VIII.
szemeszter, 7. előadás – 2006. április 3.
BALÁZS ERVIN
GENETIKAILAG
MÓDOSÍTOTT SZERVEZETEK - TÉNYEK, REMÉNYEK, FIKCIÓ?
A genetikailag
módosított szervezetek, közülük is különösen a növények társadalmi fogadtatása
szélsőségek között mozog a teljes elutasítástól és a betiltásukra tett
javaslatoktól kezdve a korlátozás nélküli felhasználás szorgalmazásáig. A
molekuláris biológia eszköztárának felhasználása a növénynemesítésben látványos
eredményeket ért el, és az úgynevezett géntechnológiai úton előállított
növények termesztése egy évtized alatt elérte a 91 millió hektárt világszerte.
Lesz-e ezeknek a precíziós növényeknek szerepe a világ élelmezésében, rejt-e
kockázatot a környezetre és az ember egészségére a technológia széleskörű
elterjedése?
I. AZ EURÓPAI
EBÉDLŐASZTAL
Napjaink emberét
kiemelt módon foglalkoztatja a genetikailag módosított szervezetek
felhasználása a mezőgazdaság területén. Talán ez az a téma, mellyel
kapcsolatban az egyre inkább bulvárosodó média a legtöbb téves információt
közli, és szenzációként mutat be eseteket a tudományos fantasztikum határain és
azon is túl.
Mielőtt azonban
a genetikailag módosított szervezetek (Genetically Modified Organizations -
GMO-k) világát felvázolnánk, induljunk egy kis időutazásra. Nem kell
visszautazzunk az ókori görögökig, csak a történelmi újkor kezdetéig. Amikor
Kolumbusz és társai, majd követői az új világ földjére léptek, új
civilizációval, egy teljesen új világgal, új növény- és állatvilággal
találkoztak. Lenyűgözte, megérintette őket az "éden". Ezzel kezdődött
meg a ma globalizációnak nevezett folyamat. Kolumbusz és követői aranyat,
drágaköveket kerestek, de még nagyobb értékeket találtak: ismeretlen
gyümölcsöket, zöldségeket, fűszereket és más kiváló zamatú élelmet. Az európai
lakosság azelőtt is nagyrészt más kontinensekről származó növényeket
termesztett. Gondoljunk csak a kajszibarackra és más csonthéjas gyümölcsökre,
melyek őshazája Kína, vagy legfontosabb kenyérnövényünkre, a búzára, mely
Kis-Ázsiából származik. (Egyébként azt is meg kell jegyezzük, hogy a búza
eredendően az ember által előállított három fűfélének az egyesítéséből származó
növény.) A hüvelyes növényeink közül a borsó hazája Közép-Ázsia, míg a lencséé
a Közel-Kelet és Kis-Ázsia. Említhetünk dísznövényeket is, például a muskátlit,
melynek őshazája Dél-Afrika, ahol több mint háromszáz faja ismert. Visszatérve
az Újvilág felfedezésére és az azt követő felfedező utakra, számos közülük
azzal a nem titkolt szándékkal indult, hogy a szegényesnek tartott európai
élelmiszerválasztékot bővítsék ki. Cook kapitány útjai is mind új növények
felfedezését is jelentették, melyek az európai növénytermesztést gazdagították.
A Darwin nevéhez fűződő hajóút a világ növény- és állatvilágának
feltérképezéséhez vezettek.
Hány és hány
növényt hoztak a Kolumbuszt követők Európába! Hogy csak néhányat emeljünk ki: a
paradicsomot, a burgonyát, a dohányt, a babot, a kukoricát vagy a paprikát.
Ezzel teljesen átalakították az európai növénytermesztést. Először ezek az új
növények csak a főurak, a nemesek csemegéi voltak, de egyre nagyobb területen
való termesztésük és elterjedésük következtében már egész társadalmaknak váltak
élelmévé.
