VIII.
szemeszter, 8. előadás – 2006. április 10.
KLANICZAY
GÁBOR
BOSZORKÁNYOK,
BŰNBAKOK: HOGYAN MŰKÖDIK A VÁDASKODÁS LOGIKÁJA?
A
boszorkányüldözés története szomorú tanulságokkal szolgál. Koholt, mai szemmel
képtelennek tűnő vádak alapján évszázadokon át tízezreket - főleg asszonyokat -
égettek el máglyán, miután szörnyű kínvallatással kényszerítették őket, hogy
"bevallják" ördöggel kötött szövetségüket. Az emberi élet
balszerencséinek ártó varázslattal, boszorkánysággal történő magyarázata a
történelem előtti időkbe nyúlik vissza s helyenként egész napjainkig tovább él,
de csak néhány válságos korszakban lett az efféle vádaskodásból tömeges,
pánikszerű üldözés. Hogyan lett a késő középkorban és a kora újkorban a
boszorkány figurája a legtöbbet hibáztatott bűnbak? Mitől kerül valaki saját
közösségén belül boszorkány-hírbe, milyen élethelyzetek, konfliktusok szülik a
vádaskodást, és milyen félelmek, szorongások, hiedelmek, rémálmok ötvöződnek a
"boszorkányrontásról" a bíróságon elmondott történetekben?
I. BEVEZETÉS
Az előadást két
híres boszorkánytörténet filmváltozatából vett képekkel indítom, az első a
tömeges boszorkányüldözés kezdeteit, a második pedig az egyik legutolsó nagy
botrányát idézi fel.
Jeanne d’Arc története
jól ismert: csodás látomásaival 1429-ben ez a 16 éves parasztlány olyan
lelkesedést tudott önteni a vert francia seregekbe, hogy győzelemről győzelemre
vitte őket, megfordította a 100 éves háború sorsát. A franciák nemcsak hősnek,
de szent prófétának tekintették, a kárvallott angolok azonban inkább
eretneknek, sőt boszorkánynak. Amikor 1431-ben elfogták és pert
indítottak ellene, az angolpárti párizsi egyetem elítélő véleménye kétségbe
vonta, hogy angyaltól származtak híres látomásai - szerintük inkább az
ördögtől. A perben megkíséreltek babonasággal kapcsolatos boszorkányvádat is
felhozni ellene, sikertelenül, ezért végül - a férfiruha viselete miatt -
visszaeső eretnekként égették meg. A közvélekedést azonban jobban tükrözte a
máglyája mögé kiírt felirat: "A magát Pucelle-nek nevező Jehanne
hazug, gonosz, szemfényvesztő, boszorkány, babonás... bálványimádó, kegyetlen,
ördögidéző, hitehagyott, skizmatikus, eretnek." Fontos vízválasztó e per -
épp ebben az időszakban kezdődnek az ördögszövetség vádján alapuló tömeges
boszorkányüldözések.
Az Új-Angliai Salemben
1692-ben lezajlott boszorkányüldözés melynek során néhány hónap leforgása alatt
35 halálos ítélet született, melyből 27-et végre is hajtottak, a leghírhedtebb
boszorkánytörténetek közé tartozik. Népszerűségéhez egyebek között Arthur
Miller 1953-as drámája (mely az itt felidézett film alapja), s annak
aktualizáló, "modern boszorkányüldözésekre" utaló célzásai is
hozzájárultak. A kivételesen részletes történeti dokumentáció itt lehetővé
tette a boszorkányvádak mögötti szövevényes társadalmi és pszichológiai
konfliktusok rendszerének a rekonstrukcióját.
De hiába értünk
meg egy-egy esetet, azt szinte lehetetlen megemészteni, hogyan kerülhetett sor
a 15-18. században, az európai civilizáció egyik fénykorában a boszorkányperek
ostobán gyermeteg vádaskodásaira és szégyenletes, jogsértő ítéleteire, melyek,
ha nem is milliókat vagy százezreket, ahogy ezt egyes szenzációhajhász amatőrök
állították, de legalább 40-50 ezer szerencsétlen áldozatot, főleg nőket
juttattak máglyára, akasztófára.
Noha a
boszorkányság fogalma univerzálisan ismert az emberi kultúrákban, sehol sem
vezetett olyan tömeges, mondhatni pánikszerű üldözésekhez, mint a nyugati
kereszténység világában. Sem az ortodox kereszténység, sem az iszlám, sem a
buddhizmus, sem más keleti vallások, de még Amerika tovább élő indián kultúrái
sem ismerték a boszorkányüldözés ilyen járványszerű, ennyire tömeges formáját.
Az egyetlen terület, amely összehasonlítható e téren a kora újkori nyugati
kereszténységgel, az a gyarmati függetlenségéből fokozatosan emancipálódó, de
továbbra is súlyos válságok sorát átélő 20. századi Afrika, ahol (Közép- és
Dél-Afrikában) ma is folynak szörnyű, tömeges boszorkányüldözések. De ezek még
mindig elmaradnak a kora újkori európai üldözések méretei és mindenekelőtt
magas állami, egyházi és népi támogatottsága mögött.
Szerteágazó
problémával állunk tehát szemben, melynek magyarázatához a történésznek
támaszkodnia kell a rokontudományok: a néprajz, az etnológia, az antropológia,
a pszichológia, a szociológia, valamint a valláselmélet megfigyeléseire.
II. ELMÉLETI
TÁMPONTOK
A boszorkányhit
egyik legizgalmasabb leírása az 1930-as években az észak-afrikai azandék
körében kutató neves brit antropológus, Edward Evans-Pritchard nevéhez
fűződik. A boszorkányság két alapvető típusát különböztette meg, amit az ártó
varázslat (sorcery) és a boszorkányság (witchcraft)
terminusokkal jellemzett. Az egyik tanulható - a mágikus ártó eszközök,
ráolvasások, rítusok tudománya -, a másik valamiféle öröklött,
"veleszületett" természetfeletti képesség és egy gonosz, kártékony
alkat kombinációja - művelői a hiedelem szerint éjjel röpködő, állatformát
öltő, vérszívó lényként pusztítanak. Az ártó varázslat vagy boszorkányság
feltételezése az azandéknál olyan világképbe illeszkedik, mely magyarázza és
kezelhetővé teszi az emberi élet balszerencséit, és azok fő okozóit a
kárvallottak személyes ellenségeiben leli fel. A balszerencse (betegség,
baleset, halál, természeti csapás) boszorkányrontásként való értelmezése tehát
azt a gyógymódot írja elő, hogy fel kell kutatni, ki és miért okozhatta a kárt.
Ehhez a kárvallottak gyanakvását, vádaskodását irányító, megerősítő divinációs
eljárások adnak segítséget. A "megtalált" boszorkány kényszerítésével
ezután helyrehozzák, ami még helyrehozható, vagy elpusztításával megbosszulják
az általa okozott kárt, halált, s ez a szertartás egyúttal az egész közösség
"megtisztítására", az erkölcsi normák megerősítésére is szolgál.
