Kétségtelen, hogy ahhoz, amit ma
globalizációnak nevezünk, a nemzetköziesedés sok évszázados előtörténete
vezetett. Mégis azt mondhatjuk, hogy valami radikálisan újjal találjuk ma
szembe magunkat, s ennek az új állapotnak a gazdasági jellemzői között
kiemelkedően fontosak a nemzetközi kereskedelemmel és munkamegosztással, a
külföldi tőkeberuházásokkal és a multinacionális vállalatokkal kapcsolatos
változások. Sokan tartanak attól, hogy a globalizáció egyben a kulturális
sokféleség felszámolódását is jelenti, ez a félelem azonban megalapozatlannak
tűnik. Ugyanakkor fontos azt is látnunk, hogy a globalizáció nem merül ki a gazdasági
mutatókkal leírható jelenségekben: alapvető ideológiai, gazdaságfilozófiai és
politikai jelenségekkel, egyfajta konzervatív fordulattal függ össze. A
globalizáció előnyös vagy hátrányos voltával kapcsolatban nem lehet térségtől
független választ adni: ezt jól mutatja az ázsiai országok vagy Európa
elmaradottabb országainak sokféle fejlődési mintája.
I. MIT JELENT A GLOBALIZÁCIÓ ÉS MELYEK A
JELLEMVONÁSAI?
Manapság úgyszólván minden nap
beleütközünk ebbe a kifejezésbe: globalizáció, sőt sokan a világtörténelem új
fejezetéről, a globalizáció korszakáról beszélnek. Divattá vált ez a kifejezés,
a globalizált világrendszer kibontakozásának gondolata, melyben a fejlett világ
társadalmi és politikai rendszere is globalizálódik. Globalizált demokrácia és
civil társadalom alakul ki egy olyan világrendben, melyben a nemzetállam
diszfunkcionálissá válik, mert nem alkalmas többé a gazdasági és emberi
aktivitás menedzselésére a határok nélküli világban. "A vesztfáliai
templom pillérei - fogalmazta meg egy szerző
-, melynek falai között a világ politikai imáit
mondta háromszáz éven át, meginogtak." Az 1648. évi vesztfáliai béke
ugyanis a szuverén államot ismerte el teljhatalmúnak állami határain belül. Az
autonóm állam kora azonban lejárt, s az államok egyre inkább egymástól függő
rendszerekbe illeszkednek. A globalizáció korában még a földrajz is értelmét
veszíti - nyilatkozta egy lelkes kutató.
A témával foglalkozó szakemberek egy
része azonban szkeptikus: miért is beszélnénk valamiféle új, globalizált
világról az ezredforduló körül, amikor a modern történelem a folyamatos
globalizáció története? Vajon a
Hanza-városok hálózata nem a nemzetközi kereskedelem kibontakozását
bizonyította a 13. és 15. század között? Vajon a 15-16. század fordulóján a
felfedezések és a gyarmatbirodalmak kiépítése, az atlanti kereskedelem nem
globalizált-e? Vagy még inkább az ipari forradalom, az országokat és
kontinenseket összekötő vasutak, az óceánok alatt futó kábelek, a
szabadkereskedelem és a valuták átválthatóságát biztosító aranyalap
intézményesítése a 19. században nem jelentettek-e újabb és újabb állomásokat
ezen az úton? Más szóval, egyesek kétségbe vonják, hogy új jelenségről lenne
szó.
Bármennyire igaz is, hogy a modern
világrend a folyamatosan mélyülő nemzetköziesedés szakaszain keresztül jutott a
jelenig, véleményem szerint a 20. század utolsó évtizedeiben kétségkívül új
fejezethez érkeztünk. A jelenségek olyan új halmaza jellemzi ugyanis
ezredfordulónk időszakát, melynek alapján megalapozottan szólhatunk egy új
korszak, a globalizáció beköszöntéről.
Miben is állnak ezen új korszak
jellemvonásai? Mindenekelőtt megdöbbentő mértékű mennyiségi változásokat
regisztrálhatunk a világgazdaságban, az országok és kontinensek közötti
kapcsolatokban. Ez egyaránt igaz a kereskedelmi és tőkekapcsolatokra, a
külföldön létesített leányvállalatok tömegére, a spekulatív pénzügyi
tranzakciók drámai mértékű növekedésére, és egy új típusú nemzetközi
munkamegosztás kialakulására. Lássuk röviden sorra ezeket a tényezőket.
a) A nemzetközi kereskedelem egy
sor nemzetközi megállapodás nyomán ugrásszerűen megnövekedett. A II.
világháborút követő úgynevezett GATT egyezmény (General Agreement on Tariffs
and Trade - Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény) már szerepet
játszott a háború előtti nemzeti elzárkózás felszámolásában és a
diszkrimináció-mentes multilaterális szabadkereskedelmi kapcsolatok
kibontakozásában. Mégis döntő fordulatról beszélhetünk a századvég nagy
jelentőségű nemzetközi megállapodásai révén. Hadd említsem az 1979. évi úgynevezett
Tokyo Forduló piacnyitó hatását, majd az 1986-ban született Uruguay Forduló, a
Punta del Este-deklaráció és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) létrehozása
révén megvalósult, rohamosan terjedő nemzetközi szabadkereskedelmet.