Napjainkban
például a paprikát hungarikumnak, magyar növénynek tartjuk, holott őshazája a
mai Bolívia területére esik, és Európában csak a napóleoni háborúknak
köszönhetően terjedt el, annak ellenére, hogy Kolumbusz hajóorvosa még az első
utak egyikén hozta el magával. A tengeri blokád miatt a kikötőkbe nem
érkezhettek meg a távol-keleti feketebors-szállítmányok, így a fekete bors
szerepét a piros bors vette át. Mivel a paprika a Kárpát-medencében a kiváló
geológiai, éghajlati körülményeknek köszönhetően hamar otthonra talált, forma-
és színgazdagsága kiteljesedhetett, egy második géncentrum alakult itt ki.
Hódító útja elsősorban az elmúlt évszázadban teljesedett ki, egyrészt
Szent-Györgyi Albert felfedezésének köszönhetően, aki a magyar paprikából tisztította
a C-vitamint, másrészt a század elején letelepedett bolgárkertészeknek, akik az
étkezési paprika termesztésének kultúráját hozták magukkal.
A burgonya
népélelmezési szerepe is óriási lett, olyannyira elterjedt, hogy a burgonyavész
következtében éhínség következett be Írországban, ami elindította az írek
kivándorlását az Újvilágba.
Közismert, hogy
az emberiség letelepedésétől fogva a gyűjtögető életmód mellett a növények,
állatok háziasításával is foglalkozott. A tapasztalatok alapján szelektálták a
növényeket. A nemesítés egyre tudatosabbá vált, ugrásszerű fejlődése azonban
csak a 19. század második felében, Johann Gregor Mendel Ágoston-rendi szerzetes
megfigyeléseivel kezdődött. Mendel írta le az egyes tulajdonságok
öröklődésmenetét; a borsó színének és formájának általa példaként leírt
öröklődése ma már középiskolai tananyag.
Az egyszerű
öröklődésmenet, a két tulajdonság öröklődése közérthető, de mennyivel
bonyolultabb a képlet, ha ezt egy teljes növény génkészletére terjesztjük ki,
ahol húszezer vagy annál is több gén szabad öröklődésmenetét kell figyelembe
venni, nem szólva a kapcsolt tulajdonságok együttes öröklődésének
bonyolultságáról. Ezeket a folyamatokat napjainkban már a bioinformatika
segítsége nélkül nehezen láthatnánk át.
A nemesítés a
genetika alapvető törvényeinek alapján egyre szebb eredményeket ért el, egyre
kedvezőbb fajtákat állítottak elő. A kukorica ennek a munkának egyik látványos
példája, a mai korszerű hibrideknek köszönhetően jelentősen megnőtt a termés
mennyisége, különösen jelentős a hibrid vigor felismerése és a benne rejlő
lehetőség kihasználása.
A
növénytermesztés terméseredményeinek látványos javulása biztosította az elmúlt
évszázad emberi populációjának növekedése következtében fellépő
élelmiszerigényt. A 20. században a Föld lakossága mintegy hatszorosára
növekedett, az ezredfordulóra átlépte a hatmilliárdot.
Itt meg kell
álljunk, és rá kell mutatnunk valamire. Annak ellenére, hogy a terméseredmények
megnövekedtek, a jelenlegi hatmilliárd lakosból mintegy 800 millió ember még
mindig alultáplált, illetve éhezés, alultápláltság következtében fellépő
betegségekben pusztul el.
A GM növények
nagyobb és egészségesebb termést adnak. Elterjedésük lehetővé teszi, hogy
kisebb területet vonjunk be a mezőgazdasági művelésbe, s a felszabaduló
területeket természetvédelmi övezetté nyilváníthatjuk. Nem szabad
elfelejtenünk, hogy a Föld teljes területének csak 6 %-a mezőgazdasági
művelésre alkalmas, illetve használt terület.(Ma már senki se akar erdőket
kivágni, hogy termőföldet nyerjen.)
Tapasztalhattuk,
hogy Európa újabb és újabb növényeket kezdett el termeszteni. Így került át a
szója is az elmúlt évszázad elején, melyet elsősorban Ázsiában és Amerikában
termesztettek és fogyasztottak, mára pedig a legfontosabb takarmánynövényeink
egyike lett, kiszorítva a lucernát. Említhetjük a kivit is, mely igen kedvelt
gyümölccsé vált, eredete Új-Zéland és Ázsia, hazánkban a hetvenes évek közepén
vonták be a termesztésbe. Összegezve e rövid növényföldrajzi, növénynemesítési
áttekintést, következtetésként levonhatjuk, hogy Európa lakossága a
"globalizáció" eme kedvező eredményének köszönhetően gazdag asztalhoz
ülhet.
