<<< VISSZA  

Ferge Zsuzsa: Szegénység, szegénypolitika

1. TÁRSADALMI STRUKTÚRA, TÁRSADALMI HÁTRÁNY

 

Bár számos társadalmi problémáról léteznek statisztikai érvényű ismeretek, túl keveset tudunk arról, hogy különböző rossz helyzetek (rossz munka, alacsony iskolázottság, rossz lakás devianciák stb.) hogyan függnek össze, azaz, hogy milyen módon és mértékben kapcsolódnak össze társadalmi hátrányok, hogyan és mennyire halmozódnak társadalmi egyenlőtlenségek. Azt sem tudjuk eléggé, hogy rossz helyzetek mindenkori újratermelődése mennyire kapcsolódik nehezen mozdítható szubkultúrákhoz, s hogy a “deprivációs ciklus”, a rossz helyzet családon belüli “szükségszerű” újratermelődése mennyire létező jelenség, vagy hogy mi a rossztársadalmi helyzetek oka, következménye.

Az okok és okozatok megkülönböztetése, szétválasztása számos társadalmi jelenségnél nehéz, sőt megoldhatatlan feladat. Az itt vizsgált kérdéskörben is ez a helyzet. Ki tudja biztonsággal megmondani, hogy egy alagsori szükséglakás oka-e az itt felnövő gyermekek rossz iskolai eredményeinek, majd rossz munkaerőpiaci helyzetének, esetleg tartós betegségének, illetve agresszív magatartásának, vagy következménye a szülők alacsony iskolázottságának, alacsony keresetének, esetleg annak, hogy nem voltak képesek a tanácsnál önmaguk érdekeiért harcolni, 3-4 gyermek esetén papíron létező jogukat érvényesíteni? Minthogy a válasz bizonytalan, ma “hátránynak”, hátrányos helyzetnek nevezzük azt is, ha valaki öreg, fogyatékos, sokgyermekes, elmebeteg, azt is, ha alacsony a jövedelme, rossz a lakása, a munkája. Szemmel láthatóan igencsak vegyes jelenséghalmaz ez, amelyben biológiai, demográfiai, társadalmi jelenségek keverednek, s ezen belül szinte mindent egyszerre lehet oknak és okozatnak tekinteni. A továbbiakban szétválasztom egyfelől azokat a jelenségeket, amelyekben a hátrányok kifejeződnek: ezt nevezem Peter Townsend

magyarul nem jól hangzó, de legalább egyértelmű kifejezésével objektív relatív deprivációnak. (Townsend, 1979) Másfelől külön vizsgálom a depriváció okait, amelyek között az alábbiakban megkülönböztetek főként természeti, főként társadalmi, egyszerre egyéni és társadalmi és végül főként egyéni okokat.

 

MI AZ OBJEKTÍV RELATIV DEPRIVÁCIÓ?

A depriváció szó eredeti latin, bár a latinban csak a “privatio” létezik, ami valami rossztól való szabadulást jelent. Mi az angolszász szociológiában meghonosodó értelemben kezdjük használni a kifejezést, amikor a depriváció valami jótól való megfosztottságra utal. A fogalom szerintem van annyira fontos és hasznos, hogy részletes megvilágítása is, tudatos átültetése is indokolt.

Townsend a szegénység és egyenlőtlenség problematikájának összekapcsolása során dolgozta ki az “objektív relatív depriváció” fogalmát, melynek tartalma a következő: “Egyénekről, családokról és a népesség egyes csoportjairól akkor mondhatjuk, hogy szegényesen élnek (azaz, hogy az objektív relatív depriváció helyzetében vannak), ha nem rendelkeznek elegendő forrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan tevékenységekben vegyenek részt és olyan életfeltételekhez és javakhoz jussanak, amelyek társadalmunkban szokásosak, vagy legalább széles körben elfogadottak és helyeslésre találnak. Az átlagos egyénhez vagy családhoz képest annyival szűkösebbek a rendelkezésükre álló források, hogy ténylegesen kirekesztődnek az általánosan elterjedt életmódokból, szokásokból, tevékenységekből” A lényeg, ha úgy tetszik, a súlyosan halmozott hátrány: az egyén vagy család helyzete nem egy-két szempontból rosszabb, mint a többsége, hanem sok lényeges vonatkozásban.

A kifejezés mindhárom összetevőjének megvan a maga jelentősége, érdemes tehát ezek részletesebb tartalmát kibontani.

Az “objektív” jelző arra utal, hogy az adott összefüggésben nem az a kérdés, hogy az egyének a társadalom többi tagjához képest önmaguk helyét hogyan ítélik meg, hogy tudatosul-e bennük saját helyzetük, vagy sem. Csupán arról van szó, hogy amennyiben nagyjából megjelölhető és mérhető, hogy különböző társadalmi gyakorlatok tekintetében melyek a szokásos, elfogadott szintek vagy körülmények, akkor ezen szintekhez és körülményekhez képest milyen az egyén vagy család helyzete. Tagadhatatlan persze, hogy ennek ún. objektív meghatározásnak is van szubjektív vonatkozása. A társadalmi szükségletek, gyakorlatok világa végtelen. S még ha minden elem pontosan körülhatárolható és mérhető lenne is, akkor is “szubjektív”, azaz többek között a vizsgálatot végző kutató saját értékeivel terhelt az a választás, hogy ezen gyakorlatok és szükségletek közül mi az, amit annyira fontosnak tart, hogy az ezekhez képest való lemaradást, a tevékenységekből vagy szükségletkielégítésből való kiszorulást társadalmi problémának tekinti. Ebben az összefüggésben például jelentős különbségek vannak a tőkés országokban hivatalosan kialakított minimumszintek (szegénységi küszöb, létminimum stb.) és a különböző kutatók vagy különböző mozgalmak szerint elfogadandó szintek között. Külön (és sokat vitatott) kérdés az is, hogy hogyan lehet egyáltalán társadalmilag általában jellemző elfogadott körülményekről és gyakorlatokról beszélni, ha több szubkultúra él egymás mellett. E kérdésekre nehéz a válasz, és teljes egyértelműségre nem is lehet törekedni. De bármennyire különbözők legyenek is életmódok, életstílusok, szubkultúrák, azért – egy adott korszakban, egy adott társadalomban – az emberek számos hasonló jellegű (ha nem is azonos) tevékenységet folytatnak, azonos árukínálatból válogatnak, s számos esetben – pl. a közéletben – bizonyos tevékenységekben való részvételük, illetve együttműködésük azonos szabályok szerint kellene hogy történjen.

Ennyiben a szubkulturális különbségek nem teszik eleve lehetetlenné a (társadalmilag

elfogadható) szintekre vonatkozó össztársadalmi feltételrendszer kidolgozását. És éppen

mert az objektív depriváltság sokféle fontos szükséglet alacsony szintű kielégítését, sok fontos társadalmi gyakorlatból való egyidejű kiszorulást jelent, az értékítéletek közötti eltérések csak színezik, de alapvetően nem módosítják a végeredményt.

A depriváció objektív meghatározása természetesen nem zárja ki olyan közelítések létjogosultságát, amelyek azt kutatják, hogy az emberek hogyan érzékelik, hogyan értelmezik, hogyan élik meg saját helyzetüket. Annak azonban világosnak kell lennie, hogy a kétféle közelítés társadalmi tartalma egészen más lehet.

A depriváció, megfosztottság vagy szegénység szubjektív érzése igen nagy mértékben függ a választott vonatkoztatási szinttől vagy csoporttól. Eredetileg a kifejezés ebben az értelmezésben került be a szociológia szótárába is. (Merton, 1980; Runciman, 1966; Stouffer, 1949) Ilyen értelemben az egyén vagy család depriváltnak érezheti magát, ha vágyai, aspirációi gyorsabban nőnek, mint e vágyak kielégítési lehetőségei – függetlenül az objektíve elért szinttől. És depriváltnak érezheti magát akkor is, ha saját helyzetét, noha az adott struktúrán belül relatíve jó lehet, egy másik csoporthoz képest rossznak, igazságtalanul lebecsültnek véli. E jelenségek elég széles körben tapasztalhatók nálunk, amikor pl. viszonylag jó helyzetű csoportok a fejlett “fogyasztói társadalmak” hasonló munkát végző csoportjaival hasonlítják össze helyzetüket, vagy amikor értelmiségi csoportok viszonyítják helyzetüket egymáshoz. Az is lehetséges persze, hogy objektíve valóban rossz helyzetű egyének érzékelik szubjektíve helyzetük rosszaságát. Az eredmény az előbbihez hasonló, csak alapja más: az objektív depriváltságot élik meg méltánytalanságként, igazságtalanságként, elfogadhatatlan egyenlőtlenségként.

A szubjektív depriváció, akár “jogosult” objektíve, akár nem, valamennyire mindig feszültséghordozó. Ennyiben jobb mutatója a társadalmi változásokra irányuló, már kialakulóban lévő igényeknek, mint az objektív depriváció. Az előbbiekből azonban világos, hogy ez feszültség nem feltétlenül az objektíve legsúlyosabb társadalmi problémákat jelzi. Ezért igaz az, hogy egy, társadalmi viszonyokat alapjában változtatni kívánó politikának nem elég a már észlelhető feszültségekre, a már kifejeződő követelésekre figyelnie. Éppen a legrosszabb helyzetű csoportoknál hiányozhatnak az eszközök ahhoz, hogy önmagukra felhívják a figyelmet, hogy saját érdekeikért kiálljanak, pedig az ő helyzetük javítása (is) a teljes társadalmi viszonyrendszer jobbításának elengedhetetlen feltétele.

Annak is több oka lehet azonban, hogy az objektív depriváció tényét az érinttettek

nem feltétlenül érzékelik, mint ilyet. Gyors, forradalmi társadalmi változások idején akkor is megszűnhet a szegénység érzése, ha az egyén helyzete (még) nem változott. A lehetőségek ekkor korlátlannak, a súlyos létproblémák záros határidőn belül megoldhatónak tűnnek, s a változások igenléséhez és igényléséhez nem szükséges a szegénység, a depriváltság érzete. Sőt ez ilyenkor visszahúzó erő lehet, hiszen a szegénység tudata gyakran – s szinte szükségképpen – párosul a reménytelenség tudatával. Megfordítva viszont, ha egy konszolidált struktúra uralkodó erőinek sikerül az adott helyzetet úgy legitimálni, hogy abban minden, ami van, szükségszerűnek, sőt egyedül lehetségesnek tűnik, akkor a depriváltság ténye még akkor sem válik feszültségforrássá, ha akár ilyenként tudatosul is. A status qou fenntartása könnyebb, az adott helyzet megkérdőjelezésének esélye kisebb, ha a rossz helyzet, mint ilyen, nem is tudatosul. Ez akkor lehetséges, ha az egyén (csoport) saját rossz helyzete felismerésének, felméréseinek eszközeitől is meg van fosztva. A mai, modern társadalmakban az ennyire kiüresített tudat – szélsőséges esetektől eltekintve – ritka jelenség. (Ezt talán leginkább a tömegkommunikációs eszközök – főként a televízió rendszeres jelenléte – gátolják amelyek, állandóan testközelbe hozzák a más mintákat, más lehetőségeket.) Az adott helyzet szükségszerűként való beállítása, ilyenként való elfogadtatása azonban rendkívül gyakori jelenség ma is, s különböző ideológiák segítségével hozható létre.

Az objektív relatív depriváció kategóriájának következő kulcsszava a “relatív”. Ez kapcsolja össze a szegénység és egyenlőtlenség problematikáját. A szegénység társadalmi kezelése, majd később tudományos kutatása akkor kezdődött amikor a korszak gazdaságilag legfejlettebb országaiban is széles tömegek éltek olyan körülmények között, hogy anyagi eszközeik a valamelyest emberinek tekinthető létfeltételek minimális biztosításához, a társadalmilag szükséges emberi reprodukcióhoz sem voltak elégségesek. Azt ugyan már akkor is tudta mindenki (ha mástól nem, Adam Smithtől), hogy nincs általános, elvont “emberi” létminimum, hogy még az úgynevezett elemi fiziológiai szükségleteket sem lehet az adott társadalomtól, az adott történelmi pillanattól függetlenül meghatározni. Ebben az értelemben soha nem létezett “abszolút” szegénységi szint vagy küszöb, csak tértől – időtől függő – noha a hivatalos “jóléti” politika a tőkés országok gyakorlatában rendszerint úgy működik, hogy az egyszer megállapított szegénységi küszöb jóval tovább marad érvényben, mint ameddig még saját logikája szerint is indokolt lenne azaz általában késedelmesen igazodik a létfeltételek változásához. Mindenkor fellelhető viszonylagosság ellenére abszolút szintnek nevezzük azon szegénységi küszöböket amelyek kialakításánál nem veszik figyelembe, hogy hogyan alakul a források teljes eloszlása az adott társadalomban. Még ez utóbbi esetben is többféle közelítés lehetséges.

A leginkább “abszolút” közelítés az, amikor tételesen meghatároznak valamilyen szükséglethalmazt minimális vagy társadalmilag kívánatos “fogyasztói kosarat”. E megoldás egyik leegyszerűsített variánsát az Egyesült Államokban alkalmazzák, ahol a táplálkozási minimumot számolják ki tételesen különböző összetételű családokra, majd az így kapott összeget hárommal szorozzák. A mögöttes gondolat az, hogy – az adott árrendszer mellett – az élelmiszerek nem tehetnek ki többet az összkiadások harmadánál. Egy – bizonyos relatív mozzanatot is tartalmazó – közelítésnél a minimális küszöböt a jövedelmi átlag szintjéhez viszonyítják, annak kétharmadát, felét stb. tekintve még elfogadható szintnek. Hasonló logikával olykor azt a szintet állapítjuk meg minimumként, ami alatt a lakosság tizede vagy ötöde él. Kiegészítésként annyit érdemes megjegyezni hogy, mivel a lakás költségek számos országban rendkívül erősen szóródnak, és mivel ott sem választás kérdése, hogy az ember olcsó vagy drága lakásban él – a hivatalos minimum a lakbérköltségeket nem tartalmazza, hanem ezt adott esetben külön kiegészítésként adják.