De kik azok az
"ellenségek", akik felé a boszorkányvádak irányulnak a balszerencséktől
sújtott közösségben? A boszorkányüldözés történeti és a jelenben is továbbélő
megnyilvánulásainak vizsgálata érzékeny detektorként rajzolja ki a más
konfliktuskezelő módszerekkel nehezen megoldható családi, rokonsági, lakóhelyi,
szomszédsági, közösségi ellenségeskedések, emberi problémák egy sajátos
csoportját. A történész és az antropológus e ponton haszonnal forgathatja a
szociálpszichológia klasszikusait, például Gordon W. Allport (6. ábra)
elemzését az előítélet természetéről, a frusztráció, a rögeszmés félelem, az
indulatokat lecsapoló agresszió, a bűnbakképzés
"pszichodinamikájáról". A bűnbak kifejezése az antik
zsidóság egy szertartására utal, melynek leírása a Leviták Könyvének 16.
fejezetében olvasható. Az engesztelés napján áldozatra kiválasztott két
kecskebak közül sorshúzással eldöntik, hogy melyiket áldozzák az Úrnak, majd a
főpap mindkét kezét a másik bak fejére téve "ráolvasta Izrael fiainak
minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét". (Ezt
láthatjuk William Holman Hunt, 19. századi angol preraffaelita festő szép képén)
Utána egy emberrel a pusztába vezettették a bakot, "s a bak elvitte minden
bűnüket egy kietlen helyre". Ezzel a nép megtisztult.
A bűnbakképzés
mechanizmusát, amit a pszichológia kivetítésnek (projekciónak) nevez, a
legkorábbi időktől kezdve megtalálhatjuk az emberi társadalmakban - ennek egyik
megnyilvánulása a boszorkányüldözés is. Fontos észben tartani e
szociálpszichológiai folyamatokat, s minthogy a boszorkány esetében olyan
bűnbakról van szó, akinek feltételezett kártevését természetfeletti
képességekkel magyarázzák, érdemes támaszkodni a valláselmélet megfigyeléseire,
például az Amerikában élő francia filozófus, René Girard a bűnbak,
a szentség, az erőszak és az áldozat összefüggéseiről szóló könyveire. Girard
az emberiség bűneit magára vállaló, értük szenvedő, "Isten
bárányaként" keresztre feszített Krisztus történetét a bűnbakmechanizmus
archetipikus megnyilvánulásaként értelmezi, majd ezzel veti össze a bűnbakok
más történelmi típusait, mindenekelőtt az évezredeken át megismételten e
szerepbe kerülő zsidók üldözésének vallási és pszichológiai mozgatórugóit. A
késő középkori zsidóüldözésekben kialakult negatív sztereotípiák, mint látni
fogjuk, jelentős szerepet játszottak az ördöggel szövetkező boszorkány
bűnbak-képének kialakulásában.
Definíciókban
nem szűkölködünk, az emberek mindig is tudni vélték, milyenek, mit csinálnak a
boszorkányok, sőt sokan azt is, hogy közvetlen környezetükben kik azok. Ezek a
definíciók azonban korról korra jelentősen különböznek, s e különbségeknek nagy
kihatása volt arra, hogy lett-e belőlük boszorkányüldözés vagy nem. Itt lesz
jelentősége a történeti vizsgálódásnak. A boszorkányság történetének egyik első
"klasszikusa", a német Joseph Hansen 1900 körül a következő
meghatározást javasolta. A boszorkányok "elsősorban női nemből való
személyek, akik szövetséget kötöttek az ördöggel, hogy segítségével kárt
okozzanak embertársaiknak, eretnek szektába szerveződnek, rendszeresen részt
vesznek az ördög elnökletével rendezett éjszakai boszorkányszombaton, ezekre az
összejövetelekre az ördög segítségével a levegőben repülve érkeznek, és ott
egymással és az ördöggel fajtalan nemi kapcsolatba bocsátkoznak". A kora
újkor képzeletvilágát, mint Hans Baldung Grien metszete (9. ábra) mutatja,
valóban hatalmában tartotta a boszorkányszombat színes és borzongató
mitológiája. Ehhez azután számos hagyományos hiedelemkör kapcsolódott - a
szerelmi és a termékenységvarázslás különböző formái, a mágikus gyógyítás
elemei, az ördögfolklór, a tündérregék, a samanisztikus elképzelések motívumai,
vagy egyszerűen a falusi népünnep egyféle fordított tükörképe, mint ez egy 1570
körül készült genfi festményen látható. Az ördöggel szövetkező, boszorkányszombatra
járó, titkos szektát alkotó boszorkányok rémképe azonban korántsem öröktől
való, a történeti kutatások feltárták, hogy csupán a középkor legvégén, a 15.
században jelent meg.
A koraközépkor,
bár ismerte a boszorkányhit különböző formáit, azt "babona"-ként
elutasította. A késő római idők pogány "babonái" ellen harcoló kora
középkori egyházi emberek ebből a szempontból szkeptikusabbak voltak számos
utódjuknál. A kora középkori bűnbánó kézikönyvek azt írják: "... néhány
elvetemült, ördögtől megrontott asszony, démoni illúziók és képzelődések
csábítására azt hiszi és hirdeti, hogy az éjjeli órákban bizonyos állatokon
kilovagolnak Dianával, a pogányok istennőjével, és az asszonyok
megszámlálhatatlan sokaságával. Az éjszakai csöndben hatalmas földi távolságot
tesznek így meg, engedelmeskedve úrnőjük parancsának, szolgálatára állva,
amikor csak szólítja őket... A papok hirdessék ki minden szószékről, hogy ez
teljességgel hamis szóbeszéd, s az efféle képzelgéseket nem isteni, hanem
gonosz szellemek ültetik az emberek fejébe." E szkeptikus jellemzés Canon
episcopi néven bekerült a legjelentősebb 12. századi kánonjogi
gyűjteménybe, Gratianus Decretumába, s így Európa-szerte ismertté lett.
A koraközépkori egyház tehát az "éjjel-járó", Dianával levegőben
lovagló asszonyok mitologikus képzetében elítélni való babonát látott, akárcsak
a striga-hiedelem egészében. Ennek lecsapódása figyelhető meg a magyar
Könyves Kálmán (1095-1116) híres törvényében is: "A nem létező
boszorkányok ügyében ne legyen eljárás" (de strigis quae non sunt, ne
ulla quaestio fiat - I. 57.), amiben persze tévedés valamiféle
különleges "felvilágosultság" jelét látni, hiszen e téren a magyar
törvény a kor konszenzusát tükrözte, nem kizárva ugyanakkor a boszorkányság egy
másik típusa, a mágikus eszközökkel rontó "maleficium"
törvényes üldözését (vö. Decretum Colomani Regis I. 60.).
IV. A
BOSZORKÁNYSZOMBAT MITOLÓGIÁJÁNAK KIALAKULÁSA
A boszorkányság
középkori megítélését ez a kettősség jellemzi: miközben az "elit"
képviselői - teológusok, püspökök, egyetemi magiszterek - közül sokan felléptek
a népi "babonaság" (superstitio) ellen, elszórtan mindenütt
előfordultak - főleg termékenységvarázslatra, szerelmi rontásra, betegség
okozására vonatkozó - boszorkányvádak: nemcsak a falvakban, hanem a városokban,
sőt a nemesi udvarokban is.
De hogyan került
be mindebbe az ördög?
A mágia
antikvitástól örökölt "tudós" tradíciói - az asztrológia, az alkímia,
a drágakövek, gyógyító füvek ismerete s a hozzájuk kapcsolódó, Salamon királyra
vagy a legendás antik bölcsre, Hermész Triszmegisztoszra visszavezetett
kézikönyvek, filozófiai munkák - a "tűrt" és a "tiltott"
határvonalán helyezkedtek el a középkori műveltségben. A legproblematikusabb
mindebből a szellemek, démonok megidézésének és "munkára fogásának" a
szertartása volt, melyhez már az Antikvitás óta hozzákapcsolódott az ördöggel
kötött szövetség legendája. Egy híres történet egy Teofil nevű templomszolgához
kötődik, aki Jusztiniánosz császársága idején Ciliciában szerződést kötött az
ördöggel, hogy az segítse a püspöki méltóság elérésében. Később, megbánva
bűnét, Szűz Máriához fordult, aki visszaszerezte neki az örök kárhozatot
jelentő szerződést.