II. A
MOLEKULÁRIS BIOLÓGIA FELFEDEZÉSEINEK FELHASZNÁLÁSA A NÖVÉNYNEMESÍTÉSBEN
A múlt század
második felének biológiai felfedezései, a molekuláris biológia forradalma nem
kerülte el a növénynemesítést sem. A hagyományos nemesítés új eszközzel bővült.
Lehetővé vált az egyes tulajdonságokat meghatározó genetikai anyagnak, a
géneknek az izolálása, azonosítása és beépítése más élőlénybe. Ezzel
megkezdődött a genetikailag módosított élőlények korszaka.
Először magáról
a GMO fogalmáról kell néhány sort írnunk. A napi sajtóban sajnálatos módon
számos nagyon helytelen kifejezést használnak. A "génkezelt" jelző (a
kalauz kezeli a jegyet vagy a fogorvos a fogainkat), esetleg a lekicsinylő
"génpiszkált" kifejezés, vagy a legelfogadottabb terminus, a
"génmanipulált" (mely az angol kifejezés szolgai fordítása) a magyar
nyelvben mind pejoratív értelmű. Az eredeti kifejezés sem teljesen korrekt
szakmailag, mivel minden nemesített növény genetikailag módosított. A
géntechnológiai módosítás vagy génsebészet fedi le a GMO fogalmát a legjobban,
mivel a GMO-k alatt olyan élő szervezeteket értünk, melyeknek genetikai
állományát úgy változtattuk meg, ahogy az a természetben valószínűleg nem jöhet
létre, vagy csak nagyon hosszú evolúciós időszak alatt.
Ha sétál valaki
egy folyóparton, láthat fűzfákat hatalmas kéregburjánzással, a szőlészek pedig
sokszor találkoznak olyan szőlővesszővel, melyen tumorszerű képződmények
láthatók.
A
növénykórtannal foglalkozó kutatók felismerték, hogy ezeket a sejtburjánzásokat
egy talajban élő baktérium, az agrobaktérium okozza, sőt azt is hamar
felfedezték, hogy a baktériumban található kis kör alakú (cirkuláris) DNS a
felelős ennek a betegségnek a kialakulásában. Az említett molekuláris biológiai
felfedezések során derült arra is fény, hogy ennek a DNS-nek, melyet plazmidnak
nevezünk, olyan szakasza van, amely képes a gazdanövény genetikai állományába,
a kromoszómába beépülni. Ezzel okozza a rendellenes sejtosztódást. További
vizsgálatok során az is bebizonyosodott, hogy ez a természetben előforduló
jelenség felhasználható a nemesítés céljaira, mivel egyrészt sikerült
azonosítani azon nukleinsavszakaszokat, melyek a rendellenes sejtosztódásért
felelnek, illetve meghatározták azt is, hogy mely szakaszok épülnek be a
kromoszómába. Ezek közé a szakaszok közé tetszés szerinti tulajdonságot
meghatározó nukleinsav illeszthető be, mely azután beépül a növény örökítő
anyagába. Így sikerült a kórokozót lefegyverezni és felhasználni számunkra
hasznos célra. Ezt talán úgy lehetne szemléltetni, hogy az agrobaktérium, mint
egy postás, a levelet az adott címre juttatja el.
Az első ilyen
növényt szinte egy időben egy amerikai és egy európai kutatócsoport állította
elő, amikor egy baktériumból származó antibiotikum-rezisztenciagént építettek
be dohánynövénybe. Ehhez azt is tudnunk kell, hogy a növényi sejteknek van egy
egyedi tulajdonsága, amit totipotenciának nevezünk. Ez annyit jelent, hogy a
növény egyetlen sejtjéből teljes egyedet lehet felnevelni. Az ún. transzformált
(az agrobaktériummal átalakított) sejtet úgy lehet egyszerűen kiválasztani, ha
egy antibiotikum-rezisztenciagént építünk be: ha az átalakítás sikerült, akkor
a táptalajról csak az a növény fejlődik ki, mely az idegen gént tartalmazza. Ez
a modellkísérlet megnyitotta az utat a mezőgazdaság számára hasznos tulajdonság
beépítésének lehetősége előtt.