A kereskedelmi kapcsolatok rohamos
kibővülésében nem kis szerepet játszott a technikai fejlődés okozta rohamos
szállítási és kommunikációs költségcsökkenés is: egy három perces London-New
York telefonbeszélgetés ára például 1950 és 2000 között 53 dollárról 90 centre
zuhant. Egy repülő utas-kilométer ára ugyanezen idő alatt egyharmadára esett.
A világexport mindezek nyomán az
1950. évi 0,3 billió dollárról 1973-ra 1,7 billióra,
majd a század végére már 5,8 billió dollárra, vagyis a század utolsó negyedében
három és félszeresére ugrott. A külkereskedelem szerepének ugrásszerű
emelkedését jól mutatja, hogy 1973 és a századforduló között Nyugat-Európa
külkereskedelmének értéke a térség nemzeti jövedelmének 19 %-áról 36 %-ára
nőtt, s ezzel a világátlag kétszeresével nemzetközileg az első helyen áll.
b) A külföldi
tőkeberuházásokat illetően is drámai a fordulat. Igaz, hogy közvetlen
tőkebefektetések már a 19. század második felétől szerepet játszottak a
világgazdaságban, de a növekedés most lélegzetelállítóan felgyorsult, s a
század utolsó két évtizedében a külföldi tőkebefektetések összege négyszer
olyan gyorsan növekedett, mint a külkereskedelem. A kihelyezések a belföldi
tőkefelhalmozásból háromszor annyit szívtak fel, mint 1970-ben.
c) A
globalizáció korszakában ezzel kapcsolatosan gyökeresen átalakult a nemzetközi
munkamegosztás is. A külföldi tőkebefektetések ugyanis meglepő irányváltást
mutatnak: a korábbi hagyományos beruházási tevékenység az agrár- és
nyersanyagtermelő, úgynevezett fejlődő országokból áttolódott a fejlett ipari
országok piacaira, egymás piacaira. Kiválóan példázza ezt a jelenséget a
német külföldi beruházások esete: 1961-ben a német befektetések 46 %-a fejlődő
országokba irányult, s csak 14 %-a az Európai Unió
országaiba. Harminc évvel később már csak 20 % ment a fejlődő világba, míg 41%-a az Európai Unió tagországaiba. Míg a fejlett országok
tradicionálisan a kitermelő iparokba fektettek külföldön, most ennek
jelentősége csökkent; a német esetben1990-ben mindössze a külföldi
befektetéseik 2 %-át tette ki, háromnegyede pedig a
kereskedelembe, a banki és biztosító területre, valamint a vegyi, elektromos,
gép- és autóiparba vándorolt.
d) A
globalizáció főszereplői a multinacionális vállalatok. Itt is
elmondható, hogy már egy évszázada megjelentek a két vagy több országban
termelő üzemekkel rendelkező multinacionális cégek. Szerepük azonban csak a 20.
század végén vált meghatározóvá a világgazdaságban. Az 1970-es évek elején 7
000, a századvégen már 44 000 ilyen vállalat működött, 280 000 külföldi
leányvállalattal. Ezek a vállalatok állították elő a világ ipari termelésének
egyharmadát-egynegyedét. Az 1990-es évek közepén a multinacionálisok
bonyolították le a világkereskedelem 40 %-át és az iparcikk-kereskedelem
háromnegyedét. Közülük is a száz legnagyobb vállalat 6 millió alkalmazottat
foglalkoztat és a világkereskedelem egyharmadát
ellenőrzi.
Az egymás piacain való
tevékenység jó példája, hogy mind az angol, mind a holland ipari termelés
egyharmadát multinacionális vállalatok szállítják. A különleges gyorsasággal
felzárkózó Írországban az export 70 %-át multinacionálisok állítják elő.
(Egyébként ugyanez az arány jellemző Magyarországra
is.) Végül is a hagyományos ipari, valamint mezőgazdasági és
nyersanyag-kitermelő országok közötti árucserét a fejlett ipari országok
egymással folytatott kereskedelme váltotta fel: ennek nyomán a nyugat-európai
országok egymás közötti kereskedelme összkereskedelmük kereken egyharmadáról
kétharmadára ugrott 1960 és 1990 között.
Ezzel nem ellentétes, hogy a fejlett
országok ipari termelésük jelentős hányadát, különösen az erősen munkaigényes
ágazatokat, olcsó munkabérű országokba helyezik át. Ugyanígy, a különösen
szennyező iparokat is a laza követelményeket támasztó harmadik világba
telepítik át. Mindezek nyomán a holland multinacionálisok például
alkalmazottaik háromnegyedét külföldi leányvállalataikban foglalkoztatják. A
század utolsó harmadában ennek nyomán az iparosodottság visszafejlődésének
lehetünk tanúi a fejlett világban: az ipari foglalkoztatottság rohamosan
csökken; Anglia, Hollandia, Olaszország és Svédország ipari részesedése a
nemzeti jövedelem előállításának közel feléről kevesebb
mint egyötödére esett vissza.