E történet
nyomán formálódott ki azután a 15-16. században az ördögnek lelkét eladó Doktor
Faustus legendája. Az a hiedelem pedig, hogy kellő tudománnyal meg lehet idézni
az ördögöket, démonokat, és mindenféle célok elérésére használni lehet e
kapcsolatokat, a rituális mágia, a "necromantia"
spekulációinak igen széles körét éltette a középkorban.
Az ördög a
középkor felfogása szerint nemcsak akkor jelent meg, amikor megidézték, hanem
mindenütt kísértett, csábított, akár a szó szoros értelmében is. A középkori
papok, teológusok hosszasan értekeztek arról, hogy a Sátán éjszakánként (férfi
formájú) incubus vagy (női formájú) succubus képében megjelenik,
és szeretkezik alvó emberekkel.
Az ördöggel való
szeretkezés mint konkrét vádpont felbukkan a boszorkányperekben is, először
1324-ben, az írországi Kilkennyben az Alice Kyteler nevű nemesasszony elleni
perben. Alice Kytelert azzal vádolták, hogy volt egy saját démon-familiárisa,
aki olykor macska, olykor fekete kutya, olykor egy néger alakjában jelent meg
neki, s rendszeresen közösült vele, amiért az cserébe gazdaggá tette és
segítette ártó praktikáiban.
Hasonló a
motívum az ördög vezetésével rendezett obszcén éjjeli szertartás, a
"feketemise". Akár az ördögszövetség legendáját, ezt is az
antikvitásból örökölte a középkor: ide tartoztak a Titus Livius krónikájából
ismert Bacchanáliák (i. e. 186), a pogány rómaiak kereszténység elleni vádjai
(miszerint éjjeli összejöveteleiken, leoltva a lámpást, orgiákat rendeznek,
"áldozatuk" során pedig csecsemőket gyilkolnak). Az egyház később
ugyanezzel támadta a gnosztikus, majd a manicheus eretnekeket. Innen öröklődött
át azokba a középkori vitairatokba, melyek ez utóbbiak utódai, a bogumilok és
katharok, valamint a valdens eretnekek ellen íródtak, és obszcén
folklórelemekkel színezték ki az éjszakai orgiákról szóló történeteket.
Gyakori motívum
a macska, kecske vagy ember képében megjelenő ördög, s a neki adott hűségeskü,
amit - a hűbéri esküszertartásnál szokásos, szájra adott csók sátáni
ellenpontjaként - az ördög fenekére adott csók pecsétel meg. A feketemiséről
adott beismerő vallomások elszaporodtak, amikor az 1233-ban megalakított
inkvizíció félelmetes eszközeinek, mindenekelőtt a tortúrának a segítségével
egyes túlbuzgó inkvizítorok sok kezükbe került vádlottból ki tudták ezt
sajtolni.
Ebben a
bűnbakkereső légkörben a gyanúsítgatások s a hozzájuk kapcsolódó feketemise-vádak
kiterjedtek egyházhű csoportokra is. A Templomos lovagrend ellen 1307 és 1315
között, a bálványimádás, istentagadás, homoszexualitás koholt vádjaival
lefolytatott hírhedt per a rend vezetőinek és számos tagjának a megégetéséhez,
a rend feloszlatásához és vagyonuk elkobzásához vezetett.
E per fő
kitervelője (és haszonélvezője) IV. (Szép) Fülöp francia király (1285-1314)
volt, s az ő "legistáknak" nevezett jogász miniszterei, akik az
ördöngösség hasonló vádjain alapuló pereket rendeztek Fülöp más politikai
ellenfelei, például VIII. Bonifác pápa (1294-1303) és Guichard, Troyes püspöke
ellen is.
A "Sátán
szövetségesei" ellen indított, egyre több formát öltő harc a 14. század
Európáját számos történész megítélése szerint "az üldözések társadalmává"
tette. Az eretnekek mellett az inkvizíció figyelme kiterjedt a falusi kuruzslók
vagy az udvari mágusok, asztrológusok perbe fogására is. A kereszténységet
kívülről fenyegető szaracénok mellett sokféle belső ellenségre gyanakodtak.
Ilyen félelmetes és fenyegető csoportnak tűntek a leprások, akik 1215 után
elkülönített helyen, kirekesztve éltek. Egyes rémtörténetek szerint csecsemőket
és kisgyermekeket gyilkoltak meg, és azok vérében fürödve próbáltak
megszabadulni rettenetes betegségüktől, mások szerint kutak szándékos
mérgezésével járványokat próbáltak terjeszteni, megbetegítve az irigyelt
egészségeseket. 1321-ben nagyszabású pánik terjedt el Franciaországban és
Aragóniában miszerint a leprások "kútmérgezéssel" kísérletet tettek
az egész kereszténység kiirtására.
Egy ilyen
nagyszabású összeesküvés mögött persze hatalmasabb és befolyásosabb csoportok
álltak: az elfogott és kínvallatásnak alávetett leprások
"bevallották", hogy a zsidók bérelték fel őket, majd miután az
üldözések kiszélesedtek és véres pogromhullámhoz s a zsidóság elűzésére
szerveződő népi keresztes mozgalmak szerveződéséhez vezettek, az is kiderült,
hogy az egész mögött ott volt maga a granadai emír is. Ezután egy emberöltővel,
az 1348-49-es "Fekete halál", a nagy pestisjárvány Németországban,
Svájcban és Franciaországban a legkiterjedtebb középkori zsidóüldözések
kiváltója lett, s ezek a "vérvád" és az "ostyavád" további
formáiban a 15-16. század folyamán is rendszeresen ismétlődtek.
Mint ezt az
olasz Carlo Ginzburg néhány éve magyarra fordított kitűnő könyvében (Éjszakai
történet: A boszorkányszombat megfejtése) elemezte, ebben a bűnbakkereső
légkörben figyelhetjük meg, a 14. század utolsó évtizedeiben, az önálló,
szervezett boszorkányszekta elleni vádaskodások felbukkanását - mindenekelőtt az
Alpok környékén: Svájcban, Ausztriában, Dél-Németországban, Piemontban és
Savoyában. A kor szemléletében belőlük lett a legáltalánosabb bűnbaktípus, az
emberi és mezőgazdasági termékenység legfőbb ellensége, a gonoszság, irigység,
az ártó szándék megtestesülése. Az archaikus népi boszorkányhiedelmeket új,
teológiai rendszerbe illesztő demonológia a boszorkányokban jelölte meg az
ördög legfőbb szövetségeseit, és hatalmukat az ördögnek adott hűségesküből, a
vele fenntartott szexuális kapcsolatukból, illetve a szektás szerveződésükből
eredezteti.
A 15. század
első felében a kínvallatások megszülik a részletesebb leírásokat az ördögi
boszorkányszombat szertartásairól, ahol az orgia motívuma központi
helyre kerül. Ahogy az 1434-ben írt Errores Gazariorum (A "gazari"
tévelygései) című traktátus írja: "az elnöklő ördög eloltja a lámpást és
elkiáltja magát 'Mestlet, mestlet!' (talán úgy fordítható:
'Keveredjetek, keveredjetek!'). S amikor ezt meghallják, szeretkezni kezd férfi
a nővel és férfi a férfival, apa a lányával, fiú az anyjával, fivér a húgával s
az egyneműek egymással, tekintet nélkül a természet rendjére." Ez az
orgialeírás s a boszorkányszombat egy másik gyakran visszatérő elemét is
szerepelteti, a gyermekgyilkosságot, illetve a meggyilkolt gyermekek maradványainak
rontó porok, italok, "boszorkányzsír" készítésére való
felhasználását, ami a középkori eretnekek ellen felhozott feketemise-vádak
továbbörökítője. A boszorkányok elleni vizsgálatoknak azonban sajátos új eleme,
hogy nemcsak a boszorkánygyűléseken bekövetkező orgiákat, gyilkosságokat
"vallatják be" velük, hanem az ördöggel való szeretkezéseik
módozatairól is hosszan faggatják őket a kínvallatások során.
