ÉNSZERKEZET, ÖNTEREMTÉS - JÓZSEF
ATTILA ÜZENETE
"És mire valók a költők ínséges
időben?" - idézte Hölderlin kérdését a 20. század egyik legnagyobb
filozófusa 1936-ban. Heidegger ebben a Rilkéről szóló tanulmányában arról
beszélt, hogy a modern költő a fájdalom, a halál és a szerelem megmutatkozását
teszi lehetővé, ad valami olyan beszédkeretet, amelyben újra és újra
megtaláljuk önmagunkat. Ma, a költészet napján, József Attila születésének századik
évfordulóján időszerű újra kimondani e kérdést és a verseken át megfogalmazni
rá valamiféle választ.
I. BEVEZETŐ
Mint minden nagy költő, József Attila
küldetése is abban áll, hogy sorsmodellt, önértelmezési alapot ad nekünk, kései
utódoknak. József Attila költői nagyságával mindig tisztában voltunk, de igazi
jelentőségének megértése talán csak e majd száz évnyi távlatból lehetséges: a
magyar költészetben egy személyben hozta létre azt a költői forradalmat, az én,
a személy azon új látásmódját, olyan újfajta önmagunkat, amelyet vele majdnem
egy időben Európa és Amerika legjelentősebb kortárs költői is felfedeztek. Ez
az új poézis lesz a magyar költészet következő 50-70 évének meghatározó
tendenciája, továbblépési iránya is. "Mikor meghalt, nem volt semmije.
És ma - költők tudják csak igazán! - egész világ a birtoka: fűszálak és
csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem
vehet tőle" - írta 1962-ben Pilinszky János József Attiláról.
Lelki, kulturális történetünk kutatói
késő modernnek nevezik ezt a világlátást, egy olyan átfogó
szemléletmódot, amely egész a huszadik század végéig uralkodó háttere volt
életünk, létünk megértésének.
Előadásomban József Attila
fantasztikus teljesítményének az útját szeretném végigkövetni, azt próbálom
megmutatni, hogy költői formákkal, képekkel, a nyelv varázsával a költő hogyan
jelöli ki a modern ember lehetőségét, útjait önmaga felfedezésére.
II. A MODERN KÖLTÉSZET POZÍCIÓJA
A költészet kezdettől fogva valahol a
személyességgel, az énnel volt kapcsolatos. Az "én" azonban, mint
autonóm létező, mint fontos vonatkoztatási pont, amely köré az életünket
építjük, meglehetősen késői fejlődés, az elmúlt néhány száz év következménye.
Korábban ugyanis minden személyes a környezet, a közösség, az életet szervező
transzcendencia dolgaira épült, és csak mintegy színezte az élet közös menetét.
A modern ember azonban óriási váltást élt át, alapvetően megváltozott, mikor ez
a személyesség, bensőség másodlagosból elsődlegessé válik, az élet egésze ennek
a hangsúlyos centrumnak a működéseként bomlik ki. Talán Szent Ágoston volt az
első, aki a bensőségnek ezt a szerepét érzékelte ("Ne fordulj kifele;
fordulj vissza önmagadba. Az ember bensőjében rejlik az igazság" -
írta), de igazából a romantika kora volt az, amely a személyesség autonóm létét
és meghatározó szerepét kifejezte. A 19. század második felének költészete, a
pszichológia tudományának megszületése vagy éppen Freud pszichoanalízise mind
ennek a folyamatnak a produktuma. A 20. század elejének ebből a szempontból az
volt az újdonsága, hogy az én-t, a személyt nem a nevelődés, képzés
eredményeként gondolta el, hanem mint önteremtő, önreflexív erőt. Joyce Ifjúkori
önarcképe vagy Musil Törless iskolaévei című regénye ennek a
fordulatnak a dokumentumai, e regények ifjú hősei elutasítják környezetüket, és
saját belső világukból próbálják megteremteni önmagukat. Ez az a kor, amelyben
az én, a szelf egy belső forma, szerkezet eszméjében jelenik meg.
A költészet ebből a szempontból
kulcsjelentőségű. Az a modern korban megszülető bensőséges hang, amit lírának
nevezünk, ennek a rendkívül jelentős fordulatnak a terméke, magának az autonóm
énnek a sokfele hallható, de mégis itt, a versekben legtisztábban megformálódó
hangja. A költészet egy olyan beszédmód, amely a személyességet dolgozza ki,
személyes létünk létrehozza a lírát, és a líra segít személyességünket
megragadni, elgondolni, elemeivel, összefüggéseivel szembesülni. A modern
költészetet gyakran úgy határozzák meg, hogy az egy belső monológ kihallgatása.
A 20. századi költő azonban sokszor már nem kezdeményezője, hanem tárgya, helye
ennek a monológnak, és döbbenettel érzi, hogy belőle egy belső hang beszél,
szóvá szilárdul általa valami olyan, ami addig kimondhatatlan volt. Bizonyos
értelemben a költő maga is Másikként találkozik saját belső élményeivel, de
ugyanúgy, ahogy mi, kései utódok az ő verse olvasásakor, már ő maga is úgy
érzi, hogy ez egy boldogítóan vagy ijesztően ismerős másik.
Aki dudás akar lenni,
pokolra kell annak
menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát
fújni.
- idézte ezt a pásztortánc-részletet
József Attila 1934-es kötete mottójaként. Az alvilági dudás a mélységet persze
önmaga lelkében, e lélek bonyolult, olykor pokolian kínzó szóvá, nyelvvé
változtatásában érte le.
III. JÓZSEF ATTILA HELYE A MODERN KÖLTÉSZETBEN
József Attila 17 évesen, 1922 őszén
érkezik meg a magyar költészetbe, ekkor jelenik meg Szegeden első kötete Szépség
koldusa címmel. Az a költészet, amely számára magyarul adott, elsősorban
Ady költészete, a Nyugat folyóiratának poétikája és persze első nagy
pártfogójának, Juhász Gyulának a versei.
A modern ezen korábbi irányát
szimbolizmusnak, impresszionizmusnak, dekadenciának nevezik. Az individuum eme
új, Párizsból induló Baudelaire-hez, Rimbaud-hoz köthető elgondolása a
személyes lét lényegét már nem külső történetekben, jellemző eseményekben
találja meg, hanem a benső lényegi energiái segítségével teremt egy álomhoz,
fantáziához hasonló, mégis minden eddiginél mélyebbre hatoló költői világot.
Eltüntetik a valóságot, a realitást a versből azért, hogy egy sokkal lényegibb
értelmet mutathassanak meg. Eltüntetik a személyt, a valós beszélőt azért, hogy
önmaguk lényének megköltésével a személyesség, az egyéniség új lehetőségeit
ragadják meg. Európában mindez a 19. század végén történik, ekkor a szürke környezet
realitása helyett a hangulat, a benyomás uralkodik mindenen, a fények és árnyak
játékán keresztül a szubjektív a költészetben, a festészetben, a zenében és
persze a mindennapi élet sok részletében is elárasztja, átalakítja a világot.
Alig ötven év alatt azonban ez az
látásmód beteljesítette küldetését, és a 20. század elején valami más
formálódik meg. Újfajta műalkotások születnek, amelyek szikár szerkezeteket
mutatnak, eltüntetik a beszélő jelenlétét, a hangulatot, a személy jelenlétét.
A festészetben már a 19. század utolsó éveiben, Cézanne csendéleteivel
megszületik egy új látásmód, mely a kivetített hangulat helyett a dolgok és
lelkek belső, rejtett struktúráját, formáját kezdi kutatni.
A költészetben kicsit később, a
háború után Rilke és még inkább Ezra Pound és T. S. Eliot költészetében
formálódik meg az új poétikai gondolkodás. 1922-ben jelenik meg Eliot Átokföldje
című hosszú verse, amely a háború utáni, késő modern költészet radikálisan
újító mintapéldájává vált. Előadásomban azt szeretném megmutatni, hogy a magyar
költészetben József Attila alig néhány évvel később ugyanezt a lépést tette
meg, és igazából ennek az új késő modern költészetnek a megformálásával lett a
magyar irodalom kiemelkedő szereplője.
Az első világháború után a magyar költészetben,
a szimbolikus-szecessziós látásmód Ady, Babits, Kosztolányi költészetének magas
színvonala, jelentős hatása miatt uralkodó maradt.