1983-tól szinte
napi gyakorisággal jelentek meg a legkülönbözőbb növények átalakításáról, a
genetikai transzformációról a közlemények. A felfedezés jelentőségének
köszönhetően nem sokkal több mint egy évtized után már kereskedelmi célú
termesztés kezdődött meg. 1996-ban 1,6 millió hektáron termesztettek GM
növényeket. A terület az elmúlt évre már meghaladta a 91 millió hektárt
világszerte, ami Franciaország, Németország és a Benelux államok
összterületének felel meg.
Ezen adatokból
látható az új technológia sikere, bár napjainkban csak a legfejlettebb és a
leggyorsabban fejlődő országokban hódít. (Azt is meg kell említenünk, hogy ezt
a technológiát az EU országai közül jelentősebb mértékben csak Spanyolországban
alkalmazzák, illetve hogy ezen a hatalmas területen csak négy genetikailag
módosított növényt: repcét, kukoricát, gyapotot és szóját termesztenek).
A módosítás
célját tekintve a növények vagy gyomirtó szernek, vagy rovarnak ellenállók.
Tulajdonképp ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a növényvédőszer-ipar már
a hatvanas években új utakat kellett keressen. Kiderült, hogy a klórozott
szénhidrogén-hatóanyagú rovarirtók bomlástermékeinek felhalmozódása környezet-
és egészségkárosító hatású, és erre a nagy hatású Néma tavasz című könyv
megjelenése felhívta a világ közvéleményének a figyelmét is. Új utakat kellett
tehát keresni, melyek egyike a molekuláris biológia módszerek alkalmazása lett.
Így születtek meg az új, sokkal hatékonyabb gyomirtó szerek, valamint a Bacillus
thuringiensis baktérium alkalmazásának módszere a biológiai
növényvédelemben. E baktérium olyan kristályos fehérjét termel, amely rovarok
egyes csoportjait képes megmérgezni. A fehérjét sikerült kitisztítani a
baktériumból, és a molekuláris biológia adta lehetőségekkel a meghatározó
nukleinsav szakaszt azonosítani és növénybe beépíteni. Így e növények sejtjei
képesek a rovarokra toxikus fehérjét termelni, mely ha a rovar bélcsatornájába
jut, ott a megfelelő receptorokon keresztül kötődik és a rovar, hernyó
pusztulását okozza. Ezek a fehérjék nagyon specifikusak, emberre, emlősökre
nincs toxikus hatásuk, sőt a nagyszámú különböző toxinfehérje egy-egy
rovarcsaládra vagy rendre specifikus: van, amelyik a legyekre, mások a
lepkékre, megint mások a szúnyogokra specifikusak.
A Bacillus
thuringiensis-toxin génjének beépítése lehetővé tette, hogy jelentős
mértékben lecsökkentsük a rovarirtók felhasználást. Ennek illusztrálására
álljon itt egy példa: 2000-ben az Egyesült Államokban csak a rovarellenálló
gyapotültetvényeket tekintve 328 negyven tonnás teherautó teljes rakományának
megfelelő növényvédő szert nem használtak fel.
Gondoljanak csak
bele, hogy ez menyiben csökkentette környezetünk vegyszerterhelését, nem
beszélve a gazdálkodók költségeiről (széndioxid-kibocsátás,
dízelolaj-felhasználás). A technológia tehát rendelkezésre áll, és van, aki
bevezeti, van, aki nem.
III. A
TUDOMÁNY MŰVELŐINEK FELELŐSÉGE
A technológiát
kifejlesztő kutatók már a molekuláris biológia első eredményeinek birtokában
összeültek és a kormányokat a kérdéskör jogi szabályozására kérték. Így
született meg az ún. asilomari moratórium, amikor a Paul Berg vezette panel
tagjai (Berg maga is Nobel-díjat kapott az első sikeres génátültetésért) saját
kísérleteikre is moratóriumot hirdettek mindaddig, amíg a tudományterület jogi
szabályozása meg nem születik. Ennek hatására készült el a National Institute
of Health útmutatása, egy mai szemmel igen szigorú rendelet, mely az idők
folyamán számos alkalommal átdolgozásra került a felhalmozódott tudásanyag
birtokában.