Felismerhető,
hogy a boszorkányok 15. század elején kialakuló üldözése a középkori eretnekek
elleni inkvizíció és a zsidók elleni pogromok tradícióját folytatják, amit a
boszorkánygyülekezet helyszínét "zsinagógának" (synagoga)
nevező első leírások is tükröznek, és erre utal a később elterjedő
"szombat" (sabbath) elnevezés is. Hasonló módon keveredik a
boszorkányság az eretnek-nevekkel: a gazari elnevezés talán a katharok
eltorzult alakja, a boszorkányságot a 15. században pedig gyakran vauderie
néven emlegetik, hangsúlyozva "rokonságukat" az ekkoriban -
gyakran épp ugyanazok által az inkvizítorok és bírák által - még mindig
üldözött és ugyancsak ördögi feketemisével vádolt valdens eretnekekkel, akikről
a 19. ábrán látható ábrázolás is készült.
Az üldözések
demonológiai vonatkozása és obszcén folklórja mellett még két tényezőt kell
röviden megemlíteni a boszorkányszombat mitológiájának kiformálódásában. Az egyik
az itt "demonologizált", kiforgatott, de rendszerében mégis
meghatározó archaikus népi mitológiák világa (a Pócs Éva kutatásaiban
feltárt kapcsolódási pontok a tündér-hittel és a Carlo Ginzburg által
bemutatott, samanizmusra emlékeztető eksztatikus hiedelmek). Egy
1390-91-ben Milánóban lefolytatott boszorkányperben például egy bizonyos
Madonna Horiente vezetésével zajló éjjeli gyülekezetekről vallanak a vádlottak,
mely emlékeztet mind a már emlegetett Dianával történő éjjeli lovaglás
legendáira, mind a visszajáró holtakkal és a tündérekkel kapcsolatos más
középkori hiedelmekre (Dame Habonde, donas de fuera). A boszorkányok
repülésével kapcsolatos hit - a 15. század első felében hallunk először a
seprűnyélen repkedő boszorkány azóta közhellyé vált motívumáról - nehezen
magyarázható a lélekutazásra vonatkozó samanisztikus hiedelmek tekintetbe
vétele nélkül.
V. ANGYALI ÉS
ÖRDÖGI LÁTOMÁSOK - A NŐK VALLÁSI MEGÍTÉLÉSE - SZENTEK ÉS BOSZORKÁNYOK
Ugyanezeknek a
hiedelmeknek a megértéséhez járulhat még hozzá egy másik jelenségkör vizsgálata
is: a késő középkori ekszatikus-misztikus női vallásosság képviselőinek
története. A 13-14. század vallási életében egyre prominensebb szerepet
játszottak olyan női misztikusok és próféták, akik közvetlenül Jézustól kapott
csodás revelációikkal, valamint kiválasztottságukról tanúskodó csodás testi
jegyeikkel kápráztatták el környezetüket. Egyesek Szent Ferenchez hasonlóan
stigmatizáltnak vallották magukat, mások "misztikus terhessége" Szűz
Mária állapotosságának stádiumait imitálta, eksztatikus látomásaik nyomán
többen úgy érezték, hogy lelkük elragadtatott, és otthagyva testüket mindenféle
csodálatos, mennyei élményben volt része Krisztus és a szentek társaságában.
Egy itáliai apáca, Montefalcói Szent Klára (1268-1308) például azt állította,
hogy Krisztus az ő szívébe ültette szenvedéseinek eszközeit (arma Christi),
s halála után, szívét kivéve apácatársai meg is találták benne a miniatűr
töviskoszorút, szegeket, lándzsát, szivacsot, korbácsot és oszlopot.
Az ilyen
meghökkentő állítások azonban sokakban gyanakvást keltettek: csalással,
ámítással, eretnekséggel, sőt olykor boszorkánysággal kezdték vádolni e
szenteket. A 14. század két legnépszerűbb női vizionáriusa, a pápákkal,
uralkodókkal levelező és perlekedő svédországi Szent Brigitta (1303-1373) és
Sienai Szent Katalin (1348-1380) több ízben is egyházi vizsgálóbíróság előtt
volt kénytelen számot adni csodás revelációiról vagy ugyancsak csodaszámba menő
eksztázisairól, böjtöléseiről. A 15. század elejének leghíresebb vizionáriusa,
Jeanne d’Arc pedig, mint láttuk, 1431-ben máglyára került. Az "Orléans-i
Szüzet" egy évvel később a baseli zsinaton ülésező egyházi vezetők már
egyértelműen boszorkányként emlegették.
A női
vizionáriusok elleni boszorkányvád a későbbiekben is gyakran felbukkant. A női
természetet a késő középkor különösen nyitottnak tartotta a természetfeletti
kommunikációra, ez hozzá is járult a női látnokok tekintélyéhez, másfelől
ugyanezért azt hangoztatták, hogy a Sátán a nőket tudja a legkönnyebben
elcsábítani. A női vizionáriusok ellenfelei a középkorban (s nem csak akkor)
közkeletű, számtalan irodalmi műben, prédikációban, közmondásban megnyilvánuló nőellenes
retorika toposzaival diszkreditálták e látomásokat, s a női természetre
vonatkozó epés minősítéseik átkerültek a boszorkány formálódó sztereotípiájába.
Ez tette lehetővé azoknak a bűnbakképzeteknek a szintézisét, amelyek az
eretnekektől, mágusoktól, kuruzslóktól, zsidóktól a boszorkányságra
hagyományozódtak: a nő mint bűnbak mindezt a lehető legáltalánosabb keretbe
tudta foglalni. Mindennek azután nagy szerepe lett abban, hogy a meginduló
üldözésekben a boszorkányvádak elsősorban nők ellen irányultak.
A gyanús
vizionáriusok, eretnekek, ördögi megszállottságban szenvedők, a népi gyógyítók,
kuruzslók és boszorkányok természetfeletti látomásainak összehasonlításával és
pontos értelmezésével, a "szellemek megkülönböztetésével" (discretio
spirituum) foglalkozik a 15. század első befolyásos demonológiai
traktátusa, a Domonkos-rendi Johannes Nider (1380-1438) Formicarius (Hangyaboly)
című munkája (1436 k.). Nider nőellenes kiszólásai rendre átkerülnek a
leghírhedtebb demonológiai kézikönyv, a két domonkos inkvizítor, Heinrich
Krämer (Institoris) és Jakob Sprenger által 1487-ben megjelentetett Malleus
Maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyvébe. További demonológiai
kézikönyvek, mint például az ausztriai Ulrich Molitor 1489-ben megjelentetett,
szemléletes képekkel illusztrált munkája, a boszorkányok figuráját a
hagyományos női szerepekkel - a (varázstevékenység célját, itt jégeső
előidézését szolgáló) főzéssel, a különleges hatású (itt, betegség előidézésre
nyílként kilőtt) füvek ismeretével, s a szerelmi varázslattal hozzák
összefüggésbe.