Ilyen verseket ír József Attila is
költői pályája kezdetén. Ám igen korán, már 1923-1924-ben más hangok is keverednek
költészetében: az expresszionizmus kirobbanó energiája vagy a minden külső és
belső rendet, versi formát szétbontó avantgárd irányzatok, a konstruktivizmus,
vagy éppen a dada (a magyar költők közül Kassák Lajos) hatása jelenik meg
verseiben. A kozmosz éneke című versben még ezt az igazi
impresszionisztikus, szecessziós képet olvashatjuk:
Csak halk éjfélutáni
éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest
meleg leány,
Cirógatja gyötört
szivük az álom.
S mint éjjel-nyíló
áloé-virágon,
A kertben, úgy
csókolnak elheverten
Az "éjfélutáni éjszaka", a
"gyötört szív", az "áloé-virág", a kert, az álomszerűség és
az analógiákra, hasonlatokra épülő szerkezet tipikus szecessziós-szimbolikus
beszédmódot mutat. De a költő megírja ugyanezt a képet az avantgárd költői
technikájával is (Esti felhőkön):
a szemhéj
selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé
másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen
kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet
ha
takarónk lassacskán lecsúszik
A két képet azonossága ellenére is
egy világ választja el egymástól. Az utóbbi példában felbomlanak a képek, a
rendek, megmagyarázhatatlan összefüggések teremtődnek, eltűnik a kötött forma,
a ritmikusan ismétlődő sorhossz és a költői hangulat helyett valami szétszedő,
széteső lendület lesz mindenen uralkodóvá. Az avantgárd azonban csak egy
átmeneti állomás József Attila költészetében, egy olyan kísérlet, amely
megmutatja a szecessziós szimbolikus költői beszéd alkalmatlanságát, de nem
kínál végleges megoldást a benső új problémáinak kimondására.
A folyamatos költői kutatás 1925.
márciusára hozza meg az első jelentős eredményt, akkor mintegy húszéves
születésnapjára önmagának adott ajándékként születik meg a Tiszta szívvel,
amely József Attila egyik legfontosabb verse lett. A különleges pozíciója e
versnek már abban is érzékelhető, hogy a benne először és átfogóan megteremtett
látásmód majd csak 1927-1928 körül válik költőnk átfogó lírai stratégiájává, de
ez a vers addig is és utána is állandóan visszatérő példája, alapja költői
gondolkodásának. József Attila rendkívül tudatos költő volt, 1926 végén egy
Párizsból küldött levélben határozottan megfogalmazza a váltást, azt, amely az
új magyar költészetet teremti meg:
"A
romantika - mely Bécsben még lényeges alkatrésze volt érzéseim és ebből
következően gondolkodásom struktúrájának - elillant belőlem, s ami még
megmaradt volna, azt akarattal fújtam széjjel. Azaz semmi sincs, amit megokolás
nélkül leírnék, csupán azért mert tetszik..."
A "romantika" a
szimbolikus-szecessziós költői beszédmód, Ady, Babits verselési módja, a
megokolás nélkül áradó hangulatok, érzések világa. Ezzel szemben áll a minden
ízében megokolt, azaz megformált, megszerkesztett vers. Erre költőnk egy
népdalt hoz fel példának:
"De van
egy (s valószínűleg több) magyar népdal, amelyet itt zarathusztrai magányomban
állandóan fuvok: Nagykállóban egy torony van - Közepében egy óra van -
Köröskörül aranycsipke - Rászállott egy bús gerlice. - Hát itt a népköltő egy
bötűt sem mond arról, hogy fáj a szíve (amilyen elemekből ma már Freud és a
pszichoanalitikusok tanainak ismerete után könnyű verset írni s az ilyen versek
egymástól csupán nyelvileg különböznek), ez a vers csupán tényekben állítja
magát, pedig költője biztos hogy nem ismerte a konstruktivizmust. De ismerte a
konstruktivitást."
A "fáj a szíve" újra a
hangulatok, az éjszaka nyíló áloé virágok költészete lenne, amellyel szembe van
állítva a "konstruktivitás", a szerkesztettség. Saját költészete
kapcsán a következő döntésre jut:
"arra
törekedtem, hogy minél tényszerűbben fejezzem ki az elmondandót, még pedig a
szimbólumi lehetőségek kizárásával, vagyis hogy az elmondott tény minden
mellékgondolat kizárásával jelentse az érzést..."
Abszolút világos beszéd: célja a
kora-modern költészet legfontosabb eszközének, a szimbólumnak a kizárása, a
tárgyak titokzatos lelke helyett ettől kezdve a tárgyak lényegi szerkezete lesz
a döntő, valami mélyre hatoló tényszerűség, a világ nagyon pontos poétikai
felmérése a cél. Ez a költészet "minden mellékgondolatot kizár", a lehető
legszigorúbban csak azt mondja, amit mondani kell, azért, hogy a belső világ
tárgyiasult rendje a lehető legtisztábban megjelenhessen.
IV. JÓZSEF ATTILA KÖLTŐI ÉNTEREMTÉSÉNEK ÖT LÉPCSŐFOKA
A továbbiakban azokat a lépéseket
követem, amelyekben József Attila ezt a radikálisan új költészetet létrehozta.
Az első lépés egy
fantasztikus, zseniális pillanat, annak a személyesség-modellnek a
megteremtődése, amelyre aztán minden további lépés, egy teljes költői világ
épülhet.
A második lépés egy korai kísérlet
arra, hogy az én ilyen tiszta szerkezete hogyan valósulhat meg, hogy kaphat
testet az életben, elsőnek a szerelemben.
A harmadik lépés már a
szerelem érvénytelenítődése után kiviszi ezt az ént a világba, és úgy gondolja,
hogy a lét teljessége azt jelenti, hogy van egy olyan konstrukció, ami
egyszerre az énben és a világban is jelen van. Az érett József Attila igazi
nagy teljesítménye ennek felfedezése a Téli éjszaka, az Óda, az Eszmélet
típusú versekben.
A negyedik lépés 1934 körül
történik, amikor egyre több jel utal arra, hogy ez a belső-külső párhuzam, a
létet megalapozó törvény, rend nem működik. A költő egy új személyes, belső
tárgyi rendet keres.
Végül ötödik lépésként
beszélek arról, hogy ez a belső tárgyi rend sem bizonyult megnyugtatónak, és
egy majdnem hallucinatorikus újraírással a költő saját testén, öngyilkosságán
keresztül írja meg utolsó versét.
IV. 1. A KÉSŐ MODERN ÉNSZERKEZET FELFEDEZÉSE
Az első lépés egyetlen vershez, egy
zseniális pillanathoz kapcsolható, 1925 márciusában jelenik meg a Tiszta
szívvel. Lehet, hogy egyáltalán nem túlzás azt mondani, erre a 16 soros
rövid költeményre épül az egész József Attila-i újító költészet. Magának a
versnek a sorstörténete is különös. Egy szegedi lapban jelenik meg először, egy
másik szinte azonnal nekitámad, és az akkor egyetemista költőt magához rendeli
professzora, Horger Antal, és kijelenti, hogy aki ilyen verset ír, az nem méltó
arra, hogy tanár legyen. József Attila számára fontos a vers, elküldi a Nyugatnak,
de Osvát nem fogadja. Ignotus viszont egy modern versről szóló, a Nyugatban
megjelenő esszéjében egészében idézi és gyönyörűszépnek mondja a verset.
Hatvany egy kritikájában a háború utáni nemzedék legfontosabb dokumentumának
tartja. De József Attila is sokat foglakozik vele, 1929-es verseskötetének
címévé teszi első sorát, sőt még az 1934-es Medvetánc kötetnek is
korábban Tiszta szívvel volt a tervezett címe. Horger esete előkerül a Születésnapomra
című versben 1937-ben, és az egész történet, Horger, Ignotus és Hatvany
említésével elmesélődik ugyancsak 1937-ben a Curriculum vitae-ben. A Tiszta
szívvel sorsvers, egyszerre vált József Attila önteremtésének és egy új
személyesség megalkotásának példájává. Kérdés tehát, mit talált meg ez a vers?
Nincsen apám, se
anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se
szemfedőm,
se csókom, se
szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm
hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell
senkinek,
hát az ördög veszi
meg.