Az ilyen meghatározások jogosultsága attól függ, hogy valójában milyen életlehetőségeket és tevékenységi lehetőségeket nyújt az átlagos jövedelem felé vagy az alsó 10 százalék jövedelme. Townsend empírikus kísérlete annyival teljesebb, mint az ilyen a priori meghatározások, hogy először megvizsgálja a javakhoz-lehetőségekhez való hozzájutás esélyeinek eloszlását, azután állapítja meg, hogy milyen jövedelmi szint alatt következnek be egyes fontos területeken súlyos elmaradások, vagy mikor következik be különféle rossz esélyek kapcsolódása. Csak ezután rögzít bizonyos minimális jövedelmi szinteket. Ennek az az előnye minden más meghatározással szemben, hogy nem feltételezi (épp azért nem is bírálható azon az alapon), hogy “relatív depriváció” mindig lesz, amíg lesznek az átlag alatt élők, vagyis amíg lesz egy alsó 10 vagy 20 százalék. Ha van jövedelmi differenciáltság, de nem túl jelentős, akkor (Townsend logikája szerint) a legalacsonyabb jövedelmű csoportnál sem hoz magával halmozott hiányokat és kizárásokat.

A relatív szegénység vagy depriváltság utóbbi értelmezése tehát a társadalmi egyenlőtlenség egy aspektusa, ami nem csak az egyenlőtlenség tényét, hanem mértékét is figyelembe veszi. Bármilyen magas legyen az abszolút jövedelemi szint, életszintvonal stb. egy országban, jelentős jövedelemszórás esetén akár nagyobb csoportok is kiszorulhatnak társadalmilag fontosnak tekinthető gyakorlatból vagy szükségletkielégítésekből.

Az abszolút szegénység vagy depriváltság csökkentéséhez, sőt esetleg megszüntet-éséhez elméletileg elégséges, ha a gazdasági növekedés eredményeiből valamilyen mértékben profitál a lakosság többsége, akár esetleg úgy is, hogy közben a források eloszlásának egyenlőtlensége nő. A relatív depriváltság csökkentése viszont nemcsak a rendelkezésre álló társadalmi gazdaság növekedésétől függ, hanem az erőforrások társadalmi elosztásának struktúrájától, e struktúra változtatásától is.

Nálunk gazdagabb országok, amelyekben hosszabb idő óta erőteljes, jelentős forrásokkal rendelkező szociálpolitika és ún. jóléti politika működik, olykor megengedik maguknak azt a luxust, hogy az abszolút szegénység kérdését leveszik napirendről. Eddig a gyakorlatban ilyenkor utóbb mindig kiderült, hogy a megnyugvás elhamarkodott volt: az “igazi” szegénységet újra fel kellet fedezniük. (Ez már több ízben megtörtént az Egyesült Államokban is, Angliában is.) Magyarországon e tekintetben a helyzet (jelenlegi, nem teljes ismereteink szerint) a következő: az kétségbevonhatatlan tény (ha olykor kétségbe is vonják), hogy az utóbbi két évtizedben nagyon jelentősen lecsökkent a legalacsonyabb jövedelmünk aránya. Ez még akkor is igaz, ha figyelembe vesszük az árnövekedést. Csupán néhány adat: 1967 és 1972 között kb. 10 százalékos volt a fogyasztói árak növekedése, 1967 és 1977 között összesen kb. 30 százalékos. Eszerint – durván – az 1967. évi egy főre jutó 800 Ft 1972-ben kb. 900 Ft-nak, 1977-ben 1040 Ft-nak felel meg. A KSH jövedelmi felvételeinek adatai szerint – ugyancsak durván – 1967-ben a lakosság 35 százaléka élt az egy főre jutó 800 Ft-os szint alatt (ami akkor a becsült társadalmi minimum volt), 1972-ben kb. 14 százalék élt 900 Ft alatt, 1977-ben pedig kb. 5-6 százalék 1100 Ft alatt. Az is nehezen tagadható, hogy az “abszolút szegénység” e csökkenésében jelentős volt a központi intézkedések szerepe. (És ebből a szempontból mindegy, hogy az intézkedések erős társadalmi nyomás hatására születtek-e vagy anélkül.) E változtatások a nyugdíjrendszer kiszélesítésében, az alacsony nyugdíjak, a családi pótlék, az alacsony bérek átlagosnál gyorsabb növelésében, a fix összegű árkompenzálásokban stb. nyilvánulnak meg.

Továbbra is nyitott azonban – az abszolút szintek megítélése szempontjából – legalább három kérdés. Az egyik az, hogy ezen idő alatt hogyan változott az ún. abszolút megélhetési küszöb – figyelembe véve ennek társadalmi meghatározottságát. Minthogy e küszöböt hivatalosan nem tartják nyilván, a kérdésre nehéz felelni. (Az utóbbi ilyen statisztikai számítások az összlakosságra vonatkozóan 1968-ról állnak rendelkezésre. Akkor két felnőttből és két gyerekből álló családnál egy főre számítva havi 620 Ft-ra becsülték az ún. szegénységi küszöböt, 830 Ft-ra a társadalmilag még elfogadható minimumot. Azóta csak a nyugdíjasokra nézve készült tételes minimumszámítás. Ennek fő oka az, hogy a tételes minimumszámítások mindig rendkívül támadhatóak: mindig ellenük vethető, hogy “felesleges” tételeket is tartalmaznak, tehát túl magasak, vagy hogy túl szűkkeblűek, tehát túl alacsonyak. Ennek ellenére durva becslésekre mégis valószínűleg szükség lenne, legalább a minimálbér, minimálnyugdíj stb. megállapítása céljából. Arra azonban ebben az estben különösen kellene ügyelni, hogy a minimumok közelítésének szándéka ne vegye le a relatív depriváció csökkentésének célját.) (A szerk. megjegyzése: 1987 óta a KSH közül ún. létminimum és társadalmi adatokat.) Az biztos, hogy a dolog természetéből következően a megélhetési küszöb emelkedett. Ezért az ún. abszolút szegénység kérdése, azaz a jövedelmi szempontból elfogadható társadalmi minimum alatt élők kérdése továbbra sem vehető le a napirendről. A másik probléma az, hogy nálunk inkább, mint számos más országban, a lakás és a jövedelmi helyzet közötti összefüggés megbomlott. Önmagában a relatíve magas jövedelem sem feltétlenül segít a megfelelő lakás megszerzésében, alacsony jövedelmek mellett pedig még nehezebb és esetlegesebb a lakáshoz jutás. A megfelelő lakás viszont egyre inkább társadalmilag fontosnak tekintett, szinte fiziológiai szükségletnek számít. Ez azt jelenti, hogy a család anyagi helyzetét egyre inkább a folyó jövedelmek és a lakásviszonyok együttes értékelésével kellene számítani. Harmadszor, fontos lenne szembenézni azzal a kérdéssel, hogy ma mást jelent “szegénynek lenni”, minta gyors társadalmi-gazdasági változás éveiben. Akkor az adott helyzet rosszaságáért a horizontok tágassága kárpótolhatott. Ma azonban a tényleges tendenciák, sőt a hivatalos állásfoglalások is azt sugallják, hogy nem lehet e rossz helyzetek gyors változására számítani. Ebből pedig, minden egyéb körülménytől függetlenül, a szegénység tudatának kialakulása-rögződése adódhat, ennek minden hátrányával.

Összefoglalva: az abszolút depriváció kérdése nem vehető le a napirendről, még ha csak az anyagi összetevőket nézzük is. Ugyanakkor a relatív anyagi depriváció ügye is fontos. A megelőző két évtizedben is több figyelmet érdemelt volna e kérdés, ma pedig, néhány újabb fejlemény nyomán, az eddigieknél élesebben vetődik le. Nem tartom ugyan valószínűnek, hogy a kisvállalkozások vagy a sokak által elsőrendű fontosságúnak tartott erősebb bérdifferenciálás a jövedelemeloszlás egyenlőtlenséget nagyon jelentősen növelnék. A gyorsan szerzett, kiugróan magas jövedelmek ugyan (egy ideig legalábbis, amíg nem normalizálódik a helyzet) látványosak lesznek, de ezek egy szűk rétegnél összpontosulnak. S még e magyarviszonylatban rendkívül magas jövedelmek sem hasonlíthatók a tőkés országok nagy részvényeseinek vagy magánvállalkozóinak jövedelméhez. Ezért merem megkockáztatni azt az állítást, hogy a magyar jövedelemeloszlás egyenlőtlensége az új gazdasági szabályozók belépése után sem lesz olyan nagy, mint a tőkés országokban. Az is mérlegelendő azonban, hogy nálunk az elfogadott társadalmi eszmények és értékek is mások. Az eszmények és realitás közötti szakadék tehát akkor is nagyobb lehet itt, mint valamely fejlett tőkés országban, ha a realitás e tekintetében jobb. Ez nemcsak “szubjektív érzékelés” kérdése: másként vetődik fel ilyen feltételek mellett az objektív depriváltság problémája is.

S végül nézzük az objektív relatív depriváció harmadik elemét, a deprivációt. Gyakran

Felcserélhetően használják a “szegénység” és “depriváció” fogalmait, és ez a köznapi nyelvben aligha lehet másként. A részletes meghatározások azonban világossá teszik, hogy tudományos helyzetelemzésnél miért célszerű a tradicionális fogalmat változtatni. Lényegében azért, mert a “szegénység” fogalma hagyományosan tapad az anyagi szűkösséghez, vagy épp az alacsony jövedelmekhez. Márpedig – ismét Townsend fogalmazásában – “az életszínvonalak nem egy, hanem több olyan rendszer működésétől függnek, amelyek forrásokat osztanak el egyének, családok, munkacsoportok és közösségek között. Amikor pusztán a pénzjövedelmekre összpontosítanak, akkor megfeledkeznek azokról a – hagyományos és modern társadalmakban egyaránt kialakított – finom módozatokról, ahogyan ezek előnyöket nyújtanak és újraelosztanak”. (Townsend, 1979, 54-55. o.) Ehhez még azt tenném hozzá, hogy a szükségletek körének bővülésével, változatosabbá válásával, egyáltalán, a társadalmi élet, értékek és normák átalakulásával egyre több olyan társadalmi gyakorlat van, amelyek nem csupán anyagi lehetőségekhez kapcsolódnak, de amelyekbe a bekapcsolódás a “teljes jogú társadalmi tagság” feltétele.

Csak néhány olyan példát említek, amelyek – úgy vélem – a mi körülményeink között is érzékeltetik a szoros értelemben vett jövedelmi szűkösség és a tágabban értelmezett depriváltság közötti különbséget. Így pl. nem elég, hogy az emberek munkából származó jövedelme legyen. Az is szükséges, hogy ezt a mai társadalom emberéhez méltó módon szerezze meg – azaz ne egészségét károsító, képességeit visszaszorító munkával, vagy olyan fáradsággal, önkizsákmányolással, ami lehetetlenné teszi, hogy másfajta tevékenységekbe is bekapcsolódjon. (Ezt pl. soha nem veszik figyelembe azok, akik a kőműves segédmunkásnál vagy a mezőgazdaságban dolgozónál csak azt látják, hogy a hétvégéken és szabadsága alatt rengeteget keres, de azt nem, hogy ennek következtében nincs egyetlen szabad hétvégéje sem, és soha nem jut el nyaralni.) Vagy nem elég, hogy – megfelelő munkajövedelem hiányában – az állam támogatást ad, az is szükséges, hogy ennek feltételei ne legyenek méltatlanok, megalázóak – mint ez számos segélynyújtásnál ma nálunk is történik.

Ahogyan S. M. Miller és P. Roby fogalmaznak: “olyan társadalmakban, amelyekben jelentős egyenlőtlenségek vannak, a kormányoknak arra kellene törekedniük, hogy a minimum szintek emelkedését biztosítsák ne csak a jövedelmeknél, az anyagi ellátottságnál és a társadalmi szolgáltatásoknál, hanem az önbecsülés szintjénél is, az iskolázási és mobilitási esélyeknél is, s számos döntés meghozatalában való részvételnél is.” (Miller-Roby, 1970, 12.o.) Ha ehhez hozzátesszük a humanizáltabb munkafeltételek igényét, s minden közintézményben a humanizáltabb emberi kapcsolatok igényét akkor eljutunk a társadalmilag értékelt javak és gyakorlatok olyan halmazához, amelyből kiszorulni többet jelent, mint anyagi szegénységet.

Az elmondottakat nem szántam a depriváció definíciójának, csupán annyit szeretnék érzékeltetni, hogy nekünk is észre kell venni s más társadalmaknál talán még inkább számon kellene tartanunk, hogy nemcsak kenyérrel él az ember.

Mindezek alapján az “objektív relatív depriváció” kategóriáját megfelelő átértelmezésekkel, kiegészítésekkel, s – ha sikerülne – a kifejezés magyarra átültetésével nálunk is használhatónak tartom. Ez a kategória volna hivatva leírni, hogy milyen területeken és milyen mértékben nyilvánulnak meg ún. hátrányok. Megfelelő adatbázis alapján azután megállapítható lenne, hogy az objektív relatív depriváció előfordulása milyen mértékig jellemző a társadalom különböző csoportjainál.