Ugyanakkor a magas
hozzáadott értéket előállító, tudomány-intenzív, magas feldolgozó szintű iparok
a magas fejlettségű országok területén maradtak. Míg például a vasműveket, az
alapanyag-előállító nehézvegyipari, és kikészítő bőripari üzemeket periferikus
országokba telepítették át, a gyógyszervegyészeti, a modern gépipari és a finom
készárú-előállító bőripari tevékenységek a fejlett
országokban maradtak. Még inkább így van ez a ma már iparosított, nagyüzemi
kutatás és fejlesztés (K+F) területein. Az ilyen kiadások háromnegyedét
multinacionális vállalatok monopolizálják - bázisországuk területén.
e) Mindezt a spekulatív pénzügyi
tranzakciók hihetetlen mérvű felduzzadása kísérte. 1973-ban naponta 15
milliárd dollár értékű tranzakcióra került sor. Húsz évvel később azonban már
napi 1,3 billió vándorol országhatárokat nem ismerve,
s ennek a csillagászati összegnek négyötöde spekulatív célokat szolgál, nemzeti
valutákat sodor csődbe, regionális válságokat robbant ki. A spekulatív pénzügyi
tranzakciók értéke 50-szeresen haladta meg a világkereskedelem mértékét.
"A világgazdaság kutyáját - jegyezte meg egy szerző - a globalizált
tőkemozgás farka csóválja."
II. GAZDASÁGI VAGY
ÁLTALÁNOS GLOBALIZÁCIÓ?
A globalizáció tehát valóban új
jelenség, s ennek számos gazdaságon kívüli tünete is van. Egyesek az
uniformizált amerikai üzleti láncok világméretű terjedése nyomán
"macdonaldizálásról", "cocakolonizálásról" beszélnek.
Felhívják a figyelmet, hogy Hollywood uralja a világ TV-csatornáinak 70-80 %-át
- a rockzene, a populáris kultúra, a komputerizáció és a mobiltelefonok
globalizáló hatásait pedig sok száz kötetnyi irodalom
tárgyalja.
Mindezek nyilvánvaló
tények. A magam részéről azonban eltúlzottnak tartom valamiféle globalizált
kultúráról beszélni. Igaz, hogy a turizmus világmozgalommá szélesedett az
elmúlt évtizedekben, s minden nagyvárosban találni kínai, vietnami és egyéb
vendéglőket, vagyis jobban ismerjük egymást, egymás szokásait és konyháját, de
sem az étkezési szokások, sem a kultúra nem globalizálódott. Ázsia túlsúlyba
kerülő népessége, Kína és India együttesen mintegy 2,5
milliárd főnyi lakossága, Afrika országainak zöme, vagyis a világ túlnyomó
része nagyon is eltérő kultúrákban él.
S vajon véget ért-e a
történelem, ahogy másfél évtizeddel ezelőtt Francis Fukuyama meghirdette?
"A történelem vége" az ő felfogásában hegeli
értelemben volt értendő, vagyis az "abszolút eszme"
megtestesüléseként, ami az államszocializmus összeomlásával, Fukuyama szerint,
világszerte diadalra vitte a szabadpiaci kapitalizmust és politikai rendszerét,
a parlamenti demokráciát. Ez a globalizált világkép azonban hamisnak bizonyult.
Napjainkban, mint egy széleskörű felmérés bizonyítja, Latin-Amerika számos
országának lakossága hajlandó feladni a perifériák formális demokráciáját egy hatékony, a
társadalom nagy részének leszakadását megakadályozni képes - illetve ezt
hirdető - diktatúráért. Az iszlám fundamentalizmus öngyilkos merénylői a
detonáció erejével hirdetik egy másféle kultúra alternatíváját.
Ha a történelem nem is
ért véget, sőt nem várt éles új fordulatot vett, ha a szabad piaci kapitalizmus
és demokrácia nem is globalizálódott a fukuyamai értelemben, a valóságban
igenis beszélhetünk az ideológiák globalizálásának kísérletéről. A
világgazdasági átalakulást ugyanis a kultúra és politika világában egyben egy
konzervatív forradalom is kísérte. Ennek legfőbb elemeként a neoliberális
közgazdaságtan, a laissez faire individualizmus és a posztmodern
kulturális nihilizmus felülkerekedése említhető. A társadalomtudományokban
felvilágosodás-ellenes intellektuális irányzatok törtek előre, s elsöpréssel
fenyegetik a felvilágosodás kora óta uralkodó szellemiséget, mely a világ
megismerhetőségét, s a tudás alapján az emberi haladást elősegítő társadalmi
cselekvés lehetőségét vallották.