Tiszta szívvel
betörök,
ha kell, embert is
ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel
elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
A vers a magyar költészetben, sőt a
világirodalomban is kiemelkedő példája annak a gesztusnak, amelyben az én, a
személy önmagát önmagából teremti meg, Horger Antal professzor helyesen
érzékelte, hogy valami radikálisan új attitűd állítása történik itt, amely
ellentétes a nevelésre, képzésre épülő, az ősök tradícióján nevelődő személy
eszméjével. A vers üzenete azonban sokkal több valami kamaszos lázadás
kirobbanásánál. Ha figyelünk rá, egy új struktúrát, az én radikálisan új
elképzelését, eddig nem ismert mélyrétegét hallhatjuk ki a versből.
A struktúra egyik kulcseleme a
"szív" motívum, mely pontosan ennek az új énnek a képe. Háromszor
ismétlődik, kétszer a "tiszta szívvel", egyszer pedig mint
"gyönyörűszép szívemen". A "szív" ott van a vers legelején,
a címben, és ez a költemény utolsó szava is. A harmadik előfordulás, a
"gyönyörűszép szívemen" a vers fordulópontján van, az aranymetszés
helyén, a 11. sor elején található, ez választja el a vers állapotszerű első
részét a történetből álló másodiktól.
Az 1-10 sor egy különös létállapot
rajza. Érdemes megfigyelni, hogy a szöveg milyen messze van a szokásos
képekkel, költői hangulatokkal teli lírai műtől, a szavak tárgyiasan jelölők,
egyszerűen felsorolják, hogy mi az, amivel a költő nem rendelkezik. A
poétikusság - amit minden régi és mai olvasója is érzékel - máshonnan
származik: a megszerkesztettségből, a végtelenül letisztított tárgyias elemek
kapcsolatrendszeréből, az ismétlések és váltások, azonosságok és ellentétek
finom hálójából.
Az első szakaszban az első
"nincsen" az apa figurája, aki szokásosan a rend, a morál forrása, az
élet grammatikájának képviselője. A második "nincsen" az anya, aki az
ölelés, a szeretet, a vágy megtestesítője lenne. Egy átfogóbb, társadalmibb
szinten ugyanez a kétféle, apai és anyai pozíció jelenik meg az isten és a haza
jelölőjében. E négy elem az élet, az identitás társas kiképződésének
elutasított, vagy sokkal inkább: nem is létező forrásai. A következő két sor
tárgyai, a bölcső és a szemfedő két olyan dolog, amit a világ az élet kezdetén
és végén ad, a csók pedig a beszélő által adott szerelem, a szerető pedig a
neki adott szerelem. Tökéletes, matematikai konstrukcióban jelenik meg a
személyesség, pontosabban a személyesség ilyen konstrukciójának a tagadása.
Minden ilyen jelenség, amely az ént,
a társas világban létező személyt kialakítja (hisz ezekből állunk, apából,
anyából, istenből, hazából, bölcsőből stb.) a "nincsen"
azonosságában, viszonyában van, azaz valami semmi, valami üresség fölé
feszítődnek ezek a struktúrák, ellentétviszonyok ki. És mindez nem a személy
akarata, hanem valahogy létezése sajátja, hisz ő elutasíthatja az apai és anyai
hatalmat, a hitet és hazát, de nem utasíthatja el saját létének kezdetét és
végét, hisz az mindenkinek adott, nem választható.
A második szakasz tovább viszi a
személy eme fura meghatározását, és itt a "nincsen" gesztusa tovább
mélyül. A "nem eszek" orális megfosztottság, az ember legelső vágya
marad itt kielégítetlen. Nem a szegény költőről van azonban itt szó, hisz azt
írja, "se sokat, se keveset", talán pont annyit, amennyit muszáj. Nem
egy belső böjtről van itt szó? A test átadásáról a semminek? Hisz a böjtnek az
a funkciója, hogy a személy felszínes gondolattalan jólétéből valami rejtett
tartalom, mélység fele irányítson. Ez a két sor, az evés az anyai világhoz köt,
a következő kettő, a hatalom pedig újra az apaihoz. Az életem, a bennem,
létemben kialakult energia, az engem teremtő vágy, mely minden ember életében
abszolút és eltulajdoníthatatlan, itt eladhatóvá válik, eltüntethetővé lesz a
nincsenben. De pontosan az eladás lehetetlensége vezet egy olyan gesztushoz,
amely a végső vevőt találja meg, a ördögöt. Ez a furcsa üzlet, a személyes
létezés ökonómiája a nincs istenéhez, a tagadás szelleméhez vezet.
Mi történt eddig? Jelek, tárgyak
hálóját kaptuk, olyan szerkezetet, amely szokásosan a személyes létezés
elengedhetetlen eleme. És ez a háló mint egy vetítővászon fed el és mutat meg
valami olyat, amely nincs itt, csak a "nincsen"-nek, a
"nem"-nek a tükrében érzékelhető. A vetítővászonra feltett,
megtagadott dolgok mögött kell, hogy legyen egy személyes tartás, egy saját
kimondatlan belső konstrukció, rend, ahol ezt a rendkívül veszélyes elutasítást
meg lehet tenni.
A 11. sorban a "tiszta
szívvel" szópár ismétlése az eddigi strukturált állóképpel szemben egy
történetet indít el, mely ebből a nincsenből, az ördögiből, az elutasításból
bomlik ki. Két sorban megtudjuk, hogy ő mit csinál (betörök, ölök), majd újabb
két sorban azt, hogy mit tesznek vele a mások (elfognak, felkötnek, földdel
elfödnek), végül az utolsó két sor hoz valamiféle eredményt, valahova elvezet
ez a nincsen-világ. Igen, pontosan oda, ahonnan az egész indult, a szívhez
jutunk, mely itt már nem tiszta, hanem "gyönyörűszép". A záró színtér
azonban több annál, mint maga szív, hisz van valami, a "halált hozó
fű", amely teremtménye a szívnek, vagy éppen jele, megjelenési formája. A
szív a föld alatt van, a föld vonala választja el megjelenési formájától, a
halált hozó fűtől. A kettő együtt különös páros, az egyik a szív az örök élet,
a föld alól is feltörő energia, amelyből a másik öröklétű (mindig megújuló)
dolog, a halál, a halált hozó fű születik.
Nem könnyű válaszolni arra, hogy mi
is lehet a "szív" fogalma a versben. Biztos, hogy nem a szeretet
szimbóluma ez, nem is a morálé, etikáé, hiszen pontosan ezek elutasítása
történik meg nevében. A szív valószínű ahhoz hasonlóan tiszta, ahogy Immanuel
Kant használta egykor e szót, A tiszta ész kritikája című unkájában.
Kant akkor letisztította a megismerést a legabsztraktabb, a legvégső formára.
Valahogy József Attila is ezt csinálja, a végsőkig letisztított, tárgyias, de
formális személyességet ragadja meg, és létrehozza a tiszta szív kritikáját.
IV. 2. AZ ÚJ ÉN MEGVALÓSULÁSI LEHETŐSÉGE A MÁSIK ÁLTAL - A SZERELEM KÍSÉRLETE
Pszichoanalitikusok beszélnek erről a
mély, szó előtti belső konstrukcióról, primér nárcisztikus identitásnek
nevezik, mely valóban a világ dolgaival való találkozás előtt formálódik meg
bennünk. Ezt a csak tagadással körvonalazható alapstruktúrát sejti meg József
Attila ebben a versében. Ettől a pillanattól, a Tiszta szívvel
megszületésétől kezdve minden költői törekvése egyetlen kérdésre irányul: ha
ilyen az én, a személy alaprajza, akkor ennek a rendkívül telített, súlyos
semminek-valaminek az alapján hogyan lehet valamiféle rendet, formát, egy
megfelelő mélységű, de hatékony, életképes ént és sorsot kiépíteni. Az én
kiépítése mindig azzal a kutatással jár, hogy meg kell találni azokat a további
párhuzamos életstruktúrákat, létszinteket, amelyek építőköveivel, viszonyaival
egy értelmes sors, valamiféle feladat, perspektíva megteremthető.
Az 1927-1928-as években ez a
struktúrateremtő létszint, az a rend, amely megfelelően reagál a semmire, és
hozzásegít egy mély, átfogó személyesség létrehozásához, a szerelem lesz.
Nárcisszosz tükrét itt a Másik mint tükör váltja fel: "Hiába fürösztöd
önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat". A szerelem kapcsolatában,
legalábbis ideig-óráig, úgy tűnik, hogy létezhet valami mélységes rend, valami
csend és nyugalom, mindig öröknek tűnő, persze mindig csak időlegesnek
bizonyuló teljesség. Különös az, hogy a szerelem ilyen megváltó szerepe József
Attila számára mindig valamiféle melankóliával járt, a teljesség pillanatait
mindig a halál, az elmúlás képei veszik körül.