 

 

A DEPRIVÁCIÓ OKAI

 

Egy ettől jól-rosszul elkülöníthető, de mindenképpen elkülönítendő kérdés az, hogy milyen alapvető okai vannak deprivációnak. E kérdés ismertebb ezért igyekszem rövidebben utalni néhány összetevőjére.

a) Az okok egy része lényegében biológiai-fiziológiai eredetű. Sem az egyén, sem a társadalom nem tehet arról (közvetlenül bizonyára nem), hogy valaki szellemileg vagy testileg fogyatékosnak született, s még kevésbé arról, hogy megöregedett, vagy hogy még gyerek. Mégis, mindeme állapotok (és számos más, hasonló fiziológiai állapot) azonnal és szükségképpen jövedelmi hátrányt jelentenek, hiszen az egyén nem, vagy csak korlátozottan keresőképes. Emelet pedig nehezítik vagy lehetetlenné teszik, hogy az érintettek egy sor társadalmi gyakorlatba bekapcsolódjanak. A következmények egy része “természetes”, azaz a tudomány mai ismeretei szerint aligha elhárítható. Más részében azonban arról van szó, hogy természeti adottságból azért lett társadalmi hátrány, mert a javak elosztásánál ható elvek, értékek, gyakorlatok az adott társadalmi feltételek talaján éppen így működnek. Csupán a gyermekeknek és az öregeknek az átlagosnál relatíve rosszabb helyzetére vonatkozólag lássunk néhány adatot a KSH 1977. évi jövedelmi felvételéből:

Alacsony (havi 1600 Ft alatti), illetve relatíve magas (havi 2800 Ft fölötti), egy főre számított jövedelmű családban élt

az összes (megfigyelt) személyek 20, illetve 24 százaléka

a 0-6 éves gyermekek 35, illetve 9 százaléka

a 7-14 éves gyermekek 29, illetve 10 százaléka

a nyugdíjasok 26, illetve 20 százaléka

a nem nyugdíjas idősek 40, illetve 11 százaléka

az aktív keresők 9, illetve 37 százaléka.

Hogy a gyermekesek, idősek, fogyatékosok anyagi ellátottsági szintjét alakító elvek elméletileg működhetnének másként, az biztos. Hogy a mai gazdasági adottságok mellett működhetnének-e másként, s milyen mértékben, ez vitatott. A mai helyzet is, a változtatás mértéke-üteme is azonban részben azon múlik, hogy mennyire sikerül a már említett közös teherviselés gondolatát elfogadtatni, s hogy a ma erősebb érdekek mennyire juthatnak szóhoz.

Az minden jel szerint igaz, hogy ezeket a “hátrányokat” főként és elsősorban anyagi eszközökkel lehet csökkenteni. Triviálisan igaz, hogy a gyermekes családok anyagi lemaradását a magasabb családi pótlék, vagy (inkább) a gyermekek számára nyújtott több természetbeni juttatás (ingyenes vagy névleges áru óvodai-iskolai étkeztetés, tanszerellátás, közlekedés stb.) segítene behozni. A nyugdíjasoknál, a nyugdíjemelés a kézenfekvő megoldás. De jelentős anyagi eszközöket igényelne olyan munkahelyek tömeges létrehozása is, amelyek a koruk vagy egészségi állapotuk miatt csökkent munkaképességűek számára nyújtanának tevékenységi lehetőséget; olyan járművek, le-feljárók beszerzése és kialakítása, amelyek a rokkantak mozgását könnyítenék.

Az anyagiak mellett persze az említett érték- és szemléletváltásra is szükség lenne. Ezt több anyagi forrás elősegítheti, de magában nem oldja meg. Hogy egy társadalom az öregeket, rokkantakat “leírja-e”, vagy kísérletet tesz társadalmi “értékük” megőrzésére; hogy a gyermekek felnevelését jelentős részben magánügynek vagy közügynek tudja-e, ez nem csak, talán nem is elsősorban anyagi kérdés.

b) Az okok másik nagy csoportja alapvetően társadalmi eredetű. Sem a természet, sem az egyén nem tehet róla, hogy hosszú-hosszú történelmi előzmények mára olyan társadalmi munkaszervezetet hoztak létre, amely az egyik egyén vagy csoport számára lehetővé teszi, hogy számos képességet kifejlessze és működtesse, hogy módja legyen saját és esetleg mások munkájánál a tevékenység céljának, módjának, eszközeinek meghatározására – más egyének és csoportok esetében viszont már számos képesség fejlesztését-kiművelését is “feleslegessé” teszi, a munkában pedig csak végrehajtó, vagy épp “eszköz” – szerepet juttat neki. Alapvetően a struktúra adott működési módja hozza magával azt is, hogy nem véletlenszerűen kerülnek egyének és csoportok a munkamegosztás különböző pontjaira. A család, amelybe az egyén beleszületik, a körülmények, amelyek között felnő, életesélyeit igen nagy mértékben meghatározzák.

Minthogy a társadalmi pozíciók struktúrája egyben társadalmi erőviszonyokat is jelöl, az már nem különösen meglepő, hogy az első csoport munkakörülményei is, elosztásában való részesedése is kedvezőbben alakulnak, mint a többieké. Hogy e társadalmi besorolások mögött lehetnek “természeti” okok is – azaz hogy például az ún. velünkszületett intelligencia is belejátszik abba, hogy végül hová kerülünk -, ez lehetséges. Annak azonban már az előzőek alapján is világosnak kell lennie, hogy a társadalmi helyzet is erőviszony-függő, mind az, hogy kinek mennyi lehetősége van képességei kifejlesztésére, mind az, hogy melyek lesznek a társadalmilag (és az elosztásban) értékelt készségek és képességek.

Hasonlóképpen sem a természet, sem az egyén nem tehet róla, hogy hosszú-hosszú történeti előzmények mára olyan településszerkezetet hoztak létre, amely ismert módon több vagy kevesebb társadalmi esélyt, több vagy kevesebb társadalmi esélyt nyújt a társadalmi javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutása. Igaz, a települési lejtőn való elhelyezkedés kevésbé jelent egyértelműen társadalmi erőviszonyokat, mint az előző esetben. Sok a kereszthatás, a városi előnyökből a gyenge társadalmi csoportok keveset profitálnak, az erősebb csoportoknak viszont lehetnek eszközeik a falusi hátrányok behozására. Ezért a változtatás valamivel könnyebbnek bizonyult eddig is települési, mint a tisztán társadalmi lejtőnél – de persze csak valamivel.

És ugyanígy, a természet és az egyén vajmi keveset tehet arról, hogy a mai lakás állomány olyan, amilyen. S ha egyszer olyan és nem más, akkor megint csak logikusan adódik a társadalmi erőviszonyok működéséből, hogy kik foglalják el a mindenkor legrosszabb lakásokat, amelyek jelentős része ma nálunk objektíve is nagyon rossz. Ez a lakás rétegződés olyan szorosan kapcsolódik a társadalmi erőviszonyokhoz, hogy a felnőtt generáció esetében társadalmi helyzetének következménye, okozata. Egyben azonban közvetítő láncszem, s így ok is abban, hogy az itt felnövekvő gyermekek társadalmi helyzete nehezen javul.

A társadalmi munkaszervezethez, s e “mögött” a tudás és hatalom egyenlőtlen eloszlásához kapcsolódó deprivációs jelenségeket nem lehet egyszerűen az elosztás eszközeivel kiküszöbölni. Az anyagiak itt legfeljebb kompenzálást tehetnek lehetővé – de a társadalmi erőviszonyok még ezt is folytonosan kérdésessé tehetik. Itt valóban az alapvető, struktúra generáló társadalmi viszonyokon kellene változtatni. Ám itt sorakozik fel a legtöbb erő és érdek az adott helyzet fenntartása mellett – a változtatási igények itt ütköznek a legnagyobb ellenállásba. A helyzet fenntartásának igényét támasztják alá a gazdasági érvek –igaz, csak rövid távon. De ha sokan akarják, a rövid táv mindig jelen van, hisz hosszú táv csak elméletileg létezik. És emellett szólnak a sikeres ideológiai meggyőzésre utaló azon jelzések is, hogy hiszen a “rosszabb munkákat végzők jelentős része nem is kíván mást, mert “ő maga tudja, hogy nem is alkalmas másra”, vagy mert “a monoton munka jó, mert közben másra gondolhat”.

Egyébként ez a helyzet ma annyiban látszik súlyosbodni, hogy a gazdasági hatékonyság fokozásának igénye a kapun belüli munkanélküliség felszámolásában, illetve a nem-hatékony munkahelyek számának csökkentésében látja az egyik megoldást – ugyanakkor a mai gazdasági erőforrások nem elégségesek megfelelő számú, jó hatékonyságú munkahely gyors kialakítására. (Ez még sok erőforrás mellett sem egyszerű ügy.) Félő tehát, hogy vannak-lesznek olyan leépítések, illetve vannak-lesznek olyan új munkábalépési igények, amelyeket nem fedez le megfelelő munkaerő kereslet. Ez megnehezíti a fiatalok elhelyezkedését általában, olyankor már ma is megkérdőjelezi a nők munkához való jogát, de a jelek szerint leginkább a leggyengébb munkaerőt sújtja, a képzetleneket, a cigányokat, a “vándor madarakat”, a megbízhatatlanokat, a börtönből szabadultakat, a csökkent munkaképességűeket. Nem tudom azt mondani, hogy a gazdaságnak nincs igaza - de azt sem, hogy csak ez az igazság van. És a megoldás itt sem egyszerűen elosztási kérdés. Az esetleg bevezetendő, a mai átképzési segélynél bőkezűbb munkanélküli segély a deprivációnak csak egy összetevőjét enyhíti.

Persze lehet, hogy egyelőre nagyobb a munkanélküliség körül folyó viták füstje, mint lángja – de ez a füst sokakat zavarhat. Annyi “eredménye” már mindenesetre van, hogy – egyfelől – kezd megváltozni a munka státusza. A munkavégzés lehetőségét sokan egyre kevésbé kezelik jogként, egyre inkább az érdem tétjeként. És itt lép be a másik folyomány. Az egyébként is szilárd társadalmi talajra épülő érdem-ideológia ismét erősítést kap. Aki elveszíti munkáját, vagy nem talál másikat, az ezért önmaga felelős. (Miért nem becsülte meg magát jobban, miért nem vállalja el a rosszabb munkát stb.) És ebben az ideológiában is sok az igazság, csak épp nem számol a deprivációhoz vezető okok strukturális okaival sem, s ezen okok egy harmadik csoportjával sem.

c) Ez a harmadik csoport az, ahol a rossz helyzet okai egyszerre egyéniek és társadalmiak – esetleg a természet közbejöttével, esetleg anélkül. Idetartozónak vélem a bűnözés és az alkoholizmus, a rossz munkaerkölcs, a lump, link életmód számos esetét, gyakran leányanyák úgymond felelőtlen gyermekvállalását, a családi életet tönkretevő brutalitást, s esetleg még azt a jelenséget is, amit a genetikus “önártóan magas gyermekszám”-nak mond. E jelenségek túlnyomó többsége és egyszerre okozata előző deprivált helyzeteknek, s oka jövőbenieknek. (Gönczöl, 1982) De amennyiben okozat, annyiban nem az egyén felelősségéről van szó. Ma mind többen hajlamosak ezt elfelejteni. Terjed az a nézet – sok formában megfogalmazva -, hogy az előző harminc év mindenkinek óriási lehetőségeket kínált. Akik ezzel nem éltek, azok “önhibájukból” maradtak le. Szánni lehet, büntetni esetleg kell őket – de most már nem a társadalom hibája, hogy ilyen helyzetűek vannak. Rossz helyzetük nem “társadalmilag méltánylandó” okból adódott, a társadalom tehát felelősséget sem igen vállalhat e helyzetek javításáért.

A morális felháborodás gyakran jogos lehet. Csak nem volna szabad megfeledkezni a következőkről. Először arról, hogy vannak és újratermelődnek azok a munkakörök, amelyeket csak a felemelkedés, önjobbítás vágyát nélkülözőkkel lehet betölteni, s akiknél ezért a munkán kívüli létükben is rendszerint hiányozniuk kell e vágyaknak. Másodszor arról, hogy a nagy kihívások és nagy lehetőségek sem fogtak át mindenkit. Kihez a területi, kihez a társadalmi távolság miatt jutott el nehezen, vagy épp sehogy a nagy társadalmi lendület szele – s ott ez húzóerőt sem jelenthetett. Úgy is lehet fogalmazni, hogy két-három évtized aligha lehet elég többszáz év “bűneinek” a jóvátételére. Harmadszor pedig azt is tudomásul kellene venni, hogy bár az ember választó lény, aki életutat, sorsot, magatartásmintákat, erkölcsöt is választhat magának – a választás lehetőségei nem egyformák. Könnyebb a jó utat választania annak, aki mindig csak ezt látta – s olykor emberfelettien nehéz annak, aki rosszul indult. Különösen nehéz ez ma, amikor a társadalmi sodrás lanyhulásával és a társadalmi felelősség kisebb vállalásával épp azoknak kellene magukat önerejükből felemelni, akikhez eddig sem jutott el a felemelkedés igénye és lehetősége.