Ennek az új szellemi irányzatnak
úttörő prófétái, Friedrich Hayek, Milton Friedman és a neoliberális iskola más
személyiségei az 1970-es évek közepétől megsemmisítő rohamokat intéztek
mindenféle állami beavatkozás, állami tulajdon, valamint a
újraelosztó jóléti állam intézményei ellen. Szerintük csakis a dereguláció, a
privatizáció és a beavatkozásmentes szabadpiac jelentheti a megoldást a gyilkos
piaci versenyben.
Hayek egyenesen úgy
érvelt, hogy az egyéni szabadság és a piac szabadsága elengedhetetlen
előfeltételei egymásnak. Az állami beavatkozás, mint híres 1944-es könyvének
címével is kifejezte, "út a szolgasághoz". Miközben próféciája évtizedeken
keresztül nem vált be, s Hayek a klasszikus liberális közgazdaságtan utolsó
mohikánjának tűnt, az 1970-es évektől hirtelen igaza lett, s ismét divatba
jött. Ezt mintegy fémjelezte 1974-es kitüntetése a Nobel-díjjal.
Milton Friedman Kapitalizmus
és szabadság című 1962-es munkája hasonló szellemiségben rohamozta az
állami beavatkozást és a piaci szabadság minden akadályoztatását. A roosevelti
New Deal politikájától kezdve az Egyesült Államok gazdasági útját, a
költségvetési kiadások állandó (50 év alatt a nemzeti jövedelem 3 %-áról 25
%-ára) növekedését mélyen elhibázottnak nyilvánította, olyannyira, hogy azt a
"szabadság elvesztéséhez vezető útnak" ítélte. Friedman a
legkülönbözőbb állami funkciók privatizálását követelte, ettől költségcsökkentést
és hatékonyságnövelést várva. Szerinte az emberi jólétnek is az önszabályozó
piac lehet csak az alapja, s a legfőbb társadalmi problémákat a szabad piac
automatikusan megoldja. Mindössze a nemzeti bank által szabályozott
pénzkibocsátás útján javasolta a piac harmóniáját befolyásolni. A jóléti állam
szociálpolitikáját és a társadalmi szolidaritás eszméjét elutasítva arról
beszélt, hogy az állam "rendőröket küld, hogy az emberek zsebéből kivegye
a pénzt". Elfeledkezve a svéd, német és más jóléti államok rendkívüli
gazdasági sikeréről, Anglia megtorpanását a jóléti intézmények rovására írta.
Az állami kiadásokat finanszírozó magas adózás eltörlését, s mindössze 16 %-os,
mindenkire egyenlő adó bevezetését javasolta. Az állami funkciók
privatizálásával az iskolázást, nyugdíjat és az egészségügyet is a piaci
magántevékenység, a családok felelőssége szférájába utalta. Nobel-díja 1976-ban
a neoliberális iskola diadalát hirdette a keynesi piaci szabályozás és a jóléti
állam szociális biztonságot teremtő gyakorlatával szemben. Friedman, mint Nixon
elnök és a chilei diktátor Pinochet gazdasági tanácsadója, jelentős szerepet
játszott a politikai folyamatok megváltoztatásában. Ebben nem kis szerepe volt,
hogy a neoliberális közgazdasági ideológia könnyen nyerte meg az ekkor már a
nyugati társadalom többségét képviselő középosztályokat, amelyek örömmel
hallgatták, hogy alig adózva, saját érdekeik kíméletlen képviseletével tesznek
a legnagyobb szolgálatot a társadalomnak.
Ez az ideológia az
1980-as évektől sikeresen hódított, sőt uralkodóvá vált. A globalizáció, amint
Soros György megfogalmazta, globalizálta a "piaci fundamentalizmust"
is. Mi biztosította ezen régi-új ideológia sikeres
hódítását? Részben természetesen a Keynes-féle közgazdaságtan kudarca. Négy
évtizedes sikeres piacszabályozási gyakorlat után a
állami beavatkozás keynesi modellje nem tudott segíteni az 1973 után fellépő
válságon. Hagyományos eszköztára kimerült a történelemben először
összekapcsolódott stagnáció és infláció, ahogy elnevezték, stagfláció
közegében. Ez feltehetően a gazdaságon kívüli okokból támadt súlyos inflációs
nyomással is kapcsolatos. Az 1968-as európai politikai válság
és súlyos társadalmi feszültségek nyomán Nyugat-Európa-szerte végrehajtott
jelentős béremeléseket a vállalatok áremeléssel ellensúlyozták, s egy felhajtó
ár-bér spirál szabadult el. Ehhez azután nagyban hozzájárult az ugyancsak
politikai indíttatású olajválság, mely 1973 és 1980 között tízszeresére emelte
az olajárakat. Keynesnek az ellenőrzött inflációs finanszírozással többletkeresletet
teremtő politikája, ami a nagy válság idején és több
mint 40 éven át világszerte sikeres volt, ebben a helyzetben nem volt gyógyír,
sőt, még csak növelte az inflációs nyomást.