IV. 3. AZ ÉN ÉS A VILÁG PÁRHUZAMA - A TÁRGYIAS KÖLTÉSZET KITELJESEDÉSE
1929 elejétől a szerelemben való hit
meggyengül és helyébe egy másfajta önmegvalósítás, társadalmi szerepvállalás, a
világ, a közösség rendjének felismerése lép. Ekkor alakítja ki azt a költői beszédmódot, amellyel végül
megragadhatónak tűnik a lélek és a tárgy, az én struktúrájának és a valóság rejtett összefüggéseinek
közös lényege, egy olyan titkos és mindenre kiterjedő rend, ahol a vers a lét
teljességének térképe, a belső és külső világ korrelátuma. A tárgyias
költészet radikális újítás a magyar lírában, de ez az iránya a kortárs
európai költészetnek is. Innen vezet út Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez és a
háború utáni magyar költészet más jelentős teljesítményeihez. Ezek a versek a külváros
világát, a tárgyak és emberek történelmi pillanatát arra használják, hogy
személyes érzések elmondása nélkül is testet, formát adjanak a költő belső
világának.
A
létnek ez az új élménye megfelelő magyarázatot kap két szellemi irány, a
marxizmus és a freudizmus segítségével. A marxizmus a közösség a termelő erőkre
és termelési viszonyokra alapuló tárgyias elmélete és racionálisan elgondolt alakításának
a programja. A pszichoanalízis pedig a személy, az individuum tárgyias
elméletét alkotta meg, felfedezte a tudattalan ösztönvilág és a tudatos
énteremtés konfliktusának individuumteremtő szerepét, és kialakított egy olyan
csupán szavakból álló gyakorlatot, a pszichoanalitikus terápiát, amellyel
megszerkeszthető az én, a személy.
Láttuk,
a Tiszta szívvel is egy formát keresett, valami szükségszerű, objektív
alaprendszert, olyat, amely a véletlenszerű egyén lelke mélyén lakó abszolútum,
egy tiszta struktúra, amely aztán különböző élethelyzetben eltérő sorsok
kiépítését, eltérő individuum megteremtését teszi lehetővé. A költő a
szerelemben is egy közös, a két ember között megteremtődő formát keresett, és
ekkor 1929 elején, mikor a közösséggel való kapcsolat látszik a legfontosabb és
legátfogóbb sorslehetőségnek, itt is egy közös külvilág és belvilág között
közvetítő, azonos formát keres. Önmagam úgy valósulok meg, a Tiszta szívvel
tiszta formáját úgy tudom betölteni, ha a külvilágban, a közösségben, a
történelemben, az osztálytársadalom harcaiban is megtalálom, megteremtem
ugyanezt a formát. A kor és a kor embere tükre egymásnak, mindkettő teremti és
leképezi a másikat. De szó sincs egyszerű visszatükrözésről, valamilyen éppen
ott aktuális valóság ábrázolásáról, hanem a lét formális titkának a feltárása
történik.
1935-ben
írja József Attila Halász Gábornak:
"...Én a proletárságot is
formának látom, úgy versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek
motívumaival. Pl.: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező
szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán "jól jön" az
elhagyott telkeknek ez a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával
teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági
érzésemnek formákba állítása érdekel. Ezért - sajnos - a baloldalon sem lelem
költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is -
azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek
papírra."
A forma itt a lét logikája, egy olyan
logika, amely "nem tan, hanem a világ tükörképe" - írja egy kortárs
filozófus, Ludwig Wittgenstein; egy különös "spekularitás", egy olyan
tükröződés, amelyben kölcsönösség uralkodik, a világ éppúgy tükre e formának,
mint a forma a világnak, de valahol, minden mögött a forma az énből, a személy
ősi belső rendjéből származik.
Azt, hogy a Tiszta szívvel belső
formája hogyan tud ilyen közösségi létfilozófiává transzformálódni a Téli
éjszaka című vers kapcsán szeretném megmutatni. Ez József Attila egyik
legnagyobb verse, egy igazi és teljes világfilozófia rejlik benne, egy kor, egy
gondolkodásmód teljes térképét adja. Ez az a vers, ahol József Attila
tökéletesen végigviszi azt a késő modern poétikát, amit korábban idézett levelében
említ. Európai költészeti párhuzama Eliot 1922-es Átokföldje című verse.
Ez az a mű, ahol a tárgyias költészet, a világ belső és külső rendjének
párhuzama, és e forma felfedezésének szükségessége a legátfogóbban jelenik meg.
Hosszú vers, órákig kellene beszélni róla, de megpróbálom röviden
összefoglalni. 1932 végén keletkezett s 1933. március 19-én jelent meg először
a Népszavában. A vers címe a lét és az idő koncentrációját jelzi. Az,
amiben minden kibomlik, nem más, mint a modernitás tele és a modernitás
éjszakája, ebben az idő-térben alakulnak, bontakoznak ki a formák, a rendek, és
ennek a hideg éjszakának a tiszta kontrasztos világában figyeli, nézi ismeri
meg a dolgokat és önmagát a mindenhez tiszta szívvel, tiszta ésszel viszonyuló
személy. Hogyan, milyen formák, konstrukciók szerint lehet lakni, lakozni ebben
a létben?
TÉLI ÉJSZAKA
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök
felett
egy kevés könnyű hamu
remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes
cserjeág.
Szép embertelenség. Csak
egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami
szalag -
csüng keményen a bokor
oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés
fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén
hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve
tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét,
pihegő mohát.
Hazatér a földmíves.
Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt
kapa,
vérzik a nyele, vérzik a
vasa.
Mintha a létből ballagna
haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb
szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint
kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már
hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív
örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem
az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli
ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a
kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az
elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy
megvasalja
a pántos égbolt lógó
ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza,
fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat
maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül
át
s a csönd kihűl. Hallod-e,
csont, a csöndet?
Összekoccannak a
molekulák.
Milyen vitrinben
csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a
ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra
ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak
csillagok.
A teherkocsik fagyos
tetején,
mint kis egérke, surran át
a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti
műhelyét,
gyártja a kínok szúró
fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull
a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő
kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld,
hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
A vers alaphelyzete az, hogy valaki,
egy hang, talán a költő absztrakt alakja, látja, figyeli, felméri a létet. A
költői pozíció, egy önfelszólításssal ("Légy fegyelmezett!") már a
vers első sorában megjelenik, aztán a vers belsejében a látvánnyal, a téllel
vagy a téli éjszaka egészével kapcsolatos megjegyzésekben vissza-vissza tér
("Már fölszáll az éj...", vagy a kérdés, hogy "Milyen vitrinben
csillognak / ily téli éjszakák?"), és végül az utolsó öt sorban, a mérnök költő
képével nemcsak a pozíció, hanem maga a személy helye is megjelenik. A vers
tárgyvilága mintegy létbe hozza, kidolgozza a személyt. Arra a
"semmi"-re, amit a személy magjaként a Tiszta szívvel jelölt
ki, és amire korábban, '27-28-ban, a szerelem próbált tárgyiasulási utakat,
sorseseményeket kiépíteni, most az egész társadalmi világ tárgyias rendje
települ. Az én kidolgozása úgy lehetséges, mondja az 1932-es József Attila, ha
ez a személy felismeri a lét nagy összefüggéseit, és a saját létét ennek a rendnek
tárgyi és történelmi működtetésére fordítja.
Az első nagyobb rész arról szól, ami
elmúlt vagy éppen elmúlóban van. Négy erős, szimbolikus értelmű képet kapunk: a
nyár képét, az ezüstrongy-mosoly képét, a vén hegyeket és a hazatérő
földmívest. Ezek eredetükben mind az emberit, az antropomorfot jelzik, pontosan
azt a pillanatot, amikor ez az emberi tartalom megtarthatatlanná válik és
kikényszerül a világból. A négy kép közül az első, a nyári nappal, a téli
éjszaka párja az ember egy korábbi visszahozhatatlan életformája, amely
pontosan azzal a törvényszerűséggel lobban el, amellyel a nappal és a nyár
éjszakába és télbe vált. Az ezüstrongy-kép az apró dolgok átformálódása, a
hegyek, a tanya, a völgy a nagyobb terek régi létének megszűnése. És végül az utolsó
kép egy régi, szimbolikus embertípus, a földműves "hazatérése",
halála (hisz már vérzik a kapa). De nemcsak egy világ végéről van szó, hanem
egy megértési mód, egyfajta beszédmód végéről is. Ezt a világot még a
hangulatok, szép élmények, elmosódó színek uralják, olykor olyan, mint egy
impresszionista festmény.