Amennyiben társadalmi eredetű, vagy épp társadalmilag fenntartott jelenségekről van szó, annyiban nem hárítható el itt sem a tevőleges felelősség. Ez kisebb részben ezúttal is a társadalmi viszonyok változtatásának kérdése, bár (a gazdasági indokokon kívül) túl erős érdekek nem szólnak e jelenségek fenntartása mellett. Sőt, minthogy egy részük lassan az “utcán” is megjelenik (brutalitás, csövezés, utcai italozás), vannak a megszüntetést igénylő erős érdekek is. A megszüntetés, pontosabban a prevenció hatékony módjai-eszközei azonban egyelőre hiányoznak, mind anyagiakban, mind szemléletileg.

d) Az utolsó csoportba azon – deprivációhoz vezető – okokat sorolom amelyek valóban lényegében az egyénen (és esetleg a természeten) múlnak. Ilyenek, úgy vélem a bűnözés és alkoholizmus eddig nem tárgyalt formái, illetve bizonyos felelőtlen magatartások. A bűnöző, vagy alkoholista vagy felelőtlen egyént a társadalom egyfelől büntetheti, másfelől igyekezhet gyógyítani-megelőzni. A probléma azonban a gyógyítás és megelőzés jól ismert nehézségein túl az, hogy ezekért az egyéni bűnökért gyakran a deviáns egyén családja, gyermekei is fizetnek. A depriváltság különböző elemei pedig pl. a gyermekeknél újabb depriváltsághoz vezető okokat hozna létre. A szociálpolitika jelenlegi megoldása ebben az esetben sem megfelelő; az egyén társadalomellenes vagy rossz magatartásának családjára való következményeit ugyanis általában elfogadhatónak tartja. (Pl. az egyik szülő – legyen bár egyedülálló – havi 21 napos munkaviszonyának hiánya esetén a gyermekek nem kapnak családi pótlékot; a “rossz munkaerő” apa gyermekének esetleg nem jár óvodába stb.) A megoldás itt is részben anyagiakon, részben szemléleten múlik – gyors fordulatra tehát nemigen lehet számítani.

Ennél az okcsoportnál azonban még egy sajátosságra hívnám fel a figyelmet. Ma terjedőben van egy olyan, tudományos bizonyítékokat is felhasználó felfogás, hogy – bár az egyén a felelős, de azért – az alkoholizmus, a bűnözés és számos egyéb normaszegő magatartás erőteljesen társadalmi helyzethez kötött; pl. ez vagy az a jelenség, úgymond, a szakképzetlen munkások körében a leggyakoribb stb. Az “igazságot” megfelelő adatok hiányában nehéz megismerni, és, mint utaltam rá, a statisztikák e közelítést gyakran igazolják. Annyit mégis valószínűnek tartok, hogy számos ilyen jelenség nem annyira társadalmi helyzethez kötött, mint azt az adatok mutatják. Csak egyébként rossz helyzetek mellett egyrészt a deviancia jobban látszhat. Pl. a háztartásstatisztika szerint az alkoholfogyasztás “fent” nagyobb, mint “lent”, csakhogy a kedvezőbb helyzetű csoportok tagjai jobb időben-térben isznak: nem munkakezdés előtt, hanem után, nem nyilvános helyen, hanem otthon. Vagy: egy kisebb közért- lopás az egyik gyereknél – a szülő vagy iskola segítségével – nyom nélkül elsimítható, a másiknál maradandó bélyeg lesz belőle (még ha pillanatnyi következménye nincs is). Másrészt jobb helyzetek mellett ugyanazon magatartásnak enyhébb lehet a következménye: az íróasztal, ellentétben a forgácsológéppel, még senkinek sem vágta le a kezét, ha ittas volt is. Vagy – továbbra is az italnál maradva – az eredetileg nagyobb jövedelemből a jelentős alkoholfogyasztás ellenére is több marad a család többi tagjának. Vagy: más a következménye egy felelőtlen és elromlott házasságot követő válásnak a gyermekek számára, ha az elvált felek továbbra is kénytelenek egy lakásban, gyakran egy szobában élni, mint ha a válás után rendezettek maradnak a körülmények, nincsenek napirenden a feszültségek. Harmadszor – és talán ez a legfontosabb, itt csak felületesen érinthető kérdés – már a normaszegések számbavételénél nagyobb figyelmet fordítanak a deviancia rossz társadalmi helyzethez kötött típusaira. Pl. az államigazgatási szervek, illetve a “hivatalok” az ügyfél beadványaira az államigazgatási eljárási törvény értelmében 30 napon belül kötelesek válaszolni. E jog megsértéséről – akár egyszerűen arról, hogy hányszor nem tartják be az illetékesek a válaszkötelezettség határidejét – nincs statisztika. A vagyon elleni legkisebb bűncselekményekről is van, holott az előző jogsértés társadalmi következményei biztosan nagyobbak.

Mindezt összefoglalva: a további kutatásokban is, a társadalmi jobbítási eszközök kidolgozásánál is az eddiginél tisztábban kellene megkülönböztetni, világosabban kellene meghatározni egyfelől a problematikus jelenséget magát –amelyet egyelőre objektív relatív deprivációnak neveznék – és ennek lényegi okait.

Az okok között megkülönböztettem főként természeti, főként társadalmi struktúrához kötött, egyszerre egyéni és társadalmi, s végül főként egyéni okokat. Az elemzés egyik szintjén ezek az okcsoportok valóban más típusúnak mutatkoznak, s több-kevesebb pontossággal szétválaszthatók. Kicsit is részletesebb tárgyalásuk azonban folytonosan a strukturális viszonyokra utalt vissza, azokra a társadalmi erő- és érdekviszonyokra, amelyek hatására természeti eredetű különbségből társadalmi hátrány lesz, vagy amelyek meghatározzák, hogy mit tekint a társadalom fontos, különböző hátrányokkal sújtható egyéni hibának. Az okok szétválasztása (a gyakorlat szempontjából) perdöntő, hiszen más eszközökkel, más kilátásokkal, más erőviszonyok terében kezelhető egyik vagy másik ok-típus. Elméletileg azonban az a következtetés látszik kirajzolódni, hogy a szegénység, többszörösen hátrányos helyzet vagy az objektív relatív depriváció végső fokon strukturális meghatározottságú. Egyik vagy másik megjelenési forma alkalmasint önmagában is kezelhető – az egész kérdés fokozatos megoldása azonban az objektív struktúra és a tudati viszonyok együttes fejlődése során képzelhető csak el .

(Hátrányos helyzetű olvasók könyvtári ellátása.

Múzsák Közművelődési Kiadó, 1984)

Irodalom

 

Gönczöl Katalin (1982): A hátrányos helyzet és a bűnözés. Valóság, 1982. 8. sz.

Merton, R. K. (1980): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat Kiadó

Miller, S. M.-Roby, P. (1970): The Future of Inequality. Basic Books.

Runciman, G. (1966): Realative Deprivation and Social Justice. Routledge and Kegan Paul

Stouffer S. et al (1949): The American Soldier. Princeton.

Townsend, P. (1979): Poverty in the United Kingdom. A Survey of Household Resources and Standard of Living. Penguin.

 

 

 

 

2. A SZEGÉNYSÉG TÁRSADALMI MEGÍTÉLSE

MAGYARORSZÁGON, TÖRTÉNELMI

NÉZŐPONTBÓL

 

 

 

A SZEGÉNYSÉG TÖRTÉNELMI ÉRTELMEZÉSE ÉS MÉRTÉKE

A szegénységnek sokféle, történelmileg is változó formája van. A tudományos meghatározások részben a változó történelmi alakzatokat veszik figyelembe, részben a szerzők társadalmi szemlélete befolyásolja azokat. (Ferge-Gara-Horváth-Szalai, 1980)

A történelmi szemlélet különösen jól érvényesül E. J. Hobsbawmnál, aki a szegénység három, élesen szét nem választható jelentését különbözteti meg, a társadalmi szegénységet, a pauperizmust és a morális szegénységet. (Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy hogyan ítéli meg a szegénységet a társadalmi értékrend. Minthogy a továbbiakban a fogalmat nem használom, ismertetését mellőzöm.) Ezek közül az első két kategória tűnik különösen fontosnak.

“A társadalmi szegénység nemcsak gazdasági (…), hanem társadalmi egyenlőtlenséget is jelent, azaz alsóbbrendűségi, függőségi vagy kizsákmányoltsági viszonyt implikál (…) Ebben az értelemben a szegénység relatív kategória (…), noha preindusztriális vagy alulfejlett gazdaságokban az egyént (ha nem is mindig az osztályt) >szegénynek< minősítő szint általában nincs messze a megélhetési küszöbtől (…) A pauperizmus emberek olyan csoportját írja le, akik külső segítség nélkül vagy teljesen képtelenek önmaguk eltartására, vagy az olyan szintű önfenntartásra, amit az adott időben konvencionálisan minimálisnak tekintenek.” A múltban folytatja Hobsbawm, a társadalmi szegénységet “normális jelenségnek” s általában megváltoztathatatlannak tartották. Csupán a pauperizmusról vélték, hogy az javítást igénylő, mert abnormális jelenség. A szociális szegénységgel kapcsolatos nézet azonban történelmileg jelentősen változott: “Ma (azaz 1960 körül) már széles körben nem tekintik sem elkerülhetetlennek, sem kívánatosnak.” (Hobsbawm, 1968, 12. k., 398-400. o.)

Ahhoz, hogy a szegénység természetes mivolta kétségbe vonható legyen, meg kellett jelennie a változtatás eszközének a tőkés bővített újra termelésnek, amely a társadalmi gazdagság korábban elképzelhetetlen mértékű növekedésének ígéretét hozta magával.

Igaz, a tőkés fejlődés hatása ebben az összefüggésben először a szegénység mint társadalmi probléma növelése volt (az elgyökértelenedő, városba özönlő, ott munkát még alig találó tömegekkel stb.). Erre a választ a szegényeket kordában tartó vagy büntető állami intézkedések adták meg. E “rendőri funkció” jellemzi gyakorlatilag mindenütt az állami szociálpolitika kezdeteit.

A politikailag mozgósító vagy erkölcsöket módosító eszméket a felvilágosodás fogalmazta meg. A középkori szegénységgel foglalkozó történész, Mollat az erkölcsi tényezőre helyezi a hangsúlyt: “A szegénység (mint szűkösség) az egész középkorban állandó volt. Soha senki nem gondolt megszüntetésére (…) egészen addig, amíg nem jelenik meg a reneszánsz és reformáció kortársainál a szégyenérzet az emberhez méltatlan helyzetek láttán.” (Mollat, 1978, 9. o.) E “szégyenérzetet” persze mindig a tömegek politikai mozgalmaink, először a XVIII-XIX. Századi forradalmaknak kellett felerősíteniük ahhoz, hogy a hatalom a rend kikényszerítésén túlmutató cselekvésre szánja el magát.

A politikai mozgalmak és a “status quó”-t megkérdőjelező eszmék hatékonysága mégis csak csekély maradhatott mindaddig, amíg a kapitalizmus nem váltotta be eredeti ígéretét, s nem érte el a források jelentős bővülését. Ezért a XX. Század első évtizedéig még a relatíve fejlett ipari társadalmakra is igaz, hogy a szociális szegénység a lakosság többségének sorsa volt. Ez a szegénység többnyire a fizikai túlélést épp hogy biztosító létfenntartási szintet jelentett, mély társadalmi egyenlőtlenségekkel és sokféle – bár eltérő mértékű – jogfosztottsággal párosítva. A teljes létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot jelentő pauperizmus is jellemző maradt, bár mértéke részben történelmi és gazdasági események (háború, válság), részben a kivívott jogosultságok (nyugdíj, munkanélküli segély) függvénye volt.

Az első világháborút követően a fokozatosan kiépülő társadalombiztosítási rendszerek, elsősorban a munkásság helyzetén javítottak. Radikális változás azonban Európa-szerte csak a második világháború után következett be. A fejlett tőkésországokban a “jóléti állam” elosztáspolitikája, a kelet-európiai szocialista országokban részben a forradalmi strukturális átalakulás, részben ugyancsak új elosztási elvek változtatták meg néhány évtized alatt – a bővülő források segítségével – a szociális szegénység többséget érintő, abszolút jellegét.

Igaz, a legtöbb európai országban ma is léteznek a megélhetést alig biztosító alacsony jövedelmek, azonban általában viszonylag szűk körben, és a klasszikus pauperizmus is jelentősen visszaszorult, a legfejlettebb szociálpolitikával rendelkező országokban gyakorlatilag megszűnt. Így a szociális szegénység ma már nem jellemezhető egyszerűen a súlyos jövedelemhiánnyal, hanem – még inkább, mint korábban – társadalmilag fontos egyenlőtlenségek kapcsolódását jelenti.

Magyarország számos helyi variációval követte a fentebb sommásan leírt európai fejlődésvonalat. A második világháború előtti történelem egyik, e szempontból fontos sajátossága a jól ismert, a kiegyezéstől a harmincas évek második feléig fokozódó gazdasági megkésettség (Brend T.-Ránki, 1974), ami miatt relatíve szűkösek maradtak a források. A másik fontos sajátos elem az Európában szinte egyedülálló társadalmi megkésettség, azaz a feudális jellegű birtokviszonyok és az ehhez kapcsolódó szokatlanul nagy társadalmi egyenlőtlenségek fennmaradása egészen 1945-ig. A harmadik, ezekkel összekapcsolódó mozzanat a polgári demokratikus fejlődés hiánya vagy végletes csökevényessége, ami tartósította a paternalizmust, fékezte a társadalmi mozgalmakat és jogok kivívását. És végül e körülmények összhatását súlyosbította a két világháború közötti jobboldali kurzus.

A második világháború után az új politikai rendszer forradalmi lépései, a földosztás és az államosítás a szegénység strukturális alapjait megrendítették. Ezt a lehetőséget azonban a sztálini típusú vezetés rosszul használta ki, ami miatt a fejlődésben általában s a szegénység csökkenésében is súlyos törés következett be. Az 1956. évi válság után, különösen a hatvanas évektől kezdve jelentős és folyamatos volt a javulás, ami egészen a hetvenes évek végén bekövetkező megtorpanásig tartott. E szakasznak az a sajátossága Nyugat-Európához képest, hogy a szociális fejlődés egésze, ezen belül a szegénység csökkenése önálló szociálpolitika és kivált önálló szegénypolitika nélkül következett be.