A neoliberális siker
másik fontos tényezője, hogy az Egyesült Államok, mely a neoliberális
gazdaságpolitika fellegvára volt, különlegesen gyorsan birkózott meg a 70-es
évek krízisével. Ez a gazdaságpolitika sikerének tűnt, holott a világ
leggazdagabb országai számára viszonylag könnyebb volt megbirkózni a
strukturális válsággal, áttérni az új technikára és az azokat hordozó új
ágazatok fejlesztésére, mint a szegényebb országoknak. Mindeközben a
szegényebb, periferiális országok, Latin-Amerika, Afrika, India és számos más
ázsiai ország, s legfőképp a közép- és kelet-európai szocialista országok
képtelenek voltak bevezetni az új technológiákat, elavuló régi vezető
szektoraik leértékelődtek, exporttermékeik nehezen voltak értékesíthetők és
piaci áruk csökkent. E régiók válsága úgy jelent meg, mint az állami
beavatkozás útját járó, jelentős állami szektorral rendelkező vagy központi
tervezéses rendszerek csődje. A fejlett és elmaradott régiók reagálási
különbsége tehát gazdasági rezsimek, és nem régiók különbségeként
jelent meg.
Mindezek nyomán az 1980-as évektől a
piaci fundamentalizmus diadalra jutott. Ebben nem kis szerepe volt annak, hogy
a két vezető hatalom politikusai sikeres kampánnyal egyengették útját. Mint a Világbank volt vezető közgazdásza, a Nobel-díj 2000. évi
kitüntetettje, Joseph Stiglitz írta: a legdrámaibb fordulat a 80-as években
játszódott le, amikor Ronald Reagan és Margaret Thatcher a szabadkereskedelmi
ideológiát hirdették, támadták a "nagy kormány", az adózásra
alapozott nagy költségvetési kiadások politikáját, drasztikus adócsökkentéseket
hajtottak végre, megkezdték fontos állami funkciók, Amerikában még a börtönök
egy részének, s a hadsereg ellátó szolgáltatásainak privatizálását is.
Angliában a mintegy kétezer kórházzal rendelkező Nemzeti Egészségügyi Szolgálat
és az állami tulajdonban lévő vállalatok kerültek magánkézre. A vezető hatalmak
által irányított nemzetközi pénzügyi intézmények, legfőképpen az IMF és a
Világbank, szolgaian követte ezt a politikát, ami hamarosan Nyugat-Európában is
az úgynevezett vegyes gazdaság felszámolásához, a jelentős állami szektorok
privatizálásához és az újraelosztó jóléti állam létének megkérdőjelezéséhez
vezetett.
A háború után
megteremtett, szigorú szabályozáson alapuló úgynevezett Bretton Woods-i
nemzetközi pénzügyi rendszert Milton Friedman tanácsai nyomán már Nixon elnök
felszámolta 1971-ben. E rendszer célja az volt, hogy - mint azt a háború végén
az amerikai pénzügyminiszter, Henry Morgethau bibliai kifejezéssel
megfogalmazta - "kiűzzék az uzsorás pénzkölcsönzőket a nemzetközi
pénzügyek templomából". A szabályozások megszüntetése a globalizált
világgazdaság szédületesen megnövekedett pénzügyi tranzakcióinak korában - hogy
egy új keletű, ezúttal Soros Györgytől származó idézettel éljek -
"a pénzügyi tőkét ültette a vezető ülésbe". 1979-ben a negyven éve
működő pénzügyi szabályozó rendszert Angliában is megszüntették, mind a New
York-i, mind a londoni tőzsdéket deregulálták. Valóságos deregulációs verseny
alakult ki a világban, s a tőkemozgás szabályozását mindenhol hamarosan
felszámolták. Az amerikai kormány és a nemzetközi pénzügyi szervek
megállapodása, az úgynevezett Washington-konszenzus minden pénzügyi támogatás és
gazdasági kapcsolat feltételeként a neoliberális, önszabályozó rendszer
bevezetését követelte meg. S ezzel eljutottunk a központi kérdéshez: a
globalizáció és az egyenlőség kapcsolatának problémájához.
III. GLOBALIZÁCIÓ -
NÖVEKVŐ EGYENLŐTLENSÉG
A globalizáció hívei
szerint az új rendszerből mindenki egyaránt profitál: a gazdag országok éppúgy,
mint a szegények. Egyrészt, ahogy korábban említettem, érvelésük szerint az új
technikai-kommunikációs forradalom korában a nemzetállam diszfunkcionálissá
vált és nem alkalmas többé a gazdaság sikeres vezetésére. A tőke és munkaerő
szabad mozgása a források hatékony allokációjára vezet, a tőkét ott fektetik
be, ahol az a leghatékonyabb eredményt hozza, s ennek nyomán értelmét veszti a
"harmadik világ" fogalma, megszűnik a centrum és periféria
elkülönülése, s a nemzetközi szintkülönbségek, egyenlőtlenségek fokozatosan
eltűnnek majd.
Ezzel a rózsás
optimizmussal szemben a globalizáció hatalmas, különböző szélsőségektől sem
mentes ellentábora gyökeresen más képet rajzol fel. A politikai jobboldal
szélsőségesei egyenesen a nemzet "elárulásáról," hazaárulásról
beszélnek, valamiféle embrionális "világkormány" létrejöttéről,
amikor "arcnélküli idegen bürokraták" dönthetnek nemzeti sorskérdésekről.