A lét átalakulását a "Már
fölszáll az éj, mint kéményből a füst, / szikrázó csillagaival" sorok
jelentik be. A különös az, hogy az éjszaka fölszáll, nem pedig - ahogy mondani
szoktuk - leszáll. Aztán a következő sorban a "kék, vas éjszakát" a
harangkondulás hozza. A lét ezen új formája, a téli éjszaka nem kívülről, hanem
magából az emberi világból, annak törvényszerűségeiből születik meg. Sőt mintha
magából a szívből, a tiszta szívből fakadna, a semmi teljessége átköltözik itt
a tájba, a térbe ("mintha a szív örökről örökre / állna s valami más, /
talán a táj lüktetne").
A versnek ezen a pontján mintha
végéhez ért volna minden, becsapódnak a vasalt ajtók, lezárulnak, konstrukcióba
állnak a dolgok, azaz eljutottunk ennek a telített, strukturált semminek, a lét
titkának a mélyére. És mintha újra a fegyelmezett személyre, a figyelő emberre
vetülne fény: "csengés emléke száll", halljuk. Egy abszolút
racionalitáshoz jutottunk, nem a csengés meghallásához, hanem az emlékéhez, a
tiszta memóriához, amit nem a fül, hanem "az elme hall". A lét itt
már egy logikai háló, a "tiszta ész" konstrukciója, ezért tud a téli
éjszaka úgy megjelenni, mint a minden referenciától, konkrét valóságtartalomtól
megfosztott "gondolat maga". A lét matematikai-logikai képletté vált,
és valóban itt, a "Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka"
kijelentésben találhatjuk a vers centrumát, kozmológiájának magvát. Az
összekoccanó molekulák, a vitrin, az ingó-lengő varjúcsapat egy olyan világ,
amelyben semmi hangulat, semmi szín, csak kemény kontraszt, ismétlődő
mechanikus mozgások vannak, a világ tényeinek, tárgyainak logikai rendje,
tartalom nélküli viszony, a semmi mindent megalapozó mélysége. Ezt a
matematikai logikával megalapozott világfelfogást írják le a kor legnagyobb
kortárs filozófusai is.
Ebből a végső állapotból bomlik ki az
az éppen akkor elérhető létforma, külső és belső rend, amely a lét mélyével
adekvátan valamiféle társadalmat, környezetet, személyes sorsokat teremt. A
vers harmadik részében ennek a létnek, e filozófiai téli éjszakának a mélyéből
jön ki a vonat, amely az adott lét egy bizonyos fajta megvalósulását jelenti. A
tehervonat, mely később olyannyira személyes értelemmel fog telítődni, itt
nemcsak szenet, acélt visz, hanem külvárost, gyárat, proletárt, otthontalan
munkanélkülit, azaz társadalmat, történelmet szállít. A vonat új teret alapít,
a városét.
A vers végén még egy fontos öt soros
záró részt találhatunk, amely nem a város világáról szól, hanem ezt a világot
szemlélő, felmérő költőről. Ő a személyesség, az önteremtő, öntudatos egyén
itteni változata, a "Légy fegyelmezett!" önmegszólító mondat
címzettje és kimondója, ő az elme, aki hall, aki látja a vitrinben a
molekulákat, a lét rejtett rendjét. De igazából, létének mélyéről itt se tudunk
semmit, pontosan úgy, ahogy a Tiszta szívvel esetében sem. Abszolút
fontos pont, hiszen az ő látótere az, ami a világteret meghatározza, de ő maga
nincs ebben a világban benne. Valahogy így lehetne ábrázolni ezt a megismerési
pozíciót.
A világról pontos képem van, de az én
igazából kitöltetlen űr, egy viszonyítási pont, amelyből minden mérhető, de ő
maga, bár mindennek birtokosa, nincs benne. Ezt az ábrát pedig Ludwig
Wittgenstein rajzolta, amikor a világ logikai leképezéséhez kapcsolva a
szubjektum helyét határozta meg.
A Téli éjszaka modellje, az
érett költő legátfogóbb poétikai programja 1929-től egészen a Medvetánc
című kötet lezárásáig, hozzávetőlegesen 1934-ig marad domináns poétikai
beszédmód József Attilánál. A tárgyias költészet persze nemcsak a
politikai-társadalmi vonatkozású versek meghatározó modellje, hanem az élet
teljességére vonatkozik. Így születhetett meg a Téli éjszaka
létköltészetének tárgyias szerelmi párja az Óda. Ennek poétikai lényegét
József Attila egy interjúban fogalmazta meg: "Reális szerelmei verseket
írni, hogy az a tiszta természeti erő, ami a szerelemben van, bennünk maradjon,
úgy vélem, hogy ez időszerű és egyben forradalmi cselekedet."
IV. 4. A VILÁG ÉS ÉN VISZONY SZÉTESÉSE; A BELSŐVÉ VÁLT TÁRGYAK KÖLTÉSZETE
Az 1934-es év azonban több
szempontból is válságos idő volt, személyes, történelmi, szellemi és tárgyi
okok arra kényszerítették a költőt, hogy újragondolja a tárgyias költészet
mögött rejlő teljes rendszert. Ennek a válságnak egy nagyszerű vers lett a
terméke, egy olyan költemény, amelyről ma sokszor érezzük úgy, hogy a
legfontosabb, a legjelentősebb József Attila-mű. Ez az Eszmélet. Első
fele ugyanúgy, mint a Téli éjszaka, hitet tesz a szerkezetnek, a világ
lényegi összefüggésrendszerének megtalálása mellett:
"Akár
egy halom hasított fa,
hever
egymáson a világ,
szorítja,
nyomja, összefogja
egyik
dolog a másikát
s így
mindenik determinált."
A hetedik, a vers közepe utáni
szakasz azonban egy mindent leromboló felfedezéshez vezet. Az első négy sor még
a rend, a megalapozó szerkezet állítása:
"Én
fölnéztem az est alól
az
egek fogaskerekére -
csilló
véletlen szálaiból
törvényt
szőtt a mult szövőszéke"
De ezt a belátást egy újabb égre
tekintés és egy újabb belátás követi:
"és
megint fölnéztem az égre
álmaim
gőzei alól
s
láttam, a törvény szövedéke
mindíg
fölfeslik valahol."
A két esemény között a különbség az
"álmaim gőzei alól", azaz kiderült, hogy nem a világban van a rend, a
törvény szövedéke, hanem mi magunk vágyunk rá, mi vetítjük bele a rendet a
dolgok egészébe, a lét nem rendelkezik azzal a meghatározó összefüggéssel,
amely az elmúlt években a legjelentősebb verseket, a költő egész életét
szervezni, összetartani tudta. A létnek nincs megbízható térképe. És ezt a
verset is a személy zárja, de a költő, a világot figyelő, felmérő ember itt már
egészen más helyzetben, létállapotban van, mint a Téli éjszaka végén.
Itt a világ már szétszaladó, megbomló rend (érkező, induló vonatok tömege), a
személy pedig olyan valaki, aki szétszóródott a millió fülkefényben, nem mér,
nem beszél, hanem hallgat:
"Vasútnál
lakom. Erre sok
vonat
jön-megy és el-elnézem,
hogy'
szállnak fényes ablakok
a
lengedező szösz-sötétben.
Igy
iramlanak örök éjben
kivilágított
nappalok
s én
állok minden fülke-fényben,
én
könyöklök és hallgatok."
A törvény fölfeslő szövedéke és a világban szétszóródó én élménye arra
kényszeríti a költőt, hogy a tiszta szív konstrukcióját, rendjét, az arra
szervezhető létet másutt keresse. 1934 után új költészeti típus születik József
Attila verseiben: az én önteremtő rendjének kutatása, építése az én belső
történelmében és az én belső társadalmában.