A szegénység alakulása statisztikai és történelmi információk alapján, ha igen nagy bizonytalanságokkal is, de közelítően megbecsülhető. A több mint száz évet átfogó, számos forrásra támaszkodó számítások (Ferge, 1984) végeredményét az alábbi táblázat foglalja össze, érzékeltetve a “szociális szegénység” gyökeresen változó jellegét is. Az adatok alapján valószínűsíthető, hogy a kiegyezéstől máig (eltekintve az első és második világháborút közvetlenül követő, különösen súlyos, de adatszerűen nem megfogható évektől) a helyzet a legrosszabb az 1929-es válság utáni években volt, a túlnyomó többséget érintő “abszolút” szociális szegénységgel, jelentős pauperizmussal, végletes egyenlőtlenségekkel. A második legrosszabb periódusnak az 1950-1953 közötti időszak tekinthető, ugyancsak a többséget érintő “abszolút” szociális szegénységgel, a háború előttinél kisebb, de politikailag feszítőbb egyenlőtlenségekkel és súlyos politikai elnyomással.

A “szegénység” aránya a népességen belül

1870-1980

 

 

Időszak

 

 

A szegénység

jellemzője

 

Össznépesség

száma

(millió fő)

Ebből szegénynek tekinthető népesség

létszáma

(millió fő)

 

százalékos

aránya

Monarchia (Horvát-

Szlavónia nélkül):

1870 körül

1910 körül

A Trianon utáni Magyarország területére számolva:

1935 körül

1940 körül

 

Zömmel létfenntartási szint

körüli szociális szegénység,

jelentős pauperizmus, súlyos

egyenlőtlenségek

 

13, 5

18, 3

 

 

8, 9

9, 1

 

9

9 - 10

 

 

5, 7 - 7

5

 

 

65

50 - 55

 

 

65 - 80

55 - 60

 

1948 körül

 

 

1952 körül

Zömmel létfenntartási szint

körüli szociális szegénység

9, 2

 

 

9, 5

4, 5 - 6

“mindenki”

ill. 50-60

5, 7 - 6, 7

“senki”

 

 

65 - 75

1965 körül

1980 körül

Zömmel relatív szociális

szegénység

10, 0

10, 7

3 - 4

1, 5 - 3

30 - 40

10 - 30

 

Összehasonlító érvényű nemzetközi számítások a korábbi időszakokra nem állnak rendelkezésre. Számos részinformáció alapján valószínű, hogy az “abszolút” szegénység 60-70 százalékos aránya a harmincas évekig nem volt szokatlanul nagy, de Magyarországon az említett negatív sajátosságok “mennyiségileg” és “minőségileg” egyaránt súlyosbították a helyzetet a szerencsésebben fejlődő országokhoz képest. Az is valószínű, hogy a fejlett szociálpolitikával rendelkező jóléti államokban az abszolút szociális szegénység “objektív relatív depriváltsággá” való átalakulása már az ötvenes évek végén előrehaladt, s ugyanakkorra tehető az a váltás is, hogy már nem tekinthető a társadalom többsége “szegénynek” (akár abszolút, akár relatív értelemben).

Az utolsó időszak egyértelműbben helyezhető el a nemzetközi mezőnyben, mert mind Magyarországon, mind másutt sokasodtak a jövedelemeloszlásra és speciálisan a szegénységre vonatkozó kutatások, továbbá közeledtek egymáshoz a kutatási, számítási módszerek. (Bokor, 1982) Az 1970-es évek közepét tekintve a magyarországi helyzet (amikor a “szociális szegénység” aránya 10 és 30 százalék közé tehető, attól függően, hogy mennyire súlyos helyzeteket tekintünk még ide tartozónak) a nemzetközi mezőnyben se nem abszurd, se nem szégyenletes. A hetvenes évek közepén például Angliában 9 és 39 százalék között mozogtak a szegények arányára vonatkozó becslések (igaz, az utóbbi aránynál a szegénység peremén élőket is számításba vették). Belgiumban (ugyanezen időszakban) 5 és 24 százalék, Franciaországban 16 és 28 százalék közötti értékeket becsültek. Hasonlóak az olasz vagy ír arányok, sőt az USA-ra vonatkozó becslések is, míg a norvég, a svéd vagy nyugatnémet szegényarányok jóval alacsonyabbak. (George-Lawson, 1980)

A nemzetközi összehasonlítások érvényessége sokban korlátozott, de egy fontos következtetést biztosan megengednek. Azt, hogy – különösen egy bizonyos fejlettségi küszöb felett – nincs egyenes összefüggés a gazdasági fejlettség szintje és a szegénység mértéke között. A teljes jövedelemeloszlás s ezen belül a szociális vagy szociálpolitikai jövedelmek eloszlása a társadalomban széles körben elfogadott értékek, a társadalmi erőviszonyok, illetve az ezek által befolyásolt politikák és szociálpolitika módszerek függvénye is. Más szavakkal: a több forrás soha nem jelenti automatikusan az “objektív relatív depriváció” csökkenését. Ehhez politikai mozgások, akarat, döntések is szükségeltetnek, és nem csekély a szerepe a konkrét stratégiáknak sem (így például annak, hogy mennyire befolyásolják az adózás előtti jövedelemegyenlőtlenségeket, illetve mennyire csak adóval igyekeznek szabályozni, hogy a társadalombiztosítási vagy a segélyezési rendszert fejlesztik jobban stb.). (Kahn-Kamerman, 1983)

A világgazdasági válság “begyűrűzése” utáni években Magyarországon, sok más országhoz hasonlóan, általában is romlott a lakosság helyzete, s különösen kedvezőtlenül érintettek azok a csoportok, amelyeknél a legkisebb veszteség is felbillenti a háztartás egyensúlyát. A veszteségek miatt az “objektív relatív depriváltak” csoportján belül a nő az “abszolút” értelemben is szegények, a súlyos gondokkal küzdők aránya.

A helyzet érzékelhető javulása csak a gazdaság újabb fellendülésétől, a források bővülésétől és a szociálpolitika fejlesztéséből várható. De a politikai vezetés nem helyezkedhet a passzív kivárás álláspontjára, mert ez végzetes leszakadási folyamatokat indíthat el, súlyos feszültségeket okozva. Ezért erősödnek a legalább átmeneti megoldást kereső erőfeszítések. Ezek azonban sokféle akadályba ütköznek a források szűkösségén túl is. Az egyik probléma a jobb helyzetű és erősebb csoportok abbeli igyekezete, hogy saját helyzetük romlását megakadályozzák, illetve e helyzetet a lehetőség szerint javítsák. E követelések legitimálását különböző érdemideológiák erősödése szolgálja – amelyek létjogosultsága ugyan az adott helyzetben tagadhatatlan, de amelyek a társadalmi szolidaritás elve nélkül az erősebb érdekek egyoldalú érvényesítéséhez vezetnek. A másik súlyos terhet a szociálpolitika “történelmi öröksége” jelenti, amelybe beletartozik a két háború közötti “szegénypolitika”, a szociálpolitika elsorvasztása az ötvenes években, emancipálásának elmaradása a gazdasági reform utáni időben. A továbbiakban ezen örökség néhány összetevőjét mutatom be, olyan részletekre összpontosítva, amelyekből levonhatók a mára nézve bizonyos következtetések.

 

 

A KÉT HÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK HIVATALOS

SZOCIÁLPOLITIKÁJA

A vesztett háború, Trianon és főleg a gazdasági válság kirobbanása után, a harmincas évek elejére a szegénység olyan mértékűvé vált, hogy nem lehetett róla tudomást venni. A rossz gazdasági helyzet és a fennálló társadalmi rend együtt jelentős változtatást eleve nem tettek lehetővé. Mégis, a szegénység esetleges együttes fellépése igen veszélyes lett volna. A kurzus politikája jó taktikai érzékkel szétválasztotta és teljesen elkülönítetten kezelte a strukturális szegénység három nagy csoportját, a munkásság, a szegényparasztság és a válság után rendkívüli méreteket öltő pauperizmus kérdéseit. Sőt ahhoz is elég erős bolt, hogy e megosztó “társadalompolitika” logikáját rákényszerítse mind az érintett osztályokra vagy csoportokra, mind pedig a baloldal egészére. Ez a talán egyik fél által sem pontosan felismert manőver is ott húzódhatott a baloldal ismert belső konfliktusai mögött, amely konfliktusok megakadályozták az egységes cselekvést vagy fellépést.

E hatalmi stratégia alapján érthető, hogy külön elemzést igényel a “munkáspolitika” (amelynek lényege a munkásmozgalom által kiharcolt, de paternalista engedményként beállított társadalombiztosítás valamelyes fejlesztése volt); külön vizsgálandók a falut és parasztságot érintő politikák (a viszonylag hatékonyabb falu-egészségügy, illetve ezek kapcsolata az erőtlen szegényparaszti mozgalmat helyettesítő-kiegészítő falukutatással; és végül önálló egység a “hivatalos” szociálpolitika, amely lényegében szegénypolitika volt. A továbbiakban csak ezt a szálat bontom ki.

Kétségkívül voltak gondolati törekvések a szegényügy össztársadalmi problematikába illesztésére. A szocialista sajtó munkát, tisztes bért és munkanélküli segélyt követelt, elutasítván a magánjótékonyságot és szegénysegélyt, “mert ennek a bizonytalan, kegyeskedő, hálát váró, >arcra dolgozó< rendszernek a kora elmúlt. Ma nem kegy, hanem jog kell!” (Propper, 1933) A nem szocialista progresszió is szemben állt a rendszer szegénypolitikájával. Hilscher Dezső szerint “a szegényügy a szociálpolitikával merev ellentétben áll. A szociálpolitika, ha tökéletes berendezkedés, elsorvasztja, elpusztítja, feleslegessé teszi a szegényügyet (…)”. Ebben az esetben “jótékonyságra, amely parazitája lehet az emberi jóérzésnek, nincs szükség (…)”. (Hilscher, 1928, 14-15. o.) Az elkülönült szegénypolitikával szemben a megoldást Hilscher – jó 15 évvel a Bereidge-terv előtt! (Keresztes, 1943) – a társadalmi szolidaritáson alapuló általános társadalombiztosításban, a jogokat biztosító “társadalmi tagságban” látta.

A hivatalos “szociálpolitika” e gondolatokról nem vett tudomást. Főbb vitái és dilemmái a következő kérdések köré csoportosultak:

a) Állami feladat-e a szegénység enyhítése vagy az egyházi és társadalmi, azaz magánjótékonyságé? A viták és kísérleti megoldások végeredménye a 19. században kialakult segélyezési rendszer olyan új formája lett, amelyben az állam (helyhatóság stb.) a korábbinál nagyobb szervező szerepet vállalt. Az 1927-ben kialakult ”egri normát” 1936-ban hivatalosan “magyar normává” emelték, s elvben a városokban törvényesen kötelezővé tették. A “norma” forrása továbbra is a közadakozás volt. Az alamizsnát (a korábbinál szervezettebben) az “adománygyűjtő hölgyek” házról házra járva, lista szerint gyűjtötték össze, s az egyház szegénygondozó nővérei vitték házhoz a helyi közigazgatás által nyilvántartott “érdemes” szegényeknek. A segélyt – minimális zsebpénzen kívül – természetben adták, mert a “norma” lényege épp az volt, hogy megállapították a fennmaradáshoz minimálisan szükséges jószágmennyiséget (liszt, só, bab stb.) és ezt osztották ki a segélyezetteknek. A rendszer pozitív vonása az volt, hogy a korábban általános “zárt”, intézeti szegénygondozás helyett a “nyílt”, otthoni körülmények közt folyó gondozást helyezte előtérbe, s hogy személyes szolgálatokkal is kiegészítette a minimális anyagiakat. (Oslay, 1931)

A “magyar norma” a városokban sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Egy 1940. évi számbavétel alacsonynak ítélte mind a norma elterjedtségét (34 város vezette be), mind pedig színvonalát és szervezettségét. (Inántsí-Papp, 1940) Az adománygyűjtők és adakozók lendülete folyamatosan lanyhult, a gyűjtött pénz pedig csökkent. A községekben pedig mindenféle szegénysegélyezés a városinál alacsonyabb maradt. Az állami, központi “ínsegélyek” végig aránytalanul nagyobb mértékben kerültek a városokba, a proletariátustól való nagyobb félelem miatt. A helyi anyagi erő pedig, amire a szegénysegélyezést a törvény bízta, természetesen fordított arányban állt a helyi szükségletekkel. Ezért (noha sok habozás után) 1936-ban, amikor a városokban a magyar normát bevezették, a községekben ismét hivatalosan engedélyezték a koldulást az “érdemes” szegények esetében.

b) Nagy dilemma volt, hogy egyáltalán kinek lehet segélyt adni, ki tekinthető “érdemes” szegénynek. A gyakorlatban megkülönböztették a teljesen munkaképteleneket (sz ún. szegényeket), a munkanélkülieket (az ún. ínségeket), és a munkakerülőket. (Ladik, 1940) Az első kategória részesülhetett az ellenszolgáltatás nélküli szegénysegélyezésből (magyar norma stb.). A második és harmadik csoportot azonban – a munkanélküli segélyhez való jog hiányában – nehéz volt szétválasztani. Ezért az ínségesek segélyezését úgy oldották meg, hogy a szétválasztást az ínsegély feltételei végezték el. A gyakorlatban a következő szabályokat alkalmazták:

- Ínségesnek segély csak ellenszolgáltatás – azaz ínségmunka – ellenében adható.