A szentek és a
boszorkányok közötti sikamlós összehasonlítgatásokat példázza egy negyedik,
boszorkányokkal foglalkozó kézikönyv szerzője, Gianfrancesco Pico della
Mirandola (a híres humanista, Giovanni Pico della Mirandola unokaöccse), aki
saját észak-itáliai birtokán a 16. század elején komoly boszorkányüldözést
rendezett, s a kínvallatások során hallottakból színes leírásokat szerkesztett
a "gioco di Donna" (hölgy-játék) néven emlegetett
"átkozott" boszorkánymulatságokról (Stryx - 1523). Ugyanakkor
pártfogásába vett egy Caterina Racconigi nevű stigmatizált női vizionáriust,
aki "második Sienai Szent Katalinként" lépett fel és hirdette
látomásait. Gianfrancesco Pico della Mirandola többször "Isten
boszorkányaként" (masca di Dio) beszélt róla.
A szent és a
boszorkány összehasonlítása mögött egyébként egy fontos tipológiai rokonság rejlik:
a középkori és kora újkori Európa hitvilága mindkét esetben valódi, környezetük
által ismert embereknek tulajdonított természetfeletti tulajdonságokat. És e
tulajdonítás elsősorban úgy történt, hogy tanúvallomást tettek róla azok, akik
e természetfeletti képességeket saját életükben megtapasztalták - vagyis akik
megfigyelhették a szent példaszerű életvitelét, akikkel csodát tett, vagy akik
látták eksztatikus élményeikre utaló csodás testi elváltozásaikat, másfelől
akik meg voltak győződve arról, hogy a boszorkány megrontotta őket, akik
mindenféle gyanús tevékenységre utaló jeleket figyeltek ki náluk, esetleg
"felismerték" őket, amikor valamilyen állattá változva próbálták
áldozatukat megközelíteni. A szent elismeréséhez a 13. századtól egy bonyolult kánonjogi
előírások szabályozta szentté avatási per lefolytatásán, eskü alatt valló tanúk
százainak a kihallgatásán, a csodák bizonyítékainak gondos mérlegelésén
keresztül vezetett az út. Az ugyancsak a 13. században alakult inkvizíció
hasonló bírósági vizsgálódással kutatta a hitbéli eltévelyedéseket, az
eretnekségeket, s egy idő után az eretnekgyanúba keveredő vizionáriusok
élményeit. A gondosan összegyűjtött tanúvallomások mellett azonban itt fontos
szerepet kaphatott a kérdéses személy vallatása is (amire a már meghalt
szentjelöltnél nem volt lehetőség) és a vallomás (a "bizonyítékok
királynője") kicsikarásához egyre gyakrabban folyamodtak a tortúra
eszközeihez. Ugyanezekkel a módszerekkel közelítettek az inkvizítorok és a
világi bírák a boszorkányság "titkos bűnéhez" is. A kárvallottak
részletes tanúvallomások sorozatában beszélték el a velük esett rontást (e
"negatív csodát"), majd az "ördög szövetségeseinek"
leleplezése során ezeket a tanúvallomásokat a felújított archaikus istenítéleti
forma, a vízpróba és a minden gátlás nélkül űzött kínvallatás, a tortúra
nyomán születő - minden képtelen vádat beismerő - vallomások igazolták.
A
boszorkányszombat mitológiája a 15-16. század fordulójára Európa-szerte
"közismert" kollektív rémálommá lett, és terjedéséhez nemcsak az
újabb és újabb helyeken fellángoló üldözések és a nyomukban születő
demonológiai traktátusok, hanem a kollektív fantázia-világot tükröző képzőművészeti
alkotások is hozzájárultak. Nehezen lehetne pontosabb képet festeni a kor
ördögi szörnyűségekkel riogató álomvilágáról, mint amit Hieronymus Bosch
festményein láthatunk. Az immár elsősorban nőként elképzelt boszorkányok
tobzódó, obszcén erotikuma kapóra jött a női meztelenség ábrázolására vonatkozó
keresztény tabukat feszegető reneszánsz és manierista festőknek, mint Albrecht
Dürer, Hans Baldung Grien és Albrecht Altdorfer. (Az ő festményeik pedig tovább
terjesztették a boszorkányszombat mítoszát.)
VI. A TÖMEGES
EURÓPAI BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS
A
boszorkányvádaskodás terjedéséhez a 16. század folyamán jelentősen
hozzájárultak a reformáció nyomán kialakuló hitviták, majd vallásháborúk.
Miközben a kereszténység egy bensőségesebb, "pogány" maradványoktól,
babonáktól megtisztított változatát hirdette, Luther Márton mégis nagy
jelentőséget tulajdonított a mindenütt jelen levő, kísértő Sátán ténykedésének.
Az egyik leghíresebb hozzá kapcsolódó legenda, hogy wartburgi cellájában - ahol
híres Biblia-fordítását készítette - hozzávágta tintatartóját a megjelenő
Sátánhoz, hogy elkergesse. A népi babonák elleni küzdelem jegyében a reformáció
másik irányzata, Kálvin János hívei ugyancsak kíméletlen harcot folytattak a
keresztény közösségek fő ellenségeinek tartott boszorkányok,
"kútmérgezők", "gyújtogatók", valamint a - színleg ellenük
föllépő, "valójában" azonban ugyancsak a Sátánnal szövetkező - népi
kuruzslók, javasasszonyok, bábák ellen. A Kálvin vezetése alatt álló Genfben
sűrűn lobbantak lángra a boszorkányokat égető máglyák.
A reformáció és
a boszorkányüldözések összefüggéséről átfogó magyarázatot dolgozott ki az angol
Keith Thomas Religion and the Decline of Magic (A mágia hanyatlása és a
vallás) című könyvében. Értelmezése szerint azért nőtt meg az emberekben a
boszorkányok ártó tevékenységétől való félelem, mert a reformáció eltörölte a
keresztény vallásgyakorlatból a középkorban elfogadott vagy megtűrt "fehér
mágiát", vagyis az egyházi áldásokat és átkokat, a paraliturgia
termékenységet elősegítő szertartásait, és mindenekelőtt a szentek és csodatévő
ereklyéik kultuszát. Minthogy így az emberek megfosztva érezték magukat attól a
hagyományos rendszertől, amely feltételezésük szerint védelmet adott a
boszorkányok rontó tevékenysége ellen, a boszorkányrontás kárvallottjai egyre
fokozódó mértékben a bíróságok segítségével keresték a védekezést vagy az
elégtételt. A kora újkori világi bíróságok és az inkvizíció szörnyűséges
kényszerítő eszközei miatt ez egy-kettőre járványszerű vádaskodáshoz vezetett.
E tetszetős - és
sok valóságos összefüggésre támaszkodó - teóriával csak az a baj, hogy nem ad
magyarázatot a katolikus területeken ugyanekkor kibontakozó
boszorkányüldözésekre, melyek - ugyan némiképp eltérő érvrendszerre támaszkodva
- egyáltalán nem maradtak el a protestánsoknál folytatott boszorkányégetések
intenzitásától. Még annak beszámításával sem, hogy a tridenti zsinat utáni
reformkatolicizmus, ha a szentek kultuszát nem számolta is fel, sok mindent
megfogadott a középkorias "fehér mágia" elleni protestáns
kifogásokból. A boszorkányvádaskodás okai tehát mélyebben rejlettek, nem
pusztán a protestantizmus mágia-ellenességében. Egy valami azonban nyilvánvaló:
a kétféle felekezet hívei közötti harc, a 17. század derekáig elhúzódó
vallásháborúk szörnyűséges új lendületet adtak az üldözéseknek. Amint egy
terület "gazdát cserélt", kezdetüket vették a boszorkányvádak, arra
hivatkozva, hogy az ellentétes felekezet vallási tévelygése nagyobb teret adott
a Sátán csábításainak.