Míg egyesek a nemzetközi pénzvilág összeesküvéséről beszélnek, mások, a régi
baloldalon, a hagyományos imperializmus új ruhába öltöztetését emlegetik.
A globalizáció
veszélyeire más irányból is figyelmeztetnek. A már idézett Joseph Stiglitz, a
Harvard Nobel-díjas közgazdásza, vagy Soros György, a globalizált nemzetközi
pénzügyi piac egyik legismertebb és legfőbb haszonélvezője, is arról beszél,
hogy ha a piaci törvényeknek szabad és korlátlan érvényesülést biztosítanak, ha
nincs nemzetközi szabályozás, az káoszhoz, s végül is
a globális kapitalista rendszer összeomlásához vezethet. A világgazdaságban
nincsenek intézményes biztosítékok többé, kormányozhatatlanná vált, ami maga
alá temetheti a rendszert.
A globalizáció más
kritikusai azt emelik ki, hogy - ellentétben a rózsásan optimista képpel - a
valóság éppen a globalizált világgazdaság egyre erőteljesebb polarizációja.
Joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a globalizált szabad piacon, ha két
különböző fejlettségi szinten álló ország szembekerül egymással, a piac
természetes törvényei alapján általában az erősebb fél jár jobban, sőt az
elmaradottabb ország még tőkét és képzett munkaerőt is veszíthet, vagyis a
fennálló gazdasági szintkülönbségek tovább növekednek. A sok tízezer magasan
képzett indiai szakember Amerikába vándorlása vagy félmilliárd dollár
kicsempészése Oroszországból ezeknek az állításoknak az igazát bizonyítják.
Nézzük azonban a
tényeket. A 20. század utolsó negyedében, amikor a globalizáció folyamatai
kibontakoztak, a világ különböző régióinak fejlődése hatalmas eltéréseket
mutatott. Míg a fejlett nyugati világ évi átlagos növekedése 2 %-ot tett ki, az
elmaradottabb Latin-Amerika csak 0,9 %-kal növekedett
évente. Afrika stagnált, évi 0,01 %-os
jövedelemnövekedési rátával. Közép- és Kelet-Európa pedig, beleértve a
Szovjetuniót, illetve utódállamait is, évi átlagban –1,1%-os
hanyatlást mutatott.
A leggazdagabb és
legszegényebb országok közötti jövedelemszint-különbség, ami 1913-ban 1:10 arányt mutatott és 1950-re elérte az 1:26-ot, 1990-re
már a szakadékszerű 1:40-re nőtt. Ha nem országokat, hanem fejlett és
elmaradott régiókat hasonlítunk össze, akkor az 1973. évi 1:13
különbség a századvégre a korábban sosem látott 1:19 távolságra szélesedett.
Ezek az adatok a globalizáció ellenzőinek igazát látszanak alátámasztani. Hozzá
kell azonban tenni, hogy nem egy ország és régió nem a globalizáció
következtében szakad le egyre jobban, hanem éppen mert
kimaradt a globalizációból, s a legtragikusabb izolációba süllyedve kiszakadt a
világ gazdasági vérkeringéséből.
Közép- és Kelet-Európa
1989-90 utáni útja is leszakadásra utal. Az államszocializmus összeomlása után
a térség országai maradéktalanul átvették a korszakban domináló laissez
faire rendszert, a nemzetközi pénzügyi szervek úgyszólván rákényszerítették
ezt a támogatásra szoruló országokra. A már többször
idézett amerikai Joseph Stiglitz a térség átalakítási politikáját bírálva
legutóbbi könyvében arról beszélt, hogy a fejlett nyugati világ úgy építette
fel gazdaságát, hogy hosszú ideig bölcs szelektív piacvédelmet alkalmazott, s
az 1970-es évekig szigorúan ellenőrizte pénzpiacát is - mindaddig, míg
alkalmassá nem vált a szabadversenyre. Fejlődő, átalakuló országokat arra
szorítani, hogy nyissák meg piacaikat az importáruk előtt, és azonnal számolják
fel pénzpiacaik kontrollját - katasztrofális következménnyel járhat. Az
országok végül az államnak arról a védő-támogató szerepéről mondtak le, amely a
Nyugat korábbi útját nagyon is jellemezte. Ez a politika nagy szerepet játszott
Közép- és Kelet-Európa drámai gazdasági visszaesésében az 1990-es években, a
mezőgazdaság esetenként 50 %-os, a ipar 25-35 %-os
hanyatlásában. Természetesen igaza van Kornai Jánosnak, amikor egy egészében jó
irányú átalakulás átmeneti negatív mellékhatásáról, elkerülhetetlen
"átalakulási válságról" beszél. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy
a visszaesés súlyos mérete már nem volt végzetszerűen elkerülhetetlen, s azt
súlyos, részben a rossz nemzetközi politika által oktrojált hibák okozták.