  • Az ínségmunkának nem szabad a tőkés piaccal konkurálnia, azaz “olyannak kell

lennie, hogy a fennálló gazdasági rendet ne veszélyeztesse”, illetve, hogy “sem a magánvállalkozótól, sem a közhatósági munkaalkalmaktól ne vonja el a munkást”. (Esztergár, 1936, 435. o.) Az ínségmunkák tehát a legrosszabb körülmények között végzett, legnehezebb munkák voltak, illetve bármilyen értelmetlen munkát meg lehetett követelni.

- Az ínségmunka órabére elvben nem lehetett alacsonyabb a környéken szokásos legalacsonyabb napszámnál. A gyakorlatban az órabérek gyakran nem érték el azt. Ennél nagyobb baj volt, hogy ínségmunka sem volt elég. Mind budapesti, mind pécsi források arról szólnak, hogy havi 10 vagy 12 munkanapban maximálták az ínségmunka lehetőségét, (Schuler, 1939), egy ínségmunkahelyet két-három ember, illetve család között osztva meg. Így az ínségsegély havi összege mélyen a legalacsonyabb napszám alatt maradt. Ennek “rendeltetésszerű” felhasználását (a magyar normához hasonlóan) úgy igyekeztek biztosítani, hogy a keresmény egy részét nem pénzben, hanem természetben vagy utalványban adták ki.

Aki ezt az ínségmunkát – összes embertelen és megalázó feltételével – elfogadta, illetve ehhez hozzájutott, azt “érdemesnek” tekintették, és megillette az ínségsegély. A többiek “munkakerülő” érdemtelenek voltak, akiknek kordában tartása “a közigazgatás, közrendészet, büntető és erkölcsi rendészet feladatai közé tartozik”. Az erre való intézmények “a dologházak, foglalkoztató műhelyek, javítóintézetek, kényszernevelés stb.”. (Balás, 1929, 109. o.) Tény viszont, hogy összesen két elavult dologház volt, és az ítélkezési gyakorlat még ezeket sem vette igénybe. (Gönczöl Katalin adatai szerint 1921 és 1933 között évi 40-70 000 embert ítéltek jogerősen dologházra, s közülük, egy évben 38 főt utaltak ide.) (Gönczöl, 1980)

Egyébként erkölcsi, politikai vagy faji okokból is lehetett “érdemtelenné” válni. Definíció szerint érdemtelennek, tehát a közsegélyesek jegyzékébe sem felvehetők voltak a cigányok. (Csizmadia, 1977)

c) Napirendre került a segélyezéshez hozzájutás alapja is. Egyes rendelkezések óvatlanul használtak olyan kifejezéseket, mint a szűkölködők “igénye” vagy “jogosultsága”, illetve a város vagy község “kötelezettsége”. Ez azután szenvedélyes vitákat váltott ki. Végül azoknak lett igazuk, akik veszélyesnek tartották “az igény kihangsúlyozását”, mert “az érvényesíthető jogigény fegyvert ad az ínségesek kezébe”. (Csizmadia, 1977) Így a segélyezés egyetlen formája sem vált alanyi joggá.

A segélyezés mértékéről nehéz összesítő becsléseket készíteni. A válságot követő legrosszabb években (a 6-7 millió “rászorultból”) néhány százezer, főleg városi lakos kaphatott napi 8-30 fillér közötti segélyt. Ez a szám 1938-ban 200 000 körül lehetett. A bonyolult, szinte megszervezhetetlen adminisztráció és a segélyezés hatástalansága miatt a közigazgatási szakemberek fokozatosan kiábrándultak e megoldásból, s a harmincas évektől kezdve a szegénypolitika új eszközét, az ún. produktív szociálpolitikát (Csizmadia, 1977) kezdték kidolgozni.

Ennek lényege az, hogy az improduktív, vissza nem térülő és a segélyezett számára sem megoldást jelentő ínsegélyezés helyett “produktív” módon kell a családokat a nyomorból kiemelni, a “szociális állam” lényegének megfelelően. Ennek megfelelően a segítségnyújtás elvei között többek között megtalálható: a keresztény gondolat, amely vallási és erkölcsi vonásokhoz (szorgalom, munkaképesség, erkölcsös magánélet, vallásosság) köti a segítséget; a nemzeti és faji gondolat, amely szerint legalább négy gyermek kell az igény elismeréséhez, mert az jelzi “a fajtával szemben fennálló minimális kötelezettség teljesítését”; és markáns az állam szerepe.

Az állam, illetve képviselői döntik el, nem jogosultság, hanem a fentiek aszerint mérlegelt rászorultság és érdemesség alapján, hogy ki részesülhet a házépítéshez, illetve kistermelői egzisztencia megteremtéséhez szükséges hitelekből, s ugyanők rendszeresen ellenőrzik is a juttatottak életvitelét. (Somogyi, 1941) (A hiteleket az ONCSA, az Országos Nép- és Családvédelmi Alap nyújtotta a helyi ínségadók központosításából és adományokból.) A “produktív szociálpolitika” működésének négy éve alatt – részben mert kitört a háború, részben a források szűkössége miatt – csupán néhány tízezer családnak tudott kisebb-nagyobb kölcsönöket adni. Optimális feltételek mellett sem tudta volna azonban a nagybirtok szabta korlátokat áthágni.

A produktív szociálpolitika alapgondolata – a szegények megélhetéshez juttatása – progresszívabb volt, mint az ínsegélyezése (noha a keresztényszocialista ideológia jobban áthatotta, mint a tradicionálisabb segélyezést). Közös vonása volt azonban a két rendszernek a jogok, jogosultságok tagadása, a rászorultak egyedi elbírálása s az, hogy éles választóvonalat húztak szegények és nem szegények közé. (A folyamatos ellenőrzés, a hitel visszavonásának fenyegetése az ONCSA juttatottjainál is erősítette a függőség- és szegénységtudatot.) (Berey, 1982) Valójában tehát a “produktív szociálpolitika” is szegénypolitika volt, s mint ilyen, kevéssé alkalmas a szegénység leküzdésére.

 

 

A SZOCIÁLPOLITIKA SORSA 1945 ÉS 1956 KÖZÖTT

A koalíciós időszak három éve sűrítette az eseményeket. A földreform, az államosítások, a munkahelyteremtés, a szegénységet méltányosabban elosztó új ár- és bérrendszer megrendítették a szegénység strukturális alapjait. A forradalmi “társadalompolitikában” összekapcsolódott a gazdaság- és szociálpolitika. Minthogy azonban a vesztes háború után a nyomor óriási volt, létrejött egy új típusú, relatíve önálló “népjóléti” politika. Állami szervei a már 1944-ben felélesztett (1918-hoz visszanyúló) Népjóléti Minisztérium, valamint a jórészt háború előttről, belügyminisztériumi hatáskörből átvett szociális szakszolgálat, valamint az egészségügyi szakszolgálat voltak. (Olt, 1948) Ezen apparátus mellé az 1945. évi rendeletek létrehozták a szociálpolitika népi szerveit is, a helyi közigazgatás mellett a koalíciós összetételű szociálpolitikai bizottságokat és tanácsokat, a miniszter mellett pedig az Országos Szociálpolitikai Tanácsot. A szociális hálózat feladata továbbra is az “egyedi elbírálás szerinti” segélyezés és segítségnyújtás volt, ám ez az általános szűkösség mellett és abban a politikai légkörben mégsem volt hagyományos szegénypolitika. A segítséget igénylő helyzetek között ugyanis (egy 1947. évi dokumentum szerint) első helyen tartják számon az újgazdákat (akiknek felszerelés, szakmai segítség), a törpebirtokosokat (akiknek jövedelemkiegészítő munkaalkalom), valamint a földreformból kimaradtakat és a városi munkanélkülieket (akiknek munka kell). (Mikesi, 1947) Ezt követik a “hagyományosabb” szociálpolitikai feladatok a társadalombiztosítástól a lakáskérdésen át a szegényellátásig.

1948-tól kezdve az önálló “népjóléti politika” fokozatosan elsorvadt. Komplex szociálpolitikára már nem volt szükség a politika megítélése szerint, mert először (az MDP 1948. júniusi szociálpolitikai programja szerint): ekkorra már “megvalósult a munkásság évtizedes szociálpolitikai programjának legtöbb követelése”; mert másodszor (1949. évi dokumentum): a szegénység is megszűnt, és ezért “szakítani kell a tőkés rendszer úgynevezett >szociálpolitikájával<”, hiszen az elért eredmények, “a felszabadulás után szükségszerűen kialakult egyéni segélyezést teljesen feleslegessé tették” (Dobó, 1949, 12. o.) és mert végül (1950. évi dokumentum): “népi demokráciánk egész társadalmi és gazdasági rendszerének minden tette és intézkedése szociálpolitika”. (Szociálpolitika, 1950, 1. o.) Ezt követően, 1950 elején, megszüntették a Népjóléti Minisztériumot, valamint a területi és társadalmi szociális szervezeteket.

Szociálpolitikai funkciók természetesen maradtak. Ezek (a most már önálló minisztériumhoz tartozó egészségügyön kívül) a szakszervezeti irányítás alá kerülő társadalombiztosítást és munkavédelmet jelentették. A diktatórikus politika azonban annyira áthatotta a fennmaradt területeket is, hogy egyre kevésbé feleltek meg eredeti funkciójuknak. A legfontosabb külsődleges céloknak a következők látszanak:

- A társadalmi erők megosztása, azaz olyan osztálypolitika, amely a munkásságon (illetve a “munkás-alkalmazotti” népességen) kívül minden más csoporttal szemben diszkriminatív és elnyomó. (Csupán két példa: a parasztság túlnyomó többséget kitevő egyéni parasztság ebben az időben társadalombiztosítási jogon még, “szegényjogon” már nem jutott egészségügyi ellátáshoz; a termelőszövetkezeti tagok csak 1953 márciusától váltak jogosulttá családi pótlékra, de 1966-ig csak a harmadik gyermektől, és egészen 1975-ig az összeg alacsonyabb volt, mint a munkás-alkalmazotti családoknál.)

- A deklarációk szerint a munkásságot szolgáló szociálpolitika a munkásság politikai megfélemlítésének és a demokratikus mozgások kiküszöbölésének is eszközévé vált. Az elsőre példa a táppénzcsalók elleni, 1948-ban induló, csak 1954-ben elcsituló hajsza, a másodikra a szakszervezet “árnyékéletére” kényszerítése. Különleges nyomás nehezedett a központi irányvonalhoz nehezebben igazodó üzemi szervezetekre. (Így például kipellengérezték őket “indokolatlan” segélyezésért, a táppénzcsalók leleplezésének elmulasztásáért stb.) (Szociálpolitika, 1950) Az általános feljelentési kötelezettség és az üzemi demokrácia elsorvasztása a munkásszolidaritás gyengítését is célozta.

- A szociálpolitika egész retorikája – az állam áldoz, a dolgozók sokat kapnak, a vállalatvezetőség sokat tesz a dolgozókért stb. – sugallta egyfelől, hogy alulról jövő érdekképviseletekre egyáltalán nincs szükség, hiszen “fent” úgyis mindent megtesznek. Másfelől erősítette azt a paternalista szemléletet, hogy a szociálpolitikai jövedelmek és szolgáltatások nem jogok hanem juttatások, ajándékok, amelyeket az állam “saját” pénzéből nyújt. Végképp eltűnt a szövegekből az az 1948-ban még élő gondolat, hogy a szocializmusban “a szociális jogok elsődleges alanyi jogok”. (Benedek, 1948)

- A szociálpolitika közvetlenül alárendelődött az ugyancsak a politika által dominált gazdaságnak. Így az ipari fegyelembe és munkarendbe való betörés szociálpolitikai szankciókkal is történt, illetve szociálpolitikai “jutalmak” is erősítették a modernizálódó gazdaság teljesítmény- és érdemideológiáját.

A valóságban ebben az időben, elsősorban az 1949 és 1952 közötti években, gyakorlatilag minden szempontból romlott a lakosság életszínvonala és általános helyzete. (Egyedül a foglalkoztatottság emelkedett.) Nőtt a szegénység és – főként az új privilégiumok miatt – nőttek az egyenlőtlenségek. Az 1956. évi válság kirobbantásában jelenős szerepe volt mindezen tényezőknek.

 

 

 

SZOCIÁLPOLITIKA AUTONÓMIA NÉLKÜL: 1957-TŐL MÁIG

1957-től 1977-ig látványos és szinte töretlen volt a gazdasági és szociális fejlődés. (A lakosság jövedelme, 1983) A lakosság helyzete részben “automatikusan” javult a gazdaság talpra állításával, részben számos tudatos szociális vonzatú lépés történt. Ide tartozik többek között a társadalombiztosítási jogosultságok jelentős kiterjesztése és a járandóságok szintjének emelése; főként 1967-at követően a lemaradó bérek és a legalacsonyabb nyugdíjak többszöri emelése; az egységes összegű árkompenzálások; s kivált a teljes foglalkoztatottság politikájának folytatása. Ez együtt azt jelentette, hogy a szegénység jelentős csökkentése önálló szegénypolitika nélkül ment végbe.

E sikersorozatnak természetesen vannak már jól felismert hiányai: a súlyos infrastrukturális lemaradást nem sikerült behozni; jelentős arányban maradtak alacsony jövedelmek stb. Az itt vizsgált kérdés szempontjából a nagyobb probléma az, hogy a virágzó két évtizedben (részben épp azért, mert a dolgok “úgyis jól mentek”) nem történtek erőfeszítések a szociálpolitika helyének, szerepének, elveinek tisztázására, múltjának értékelésére.