Ami a
feltételezhető "mélyebb okokat" illeti, a nagy boszorkányüldözések
kialakulásában jelentős szerepe lehetett a kora újkor természeti katasztrófáinak,
gazdasági válságainak és társadalmi feszültségeinek. A vádaskodások általában
olyan időszakokban szaporodtak el, amikor az aszályok, éhínségek, járványok és
háborúk megpróbáltatásaitól megviselt falusi és városi közösségek bűnbakok
elleni vádaskodással reagáltak a nehéz helyzetre és annak társadalmi-emberi
konfliktusaira. A boszorkányvád gyakran olyan nehezen kezelhető társadalmi
kapcsolatok feszültségeiből pattant ki, mint például a szomszédság. Az egymás
gazdagodását irigykedve szemlélő, ugyanakkor egymás segítségére olykor mégis
rászoruló, de a másik kérését gyakran megtagadó "rossz szomszédok"
példáját általánosítva Keith Thomas és Alan Macfarlane ezt a modellt jelölte
meg a boszorkányvád fő típusának: a közösségi szolidaritás előírásait elvető
"modern individualista" gazda, ha az általa elutasított rászorulók
szitkozódnak, és az átkoknak, úgy tűnik, valami foganatja lesz, boszorkányként
vádolják be a kellemetlen kéregetőt, azt állítva, hogy az mágikus eszközökkel
próbált bosszút állni rajtuk. Ez magyarázhatja, hogy a falvakban boszorkányként
bevádoltak között olyan sok a magányos özvegyasszony vagy az átlagosnál
szegényebb családok tagjai.
VII.
MAGYARORSZÁGI BOSZORKÁNYÜLDÖZÉSEK
Az európai
boszorkányüldözések kialakulásának áttekintése után, az előadás második felében
a magyarországi adatok felé fordulok. Az elmúlt évtizedekben jelentős
eredmények születtek a 15-18. századi magyarországi boszorkányperek
forrásanyagának feltárásában és értelmezésében, s ebben központi szerepet
játszott a Pócs Éva kutatócsoportja az MTA Néprajzi Kutatóintézetében,
melyben folkloristák és történészek vettek részt. Saját erre vonatkozó
kutatásaimat is ebben a munkacsoportban kezdtem. Részben arra törekedtünk, hogy
egy számítógépes elemzési módszert dolgozzunk ki, mely képes arra, hogy a
boszorkányvádak monoton, sztereotip, meseszerű történeteit csoportosítsa és
típusokba rendezze a megszületésükhöz vezető különböző történelmi, társadalmi
helyzetek, valamint a regionális, etnikai különbségek szerint. Másfelől pedig arra,
hogy a hat-hét kötetnyi publikált boszorkányper-dokumentációt további, még
ismeretlen levéltári forrásokkal egészítsük ki. Mintegy két évtized alatt
sikerült megduplázni a publikált boszorkányperek számát, és sokkal pontosabb
statisztikai képet alkotni a boszorkányüldözés magyarországi alakulásáról.
A 2275 perben
vád alá helyezett 4212 "boszorkány" (köztük 3673 nő és 590 férfi) és
a 702 bizonyosan végrehajtott halálos ítélet szomorú statisztikája (melyet Tóth
G. Péter, munkacsoportunk tagja állított össze; lásd az animációt), nem
igazolja azt a korábbi vélekedést, miszerint ez az előítélet, Könyves Kálmán
nyomán, nálunk nem vezetett volna hasonló üldözésekhez, mint nyugaton.
Legfeljebb annyit mondhatunk el a statisztika nyomán, hogy nálunk viszonylag későn,
a 16. század 60-as éveiben kezdődtek az első jelentősebb üldözési hullámok
(szemben a 15. században meginduló svájci, itáliai, dél-német és francia
boszorkányüldözésekkel) - és csak a 17. század végén, 18. század elején
öltöttek tömeges, pánikszerű méretet, akkor, amikor Hollandiában,
Franciaországban, Angliában már alábbhagyott vagy teljesen meg is szűnt ez a
hisztéria. Magyarországon csak felülről, Mária Terézia büntetőjogi reformjaival
lehetett véget vetni ezeknek az üldözéseknek. (Hasonló ritmus jellemzi
egyébként a lengyel boszorkányperek terjedését, és a boszorkányüldözés
"újításának" kissé megkésett átvételét megfigyelhetjük más
peremvidékeken is.)
Arra is
felfigyelhetünk, hogy a perek száma a török hódoltság végleges felszámolása
után kezd emelkedni, 1690 táján, majd igazán félelmetes méreteket a Rákóczi
szabadságharc leverése után ölt. Ezt mindenekelőtt két tényezővel
magyarázhatjuk: a háborúkat közvetlenül követő időszakok általában kedveznek az
efféle vádaskodásoknak, ebben a formában törnek felszínre a megoldatlan
konfliktusok, a feszültségek, a frusztráció s a bűnbakkeresés mechanizmusai.
Másfelől a boszorkányüldözés szokványos mértékét jelentősen fokozzák a török
hódoltság vagy a levert szabadságharc nyomán újonnan berendezkedő vármegyék, városi
bíróságok által megindított vizsgálatok.
Érdemes egy-két
szót szólni a magyarországi boszorkányüldözések területi megoszlásáról is (lásd
az animációt): a 16-17. században három-négy jelentősebb központot figyelhetünk
meg: a katolikus nyugat-magyarországi városokat, uradalmakat, Debrecen és
környékének kálvinista területeit, továbbá a túlnyomórészt lutheránus, részben
antitrinitárius vagy rekatolizáló Erdélyt (ez egyúttal azt is jelzi, hogy a
maga módján mindegyik felekezet kivette a részét az "ördög
szövetségeseinek" az üldözéséből). A 18. században egyértelműen látható,
hogy az Alföld korábban alig érintett, "hódoltsági" részét szinte
teljesen elönti az üldözések hulláma: itt alakult ki a legnagyobb magyarországi
pánik, az 1728-as szegedi boszorkányüldözés is.
E
"madártávlati" jellemzés után, befejezésként próbáljunk meg
bepillantani a boszorkányüldözés sűrűjébe: felidézek egy városi színteret,
a 16. század végi, ahol 1565 és 1615 között 27 bevádolt boszorkányról és azok
közül 14 megégetéséről maradt fenn forrás. A boszorkányperek felbukkanását
magyarázhatjuk a 16. századi Erdély vallási és társadalmi feszültségeivel (a
reformációval és mindenekelőtt az unitáriusok felemelkedését követő
hitvitákkal, a városon belüli etnikai konfliktusokkal, a városba nagy számban
beköltöző plebejusréteg nehéz beilleszkedésével). A sok száz vádaskodó
tanúvallomásaiból azonban ennél sokkal életszerűbb, mikrotörténeti kép
bontakozik ki a kolozsvári hétköznapok balszerencséiről, konfliktusairól,
viszályairól.
A boszorkányvádak
itt feltehetőleg az egymással viszálykodó gyógyítók és bábák - Botzi
Klára, Kőműves Priszka, Rúsa, Gedrud - egymás elleni gyanúsítgatásaiból
bontakoztak ki: a mágikus gyógyítás egy szokásos eljárása volt a korban a
betegséget boszorkányrontásként diagnosztizálni és az ott tevékenykedő másik,
rivális gyógyítót felelőssé tenni érte; másfelől az is gyakori volt, hogy ha
egy sértett, mellőzött bába vagy gyógyító átkozódásai, fenyegetőzése után
történt bármiféle balszerencse, alakult ki betegség, azt az átok
következményének tekintették. Ebben a helyzetben előbb-utóbb minden gyógyító
gyanúba kerül, s a bírák is ismételgetik: aki gyógyítani tud, az rontani is
képes.