Miért kértek
moratóriumot a kutató tudósok? - tehetjük fel a kérdést. Azért, mert nem voltak
beláthatók a technológia következményei. Gondoljanak arra is, hogy akkor került
megfogalmazásra a biológiai fegyverek betiltása, és a kutatók joggal
vélelmezték, hogy a géntechnológia, ahogy minden, nemcsak jóra, hanem rosszra
is felhasználható. A jogi szabályozás nem korlátozódott az Amerikai Egyesült
Államokra, hanem más fejlett országok is követték, beleértve az EU-t, s ma már
szinte minden magára valamit adó ország szabályozza a géntechnológiai
tevékenységet. Így hazánk is, majd EU taggá válásunkkal a hazai jogszabály EU
harmonizációja is megkezdődött. A szabályozás alapja az elővigyázatos
megközelítés, így ha bármi negatív hatást tapasztalunk, akkor lehetővé válik az
adott növény kibocsátásának felülvizsgálata.
Utalva a korábbi
adatokra joggal vethetik fel azt a kérdést, hogy vajon miért termesztik ezeket
a növényeket Amerikában, és miért vonakodik az Európai Unió. Itt arra kell
először is rámutatnunk, hogy a két szabályozás eltérő filozófián alapul, az USA
szabályozás nem foglalkozik azzal, hogy a terméket milyen úton állították elő,
a végtermék újdonságát, annak környezeti és egészségügyi kockázatát vizsgálja,
míg az EU szabályozás az előállítás folyamatát, tehát nem a végterméket tekinti
a szabályozás alapjának. Itt arra is felhívjuk a figyelmet, hogy míg az EU
országainak kutatói az alapkutatásban megállják a helyüket amerikai
kollegáikkal a versenyben, addig a technológia transzfer hatékonysága nálunk
rendkívül alacsony. Ahogy a szellemes homokóra-hasonlat mondja: míg az amerikai
esetében a homokszemek hullásával dollárok esnek le, addig az európai
homokszemekkel paragrafusok.
IV. A
LEGGYAKRABBAN FELMERÜLŐ AGGODALMAK
A kutatók
csakúgy, mint a környezet- és egészségvédelemmel foglakozó civil szervezetek
különböző aggályokat vetnek fel, kérdéseket fogalmaznak meg a technológiával
kapcsolatosan, s ezek az aggályok természetszerűleg jelentősen befolyásolják a
társadalom fogadókészségét. A sajtóban - legyen az írott vagy elektronikus
média - számos olyan kifejezést használnak, melyekkel a tudomány nem igazán tud
mit kezdeni, mert nem tudományos kifejezések, hanem politikaiak, mint például a
"genetikai kizsákmányolás", a "frankensteinfood", a
"kultúrsivatag", a "méreggyár", a "szupergyom".
A rádió és a
televízió riportjaiban gyakran fogalmazódik meg az, hogy maguk a tudósok is
eltérő álláspontot képviselnek. Erre igen egyszerű a magyarázat: egy ökológus
számára, aki a természetes életközösséggel s annak összefüggéseivel
foglalkozik, minden intenzív emberi beavatkozás a természetbe káros. A beavatkozás
következtében az eredeti természet megváltozik, legyen az folyószabályozás,
láplecsapolás, autópálya vagy városépítés, de ugyanez vonatkozik a
mezőgazdaságra is. A mezőgazdász kihasít egy területet a természetből, kivág
egy erdőt vagy felszánt egy mezőt és helyére az általa kiválasztott egy növényt
helyezi, sőt manapság egyre inkább - nagy kockázatot vállalva - olyan
genetikailag homogén állományt, mely egy esetleges járvány fellépésekor teljes
pusztulásra van ítélve. Ezt példázta a hatvanas években az Amerikai Egyesült
Államokban fellépő helmintospóriumos gombafertőzés, mely tönkretette az USA
kukoricaövezetét. A nemesítés azonban gyorsan reagált és szélesebb genetikai
alapon megoldotta a járvány okozta problémákat. Érdekes eset, hogy mexikói kutatók,
akik az agavé genetikai tanulmányozását végezték el, kimutatták, hogy a
termesztésbe vont agavé (amiből a mexikóiak a tekila pálinkát állítják elő)
genetikailag egy növényből származnak, így egy eseteleges kórokozó okozta
járvány következtében az egész ültetvényrendszer kipusztul súlyos gazdasági
veszteséget okozva.