A tisztázatlanságok miatt a korábbinál is kuszábbá vált a gazdaságpolitika és a szociálpolitika viszony. Igaz, feltétlenül pozitívum, hogy a reform fenntartotta a teljes foglalkoztatás politikáját, és így elkerülhetővé vált a munkanélküliség. E pozitívum árnyoldala azonban, hogy a munkahelyek mennyiségi növelése mellett nem került napirendre a minőségi fejlesztés. Ez nemcsak a foglalkoztatás hatékonyságát csökkentette a “kapun belüli” munkanélküliséggel, hanem rontotta és rontja ma is az egyre képzettebb és igényesebb munkaerő munkakedvét, és “munkaerőhiányt” okoz a társadalmilag már elfogadhatatlannak minősülő munkáknál. Pozitívum továbbá, hogy a bérolló nem nyílt túlságosan szét, de negatívum, hogy ez (a gazdasági reform logikájával ellentétben) tisztán “paternalista” intézkedésekkel, felülről jövő nyomásra történt. Az érdekkonfrontációk elmaradása miatt az új helyzet nem vált legitimmé, legalábbis azoknál nem, akik relatív vesztesnek tekintették (és tekintik) magukat. Általánosabban szólva; 1956, sőt 1968 után is “spontánul” fennmaradt az az ötvenes években kialakult gyakorlat, hogy a szociálpolitika sok ponton “beleszervül” a gazdaság működésébe. Így sokak számára úgy tűnik, hogy a szociálpolitika okozza a gazdaság rossz működését – holott még nem is létezik önálló szociálpolitika. Tulajdonképpen arról van szó, hogy épp az önálló szociálpolitika hiányának terhei rakódnak a gazdaságra, és ez átláthatatlan szövevényhez vezet.

A múlt elemzésének elmaradása másfelől azt jelenti, hogy – gazdaságpolitikával ellentétben – nem történt radikális szakítás az ötvenes évek, sőt bizonyos vonatkozásokban a háború előtti időszak szociálpolitikájával sem. Igaz, érvényesültek –olykor igen jelentős – korrekciós törekvések. Az 1975. évi társadalombiztosítási törvény számos korábbi, főleg parasztellenes diszkriminációt megszüntetett. A nyugdíjjogosultságok járulékfizetéséhez nem, vagy kevéssé kötött gyors kiterjesztésében vagy az alacsony nyugdíjak átlagosnál gyorsabb növelésében már megjelenik a társadalmi szolidaritás elve. Ezek a törekvések azonban nem voltak következetesek, végiggondoltak.

Nem történt meg – az ötvenes évek kapcsán említett problémák közül – a paternalizmussal, az “ajándékszemlélettel” való szakítás; az érdekképviseletek jelentőségének tisztázása; az alanyi jogok, sőt általánosabban a “társadalmilag elfogadható szintű léthez való jog” eszméjéhez közelítés; a szegénység kérdésével való szembenézés; a szociálpolitika gazdasági célokat szolgáló büntető vagy jutalmazó szerepének felülvizsgálata. Így egyes – az ötvenes években keletkezett – negatívumok tovább élnek, mások reflexszerűen feltámadhatnak.

Még korábbra, a háború előttre is visszatekintve, nem vált tényleges elemzés tárgyává a háború előtti szegénypolitika. Ennek 1950. évi sommás elutasítása inkább politikai, mint elméleti alapú volt. Bizonyos vonások – az alanyi jogok tagadása, az “érdemesség” és “önhiba” kategóriái alapján történő egyedi elbírálás, a segélyezettek életmódjának ellenőrzése stb. – ezért magától értetődő természetességgel támadtak fel 1960 táján, amikor (az ötvenes évekkel való szakítás jegyében) szűk körben újra megkezdődött a szociális segélyezés.

A szegénység kérdését az ötvenes évek elején a voluntarista szemléletnek megfelelően megoldottnak tekintették, ezért tényleges megszüntetésére nem törekedtek, még hatásainak enyhítésével sem foglalkoztak. A hatvanas években a szegénység még tabu-téma maradt, de a sodró fejlődés önálló szegénypolitika nélkül is jelentős javulást hozott, továbbá – ha idejétmúlt módszerekkel is – valamennyi segítséget azok is elkezdtek kapni, akik a fő sodrásból kimaradtak – bár senki nem kérdezett rá, mi okozta egyes csoportok kiszorulását.

A hetvenes évek végén megállt a gazdasági források bővülése. Ennek témánk szempontjából több következménye van. Így: nem lehet arra hagyatkozni, hogy a fejlődés majd megoldja (többé-kevésbé magától) a még meglévő problémákat: számolni kell azzal hogy számos szociális jövedelem értéke gyorsan csökken, s így a gyermekesek, nyugdíjasok, gyesen lévők élet körülményei nemcsak évről évre romlanak, de e romlás épp azoknál a legerősebb, akik már eleve rossz helyzetűek voltak – azaz a szegénység nő, és jellege a “relatív” az “abszolút” felé tolódik el; a gazdaság megélénkítése várhatóan felülről is nyitja a jövedelmi ollót, így a relatív hátrányok is nőnek. Mindez a nyíltabb politikai légkörben megszüntette a “szegénység” tabu-téma jellegét, és cselekvésre ösztönző. A cselekvés módját, a szegénység kezelésének eszközeit azonban a feldolgozatlan történelmi örökség mélyen befolyásolja. A végeredmény a korábbi szegénypolitika számos, itt elemzett elemének – egyedi elbírálás alanyi jog nélkül, rászorultsági kataszter kiépítése, szociálpolitika funkciók jogi szankcionáló, morális és gazdasági célokkal való, tisztázatlan alapú vegyítése, a segélyezettek kontrolljának szükségessége – erőteljes feléledése.

A korábbi megoldások - többé-kevésbé átgondolt – felélesztésének alapproblémája az, hogy az utolsó 50 vagy 30 évben teljesen megváltoztak a gazdasági és társadalmi feltételek. Ezért a régi eszközök ma sokkal ellentmondásosabbak, mint valaha is voltak. Igaz, hogy a források ma szűkösek – de az egy főre jutó nemzeti jövedelem többszöröse az 1930. vagy 1950. évinek. Igaz, hogy van szegénység, de sem mértéke, sem súlyossága nem hasonlítható a korábbihoz. Igaz, hogy a demokratikus közélet intézményei még nem elég fejlettek, de az állampolgárok és a hatalom viszonya mély változáson ment át, az állampolgári öntudat, a jogelv – a hatalom részéről is igenelt – igénye erősödik. S végül: 1930-ban, de bizonyos mértékig még 1950-ben is az adott gazdasági-társadalmi (utóbb inkább a gazdasági) feltételek mellett lehetetlen lett volna megszüntetni, akárcsak radikálisan csökkenteni is a szegénységet. Ezért volt bizonyos (korlátozott, bírálható) létjogosultsága korábban az elkülönített és elkülönítő szegénypolitikának, később pedig az egész kérdés zárójelbe tételének. Ma viszont, bármennyire szorító is a pillanatnyi helyzet, van reális esélye, gazdasági és társadalmi alapja annak, hogy belátható időn belül a szegénységgel kapcsolatos problémák zöme megoldódjon, ha van erre irányuló társadalmi és politikai akarat, és ha megfelelő eszközök kerülnek alkalmazásra.

 

KELL-E “SZEGÉNYPOLITIKA”

A MAI MAGYAR FELTÉTELEK MELLETT?

A válasz lényegében – az eddigi elemzés alapján is, bizonyos elméleti meggondolások és nemzetközi tapasztalatok alapján is – nemleges, de azért árnyalandó.

1. A források szűkössége ma lehetetlenné teszi minden szociális igény korszerű kielégítését. Ezért átmeneti megoldásokat kell keresni. Fontos követelmény, hogy ezek lehetővé tegyenek fokozatos fejlesztést, s hogy jellegükben és tendenciájukban megfeleljenek a kor színvonalának.

A mai nehézségek egyik okaként gyakran azt említik, hogy a szociálpolitika 1960 és 1980 közti fejlesztése nem volt célirányos. Az állampolgári jogú egészségügy, illetve a (majdnem) univerzális társadalombiztosítási rendszerek azoknak is juttattak szociális ellátást, akiknek erre “nem volt feltétlenül szükségük”. Azaz – e felfogás szerint – pazarlás történt, ugyanakkor viszont az egységes elvű, normatív ellátások nem tették lehetővé az egyéni, speciális szükségletekhez igazodást.

A megoldáskeresésnél többféle csúsztatás történik. Az egyik az, hogy a társadalombiztosítás, illetve állampolgári jog célját – ha nem is teljesen – leszűkítik a “leginkább rászorulóknak” nyújtandó segítségre, és – esetleg – bizonyos egyenlőtlenségek csökkentésére. Holott ezek a rendszerek először az általános létbiztonságot szolgálják – amit az emberek annál inkább igényelnek, minél több vesztenivalójuk van, ezért nem korlátozhatók a rossz helyzetűekre. Másodszor, a társadalmi szolidaritás elve alapján a társadalom integrálását is szolgálják, amit az elkülönítő “rászorultsági elv” amikor a társadalom egyik része támogatja a másik, rosszabb helyzetű részt, aláás. Bizonyos egyenlőtlenségek csökkentése így nem annyira célja, mint szükséges mellékterméke e rendszereknek (és egyben a további fejlődés feltétele is). Pazarlások ugyan vannak, de ezek elsősorban nem a társadalombiztosítási elvből, hanem ennek következetlen, rossz alkalmazásából fakadnak, és kisebb mértékben abból, hogy a szociálpolitikai ellátást igénylő szükségletek köre nem igazodott a fejlődéshez. (Egy-egy példa: minthogy Magyarország nem tért át a szolidaritási elvnek megfelelő, valorizált, azaz az egy főre jutó jövedelemhez – vagy nemzeti jövedelemhez – kapcsolódó és életkeresethez kötött nyugdíjrendszerre, két pazarló kompromisszum épült be a rendszerbe. A nyugdíjakat az aktív kereső élet utolsó évei alapján állapítják meg, amikor – főleg szellemi dolgozóknál – a legmagasabb a kereset, de a többieknél is lehetőség van ilyenkor kiemelt emelésekre. A másik kompromisszum a nyugdíjplafon teljes kinyitása, ami méltánytalanul magas nyugdíjakat tesz lehetővé. Így az először megállapított nyugdíjak viszonylag elfogadhatók, ami feszültséglevezető. Ugyanakkor általában magasabbak, mint ami az életkeresetek alapján méltányos lenne – és ez pazarlás –, ugyanakkor mégsem nyújtanak védelmet az áremelkedések stb. ellen, reálértékük fokozatosan csökkenhet. A korszerűtlenségre példa kehet például az üdülési díjak széles körű, általános támogatása azoknál is, akik a mai keresetekből nem támogatott üdülést is meg tudnának fizetni.)

A másik csúsztatás: abból a felismerhetőből, hogy az eddigi szociálpolitikai rendszer nem igazodott egyének s még inkább egyes, speciális hátrányokkal küzdő csoportok szükségleteihez, nem azt a következtetést vonják le, hogy akkor e szükségletekkel számolva speciális alrendszereket kell beépíteni a meglévő ellátások közé (amint ez például a vakok rendszeres segélyezésénél történt), hanem a felülről történő egyedi elbírálásra helyeződik a hangsúly.

2. A társadalmi fejlődés számos új problémát hozott magával. A nagy mobilitás okozta elgyökértelenedés, a gyors iparosodás, városiasodás, számos kollektív érték meggyengülése (és részben az anyagi helyzet javulása és tradicionális beálítodások modernizálódás!) olyan jelenségeket termelt ki tömegesen, mint a sok válás, a bűnözés új formái, a tömeges alkoholizmus, csövezés, kábítószerhasználat. Ehhez járult az oktatatási és a munkamegosztási rendszer közötti növekvő szakadék: az első jobban fejlődött, mint a második. Ezt a jelenséget “túlképzésként” szokás értelmezni, holott inkább a képességekhez és képzettségekhez viszonyított “alulfoglalkoztatásról” van szó. Ennek egyik következménye az, hogy az igényesebbé váló munkaerő megfelelő munkát ugyan nem talál, de elutasít már bizonyos munkákat, ami “vétkes munkakerülésnek” tűnik. Ezek a jelenségek gyakran párosulnak (okként, illetve következményként) jövedelemhiánnyal, rossz lakásviszonyokkal, alacsony kulturális “tőkével”, esetleg egészségi problémákkal, a gyermekkori körülmények miatt rosszul fejlet fizikumtól balesetből adódó rokkantságig. E mellett további új problémák keletkeztek például abból, hogy az egészségügy jobban fejlődött, mint a szociális ellátó hálózatok, ami miatt sok a fizikai gondozásra szoruló idős vagy fogyatékos, sérült ember, akiknek gondozása többnyire a családra hárul.