A vád egy másik
fontos típusa szomszédsági konfliktusokról tanúskodik - ez szerte Európában
a boszorkányvádak egyik legtipikusabb kiindulópontja: tárgya általában a
szokásos irigység, a konkrét és mágikus természetű meglopatástól való félelem
("ez Lakatosné a mi kertünkbe vagyon és háromszögű lepedővel hajtja vala
Szentgyörgy estin a harmatot"). Nem marad el a család, a feleségek, a
kikapós menyek, a gonosz anyósok boszorkányként való meggyanúsítása sem.
Találkozunk a
koraújkor vallási és kulturális feszültségeivel is: az unitáriusok
vezette városban az egyik fáradhatatlan, mondhatni notórius magánvádló Grúz
Péter, egy katolikus szabómester. Egy másik jeles boszorkányüldöző egy Igyártó
György nevű prokurátor, aki 1582-ben előbb a farsangolás tilalmát próbálja
büntetésekkel érvényre juttatni az álarcosan mulatozó Rengő Anna és társai
ellenében, majd amikor azok vitába szállnak vele a bíróságon, akkor Rengő Anna
tanúi ellen boszorkányvádat indít. 1584-ben e prokurátornak sikerült hat
gyógyító asszonyt a máglyára juttatnia.
Említést érdemel
végül az a sok színes, archaikus hiedelem, amelyet a tanúvallomások
kapcsolatba hoznak a boszorkányokkal: a katartikus transzállapotban fekvő
gyógyító asszony szájából dongó formájában távozó, majd visszatérő lélek
képzete, a boszorkányhiedelmekbe olvadó tündérmitológia (szépasszonyok, pulchrae
mulieres) Pócs Éva által kutatott nyomai, a boszorkányok állattá (disznóvá,
macskává) változásával, éjjeli gyűlésével kapcsolatos hiedelmek.
A kolozsvári
boszorkányperekhez hasonlóan a 16-17. században egy sor más erdélyi, alföldi,
felvidéki vagy nyugat-magyarországi városban (Nagyszebenben, Segesvárott,
Debrecenben, Kassán, Nagybányán, Pozsonyban, Sopronban, Kőszegen) fellobbantak
a boszorkányégető máglyák - a koraújkori városok viszonylag zárt közössége
Magyarországon is a boszorkányüldözés egyik legtipikusabb színtere volt.
A
boszorkányvádaskodás egy másik jellemző színtere a főúri-nemesi udvar,
ahol a családi, örökségi viszályok adnak bőséges tápot az efféle intrikákhoz.
Jól illeszkednek ugyanakkor ahhoz a pszichológiai modellhez is, ahol a győztes
fél tart a legyőzött ellenfél "mágikus bosszújától", úgy érzi, annak
női rokonai megbabonázták őt (vagy feleségét). Ilyen hírhedt ügy lett például,
amikor a Báthory Gábor 1612-es meggyilkoltatása után hatalomra kerülő Bethlen
Gábor boszorkánypert indíttatott halott riválisának húga, Báthory Anna
és két előkelő özvegyasszony (Török Kata és Iffju Kata) ellen. Megvádolta őket,
hogy paráználkodtak Báthory Gáborral (Báthory Anna vérfertőző módon, a többiek
pedig szerelmi varázslásokat alkalmazva), hogy Báthory Anna megölte saját fiát,
s hogy megrontották feleségét, Károlyi Zsuzsannát. Az 1614-től 1621-ig folyó
pereskedés eredményeként Báthory Annától minden vagyonát elkobozták, őt magát
pedig száműzték. Ebben az időszakban, Bethlen kezdeményezésére fogadta el a
boszorkányság üldözését elrendelő törvényeket 1614-ben az erdélyi országgyűlés.
Érdemes itt
megemlíteni egy hasonló, talán még hírhedtebb Báthory-ügyet, Anna
unokatestvérének, Nádasdyné Báthory Erzsébetnek 1609-11-es perét. Őt
férje halála után két veje, Zrínyi Miklós és Homonnai György fogja perbe a
nádor, Thurzó György támogatásával. A grófnő ellen a sárvári szolganép
tanúvallomásaira támaszkodva elképesztő vádat fogalmaznak meg: szörnyű
kínzásokkal elpusztította több száz szolgálólányát és udvarhölgyét. Érdemes itt
megemlíteni, hogy a vádak közé boszorkánygyanúsítások is bekerülnek, de ezeknek
végül nem tulajdonítottak jelentőséget. Az eredmény így is meglett: Báthory
Erzsébettől teljes vagyonát elkobozták, őt magát pedig életfogytig tartó
börtönbe zárták. A kegyetlen úrnő rémképe egy másik, 1637-ben indult perben,
egy nyugat-magyarországi grófnő, Listius Anna Rozina perében is
összekapcsolódott a boszorkányváddal.
A
boszorkányüldözés harmadik tipikus színtereként itt most nem a falut,
s a fölötte bíráskodó úriszéket ismertetném, hanem a társadalom peremén
élő, nyugat-magyarországi pásztor-társadalom körében felbukkanó
boszorkányvádakat. Az itteni Zrínyi, Esterházy, Batthyány uradalmakon élő
pásztorok egymás elleni vádaskodásai sok mindenben hasonlítanak a gyógyító
asszonyok rivalizálására. Az a vád, hogy riválisuk nyájára farkast küldenek
vagy akár maguk veszik fel a "küldött farkas" (a werwolf
magyar változata) alakját. A beperelt és szörnyen megkínzott pásztorok
vallomásaikba számos archaikus elem kerül, a dobozkába zárt ördögfamiliárisról,
a boszorkánytársaságok színes katonai szervezetéről, zászlóiról. E perekben nem
találkozunk ugyan vele, de érdemes megemlíteni e helyen a "tudós
pásztor" alakját, akit - akár a táltosokat - samanisztikus jellegű
képességekkel ruházott fel a népi vallás.
VIII. A
BOSZORKÁNYPÁNIK MINT KOLLEKTÍV PSZICHÓZIS
Végül szólni
szeretnék a boszorkányüldözés legpusztítóbb megnyilvánulásáról, a
boszorkánypánikról, vagy ahogy németül és angolul nevezik, a
boszorkányőrületről (Hexenwahn, witch-craze). A boszorkányüldözés több
évszázadon át Európa-szerte "szokványos" formái (évről évre néhány
vádba kerülő boszorkány letartóztatása, megégetése) mellett egyes helyeken
időről időre egy ennél sokkal intenzívebb, áldozatok tucatjait, akár százait
követelő boszorkánypánik tört ki a 15-18. században. Az első ilyenre az
észak-francia Arras városában került sor 1459 és 1461 között, ezt számos
németországi pánik követte, különösen a vallásháborúk idején, s nem nagyon
maradt le ettől a franciaországi üldözések hevessége.