A
pszichoanalízis egyik meghatározó témája az a folyamat, amely a korai
anya-gyerek összeolvadás időszaka után kezdődik, e kapcsolat fokozatos
felnyílása során indul el. Ebben a folyamatban a gyermek felismeri azt, hogy az
eddig kizárólagosnak hitt anyai szeretetet, törődést mások is birtokolják, az
anyának dolga van a világban. Másrészt felfedezi azt, hogy ő maga is így vagy
úgy másokhoz is kapcsolódhat. Ezek az első kötődések egy belső struktúrát
teremtenek meg, létrehozzák a társas világba illeszkedni tudó énünk érzékelhető
egészének alaprajzát, és persze szavakhoz kapcsolódnak, hiszen ekkor érkezünk
meg a nyelvbe, a nyelv lehetőségébe és kényszerébe, mely nemcsak mint
önkifejezési lehetőség, hanem mint kötelezően előírt rendszer, feladat
jelentkezik a gyerek számára. A pszichoanalízis ezt az alapviszonyt ödipális
háromszögnek nevezi. A gyerek-apa-anya hármas egy belső tér megteremtődése,
nagyon is tárgyias eredeti erőviszonyok nevesedése történik benne, és e belső
terünk sajátos természete, személyes története meghatározza minden későbbi
kapcsolatunkat. A
világtér és világtörténelem vetítővászonának megzavarodása után a saját tér és
saját történelem képernyője próbálja kitölteni az én egykor megtalált
mélységeit.
József Attila 1934 utáni
költészetében is találunk olyan verseket, amelyek a tárgyias költészet
módszerével készülnek, ilyen A Dunánál vagy a Hazám. Ezt az
alkotói periódust azonban már egy másfajta, új poétikai szemléletmód uralja, a
belső tárgyak poézise.
Már felszínes áttekintés nyomán is
világos, hogy az időszak meghatározó énképe, alapmetaforája a gyermek.
Óriási változás ez a Téli éjszaka mérnökéhez, vagy akár az Eszmélet
vasút mellett lakó, hallgatag felnőttjéhez képest. Az egyik lényeges különbség
kettejük között az, hogy míg a tárgyias versek énje mindig egyedül van, sőt
olyan ember, aki egy egyedüllétből tud világot és társakat találni, a gyermek
mindig valakire, a felnőttre vonatkoztatva létezik. A versekben persze az is
gyakori, hogy a felnőtt és a gyermek egyaránt maga a költő, akiben pontosan ez
a belső törés, énje elkülönültsége, és az elkülönüléssel kialakult másik
megértése, önmaga két lénye közötti dialógus a lényegi létfeladat. A felnőtt
ilyenkor az, aki a világ rendje szerint létezik, a gyermek viszont nem fogadja
el a dolgok rendjét, az én és a külvilág közös struktúrájának adott
lehetőségét, értelmét, és saját lényének belső összefüggéseit akarja kivetíteni
a világ rendjére.
A felnőtt-gyermek viszonyban három
eltérő modell formálódik meg, három eltérő módon strukturálható,
történetesíthető, mondható el az én pozíciója. Ezek közül a legáltalánosabb a
felnőtt-gyermek viszony, a előbb említett alapviszony. Az ilyen versek a költő
életének utolsó hónapjaiban szaporodnak meg (Könnyű, fehér ruhában, Karóval
jöttél...). A felnőtt és gyermek viszonyát, ezt a sajátos széttöredezett
belső teret gyakorta uralja a játék, az önteremtő szabad tevékenység
lehetetlensége. Személyes létezésének mélyén lakó bénultság az uralkodó negatív
élmény. Jellemző, hogy az öngyilkosság is a gyermek játék-akciójaként jelenik
meg, "Úgy tettél, mint a kisgyerek / ki becsöngetett s elszaladt",
írja Juhász Gyula halála alkalmából Te öngyilkos... című versének utolsó
két sorában.
A második gyermeklét-modell az
apa-gyermek viszonyban formálódik, természetesen itt is egy belső apai hang és
belső gyermeki reakció formájában. Az apafigurák gyakran az isten képben jelennek
meg (Nem emel föl, Bukj föl az árból), de van egészen kafkai apa,
a vádló és a bíró, és van reális apafigura (Thomas Mann üdvözlése). Az
apa-gyermek viszony meghatározó modalitása a bűnösség, a rend elérhetősége,
vagy éppen lehetetlensége.
A harmadik, és talán leggyakoribb
gyermeklét-forma az anya-gyermek viszonyban alakul ki, egy olyan létben,
amelyben a gyermek létezését a megértő, elfogadó anyai szeretet, ölelés teszi
bizonyossá. Itt is jelen van egy uralkodó modalitás, a csalás, csalódás. A
három modellünket a következő animáció mutatja.
József Attila kései költészetének
ezek a modelljei, az a személy, az az én, amely egykor a Tiszta szívvel-ben
megformálódott, aztán egy szeretett másikon keresztül megvalósulni próbált,
majd a tárgyi világ egészének felmérésén, alakításán keresztül dolgozta ki
önmagát, most ezen konstrukciók segítségével egy ödipális rendezettséget,
koherenciát próbál elérni.
Valamivel részletesebben szeretnék
kitérni a harmadik modellre, mely az anya emlékéhez kapcsolódó szeretet keresésével
akar személyességet, koherenciát találni. Erre példaként a Kései siratót
használom.
KÉSEI
SIRATÓ
Harminchat fokos lázban
égek mindig
s te
nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyű lány,
ha odaintik,
kinyujtóztál a halál
oldalán.
Lágy őszi tájból és sok
kedves nőből
próbállak összeállitani
téged;
de nem futja, már látom,
az időből,
a
tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra
mentem,
a hadak
vége volt
s ez összekuszálódott
Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt
a bolt.
A vonattetőn hasaltam
keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban
köles volt már;
neked, én konok, csirkét
is szereztem
s te
már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak
adtad
édes
emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és
pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt
kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad,
kavartad,
mondtad: Egyél, nekem
nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol
üres ajkad -
félrevezettél
engem.
Ettelek volna meg!... Te
vacsorádat
hoztad
el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak
a hátad?
Hogy egyengesd egy láda
fenekén?
Lásd, örülnék, ha
megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert
visszavágnék:
haszontalan vagy!
nem-lenni igyekszel
s
mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy,
mint bármelyik nő,
ki csal
és hiteget!
Suttyomban elhagytad
szerelmeidből
jajongva szült, eleven
hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál
hizelegve,
mind visszaloptad az
utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni
kedve -
nem
hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az
elmém,
a
legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja
szerelmén,
észreveszi, hogy milyen
ostoba.
Kit anya szült, az mind
csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy
maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha
pedig kibékül,
ebbe
fog belehalni.
A vers címe egy műfaji meghatározás,
a költő közölni akarja azt a beszédmódot, ahogy témájához viszonyul. A
"kései" egyértelműnek tűnik, hiszen a vers a mama halála után 16
évvel szültetett. A talányos dolog az, hogy amit hallunk, az valóban sirató-e?
A sirató a gyász szöveggé, történetté, elmondássá alakítása. A siratást felnőttek
végzik, felidézik a halott emlékét, életét, halálát, a tőle búcsúzók érzéseit.
A siratásnak van ideje, határa, és a végén felold a gyász kínja alól. De a
versben mintha nem ez történne. A vers hangja egyre erőteljesebben a gyermek
hangja, aki viszont nem sirat, hanem sír, nem a másik elvesztését mondja el,
hanem a saját veszteségét gyászolja. A sirató távolságot tud tartani, a síró
nem, ő belezuhan a voltaképpen önmagában kiképződő hiányba, a belső űrbe. A
siratás az emlékkel foglakozik, a sírás a jelenléttel. Úgy tűnik, József Attila
hiába akart siratni, csak sírni tudott. És a sírás nem lehet kései, hanem
mindig jelen idejű, az adott pillanat szenvedésének, melankóliájának a
működése.
A vers tehát nem más, mint önteremtő,
önmaga betölthetetlen hiányait képpé, történetté oldó sírás. A sírás persze
tevékenység, önteremtés a veszteség fájdalmán keresztül. Legfontosabb poétikai
jellemzője e versben is az, hogy megszólítás, hogy szól valakinek. A
megszólítás, az aposztrófia régi poétikai eszköz, amit a modern költészet is
gyakran használ, hiszen benne a jelentés két fél között, a megszólító és
megszólított között formálódik meg. Gyakori az is, hogy a megszólított
élettelen dolog, amely a megszólításon keresztül életet kap, megszemélyesítetté
válik. Itt is erről van szó, a megszólítás fokozatosan jelenbe hozza, mintegy
feltámasztani próbálja a mamát. De ebben a versben ez nem sikerül, a mama
semmit sem válaszol, semmi formában sem jelenik meg (más versekben, például az Az
a szép régi asszonyban megjelenik a mama). A megszólítás lényege tehát a
megszólítás sikertelensége, és minden olyan aposztrófia, amely nem hoz választ,
a megszólító létét kérdőjelezi meg.