Ennek következtében a Közép- és Kelet-Európa, a volt szovjet blokk, valamint
Nyugat-Európa közötti szakadék szélesebbé vált, mint bármikor a történelem
során: 1973-ban a térség országainak egy főre jutó jövedelme a nyugati szintnek
még 48 %-át érte el, 1990-re 38 %-ra süllyedt, a század végére
pedig már csak 26 %-át tette ki.
A legjobb eredményt elért
Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Szlovákia és a Cseh Köztársaság számára
egy évtizedre volt szükség ahhoz, hogy visszajussanak az 1989-es jövedelmi
szintre. A volt szovjet köztársaságok még 2000-ben is akkori teljesítményüknek
csak a 60 %-át érték el. Az átalakulás bölcsebb útját
járó Kína ezenközben egyetlen évtized alatt megkétszerezte egy főre jutó
jövedelmi szintjét. Míg 1989-ben Kína a szovjet szintnek csak 60 %-át érte el,
2000-ben a volt szovjet utódállamok állnak a kínai szint 60 %-án.
Levonhatjuk-e tehát
mindebből azt a következtetést, hogy a globalizáció végül is valóban mélyíti a
fejlett és elmaradottabb országok közötti szakadékot?
IV. GLOBALIZÁCIÓ ÉS A FELZÁRKÓZÁS LEHETŐSÉGE
A polarizáció ténye
kétségtelenné teszi, hogy a globalizáció nem biztosít nyereséget mindenki
számára. A folyamatnak jócskán vannak vesztesei is. Ennek ellenére mégsem
tartom elfogadhatónak a globalizáció egyoldalú megítélését. Nem látom ugyanis
igazoltnak, hogy minden előny a gazdag országoknak jut belőle, míg a hátrányok
egyoldalúan a perifériákon halmozódnak fel. A valóság sokkal összetettebb ennél
a képnél.
Az úgynevezett harmadik
világra vonatkozó számítások azt mutatják, hogy e térség országainak
teljesítménye egyáltalán nem azonos, sőt hatalmas különbségeket tükröz. A
globalizációra való reagálásuk a század utolsó negyedében végül is négy
csoportba sorolja ezeket az országokat:
1.
a
gyors gazdasági növekedés csoportjába tartozó jórészt ázsiai országok évi
átlagban 3,5 %-kal növelték jövedelmüket;
2.
a
mérsékelt növekedést felmutató országok átlagnövekedése 2,7
% volt évente;
3.
a
lassan növekvők csoportjának átlagnövekedése 1,7%-ot
tett ki;
4.
s
végül a negyedik csoportba tartozó leginkább afrikai országok egyáltalán nem növekedtek
(0,3 %).
A Japán nélkül számított
Ázsia a globalizáció évtizedeiben 5,46%-os évi
növekedést ért el, két és félszer gyorsabbat, mint Nyugat-Európa. Egy főre jutó
jövedelmük megkétszereződött a század végére. Ezen országok gazdasága éppen a
globalizáció nyomán gyorsult fel. Angus Maddison számításait alapul véve ezek
az ázsiai országok hosszú ideig stagnáltak: 1820 és 1950 között egy főre jutó
jövedelmük megdöbbentő módon 0 % -ot tett ki. Ezekből az országokból emelkedtek
azután ki a "kis tigrisek" 1950 és 1973 között évi 2,95 %, 1973 és a századforduló között egyenesen 3,54 %
gazdasági növekedési ütemmel. A japán és amerikai multinacionális vállalatok
beruházásai és vállalatalapításai nagy szerepet játszottak ebben a látványos
felzárkózási folyamatban. Az európai regionális fejlődéskülönbségek hasonló
képet tükröznek.
A század utolsó negyedében, a
globalizáció igazi kibontakozása idején az öt mediterrán ország átlagosan 2,2 % évi növekedést ért el, gyorsabbat, mint a 12
nyugat-európai ország (átlagosan 1,8 %). Portugália például 50 %-kal, Írország
két és egyharmadszor gyorsabban növekedett! Európa korábbi hagyományos déli,
mediterrán perifériája tehát felzárkózóban van: 1950-ben a legfejlettebb
Nyugat-Európa szintjének mindössze 49 %-án álltak, 1973-ra annak 67, majd a
századvégre 78 %-ára emelkedtek.
Ugyanakkor a
Szovjetunióval, illetve utódállamaival együtt számított Közép- és Kelet-Európa
-0,9 % évi átlagos hanyatlást regisztrálhatott a
század utolsó negyedében. Mi több, a volt szovjet tömbön belül is polarizáció
ment végbe: míg a közép-európai országok 1973 és 2000 között évi átlagos 0,73 %, stagnációval felérő lassú növekedést produkáltak, az
Orosz Föderáció -1,08 %-os, Ukrajna pedig -2,48 %-os évi átlagos hanyatlást
mutatott fel.
