember számára nem lehet más, mint az, hogy egyszerre ugyanazt – a szabadulást –, és mást is: a keresztények Krisztus Feltámadását. Az ünnep középpontjában a keresztény ember számára is Isten szabadító szeretete áll. Így az Ó- és Újszövetség húsvétja más eseményről szól ugyan, de közös üzenetet hordoz: Izrael számára Isten szabadító szeretete a szolgaságtól, a keresztények számára Isten szabadító szeretete a bűntől és a haláltól.
Krisztus Feltámadása keresztény hitünk szerint a mi egyéni sorsunkra is hatással van. Szent Pál így ír erről:
1Kor 15,12 Ha tehát hirdetjük, hogy Krisztus feltámadt a halálból, hogyan állíthatják némelyek közületek, hogy nincs feltámadás?
Amikor Jézus az evangéliumban halottakat támaszt fel, ezzel jelzi, hogy mások életét is visszaadhatja. Lázár feltámasztása a korai katakombafestészet egyik leggyakoribb motívuma. A képen ókeresztény sírboltot látunk, benne az idők folyamán kibontott sírüreg, körülötte a Lázár föltámasztását ábrázoló ősi festmény fönnmaradt részei, rajta a föltámasztott Lázár.
Krisztus halála és Feltámadása örömhírként érkezik az emberiség Krisztus előtti nemzedékei számára is. Ez teszi lehetővé, hogy a hajdan élt igazak az árnyéklétből ugyancsak az örök boldogságra jussanak. Ezt a gondolatot fejti ki Krisztus poklokra való alászállásának hagyománya és hitigazsága, ami ugyancsak kedvelt motívum a keresztény festészetben. Beato Angelico festményén a betört ajtó az alátemetett ördöggel Krisztus halál fölötti győzelmének a végérvényességét fejezi ki, a szabaduló igazak pedig a hajdankor emberei, akikre a keresztény hit szerint ugyancsak kiárad a krisztusi Megváltás egyetemessége.
Krisztus halálában és Feltámadásában a későbbi korok emberei sajátosan a keresztség révén részesülnek, hiszen a keresztség a vízben való alámerülés által a Krisztussal együtt való eltemetést fejezi ki, és a Krisztussal együtt való Feltámadást eredményezi. Új életre támad az ember, régi életének sötétségét Krisztus világossága oszlatja el. Ezért szerepel éppen Húsvét éjszakájának liturgiájában a vízszentelés, a keresztelés és a fény motívuma.
Különös dolgot hiszünk tehát mi, keresztények: hiszünk abban, hogy mi is feltámadunk, mégpedig személyesen, saját testünkben. Ez az emberi élet teljessége. Ezt vetíti előre a táborhegyi jelenés, amikor Krisztus tanítványai szeme láttára Mózes és Illés társaságában, sugárzó fényben jelenik meg (Mt 17,1-9; Mk 9,2-10; Lk 9,28-36). Ennek ígéretét hordozzák később a Feltámadt Krisztus megjelenései.
A feltámadott test tulajdonságiról Krisztus jelenései tárnak fel bizonyos vonásokat. Zárt ajtón keresztül megjelent a teremben (Jn 20,26), teste nem volt mindenben alávetve a földi életet élő emberek testi korlátainak, ugyanakkor enni tudott a tanítványokkal, beszélt hozzájuk, tehát valódi testi valóságként jelent meg (Lk 24,36-43).
Az emberi test fontosságát nem véletlenül hangsúlyozza a keresztény hitvallás, amikor azt mondja, hogy a test feltámadásában hiszünk. Személyiségünk a testünkben formálódik, az Ószövetség feltámadás-hite is összefügg a test feltámadásával. Nem pusztán a halhatatlan léleknek a testtől független örök élete az, amiben a keresztény ember hisz. Nem puszta görög idealizmus a keresztény ember feltámadás-hite. Ugyanakkor a feltámadás módjának részleteiről, a feltámadott test pontos tulajdonságiról hiba lenne túl konkrét információkat keresni hitünk forrásaiban. Inkább személyes azonosságunkon van a hangsúly, azon, hogy mi magunk leszünk azok, akik Istennel személyes közösségben boldog és örökkévaló életet élhetünk.