A vers keretbe szerkesztett, az első
szakasz a kiinduló helyzetet, a záró szakasz a tanulságként adódó létállapotot
rögzíti. Közöttük történik meg az eredménytelen megszólítás. A kiinduló pont a
"harminchat fokos láz", a "tömény tűz", a megválaszolatlan,
kielégítetlen vágy normalitása, az eredeti szerelem eltűnése és pótlásának
sikertelensége. És bár a láz "mindig" égeti, azaz a vágy
kiolthatatlan és örök, más oldalról mégis ott van az idő zártsága, már az első
szakasz végén a saját halál lehetősége ("a tömény tűz eléget"). A
keretet adó utolsó szakasz utolsó szava pedig beteljesíti a jóslatot,
"ebbe (mármint a szeretet hiányába) fog belehalni". A vers első sora
az élet, a végső szava pedig a halál megjelenése.
A köztes négy szakasz egy reális
történettel kezd, a távollétben megtörtént halál körüli eseményekkel. De az
egész idő, az élet hiánnyal telítődése innen, a halál pillanatából kezdődik:
"Utoljára Szabadszállásra mentem". A négy szakasz érdekes vonása az,
hogy az elbeszélő múlt egyre erőteljesebben egy különös, zavaros jelenné válik,
a mama távollévőből, emlékből jelenlévővé, de jelenlévő hiánnyá változik. Ennek
a folyamatnak a csúcspontja a "nem hallod, mama? Szólj rám!"
felszólítás. Párhuzamosan a 14 éves fiúból 3-4 éves gyermek válik. Ezt a
regressziós folyamatot, a visszacsúszást a jelenbe és a gyermekkorba állítja
meg az előbb idézett, reakció nélkül maradó felszólítás, a sikoly és a csend
ellentéte érvényteleníti az megszólítás energiáit. Az utolsó szakasz a végső
konzekvenciákat vonja le, és egy új személyesség-felfogást alakít ki:
Világosodik lassacskán
az elmém,
a
legenda oda.
A gyermek, aki csügg
anyja szerelmén,
észreveszi, hogy
milyen ostoba.
A vágy létteremtő önérvényesítése
eddig kizárólag a "van" vagy a "nincs" keretében működött,
most hirtelen megismerésszerűvé válik ("Észreveszi, hogy milyen
ostoba"). A megszólítást végző hang pozíciója is átalakul, a kínzó
hiányban szenvedő gyermek helyett a dolgokat áttekintő felnőttként lép fel.
Valami olyan beszédhelyzetet vesz fel, mint ami a Téli éjszaka "Légy
fegyelmezett!"-jét vagy felmérő-megismerő emberét jellemezte. Az alapvető
különbség azonban az, hogy ott még a belső bizonyosság és stabilitás hátterével
történt mindez, itt már pontosan ennek a belső bizonyosságnak a nemléte a
felismerés tárgya. A pozíció egyfajta mise-en-abyme helyzetet teremt:
tudásom, belátásom a tudás, a belátás lehetetlensége. Kiderül az, hogy az
egyéni lét mélyén, bármely irányból is épüljön az, a félreértés, a csalódás, a
csalás lakik. A hang birtokosa az én reménytelenül másfajta, de
megváltozhatatlan természetével szembesül: azzal, hogy a személyes nem a
"vágyom, tehát vagyok", nem a megalapozó anyai szeretet mentén
képződik ki, hanem a személyességet definiáló vágyartikulációkat megelőzi,
alaptalansággal megalapozza egy természete szerint labilis, félrevezető
gesztus, a csalás. Nem arról van szó, hogy az embert olykor megcsalják és ő
maga is megcsal másokat, hanem arról, hogy az ember, pontosabban minden egyes
ember személyes létének alapja a csalásban rejlő bizonytalanság. Egy József
Attilánál nagyon régi és többször ismételt elv visszavonása történik itt, mely
úgy hangzott egykor, hogy "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban
moshatod meg arcodat". Ez az elv azt állította, hogy az Én kidolgozása a
Másikkal való megszólítottság-viszonyban történhet, és innen épülhetne fel a
személy rendszere, az Én grammatikája. Most a Kései sirató végén
egyértelművé válik, hogy a személy stabil, koherens volta is lehetetlen, a
személy nem egy rendre, hanem sokkal inkább a hiányra, rendetlenségre adott
értelmező-elfedő válasz, azaz retorikai természetű. Az utolsó sor összefoglalja
a végeredményt, a szelf reménytelenségének a felfedezését:
Kit anya szült, az
mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy,
hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha
pedig kibékül,
ebbe
fog belehalni.
A négy sorból álló záró egység
szerkezete tökéletes, témája az Én totális meghatározása. Az anyához kötődő
születéssel kezd és a magányos halállal zár. A két végpont között találhatók az
élet narratíváját konstruáló alternatívák, pontosabban olyan alternatívák,
amelyek nem is azok: csalódik-csal, küzd-kibékül. Az ellentétes lehetőségek
azért nem alternatívák, mert eltérő irányuk ellenére is ugyanoda, a nemlétbe
vezetnek. A halál, a nemlét ráadásul nem egyszerű tény, nem az élő fatális
közhelyes határoltsága, halandósága a tét. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
kit anya szült, az meghal végül, hanem arról, hogy az ember pontosan ebbe a
történetbe, a szeretet megvonásának az eseményébe "hal bele". A halál
ténye, kényszere az élet retorikai természetében, a csalás és csalódás
elkerülhetetlenségében rejtőzik (nem véletlenül rímel a "csalni"-ra a
"belehalni"). A "belehal" kifejezés önértelmezésben
játszott meghatározó szerepét jelzi az, hogy ugyanez a gondolat pontosan
ugyanígy, a vers utolsó sorában jelenik meg a személyes lét lehetőségeit
összegző, önéletrajzi Kész a leltárban: "Éltem - és ebbe más is
belehalt már." (A Kései sirató és a Kész a leltár ugyanabban
az 1936 decemberi Szép Szó számban jelent meg.)
Egy átfogó, mély élmény tudatosodik:
az ábrázolás, a belső dolgok kimondása, megjelenítése alapvetően valami
létfeledtséggel jár együtt, szerepe az elfedés és eltitkolás, minden mozdulat
és vélekedés a hiány eltüntetésére, hazugságra szolgál, és ezért lényegi
kapcsolata van a halállal. Az aposztrófia, mely a megszólítással életbe akart
hozni, a válasz örök elmaradása miatt ellentétes eredményt hoz, sokkal inkább
epitáfium, sírfelirat lesz, a kibeszélt, újramondott, kiáltozással követelt
szerelem igazából a halál, a betölthetetlen hiány, az elmúlás, egyfajta hideg,
élőhalott létezés követe.
IV. 5. AZ
ÖNGYILKOSSÁG POÉTIKÁJA
Pontosan erről, a halál
átpoétizálásról, a költő utolsó, saját testén megírt kegyetlen költeményéről
szeretnék zárásként beszélni. A Kései siratóban is olvasható a szó és az
ennivaló, a nyelv és a mama kapcsolata. 1937-es verseiben, töredékeiben egy
különös folyamatot érzékelhetünk, a mama alakja egyre ténylegesebben van jelen,
mintegy hallucinatorikus erőt kap, és az anyai szeretet, a mama
feltámasztásának sikertelensége után az anya fantomja tér vissza a másvilágról,
ő lesz az a társ, akivel itt lehet hagyni a világot:
Édesanyám, egyetlen,
drága,
te szűzesség kinyilt
virága
önnön fájdalmad
boldogsága.
Istent alkotok (szivem
szenved)
hogy élhess, hogy
teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s
utánad menjek!