Más szavakkal, a világgazdaság
perifériáin elhelyezkedő országok a legkevésbé sem sorolhatók egyetlen
kategóriába, s a globalizációra adott válaszuk a legkevésbé sem egységes. A
látványos sikerek esetében - mint Írország vagy néhány mediterrán ország -,
illetve a relatíve sikeres közép-európai országok - mint Magyarország -
esetében is, a globalizáció, s ennek keretében a multinacionális vállalatok
tevékenysége döntő szerepet játszott az új technika és új vezető, illetve
exportszektorok meghonosításában. Hogy ez mennyire így volt, azt jól tanúsítja,
hogy a nyugati piacokra való sikeres magyar betörés az 1990-es években jórészt
a multinacionális vállalatok tevékenységének volt köszönhető: a magyar export
közel egyharmadát a századvégen ugyanis négy multinacionális vállalat, az Opel,
a Philips, az Audi és az IBM állította elő.
Az Európai Unió nagy
szerepet játszott tagországai gazdasági felzárkóztatásában. Ha Közép-Európa
nyolc országának május 1-i csatlakozása után az Unió felzárkózást segítő
közreműködése jelentősen el is fog maradni (összegszerűen negyedét, illetve
felét teszi majd csak ki annak, amit 1973 és 2000 között juttattak az akkor
átlagtól elmaradó tagországok, illetve régiók számára), az új tagországok is
profitálni fognak az integrációból.
Milyen következtetést vonhatunk végül
is le? Úgy vélem, megállapítható: a globalizáció hatása az egyes országokra
korántsem azonos. Hogy nyereség vagy veszteség származik-e belőle, az
elsősorban az egyes országok reagálásán múlik. Amennyiben egy ország
politikailag stabil, infrastruktúrája elfogadható, oktatási színvonala jó,
rendelkezik képzett mérnökökkel, számítástechnikai szakemberekkel és
szakmunkásokkal, ha a helyi kultúra értékrendje és vallási tradíciói nem
ellenkeznek a nemzetközi beilleszkedés követelményeivel és munkaetikájával, nem
fékezik a hatékonyságot és kemény munkát, nem állják útját a felhalmozás
növelésének, akkor a globalizáció pozitív hatással lehet a korábban elmaradott
országok fejlődésére. Természetesen geopolitikai tényezők is szerepet
játszhatnak, előnyöket biztosítva vonzóbb geopolitikai adottságokkal rendelkező
térségeknek, országoknak. Ez esetekben a multinacionális cégek befektetései és tevékenysége mobilizáló hatást gyakorolhat a
belső források mozgósítására, és megadhatja az első lökést a felzárkózáshoz.
Ezt a jelenséget jól ismerjük a
gazdaságtörténelemben, hiszen a 19. század gazdasági nemzetköziesedése,
külföldi tőkebefektetései is hasonlóan differenciált hatásokat váltottak ki a
különböző országokban és régiókban. Így zárkóztak fel a skandináv országok a
századfordulótól a 20. század közepéig Nyugat-Európához. A globalizáció tehát
egyaránt lehet áldás vagy átok egy-egy ország számára. Európán belül az elmúlt
évszázadban nagy térségek zárkóztak fel, illetve vannak felzárkózóban a
hagyományos nyugat-európai központhoz. A 21. század első harmada talán hasonló
folyamatokat bontakoztat ki az Európai Unióba befogadott közép-európai
országokban is. A Balkán és a szovjet utódállamok esetében azonban még
körülbelül egy további évtizedre van szükség, hogy az 1989-90-es, akkor is
meglehetősen alacsony szintjüket elérjék. Viszonylagos lemaradásuk tehát most
még növekszik. A perifériák nélküli Európa jövője egyelőre az elmosódó távolba
vész.
|
Bibliográfia |
|
Andor L., Földes Gy.: A
globalizáció kihívásai és Magyarország, Napvilág, 2001. Alam, Sh.
M.: Poverty
from the Wealth of Nations: Integration and Polarization in the Global
Economy since 1760, Macmillan, 2000. Bayer J.: A
globalizáció és politikai visszahatásai, MTA
Politikaitudományi Intézet, 2000. Chandler, A., Amatori, F., Hikino T. (szerk.): Big Business and the Wealth of Nations,
Cambridge University Press, 1997. Dunning, J.: The
Globalization of Business. The Challenge of the 1990s,
Routledge, 1993. Friedman,
M.: The
Tax Limitation, Inflation and the Role of the Government,
Fisher Institute, 1978. Hayek, F.:The
Constitution of Liberty, Chicago, University of Chicago
Press, 1960. Higgot,
R., Payne A. (szerk.): The Political Economy of Globalization,
Edward Elgar, 2000. Jones, G., Schröter, H. G. (szerk.): The Rise of Multinationals in Continental Europe,
Edward Elgar, 1993. Maddison, A.:The World
Economy: A Millennial Perspective, OECD, Paris, 2001. Soros, G.: The Crisis of
Global Capitalism, Public Affaires, 1998. Stiglitz,
J.: Globalization
and its Discontents, W.W. Norton, 2002. Szentes T.: Globalizáció,
regionális integráció és nemzeti fejlődés korunk világgazdaságában,
Szombathely, Savaria University Press, |