Mindez együtt kialakította a “halmozottan hátrányos helyzet” kategóriáját. Itt ismét sajátos csúsztatás történik: a “szegénység” vagy objektív depriváltság és a “halmozottan hátrányos helyzet” jelenségei egybemosódnak. A “halmozott hátrányok”, kivált, ha “beilleszkedési zavarokkal” párosulnak, egyéni helyzetre szabott segítést (anyagiakat, jogsegélyt, intézményi ellátást, szociálisszolgálatokat, mentálhigiénés kezelést stb.) igényelnek, ugyanakkor ilyen komplex és költséges “kezelést” az “objektíve és relatíve depriváltak” csak egy része igényelne. Szét kellene tehát választani legalább néhány jellegzetes csoportot:

a) azokat, akiknél elsősorban anyagi, jövedelmi hiányok vannak. Ez igen jelentős csoport: a nyugdíjasok legalább 40-50 százaléka; a kétgyermekesek fele, a három és többgyermekesek 70-90 százaléka (A lakosság… 1984); a nyugdíjjogosultságot nem szerzett idősek, 150-200 000 ezer fő. Világossá kell tenni, hogy az esetek többségében nem az életkor vagy a gyermekek léte jelentenek “hátrányt” (ez utóbbi különösen visszás értelmezés), hanem a szociálpolitikai elosztás hiánya;

b) azokat, akik – avuló vagy hiányzó szakképzettség, túlképzettség, területi okok stb., továbbá esetleges gazdasági átszervezések miatt – kiszorulnak a munkaerőpiacról vagy oda be sem jutnak, az általuk minimálisan elfogadhatónak vélt feltételek mellett vagy egyáltalán;

c) azokat, akiknél elsősorban lakásprobléma (esetleg, lassan, lakásfenntartási probléma) van. Ez nem feltétlenül párosul társadalmi minimum alatti jövedelemmel, bár gyakran ez a helyzet. A mai lakáshoz jutási feltételek mellett azonban nemcsak a “szegényeknél”, hanem átlagos vagy afeletti keresetű egyéneknél, családoknál is, elsősorban családalapítóknál, de másoknál is lehetetlen a megfelelő színvonalú lakás önerőből való megteremtése;

d) azokat, akiknél állandó gondozásra szoruló öregek, betegek vannak a családban, és ezért vagy keresetkiesés, vagy állandó túlterhelés lép fel. Ilyen helyzet gyermekeket egyedül nevelő szülőknél is adódhat;

e) azokat, akiknél súlyos életviteli problémák vannak – jövedelemhiánnyal vagy anélkül.

Az a) és b) eset a viszonylag legegyszerűbb. Ezek a helyzetek, minthogy létrejöttük feltételei világosan átláthatók, hosszabb-rövidebb perspektívában beépíthetők és feltétlenül beépítendők a modern társadalombiztosítási, ha úgy tetszik, társadalom biztonsági rendszerbe. (ILO, 1984) Ekkor a jövedelemhez jutás – az adott feltétel fennállása esetén – jogszerűvé és gyakorlatilag automatikussá válik. Konkrétan az állampolgári (minimális) nyugdíjról, a nyugdíjjak és egyéb szociális jövedelmek relatív értéken tartásáról, a családi pótlék növeléséről és – számos európai ország gyakorlatát követve – a gyermekszám, és a gyermekek életkora szerinti progresszivitásról, valamint munkanélküliség esetén megfelelő járandóságról van szó. (Egyedül a munkanélküliség esetében igaz, hogy az esetleges visszaélések elleni szabályozás is szükséges. A többi esetben egyszerűek az automatizmusok.)

Nyilvánvaló hogy e kérdések megoldása – ha technikailag egyszerű is – ma nem lehetséges. Ezért átmeneti megoldásként valóban szükséges kiterjeszteni az egyéni segélyezést. Ennek azonban nem a korszerűtlen “egyedi elbírálásra” kell épülnie, hanem keresetigazoláshoz, illetve jövedelembevalláshoz kapcsolódó alanyi joggá kell válnia. Az alanyi jogú segélyezés lényege az, hogy előre rögzítettek és objektíve ellenőrizhetőek a segélyre jogosultság feltételei, s rögzített az igényelhető segély nagysága is. (Ha az adott családnál a jövedelem a család összetétel szerint előre kiszámított és folyamatosan karbantartott társadalmi minimum alatt van stb., akkor a segély jár.) A rendszerbe kétféle fokozatosság vihető be. Egyrészt amíg az alapok igen szűkösek és nem vállalható mindenkinél az elfogadható minimum biztosítása, addig rögzíthető, hogy – esetleg kategóriáként változóan – a hiány csak egy része “jár”, és ez a rész növekszik. A másik, lényegesebb fokozatosság az, hogy a segélyfeltételek fokozatosan átépíthetők és átépítendők társadalombiztosítási jogosultsággá.

A c) eset a lakáspolitika módosítását igényli, amivel itt nem foglalkozhatok.

A d) és e) esethez nem vagy nemcsak a családoknak biztosított jövedelem kell, hanem szociális szolgálat is. A különbség az, hogy a d) esetben nem kell a családot “megváltoztatni, csupán annyi (gondozási) terhet kell tőle átvállalni, hogy normálisan funkcionálhasson. Az e) eset a legbonyolultabb. Ehhez ki kell építeni a megfelelően képzett, megfelelő szemléletű szociális munkás- és egyéb szakhálózatok, intézmények egész rendszerét, ami számításaink szerint legalább 10-15 évet igényel. Természetesen itt is érvényesülhet a fokozatosság elve. Már a mai hálózatok is részben alkalmasak, részben alkalmassá tehetők e feladatokra, de jóval több és új módon képzett szakemberre, új intézményekre is szükség van.

A vázolt lehetőségek valójában nemcsak elméletiek. A logikailag kikövetkeztethető folyamatok – anyagi és szimbolikus előnyökért folyó élesedő versenyek, előnyöket és hátrányokat legitimáló ideológiák kidolgozása stb. – folyik. A legitimálás centrumában a gazdaság működése áll. Hogy az előnyök-hátrányok erősítését szentesítő nézetek, a teljesítmény- és versenyideológia ténylegesen hatékonyak lesznek-e, hogy valóban ezek elfogadásán fog-e múlni a gazdaság remélhető neki lendülése, ez bizonyíthatatlan. A kísérletnek kontrollja nincs. Nem tudható, mi történne a gazdaságban ezen folyamatok nélkül. És az sem tudható, hogy mi lenne, ha kevesebb lenne a központi és “lenti” ellenállás ezen ideológiák megvalósításával szemben (pl. ha gyorsabban terjedne és nagyobb arányú lenne a munkanélküliség). Ám a szóban forgó nézetek léte a körülmények által kitermelt társadalmi tény, amitől nem lehet eltekinteni. (Egyébként nem magyar sajátosságról van szó.) E társadalmi tény tudomásul nem vétele vagy erőszakos elfojtása a pillanatnyi és várható feszültségeket csak fokozná.

A mai egyenlőtlenségnövelő folyamatok az objektív feltételekben és erőviszonyokban gyökereznek. Ezek morális elítélése – az erősebb csoportok öntésének, szolidaritáshiányának ostorozása – önmagában értelmetlen. A feltételek változtatása – mindenekelőtt a gazdaság új növekedése – alapján lesz majd talaja bizonyos, általam negatívnak ítélt tendenciák változtatásának. Ugyanakkor “ellenideológiáknak” is szükség lenne. A legfontosabbnak a társadalmi szolidaritás erősítését vélem. Ebből következhetne a bűnbakképző mechanizmusok megértése és gyengülése is, a gyengébb csoportokat védő intézkedések általános elfogadása is.

A történelemből az is kiolvasható, hogy a bővülő források nem hozzák magukkal automatikusan a pozitív fordulatot. Ehhez az is szükséges, hogy kidolgozásra kerüljenek a változtatás politikai és szociálpolitikai eszközei, hogy kialakuljon az a társadalmi erőtér, ami növekvő források mellett ismét elfogadtatja az egyenlőtlenségek és a szegénység csökkentésének indokoltságát és szükségességét.

Összefoglalásként talán az a legfontosabb tanulság rögzíthető, hogy a társadalom és társadalomvezetés szegénységről alkotott képe a társadalmi trendek és erőviszonyok függvénye, viszont ettől a képtől függ a szegénység társadalmi kezelésének módja. Amennyiben a szegénységet elsősorban strukturális okokra vezetik vissza, akkor a válasz vagy a termelési vagy az elosztási viszonyokat, vagy mindkét szférát érintő, bizonyos nagy rendszereket is fejlesztő társadalompolitika. Ez a szemlélet és politika eddig elsősorban a gazdaságilag felfelé ívelő, társadalmilag progresszív periódusokra volt jellemző. Ekkor, akár van, akár nincs különálló szociálpolitika, a hangsúly a társadalompolitikán van. Ha a szegénységet elsősorban egyéni okokra vezetik vissza akkor a válasz az egyéni problémákat, bajokat kezelő szegénypolitika. Ez az orientáció többnyire gazdasági dekonjunktúra és ebből adódó társadalmi merevedés idején szokott dominálóvá válni, bár nemcsak ettől függ. (Az Egyesült Államokban, ahol szinte érintetlen maradt a tőkés társadalom korábbi fejlődési szakaszára jellemző liberális individualista ideológia, hivatalosan sosem ismerték el a szegénység strukturális jellegét, s ezért mindig uralkodó volt a szegénypolitika.)

A társadalompolitika hátulütője az lehet, hogy miközben a szegénység ellen sikerrel lép fel, elfelejtkezik a szegényekről. A szegénypolitika hátulütője az, hogy miközben a szegényekkel törődik, elfelejtkezik a szegénységről, sőt ezt esetleg tartósítja. Kézenfekvő lenne olyan együttes alkalmazásuk, hogy csak mindkettő előnye érvényesüljön. Ezt roppantul megnehezíti, hogy két ellentétes társadalomszemléletből indulnak ki, s így egyik szinte óhatatlanul kiszorítja a másikat. Arra azonban talán lehetőség van – és valószínűleg erre érdemes törekedni -, hogy a viszony- és rendszerfejlesztő társadalompolitika kiegészüljön egy olyan új szemléletű gyakorlattal, amely a rendszerek által nem kezelt problémákra válaszol, de az állampolgári autonómiákat nem korlátozza.

(Valóság, 1985. 1.)

 

 

Irodalom

 

Balás Károly (1929): A szociálpolitika kérdései. Pallas Rt.

Dr. Benedek Jenő (1948): A szociális jogeszme fejlődése. Szociális Szakszolgálat, 1948. április-június

Berend T. Iván- Ránki György (1974): Gazdaság és társadalom. Budapest, Magvető Kiadó

Berey Katalin (1982): Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkássága, 1940-1944. In: Oktatásról, társadalompolitikáról. MTA Szociológiai Kutató Intézet.

A Beveridge-terv (magyar kiadás: Keresztes, 1943): 1942-ben készült nagyszabású tervezet az angol szociálpolitika második világháború utáni reformjáról.

Bokor Ágnes (1982): Szegénység és depriváció. In: Elméletek és hipotézisek. Rétegződés-modell vizsgálat I. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet.

Csizmadia Andor (1977): A szociális gondoskodás változásai Magyarországon. Állam- és Jogtudományi Intézet.

Dobó István (1949): A Népjóléti Minisztérium szervezeti felépítése és a szociálpolitikai munka perspektívái. Szociálpolitika, 1949. augusztus.

Esztergár Lajos (1936): A szociálpolitika tételes jogi alapja. Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet.

Ferge Zs.-Gara J.-Horváth Á.-Szalai J. (1980): A szegénységgel és a többoldalúan hátrányos helyzettel kapcsolatos mai nyugati nézetek. Valóság, 1980. 2. sz.

Ferge Zsuzsa (1984): A szegénység és társadalmi kezelése. Magyarország 1870-1980. Kézirat.

George, V. – Lawson, R. (1980): Poverty and Inequality in the Common Market Countries. Routledge and Kegan Paul.

Gönczöl Katalin (1981): A visszaeső bűnelkövetők tipológiája. Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Hilscher Rezső dr.: Bevezetés a szociálpolitikába. Szövétnek Kiadás, 1928. 14-15. o.

Hobsbawm, E. J. (1968): poverty. In: International Encyclopaedia of the Social Sciences. MacMillan and Free Press, 12. kötet

ILO (1984) Nemzetközi Munkaügyi Hivatal: A XXI. század felé: A társadalombiztosítás fejlődése. (Genf, 1984.) Magyarul: in Szociálpolitikai Értesítő, 1984. 1.sz.

Inántsy-Papp Elemér (1940): A magyar városok szociálpolitikai tevékenysége. Statisztikai Közlemények, 93. köt. 31. sz.

Kahn, A.J.-Kamerman, S.B. (1983): Szociális segélyezés: nyolc ország helyzetének áttekintése. (Eredeti megjelenés helye: The Journal Winter 1983-84.)

Ladik Gusztáv (1940): Jóléti intézményeink. Attila Nyomda Rt.

A lakosság jövedelme, társadalombiztosítás, családpolitika. (1983) KSH.

A lakosság jövedelmi rétegződése 1982-ben. (1984) KSH

Mikesi Sándor (1947): Magyarország szociális helyzete. Szociális Szakszolgálat, 1947. április-május

Mollat, M (1978): Les pauvres au Moxen Age. Hachette. 1978. 9. o.

Olt Károly (1948): A szociális szakszolgálat múltja és jövője. Szociális Szakszolgálat, 1948. január-március

P. Oslay Oswald (1931): Az egri norma. (Különlenyomat.) Egri Ferences Szegénygondozó Kiadása. Budapest.

Dr. Pálos Károly (1934): Szegénység, szegénygondozás. Szombathely, Martineum Nyomda

Propper Sándor (1933): Új ipari forradalom. Könyvkereskedés kiadása.

Schuler Dezső (1939): A székesfőváros lakosságának szociális gondozása. In: Mai magyar szociálpolitika. Budapest, 1939.

Somogyi Ferenc (1941): Intézményes nép- és családvédelem. Nép- és Családvédelem, 1941. 1. sz.

Szociálpolitika, 1950. január. 1. o.

Gépelte: Pusoma Melinda (2001. november)

 <<< VISSZA  
Dura Stúdió www.dura.hu E-mail: dura@dura.hu 1088 Budapest, VIII. Puskin u. 4. Telefon: 338-4059