A feltámadás keresztény hitének előzményei megtalálhatók a késői zsidóságban. Gondoljunk Jézusnak arra a példabeszédére, amikor a gazdag ember és a szegény Lázár halál utáni sorsát rajzolja elénk. Ott úgy tűnik, hogy Ábrahám kebelén az üdvözültek boldogságban élnek, ugyanakkor a gonoszok a kínok kínját szenvedik (Lk 16,23). Alexandriai Filónnál látunk hasonló leírást. Ebben a gonoszok szenvedését még az is növeli, hogy látják közben, hogy az Ábrahám kebelére jutott igazaknak jól megy a soruk. A test feltámadására az Ószövetségben a megelevenedő csontmező prófétai képe is konkrét előzményeket mutat (Ez 37,1-10), Dániel könyve pedig kifejezetten szól arról, hogy a feltámadás után nem lesz azonos az emberek sorsa: a jók a boldogságra, a gonoszok a szenvedésre támadnak fel (Dán 12,2).
III. AZ EGYHÁZ ÜNNEPLÉSE
1. Az Eucharisztia
A Feltámadás hitét sokféle módon kifejezi az egyház liturgiája, az egyház ünneplése is. A Feltámadás egyik legrégibb ünnepe az Eucharisztia. Ennek ünneplését ma szentmisének nevezzük. Amikor a szentmisében az egyház Krisztus húsvéti vacsoráját ismételve és megújítva az Eucharisztiát ünnepli, mindig Krisztus haláláról és Feltámadásáról emlékezik meg. A kenyér és a bor átváltoztatásának szavai Krisztustól erednek. „Ez az én testem, mely értetek adatik, ez az én vérem, mely értetek kiontatik”. A bűnök bocsánatára kiontott vér, a bűnök bocsánatára odaadott test Krisztusnak mint áldozatnak, Krisztusnak mint Húsvéti Báránynak a valóságát állítja középpontba.
Arról, hogy az Eucharisztia a keresztények legsajátosabb ünnepe volt, már az Apostolok cselekedeteinek könyve tanúskodik. Mikor a jeruzsálemi hívő közösség életét leírja, kijelenti, hogy az első keresztények a többiekkel együtt a jeruzsálemi templomban imádkoztak, zsoltárt énekeltek, de a kenyértörést házanként végezték (ApCsel 2,46). Ez az ő külön hitüknek a pillanata volt.
2. A vasárnap
Egy másik forma, ahogyan a keresztény közösség Krisztus Feltámadását, ha tetszik, a Húsvétot ünnepelte, maga a vasárnap. A heti szombat megünneplése helyett, vagy azon túlmenően a korai keresztények elkezdték a vasárnapot ünnepelni, ez váltotta fel a korábbi szombati ünneplést. A vasárnap neve az Úr Napja volt, ami Krisztus Feltámadására emlékeztet, hiszen vasárnap találták üresen a sírt, vasárnap gyújtotta örömre a Feltámadás híre a tanítványok szívét. A későbbi keresztény népek szóhasználatában is a Dies Dominica, az Úr Napja vagy egyes szláv nyelvekben, így az oroszban kifejezetten a Voszkreszenyie, a „Feltámadás” a vasárnap neve.