A költő pontosan kijelöli halála
értelmét és irányát: megtalálni a mamát, ha nem lehet itt a földön, akkor a
túlvilágon. Újra lehetségesnek látszik a megszólítás, de a költő nem a
megszokott "anyám" vagy "mama" szavakat, hanem az
"édesanyám" megszólítást használja. Ez személytelenebb talán a
"mamá"-nál, de sokkal bensőségesebb az "anyám"-nál. Az első
három sor anyaképe már éteri, tiszta lény (és nem a könnyű lány), egy magába
visszaforgó teljesség (a fájdalom és boldogság, vagy a pszichoanalízis
vágyelméletének szavaival: a kín és az öröm egymást teremtő egésze). A
"szűzesség kinyilt virága" a mama képét a transzcendens anyára, Szűz
Máriára vetíti ki, ő a nő, aki szült, de aki férfitól érintetlen. Rejtett
üzenetként eltűnik mögüle, mellőle az apa, és minden vágya a fiúra maradt. A
vers hordoz egy különös, elcsúsztatott vonatkozást: a mamáról mondja, hogy a
szűzesség virága, azaz szüzességből fakadó valami és ugyancsak a mamáról, hogy
van valami fájdalmas boldogsága. Ezek azonban nemcsak a mamára vonatkoznak,
hanem sokkal inkább a mama gyermekére, a gyermek az anyatest virága és a szülés
fájdalmában létrejött boldogság. A mama költő fia jézusi pozíciót kap, ő az,
aki "könnyű fehér ruhában" a szerelem nevében lép fel az istenek
ellen ("megalkotom a szerelmemet... / Égitesten a lábam: elindulok az
istenek / ellen").
A második három sor már bonyolultabb,
hisz egy meglehetősen paradox gesztussal a gyermek alkot Istent (apát),
elfoglalja ezzel az apa helyét, hisz ő a mamáért még egy isten megteremtésére
is képes. Ebben a teremtésben persze újra ott rejlik a mamánál is említett
fájdalom (a "szivem szenved"), a lét, vagy pontosabban a lét és
nemlét határának melankolikussága. A költő valahol egy misztikus semmiben, de
egy szeretettel, szeretetlehetőséggel teli semmiben tartózkodik, a fantázia
terében, melyben meghozható a halállal kapcsolatos döntés, az átlépés az igazi
túlvilágba, és elérhető így a találkozás a mamával. Fontos az is, hogy a
"menny" nem létezik előre, hanem a fiú által teremtett Isten teremti,
a fiú halálával, azzal, hogy a mama után megy, egy új teret teremt. A témát
folytatja néhány késői vers és töredék (Kiknek adtam a boldogot...; Majd
csöndbe térnek a dalok...; Majd...). Ezekben az aktivitás a halálra
korlátozódik, és ugyan megváltás lesz a mamával való új találkozás, ez elveszti
az itt érzékelt ünnepélyességét, bár fájdalmas, de mégis meglevő boldogságát. A
többszörös megfogalmazás jelzi az üzenet fontosságát.
MAJD...
Majd eljön értem a
halott,
ki szült, ki dajkált
énekelve.
És elmulik szivem
szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a
dalok,
kitágul, mint az űr,
az elme.
Kitetszik, hogy üres
dolog
s mint világ visszája,
bolyog
bennem a lélek, a lét
türelme.
Széthull a testem,
mint a kelme,
mit összerágtak a
molyok.
S majd összeszedi a
halott,
ki élt, ki dajkált
énekelve.
A vers keretes, az első és az utolsó
két sor megváltoztatott szavakkal ugyanazt a struktúrát ismétli, centrumában a
címmé emelt szó, a "majd", a kijelölt, meghatározott jövő, a halott
mamával történő új találkozás mint a jövendő halál pillanata (érte jön, hogy
elvigye, éppúgy, ahogy végül Öcsödre is elment érte). A halálából visszatérő
anya egy ellentétes Orfeusz-történetet teremt. Itt az alvilágból jön fel a
szerelemmel szeretett másik, a nő, és - ebben az esetben sikeresen - nem
felhozza, hanem leviszi magához a szeretett másikat, a férfi költőt. Itt is
szerepe van az éneknek, a szónak, de ez már nem a költő birtokában van, hanem
az anyáéban, ő az, aki szült, élt és dajkált énekelve. Pedig egykor, tizennégy
évvel korábban, 1923 elején pontosan ellentétes irányú volt az ígéret:
Kis asszonyom ne sírj,
nagy Egy vagyunk mi ketten,
A végtelenbe
megmaradsz velem
Az Ének én vagyok s én
rólad énekeltem.
De ez 1923-ban volt így, és most, 14
évvel később, a sorstörténet annyi kísérlete és kudarca után, ebben az utolsó
hallucinatorikus pillanatban, mikor a költőnél "csöndbe térnek a
dalok", visszavonódik minden korábbi ígéret, Eurüdiké ha nem szól is, de
mégis ő a birtokosa minden eredeti hangnak, szónak.
A halott anya megjelenésének
következménye lesz, hogy a fiú teljességgel kiürül, mintegy megtisztul a
mamával való újraegyesülés előtt. Megszűnnek a gyermek vágyai (a szív szerelme
és a hűség, a kitartás, a kapcsolódás vágya a másikhoz), és a csendben
feloldódik saját hivatása, szava, költészete is. A lebomlás következő lépése az
"elme" feloldódása, szétáradása a tiszta űrbe. Emlékszünk még erre a
szóra, oly fontos ez József Attila költészetében: "Emberek, nem vadak,
elmék vagyunk!" olvashattuk a Levegőt!-ben, vagy a Téli éjszakában:
"az elme hallja", azaz az elme ott még leképezte a világot, az űr
teljességét, egyfajta intellektuális tartást jelentett, az emberi racionális és
etikai bensőség teljességét, a tárgyiasságok homologikus alaptörvényét. Itt már
semmiféle leképezésről sincs szó, maga az elme, a lélek bensősége válik űrré
azzal, hogy eltűnnek belőle a vágyak, a kapcsolatok, a dalok. Ugyanígy
"üres dolog" a lélek, mely a bensőség allegóriája (a "világ
visszája"). A psziché teljessége olvadt szét: az elme
"kitágult", eltűnt lényegi sajátossága, határolt és határoló
képessége, a lélek, a személy, a "világ visszája" viszont üres, hely
nélküli ("bolyong"), ponttá zsugorodott.
Régi kép a széthulló kelme is, egykor
az Eszmélet kulcsfelismerése volt a szétfoszló törvényszövedék. Itt a
szövedék, a rend az utolsó, legbelsőbb. legszemélyesebb térben, a testben
bomlik szét. A hallucinált mama hozza a megoldást, ő lesz a rend, az ölelés,
amely a személy bizonyosságát, egységét újra megteremti.
Pontosan ezekben a sorokban
olvashatjuk az öngyilkosság poétikáját, a saját testen írt utolsó verset. A
vonat által szétszabdalt testet, a széthullt kelmét valóban a
hallucinatorikusan odavarázsolt halott anya szedi össze és viszi magával a
túlvilágra. Tudjuk, József Attila 1937 december 3-án este lett öngyilkos.
December 3, Borbála nap, anyja, Pőcze Borbála nevenapja és egyben születésnapja
is volt. A költő estére már a halott mama nevénél, emlékénél tartózkodott.
|
Bibliográfia |
|
József
Attila válogatott levelezése, szerk.: Fehér E., Akadémiai, Budapest,
1976. Bokor L., Tverdota Gy. (szerk.): Kortársak József Attiláról, Akadémiai, Budapest, 1987. Tverdota Gy.: A komor föltámadás titka: A József Attila-kultusz születése, Pannonica,
Budapest, 1998. Tverdota Gy.: József Attila, Korona, Budapest, 1999. Tverdota Gy.: Tizenkét vers, Gondolat, Budapest, 2004. Kabdebó L., Kulcsár Szabó E.,
Kulcsár-Szabó Z., Menyhért A.(szerk.): Tanulmányok József
Attiláról, Anonymus, Budapest, 2001. Tverdota Gy., Veres A. (szerk.): Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Balassi, Budapest,
2003. Németh G. B.: 7 kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó,
Budapest, 1982. Beney Zs.: A gondolat metaforái, Argumentum, Budapest, 1999. Szigeti L. S.: A József Attila-i teljességigény, Magvető, Budapest,
1988. Valachi A.: József Attila, Életkép sorozat, Budapest, 1999. Vágó M.: József Attila, Szépirodalmi, Budapest, 1975. Szabolcsi M.: Kész a leltár, Akadémiai, Budapest, 1998. Szőke Gy.: Az árnyékvilág árkain: Írások József Attiláról és Kosztolányi
Dezsőről, Gondolat, Budapest, 2003. N. Horváth B.: A hetedik: József Attila-tanulmányok, Pannonica,
Budapest, 1999. Horváth I., Tverdota Gy. (szerk.): Miért fáj ma is?: Az ismeretlen József Attila, Balassi, Budapest,
1992. |