Említettem a
"kultúrsivatag" kifejezést: egy ökológus számára egy mezőgazdasági
kultúra kultúrsivatag, míg ugyanez a szép gondozott ültevény a mezőgazda
számára valóságos "paradicsom".
Sokszor
hallhatjuk azt is, hogy a géntechnológia következtében csökken a biológiai
sokféleség. Ez abban az értelemben igaz, hogy maga a mezőgazdaság is - mivel
egy természetes életközösség teljes rendszerét kipusztítja egy növény érdekében
- a biológiai sokféleség csökkenését eredményezi. Abban az értelemben viszont
már nem, hogy a géntechnológia ezt még fokozná. Inkább ellenkezőleg: például
olyan növényt termeszt, amely rovarellenálló, így nem kell permetezni sokkal
veszélyesebb, szélesebb hatású növényvédő szerekkel, melyek permetezésekor
óhatatlanul nagy mennyiségben pusztulnak el olyan hasznos rovarok is, melyek
megtalálhatók egy agro-ökoszisztémában is. Nem beszélve arról, hogy maga az
ember mint a bioszféra része táplálkozására használja a növényeket, így egy-egy
növény elfogyasztása csökkenti a biológiai sokféleséget.
Azt is gyakran
hallhatjuk, hogy ha egyszer kiengedjük ezeket a módosított élő szervezeteket,
akkor nem tudjuk őket visszavonni. Ez elméletileg igaz lenne, de gyakorlatilag
nem ez történik. Gondoljanak csak arra, hogy az ötvenes években hazánkban
gyapotot kellett termeszteni, ha most körülnéznünk, nem találunk hazánkban
gyapotültetvényt, de még csak gyapot géneket se a természetben. Ha egy növényt
nem ültetünk el, előbb-utóbb eltűnik. Vagy utalhatunk arra is, hogy a sikeres
biológiai növényvédelem érdekében, amikor tehát egy parazitát szándékosan
bocsátunk ki a környezetbe, azt minden évben meg kell ismételni, mert a
nagyszámú kibocsátás ellenére eltűnnek a paraziták. Ugyanígy a talajoltáskor
használt Rhizobium baktérium is eltűnik a talajból, az oltást rendszeresen meg
kell ismételnünk, ha azt akarjuk, hogy sikeres legyen a talajoltás. Tudomásul
kell vennünk azt a tényt, hogy az általunk háziasított élőlények életképessége
messze elmarad a vadon élőkétől. Egy nemesítő, aki évtizedeken át szelektálja,
nemesíti a növényt, ha esetleg elfelejtkezik egyről s a természetben sorsára
hagyja, akkor pár év múlva a fajtát nem ismeri fel: a növény visszavadul.
Az GM növények
ellenzői sokszor a gének elszabadulását vizionálják. Először is ez csak abban
az esetben okozhat valamilyen hatást, ha az illető növénynek a vad rokon fajai
is előfordulnak. A kukorica esetében ez például Európában nem fordulhat elő. De
előfordulhat Mexikóban, a kukorica őshazájában, ahol a kukorica őse, a
teoszinte ma is él. E bokrosodó, egy-három soros torzsavirágzatú növény
rendszeresen beporzódik a nemesített kukoricától, és hibridek állnak elő, de a
teoszinte ettől nem változott meg: ugyanolyan maradt évszázadokon, sőt évezredeken
át, mint amilyen az ősi időkben volt.