3. A húsvét ünnepe
A húsvét évenkénti ünnepe, a Pászka ünneplése a keresztények számára különösen is Krisztus Feltámadásának a legsajátosabb ünnepe. Ma is ez az egész kereszténység legnagyobb ünnepe, hiszen Krisztus Feltámadása a keresztény hit központi ténye és meggyőződése. Hamarosan felmerült azonban a kérdés, hogy mikor ünnepeljék a Húsvétot. Természetesen adódott, hogy a kezdeti időkben a zsidók Pászka-ünneplésével együtt tartották a húsvét ünnepét a keresztények is. Később azonban a Húsvét időpontjának a meghatározására új módszerek terjedtek el. A 2. században kezdődött Húsvét-vita a Húsvét kiszámítási módjáról a 3. században is jelentős kérdésnek számított, és végül egy egységes Húsvét-tábla összeállításával zárult. A kiszámítás fő elve az, hogy a Húsvét mindig vasárnapra essen, tehát nem egy meghatározott hónap meghatározott napjára, mint a zsidók Peszách ünnepe. A tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap a Húsvét keresztény számítás szerinti időpontja.
Az egyház liturgikus ünneplésében Húsvét éjszakájának szertartása központi helyet foglal el. A lényegében ókeresztény eredetű mai szertartásrendben a Szent Három Nap (Triduum Paschale), vagyis a Nagycsütörtök, Nagypéntek és Nagyszombat összefüggő liturgikus egységet alkot. Ennek tetőpontja a Nagyszombat este vagy éjszaka tartott húsvéti liturgia. Ennek kezdetén a tűzszentelés és a húsvéti gyertya megszentelése után a megszentelt tűzről gyújtott gyertyák sokasága Krisztus világosságának elterjedését érzékelteti, azt, ahogy a bűn és a halál sötétjében Krisztus Föltámadásának ereje kiterjed az emberiségre.
A húsvéti örömének az ünnep tartalmát fogalmazza meg művészi módon, a fényt, mely a Feltámadást és a megváltást jelképezi. Az ezt követő ó- és újszövetségi szentírási olvasmányok átfogják az üdvösség történetét, egyben emlékeztetnek arra, hogy a felnőtt keresztelendőket hogyan avatták be a hit titkaiba.
A prédikáció után kezdődik a keresztelés ünnepélyes szertartása. Először a mindenszentek litániája hangzik el, hiszen a keresztséggel az ember tagjává lesz a szentek közösségének. Ezt követi a keresztvíz megszentelése, majd maga a keresztelés. Ezután az összes hívők megújítják keresztségi fogadalmukat.
A szertartás a szentmise szokott rendje szerint folytatódik. Magyarországon – mint hajdan egész Közép-Európában – a mise után veszi kezdetét a feltámadási körmenet, amely ma is az egész ünneplés legnépszerűbb mozzanata. Benne a hívők ünneplése kilép a templom falai közül, és a világnak hirdeti a Feltámadás örömét.
4. A kereszt
Különösen kiemelkedő szimbóluma, jele Krisztus Feltámadásának maga a kereszt is. Nem véletlenül a kereszt jelképe vált a keresztény vallás legfőbb szimbólumává, hiszen nem csupán a halálra, a kivégzés eszközére emlékeztet, hanem kapu az Örökkévalóságra. A kereszt Krisztus dicsőségének szimbóluma. Maga Jézus mondta:
Jn 12,32 »ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok«.
Az ékkövekkel kirakott üres kereszt, a Crux Gemmata, vagy a győzelmi koszorúval díszített kereszt a keresztény művészetben Krisztus halálon aratott győzelmét hirdeti. Ezért a kereszt a reménység jelképe. Akit felfeszítettek rá, feltámadt.
|
(e.aposztelló)
igéből származik, jelentése "küldött". Már a Szentírásban kétféle
értelemben szerepel:
"
szabályos többes számú görög szó, jelentése: "könyvek". Ez már
abból a szempontból is jelentős, hogy megmutatja, nem egy könyvről van szó,
hanem iratgyűjteményről. Olyan iratok gyűjteményéről, amelyeket a
gyűjteményt használó vallási közösség Szent Iratnak, Istentől
sugalmazottnak ismer föl. A pontos magyar elnevezés tehát "Szent
Iratok" lehetne.
azaz
Fölkent, akit az Úr küldött, hogy általa cselekedjen.
|