Hírhedt lett az
1609 és 1614 között fellángoló baszkföldi boszorkányüldözés, melyben néhány
fanatikus inkvizítor 31 boszorkányt ítélt el és égettetett meg a
Logroñóban rendezett több autodafé alkalmával, és 71-nek kegyelmet
adott. Ennél azonban nagyságrendekkel nagyobb üldözés volt készülőben, a
tartományban összesen több mint 2000 vádlottal, melynek külön sajátossága volt,
hogy a fővádlók gyerekek és tinédzserek voltak, akiket a helyi plébániákon
elkülönítve faggattak az inkvizítorok, s akik e sajátos helyzetben egymásra
licitálva vádolták a felnőttek közül kiszemelt áldozatokat, azt állítva, hogy
azok őket éjszakánként, akaratuk ellenére boszorkányszombatra hurcolják. Végül
egy "felvilágosult" vagy inkább csupán szkeptikus inkvizítor, Alonso
de Salazar Frías érdeme, hogy leállította ezt a szörnyű pszichózist,
felülvizsgálta a vádaskodók állításait, leleplezte azokat, akik heccelni,
manipulálni próbálták őket. (E történet Gustav Henningsen által készített
részletes feldolgozása A boszorkányok ügyvédje címen magyarul is
olvasható).
A baszkföldi
történet rávilágít arra, hogy a boszorkányüldözés elharapódzásának fő felelőse
néhány olyan "hivatásos" boszorkányüldöző (inkvizítor, prédikátor, de
olykor hóhérból lett önjelölt "boszorkányűző"), aki lovat ad a
vádaskodók alá, lángra lobbantja a közösség belső ellentéteinek szunnyadó
parazsát, szikrát ad a puskaporos hordónak. Másfelől az is kiderül, hogy az
üldözések leghatásosabb ellenszere, ha a bíróságok, akár az inkvizíció valamely
képviselője megpróbálja betartatni az eljárás - mai szemmel nézve bármilyen
fogyatékos - szabályait.
Hasonló pusztító
üldözések sora robbant ki a német városokban a 17. század első felében, a
harmincéves háború idején: a bevádolt boszorkányoktól szörnyű kínzások
segítségével saját "bűnösségük", "ördögszövetségük"
beismerésén túl újabb és újabb "bűntársak" nevét próbálták kicsikarni
- ez azután olyan láncreakció-szerű (s a bosszúállástól, leszámolásoktól sem
mentes) vádaskodáshoz vezetett, mely a létező társadalmi ellentétek nyomvonalain
a legszegényebbektől a leghatalmasabbakig terjedhetett. Több híres eset maradt
fenn, például az 1628-ban megkínzott, boszorkányként megégetett Johannes Junius
bambergi polgármesteré (Bambergben 1626 és 1630 között több mint 630 személyt
vádoltak be, és többségük máglyára került). Arról, hogy milyen veszedelmes
lehet egy-egy fanatikus boszorkányűző, jó példát ad az "általános
boszorkányfellelő" (Witch Finder Generall) titulussal büszkélkedő angliai
Mathew Hopkins, aki 1647-ben a már szűnni látszó boszorkányvádaskodást új,
addig soha nem látott elevenségű üldözési hullámmá korbácsolta.
A baszkföldi
üldözéshez hasonló forgatókönyv szerint robbant ki és harapózott el a
legnagyobb svédországi boszorkánypánik 1668 és 1676 között Dalarna
tartományában, ahol a perek szintén elsősorban a gyermekek tömeges vádaskodásán
alapultak, és néhány év leforgása alatt több mint száz boszorkányt juttattak
máglyára és sok száz vádlottat börtönbe. A már említett 1692-es salemi
boszorkányüldözés is tinédzserek vádaskodásából indult ki. Képet kaphatunk
arról, hogy milyen szerepet játszott az üldözések kirobbanásában felelős
fanatikus lelkész, Reverend Parris, valamint arról is, hogy a boszorkánypánik
olyan kollektív pszichózis, mely a mélyben fekvő gazdasági ellentéteket, falusi
klánok (Salemben a Putnam és a Proctor család) ellenétét, a családtagok s a
szolgálók ellenségeskedéseit, a pszichológiai helyettesítés, a bűnbakkijelölés
bonyolult mechanizmusain, s az emberek képzeletvilágát hatalmába kerítő
félelmek kollektív rémálmán keresztül alakítja át szörnyű következménnyel járó
boszorkányüldözéssé. Ez az a mechanizmus, amit azután később a boszorkányhit
lehanyatlásával és más bűnbakok kijelölésével reprodukálni tudtak a fasizmus
zsidóüldözései és a kommunizmus sztálinista "tisztogatásai" - ezekhez
képest egyébként Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámájának az
amerikai mccarthy-izmus "boszorkányüldözéseire" utaló aktualizáló
kitételei ma már talán eltúlzottnak minősíthetők.
Magyarországon
szerencsére egyetlen ilyen pánik alakult ki csupán, az 1728-ban lefolytatott
nagy szegedi boszorkányüldözés - befejezésként erről mondok még néhány szót. Az
itt kialakuló üldözések során negyvenegy vádlott ellen indult per, és több mint
száz további gyanúsítottról érkezett feljelentés 1728 és 1744 között a
bíróságra, akik közül tizennégyet megégettek (ennek emlékét őrzi napjainkig a
szegedi Boszorkánysziget elnevezés), ketten börtönben haltak meg. A szegedi
üldözéseknél jól láthatók a boszorkányvádak kirobbanását megelőző válság tényezői:
az 1709 és 1713 közötti pestis, az 1712-es árvíz, az 1728-as szárazság (ezzel
kapcsolatban fogalmazódott meg a vád: "a boszorkányok egy akó pénzért hét
esztendőre eladták az esőt a töröknek"); a török hódoltság vége után
fejlődésnek induló város lakosságának robbanásszerű növekedése: 1700 - 3000;
1719 - 7000; 1728 - 14 000; magyar, német és szerb bevándorlók tömegei;
küzdelmek a városi önkormányzaton belül a magyar és a német párt között. A
németek bíró-jelöltje, Podhradszky György volt a boszorkányüldözések egyik fő
mozgatója, a legnevesebb vádlott (és áldozat) pedig a 82 éves Rósa Dániel, a
város korábbi magyar bírája volt. Jól megfigyelhető a vádaskodás, a
bűnbakkeresés dinamikája: egy Kökényné Nagy Anna nevű bába és javasasszony meg
néhány koldus boszorkányvád alá kerülésével indul az ügy, de a válságos
helyzetben hamar kiterjed a különböző (egyéb támadható üzelmek miatt is gyanúba
fogható) városi notabilitások irányába.
A szegedi perek
kitűntek azzal is, hogy talán sehol nem alkalmazták a magyar boszorkányperek
folyamán ilyen következetes és brutális módon a kínvallatást, s ennek
eredményeképp itt kaphatjuk a legrészletesebb boszorkányvallomásokat. A népi
boszorkányhittől idegen, "nemzetközi" demonológiai sztereotípiák, a
Plutó vagy Dromó nevű ördöggel kötött szövetség jegyeként kapott
boszorkánypecsét felkutatása a vádlottak testén, a kecske képében megjelenő
ördöggel való szeretkezések obszcén leírása, a boszorkányok (kapitány, hadnagy,
strázsamester által irányított, dobossal, trombitással ellátott) katonai
szervezetéről, éjszakai gyűléseiről adott beszámolók jól tükrözik, hogy egy
ilyen rettenetes bírósági kényszer és az azt övező, lehetővé tevő szélesebb
körű lincshangulat milyen szörnyűségekre, akárminek a bevallatására képes. A
boszorkánytéma érdekességén, egzotikumán, színességén túl elsősorban ezért a
szomorú tanulságért kell tanulmányozni az üldözés e történelmi dokumentumait,
hogy megismerhessük, milyen szörnyűségekre képes az ember, ha rossz irányba
terelgetik indulatait, előítéleteit, ha kihasználják félelmeit, szorongásait.
|
Bibliográfia |
|
Általános tájékozódáshoz Elméleti munkák, rokontudományok A középkori előzmények Archaikus hiedelmek Az európai és amerikai
boszorkányüldözés története A magyarországi
boszorkányüldözés története |