Ismerünk viszont
egy Európából származó adatot a botanika területéről: A Németalföldön egy
bizonyos vad répafaj levélformája az évszázadok alatt egyre inkább hasonlóvá
vált a termesztett répa levéllemezéhez, amit a botanikusok úgy magyaráznak,
hogy ez a tulajdonság a nemesítés eredményeképp kerülhetett be a vad répafajba.
Ugyanakkor fenntartják azt a lehetőséget is, hogy ez a morfológiai változás
természetes úton alakult ki. Általában azonban azok a tulajdonságok, melyek a
nemesített növények termesztése során a vad fajokba átkerülhetnének, nem
jelentenek szelekciós előnyt, egyrészt mivel gyomirtó szert természetes
ökoszisztémákban nem használunk, másrészt mert a rovar-ellenállóság a vad
fajokban általában eredendően megtalálható. Jó példa erre a gyapot, amely régen
barna színű volt s minden kórokozónak, kártevőnek ellenálló. Az ember addig
nemesítette, hogy fehér színű legyen, míg elvesztek az ellenálló képességért
felelős gének a termesztett fajtákból, így most vissza kell beléjük építeni,
hogy ne kelljen kémiailag védekezni.
V. A
KOCKÁZAT
Összegezve azt
állapíthatjuk meg, hogy a génmódosított növények termesztése nem okoz nagyobb
környezeti és egészségi kockázatot, mint bármely hagyományos előállítású,
termesztésű növény, inkább kisebb a kockázata a termesztésüknek. Ilyenkor
tudjuk mik azok a tulajdonságok, melyeket átvittünk, ellentétben a hagyományos
nemesítéssel, ahol a természetes rekombinációra épülő keresztezések során
számos nem kívánt tulajdonságot is átviszünk, melyek nagy része jelen van, de
nem nyilvánul meg.
Azt is meg kell
fontolni, hogy az új, modern nemesítésű növények fel nem használása is jelentős
kockázattal jár: az olcsóbban előállított génmódosított növények és a belőlük
készített termékek a nemzetközi piacon versenyhátrányba hozzák azokat, akik a
hagyományos utat járva költségesebb eljárásokkal állítják elő ugyanazt a
terméket.
S még egyszer: a
GM növények termesztéséhez nem kell annyi peszticid és műtrágya.
A fenti példák
rámutatnak, hogy az ilyen növények termesztésbe vonásával jelentős mértékben
meg lehet óvni a környezetünket a nagyfokú kemizálás negatív következményeitől.
És akkor még nem is említettük az újabb és újabb, ma még csak üvegházakban
ellenőrzött kísérletek sokaságát, társadalmi, gazdasági jelentőségüket.
Érdekes módon
egyszerre várjuk el az új technológiáktól a zéró kockázatot (amit a tudomány a
legjobb akarat ellenére sem ígérhet), és élünk együtt a mindennapjaink részét
képező nagy kockázatú technológiákkal - csak esetleg ez utóbbit nem
tudatosítjuk magunkban. Végezetül álljon itt egy anekdota ennek
illusztrálására. A hadügyminisztérium egy új fejlesztésű rakétát akar
kipróbálni, ezért a miniszter utasítja a vezérkari főnököt, hogy a legnagyobb
elővigyázatossággal végeztesse el a kísérletet. A vezérkari főnök a rakéta
kipróbálását egy hatalmas lappföldi területen végezteti el, ahol mindössze egy
lapp rénszarvasvadász él. Ezt a vadászt a kísérlet idejére egy helikopterrel
elszállítják, majd a sikeres kísérlet elvégzése után visszaszállítják az
eredeti erdőbe. A miniszter azonban a sikeres rakétakísérlet ellenére felmenti
a vezérkari főnököt, mert hibás volt a kockázatbecslése. Tudniillik a
rénszarvasvadászt és a helikopterpilótákat nagyobb veszélynek tették ki a
négyszeri fel-, illetve leszállással, mint amekkora esély arra volt, hogy a
rakéta felrobbanása következtében egy visszahulló meg nem semmisült darab a
vadászt eltalálja azon a hatalmas területen.
|
Bibliográfia |
|
Rédei Gy.: Genetika, Budapest, Mezőgazdasági - Gondolat,
1987. |